A gyerek a jószágot fürkészte. A gulya nyugtalankodott, mintha valami szokatlan készülődne. A vezérbika fölemelte a fejét, szobormereven, táguló orrlyukakkal figyelt, s mintha a fűszálak is megneszeltek volna valamit, ijedt hullámzás söpört át rajtuk.
A gyerek az égre kémlelet, vihar előtt szokott így megbolydulni a jószág, de felhő semerre, az ég szelíd kéken ragyogott. A vezérbika elbődült, most már valamennyi állat ugyanabba az irányba figyelt, a gyerek ágaskodva nézte, mi lehet a nyugtalanság oka, s meglátta a távolból kibontakozó lovascsapat körvonalait. Lassan-lassan idehallott a lovak patáinak tompa dobogása is.
Odalent a jurták között is mozgolódás támadt, az emberek kisereglettek a sátrak elé. A gyerek – megfeledkezve a gondjaira bízott állatokról – a lovasok felé futott.
Az út szélén álló emberek akkor már kapkodták le süvegeiket. A gyerek lassított, odasomfordált a férfiak közé, szemével az apját kereste. Ott állt a többiek között, ő is levetett süveggel. A fiára pillantott.
– Le a süveggel, fiam, jön Attila fejedelem.
A gyerek lekapta a süvegét.
A kényes-fényes, aranyozott ruhás vitézek között egyszerű bőrruhában egy széles mellű, zömök ifjú lovagolt, nem volt rajta semmi dísz, csak lova kantárján szikrázott föl kápráztató fénnyel egy drágakő. S hiába volt a legegyszerűbb ruhában Attila, a gyerek mégis azonnal tudta: ő a fejedelem.
Az emberek süvegeiket lengetve köszöntötték.
A menet elvonult, hosszan bámultak a porfelhőbe burkolózó lovasok után.
– Ő lesz a világ ura – mondta a gyerek apja, s amikor a fia kérdőn nézett rá, hozzátette: – Megálmodta az anyja.
A gyerek elképzelte a fényes királyi udvart, látta, ahogy Attila anyja lassan álomba merül, a sürgő szolganép lábujjhegyre vált, csend lesz, a légy zümmögését is meg lehet hallani. A királyné feje fölött egy öklömnyi fénygombolyag ragyog, forog, növekszik, a színét váltja, a fényesség közepéből előlép egy ifjú – semmi kétség, ugyanaz, aki az előbb ellovagolt előttünk –, s azt mondja:
– Én leszek a fiad.
A királyné álmában boldogan elmosolyodik, látja, amint odafent megnyílnak az egek, egy fényes tárgy hull alá, egyre vakítóbban ragyog, lángnyelvek csapnak ki belőle. Egy kard. A kard hulló csillagként suhan lefelé, majd engedelmesen az ifjú oldalára simul. Ott áll az anya előtt a fia, felövezve Isten lángoló kardjával.
A gyerek ámulva néz az apjára.
– Nem az a kard volt rajta? – kérdezi.
– Valamikor nagyon régen elveszett – feleli az apja –, de Attila megtalálja, derekára övezi, és ő lesz a világ ura.
A gyerek visszasétált az állataihoz, leült a fűbe, és Attilát látta maga előtt, felövezve az Isten kardjával.
Közben néhány marha elkószált, a gyerek botját lengetve utánuk eredt, hogy egybeterelje őket.
De ni csak, az egyik üsző mintha sántítana. Szemügyre vette közelebbről, semmi kétség, megsérült az állat lába.
Mi sérthette föl? A gyerek keresgélni kezdett a legelőn, vércseppek virítottak a füvön, négykézlábra ereszkedett, óvatosan végigsimított a tenyerével a földön. Tapogatódzó ujjhegye hegyes vasdarabot érintett. Hát te voltál az – gondolta –, és ki akarta rántani a földből. De a szándék csak szándék maradt, mert a fekete vasból kipattant egy szikra, a gyerek hátrahőkölt, látta, hogy a vas felizzik, lángok csapnak ki belőle, s lassan-lassan emelkedni kezd a földből. Egy kard!
Összeszedte minden bátorságát, megragadta a kard markolatát, és futni kezdett vele arra, amerre Attila és lovascsapata távozott.
Az emberek láttál a lobogó karddal futó pásztorfiút, és ijedtükben eltakarták az arcukat.
Egy erdőszélen táborozott Attila csapata, ott érte őket utol a fiú. Egyenesen a fejedelemhez futott, nyújtotta feléje a kardot.
– Ezt a csodakardot a legelőn találtam, gondolom, téged illet.
Attila kezébe vette a kardot. Tudta, hogy az anyja által megálmodott kard, az Isten kardja jutott el hozzá. Keményen megmarkolta, és a négy égtáj felé suhintott vele. Északra, nyugatra, keletre, délre. Azt mondta:
– Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem.