Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

Örült szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne örültek volna, hiszen tizenkettővel szaporodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.

– Vár már benneteket a Hétfejű Tündér! – kiabálta boldogan.

– Hát tudja, hogy jövünk?

– De tudja ám.

S akkor távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették észre, hogy ott állnak a Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.

– Beszéljetek csak, mit szeretnétek? – kérdezte.

– Azt szeretnénk… azért jöttünk – dadogta megilletődve szegény Dzsoni. – Egyformák szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod… ahogy megérdemeljük… segíts rajtunk.

A Hétfejű Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak, ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.


– Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített?

– Persze hogy megköszönték.

– És ugye most sietnek haza Östör királyhoz, hogy Östör király is boldog legyen.


Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.

Egy estét a tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló palota harminchat tornyát.


– És a Százarcú Boszorkával mi lesz?

– Miért, mi legyen vele.

– Igazából vannak boszorkányok?

– Nincsenek.

– De ebben a mesében van.

– Te mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki.

– De most már azt akarom, hogy ne legyen benne.

– Úgyis elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a hét év. Tudod.

– Nem sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit?

– Nem.

– És most mit csinál?


A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.

– Jaj, jaj, elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre, kergess valakit erre, sodorj valakit erre!

Csitt! Mi az? Léptek közelednek. Jön valaki!

– Ó, ördögök öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál! – repesett a Százarcú, de lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.

– Te, te szegény Dzsoni – mondta dühösen –, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.

– Mit átkozódik, öreganyám? – mondta neki szegény Dzsoni. – Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?

– Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!

– Lárifári – mondta szegény Dzsoni –, szerette már magát valaki?

– Nem – mondta Százarcú.

– S maga szeretett már valakit?

– Nem – mondta a Százarcú.

– Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.

– Komolyan mondod?

– De még mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a galád kincseivel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.

– Na jó, nem bánom – mondta ijedten a Százarcú. – Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek vissza a szabadságotokat!

És hopp, a pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.

– Köszönjük, szegény Dzsoni – mondták. – Ezt meg itt most agyonverjük – rontottak a Százarcú Boszorkának.

– Jaj, kedves Dzsoni – mondta a Százarcú –, ne engedj bántani!

– Persze hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé – mondta szegény Dzsoni, és intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.

A Százarcú Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt, valami csodálatosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban megsimogatta szegény Dzsoni karját. És abban a pillanatban elszállt a varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.

– Ugye nem küldtök el, ugye veletek maradhatok? – kérdezte reménykedve.

– Persze, mamika – mondta neki Árnika –, velünk maradhat.


– Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?

– Fogas kérdés. Könnyen lehet, hogy nem.

– Akkor ez az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt az igazi.

– Hát azt nem tudom. Én csak annyit tudok neked mondani, hogy egyszer később, amikor a Százarcú a kis Dzsonit ringatta…

– Született Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia?

– Persze. Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt mondta neki: „Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!”

– Tiszta szívből mondta?

– Azt hiszem, igen.

– És akkor most vége is a mesének, igaz?

– Igen.

– Ebben a mesében minden jóra fordult.

– Miért, baj?

– Dehogyis. Éppen az a jó benne… A valóságban is minden jóra fordul?

– A valóságban? Nem. Sajnos nem.

– Akkor ez egy nem igaz mese volt?

– Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.

– Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.


[ Előző ]


dugo@szepi.hu