Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: Hapci király

    December tábornok

    Jégkristálytű borosta az arcán, deres halánték, sasorr, sastekintet. Zúzmara szállt a trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye.

    – Győzelem! – rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép, fehér, lapos fogak.

    A trónszékhez lépett, teli tüdőből ráfújt – November tábornok maradványai fáradt pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe.

    December tábornok a trónra huppant – a királyi szék nagyot nyögött.

    – Én vagyok a király! – ordított December tábornok.

    Az alattvalók mélyen meghajoltak.

    – Király vagyok – ismételte December tábornok, s az alattvalókból halkan, mint a téli szél, elősustorgott:

    – Éljen a király!

    A terem kárpitjai mögül fagykígyók csusszantak elő, törékeny szárnyú didergések és vaskos vacogások lebegtek a mennyezet alatt.

    – És most már soha többé… senkinek! – mondta December tábornok. – Ez a trón már örökre az enyém. Hahotázott. Égdörgés decemberben? De furcsa!

    A hang végighömpölygött a tájon, forgolódott a völgyekben, felágaskodott a hegycsúcsokon – aztán magába szívta a palaszürke ég.

    De akkor egy icike-picike „jaj”, sóhajnyi se, csak akkorka, mint egy tűszúrás, és újra, újra.

    – Támadnak! – kiáltott rémülten az Első Ezredes. – Már elesett öt másodperc-katonám.

    December tábornok felbődült a trónon, jégcsap-szakálla nőtt.

    – Egyetlen katonámat sem adom! Egyetlen másodpercemet sem! Minden erővel védekezni!

    Az ablakhoz ugrott, végigtekintett glédába állított hadseregén.

    – Nem adjuk meg magunkat!

    – Hurrá! – zúgta a sereg, felemelt kézzel vivátoztak a másodperchadosztályok, a percezredek, az óraszázadok és a napszakaszok. – Hurrá!

    A nagy zaj elnyelte a haldokló másodperc-katonák kiáltásait.

    December tábornok szeme végigpásztázta katonái fegyverzetét: a fagypipákat, zúzmaravetőket, hóvihartankokat, fényelhárítókat, jégpáncélosokat és széllökőket.

    – Nem győzhetnek le – mormolta elégedetten.

    Ekkor egy hangos jajkiáltás, a hadsereg elnémul, és végig a suttogás:

    – Elesett az első nap! Ott elöl már bomlanak a sorok, hallatszik a fegyverek csettegése, süvítése, pattogása, rianások pendülnek.

    – Elveszünk! – siránkozik az Első Ezredes; már csont és bőr, félelem piroslik a szemében; menekülne, de December tábornok vállon ragadja, az első sorba löki.

    – Harcolj, kutya, még nincs veszve semmi!

    S az Első Ezredes ott, a sor elején, puff, elzuhan. Egy hét már hősi halott.

    – Tovább! – rikkant December tábornok, és csatasorba állnak a Második Ezredes katonái. Mintha most csitulna a harci zaj, csak kis jajok, csak aprócska jajdulások.

    – Ki törődik velük? Kicsoda?! – üvölti December tábornok. – Csak hulljatok, másodpercek, adjátok értem véretek! Csak én maradjak meg! Ti se érdekeltek! – vicsorogja az ezredeseknek.

    És ott kint újra feldübörög a csata. Piff-paff, esnek el a napok, a hős csütörtökök, vakmerő szerdák és lánglelkű péntekek.

    Reszket December tábornok, üvölt December tábornok, tombol December tábornok. Az utakat hó fújja be, elakadnak a vonatok, nyögnek a háztetők a fehér súly alatt.

    – Nem adom meg magam! – vicsorog December tábornok rongyos csizmában, széthasadt mentében. Jég a bordája, jég a térde, jég a szíve. Jégtábornok.

    Rozog a jég, csukladozik. Már csak egy napja van, egyetlenegy. De mi ez? Az emberek táncolnak, jókedvűen járják az utcákat, fújják a trombitát.

    – Mi ez? – kérdezi December tábornok, trónusára rogyva; már jártányi ereje sincsen.

    – Téged búcsúztatnak – mondják az utolsó órák –, és Január tábornokot köszöntik. Ő lesz az új király.

    – Nem lehet – liheg December tábornok –, ez az én trónusom! – Markolná a karfát, de az erő már elcsorgott ujjaiból, csak ordítani tud még egy utolsót, ezt is szánalmasan, egyre halkulóan.

    – Én December… cember… ember…

    – Látod – súgja neki az utolsó perc –, ha ajándékba adtad volna a napokat, órákat, másodperceket… Ha szép hókristályokkal, vastag hóbundával, szánkózó gyerekekkel…

    És meghal.

    Hallottad, Január?