Mint a sistergő istennyila, úgy rontottak a királyi hívők Bankó udvarába. A kapitányuk le sem szállt a lóról, nyeregben mondta el a királyi üzenetet.
– Vitéz Bankó, Béla királyunk harci próbát rendez, elvár oda téged is, hogy összemérd erődet a többiekkel.
Azzal már fordította is a lovát, porzott utánuk az út.
Bankó görnyedten állt a tornácon, bizony olyan elkeseredetten, mintha valóban istennyila csapott volna a házba.
Odasereglett köré a háza népe, felesége, kilenc lánya. Sajnálkozva nézték, hiszen régen elmúlt már az idő, amikor Bankó lovagi tornákon vitézkedhetett.
– Hej, csak fiatalabb volnék, nem félnék én semmilyen vitézi próbától. De hol van már a régi erőm?! Csak csúfoskodni megyek én a királyi udvarba.
Előlépett akkor a legkisebb lánya.
– Nem fogsz te csúfoskodni, apám, sehol. Ha volna fiad, most őt küldhetnéd magad helyett. De neked csak kilenc lányt adott az Isten. Engedd meg hát, hogy én menjek helyetted.
– Hogy képzeled?! Egy gyenge lányt odaengedni martalékul a sok vitéz közé?
– Ne félts engem egyet se, apám – mondta a lány. – Csináltass nekem férfiruhát, adj alám lovat, a kezembe fegyvert, meglátod, nem hozok szégyent rád! Gyerünk lányok, vágjátok rövidre a hajam!
A nyolc testvére nekilátott, röpködtek az olló alatt a szép hosszú, aranyszínű tincsek, hozták a vitézi ruhát, kalpagot, kardot, lóra pattant Bankó lánya, olyan ifjú lett belőle, hogy különb se kell.
Magasra szaladt Béla király szemöldöke, amikor meglátta Bankó lányát.
– Hát te ki vagy?
– Én, felséges királyom, Bankó fia vagyok, én jöttem apám helyett, mivel ő már kiöregedett a vitézi próbákból.
– Hej, de legény, túl szép szemed van neked.
– Vagyok olyan legény, mint a király bármelyik vitéze – vágta rá gyorsan a lány.
De a királyt csak nem hagyta nyugodni a Bankó fiának szép szeme. Odaintette magához udvarmesterét.
– Úgy nézem, lány ez a szép ifjú. Tegyünk vele próbát. A lovagterembe hordjatok össze válogatott fegyvereket, de az egyik sarokba tegyetek egy rokkát is. Százat egy ellen, hogy ez a szép „ifjú” elsőnek a rokkát veszi szemügyre.
De bizony hiába lesték árgus szemmel, Bankó lánya ügyet sem vetett a rokkára, kemény léptekkel odament a legnagyobb íjhoz, és mintha csak játékszer lenne a kezében, megfeszítette az ideget.
– Na, ha ilyen erős legény vagy, lőjünk akkor célba – mondta a király.
Nosza, nekiláttak. A vitézek sorba kezükbe vették az íjat, lőttek, de bizony a cél közepébe egyikük sem talált, maga a király is éppen csak a szélét csisszantotta meg.
– Lássuk Bankó fiát!
A lány nem tétovázott, gyakorolt ő otthon eleget, kézbe kapta az íjat, és annak a rendje-módja szerint a cél közepébe lőtt.
– Nem akármilyen legény ez, láthatja felséges királyom – mondta az udvarmester, de a király csak csóválta a fejét.
Túl szép a szeme ennek a legénynek. Na hadd látom, ki a leggyorsabb közületek, fussatok pályát.
Nekikészülődtek a vitézek, nekilódultak. Bankó lánya könnyű lábbal előzte meg a többieket. De a királynak ez sem volt elég, akkor meg követ vettetett velük.
Nekiveselkedtek az ifjak a nehéz kőnek, nagyokat rikoltoztak, amikor egyik túldobta a másikat.
– Na most te jössz – mondták Bankó lányának, s ő messzebbre hajította a követ, mint bármelyikük.
– Na jó, mára elég volt – mondta a király – most már mulassatok.
Ezzel ő maga nyugovóra tért, de még álmában is mindig a Bankó lánya szép szemét látta.
A vitézek meg közben körülülték a kecskelábú asztalokat.
– Na lássuk, te tejfeles képű – mondták a lánynak – az ivásban hogy vitézkedsz.
Ürültek a tele kancsók, törtek a poharak, vitézül ittak a vitézek, egyik a másik után gurult az asztal alá, de Bankó lányának meg se kottyant a sok bor. Ült mosolyogva az asztalfőn, s amikor az utolsó vitéz is az asztal alá itta magát, még egyszer teletöltötte a poharát.
– Emelem poharam rátok, hős cimboráim és Béla királyra, akit az Isten soká tartson.
Kihörpintette a bort, és otthagyta a részeg társaságot.
Reggel futott az udvarmester a királyhoz.
– Felséges királyom, most már egészen bizonyos, hogy nem lány a Bankó fia. Nemcsak céllövésben, futásban és kővetésben győzte le a többit, de inni is ő tud a legjobban. Képzeld, mind az asztal alá itta a nagyhangú vitézeket.
– Hát… el kellene hinnem. Csak ne álmodtam volna a szeméről egész éjszaka… Tudod mit? Azért még egy próbát teszünk.
Huncutul villant egyet a király szeme, s megindult udvaroncai élén a vetélkedő ifjak közé.
– Hogy mulattatok jó vitézeim?
Na lett erre nagy ógás-mógás, nyöszörgés, csak egy talpig páncélba öltözött ifjú kacagott rá egy lányosat.
– Azt gondoltam – mondta nagy ravaszul a király –, hogy a belülről megáztatott testnek hasznára válik, ha kívülről is megáztatják. Úszóversenyt rendezünk, hadd látom, ki ússza át a folyót legelébb oda meg vissza.
Hányta le magáról a gúnyát a sok ifjú vitéz, csak a páncélba öltözött, az nem mozdult. Szegény Bankó lánya, járt az agya, mint a szélkelep, vajon most mit tegyen.
– Hát te, Bankó fia – fordult feléje a király –, te nem akarsz részt venni az úszóversenyen? Talán nem tudsz úszni?
– Tudok én, felség, hogyne tudnék – mondta a lány –, csakhogy igen nagy baj van otthon. Most hozták a rossz hírt, hogy apám birtokait megtámadta a tatár. Nagy szükség lesz ott az én karomra, kérem felségedet, engedjen engem azon nyomban haza.
– Ha már így van, akkor siess haza, fiam! – mondta a király, s ezüsttel, arannyal megajándékozta őt.
Gályára szállt Bankó lánya a sok ajándékkal, eloldották a köteleket, a gálya sebesen megindult a folyó sodrásában. A király a partról integetett a szépszemű vitéznek, az meg a folyó közepén suhanó gályán levetette a páncélinget, kigombolta piros blúzát, és kivillantotta a királynak melle két szép almáját.
– Na, ugye megmondtam – kiáltozta a király és futott a parton a gálya után. – Állj meg, te lány, gyere vissza, legyél a feleségem!
De akkor már messzire vitte a víz a gályát, lehet, hogy a hang el sem hallatszott odáig.