Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

    A kislány, aki mindenkit szeretett

    Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.

    – Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.

    – Bizony szép – mondta a patak.

    – És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella.

    Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:

    – Ha behunyom a szemem, nem látlak.

    Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan – gondolta Brunella –, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.

    – Engem a kígyók is szeretnek – mondta. Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz.

    – Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.

    – Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult.

    A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:

    – És én is szeretem őket.

    Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

    Aztán, mondom, eltévedt.

    De nem félt.

    – Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat.

    – Szép kislány vagy – mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.

    – Hrrr – morgott a Tigris –, hogy merészelsz!

    – Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet?

    A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.

    – Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.

    Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!

    – És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom?

    A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.

    – Kedves kislány vagy – mondta –, megsimogathatsz.

    Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:

    – Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.

    A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.

    – Mit keresel itt, kislány?

    – Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella –, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.

    – Tudom – mondta a Tigris –, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.

    Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.

    Egy ligetnél megálltak.

    – Tovább nem mehetek – mondta a Tigris –, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.

    Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak – gondolta –, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.

    De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.

    – Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled.

    „Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt.

    – Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra.

    – Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?

    A Medve elcsodálkozott.

    – Hogy mersz így beszélni velem?

    – Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.

    A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.

    – És miért szeretsz?

    – Csak – mondta Brunella –, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.

    – Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.

    Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.

    – Nem bántott? – csodálkozott a Medve.

    – Ó – nevetett Brunella –, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.

    – Ha akarod – mondta a Medve –, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.

    – Az jó lenne – felelte a kislány –, csak tudod, olyan éhes vagyok.

    – A mézet szereted? – kérdezte a Medve.

    – Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.

    – Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta.

    – Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.

    Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.

    – Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.

    A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány – gondolta –, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.

    – Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is!

    – Jó! – kiáltott vissza Brunella.

    Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang:

    – Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?

    – Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.

    – Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang –, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal.

    – Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.

    – Ugyan – mondta a Pakuk madár –, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.

    – Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella.

    – De igenis – mondta a Pakuk madár –, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.

    – Na látod – mondta Brunella –, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.

    A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.

    – Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella –, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.

    Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.

    Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.

    – Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül.

    Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:

    – Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?

    – Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.

    Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.

    – Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.

    – Dehogy lősz – nevetett Brunella –, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.

    – Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.

    Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.

    – Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász –, nem tudtam, hogy szeretsz.

    – Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány –, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.

    – Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

    – De igenis láttam – mondta büszkén a kislány –, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.

    – Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.

    – Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella.

    – Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik.

    Elváltak. A kislány a patakhoz ért.

    – Szervusz, patak – mondta –, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.

    Ekkor egy lövés dördült.

    – A Tigris – mondta a patak.

    Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.

    – A Medve – mondta a patak.

    – Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.

    – A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak.

    A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.

    – Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak –, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.