Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

    Ha három lábon gyábokorsz

    Ezt a mesét már öt évvel ezelőtt meg akartam írni, mégis csak most láthatok hozzá. Mert nagyon sok utánjárásba került. A kislány miatt, akiről a történet szól. Csak annyit tudtam róla, hogy szőke és szép, zöld szeme van. Ezt különben láthatja mindenki, aki nem vak. De mire megyek én azzal, ha tudom valakiről, hogy kívül milyen?! Azt szerettem volna tudni: belül milyen? És ez került sok utánjárásba. Mert meg kellett kérdeznem majd mindenkit, aki ismerte: egy remetét, egy vadászt, az édesapját, egy boszorkát, egy tündért, egy kecskepásztort, egy gombát, az anyját, egy barátnőjét, egy királyt, egy szép lányt, egy málnabokrot, egy apácát, Mikkamakkát, egy salabaktert, egy kunt, egy kánt, egy kanonokot, egy számtantanárt, egy fánkot és egy elefánkot és Julit és Gyurit, és mert állítólag mindent tud: Vacskamatit és végül a kislányt.

    Hát ez bizony sok időbe telt. Egyiktől a másikig hét napot kellett gyalogolnom. Pedig hiába, mert egy csipetnyit se lettem okosabb a válaszaiktól. A remete azt mondta, kerge, a vadász, hogy kósza, az édesapja, hogy álomjáró, a boszorka, hogy zsémbes, a tündér, hogy cserfes, a kecskepásztor, hogy kelekótya, a gomba meg, hogy bolondos, az anyja, hogy csupa szív, a barátnője, hogy cifra, a király, hogy szende, a szép lány, hogy csúnyácska, a málnabokor, hogy kedves, az apáca, hogy mézesmázos, Mikkamakka meg azt, hogy csiperi (ki érti ezt, hogy csiperi? Ez a Mikkamakka különben mindig ilyeneket beszél. Még hogy csiperi! Nincs is ilyen szó!), a salabakter, hogy szeleverdi, a kun, hogy tündérszép, a kán, hogy csalfa, a kanonok, hogy csenevészke, a számtantanár, hogy szikraeszű, a fánk meg azt, hogy morcos, az elefánk, hogy ostobácska, Juli, hogy kényes, Gyuri meg, hogy fényes, Vacskamati meg azt mondta: tulipántka, a kislány maga, hogy: „janemtudom!”

    Hát ezzel aztán nem sokra megyünk! Mert hogy lehet egy kislány egyszerre kerge, kósza, álomjáró, zsémbes, cserfes, kelekótya, bolondos, csupa szív, cifra, szende, csúnyácska, kedves, mézesmázos, csiperi (ajaj!), szeleverdi, tündérszép, csalfa, csenevészke, szikraeszű, morcos, ostobácska, kényes, fényes és tulipántka? Meg „jajnemtudom”?

    Jaj! Nem tudom!

    De a mesét akkor is el kell mondani. Egy szép napon a kislány kora reggel elment az erdőbe gombát szedni. Azzal, hogy legkésőbb délre hazaér. De nem ért haza délre. Még jó délutánra se. Az apja meg az anyja nagyon megijedt. Egyik szaladt erre, másik szaladt arra, keresni kezdték a kislányt. Segített nekik keresni a vadász, a tündér, a kecskepásztor, a király, a málnabokor, Mikkamakka, a kun, a számtantanár, Juli, Gyuri és Vacskamati.

    A többi, mármint a remete, a boszorka, a gomba, a barátnő, a szép lány, az apáca, a salabakter, a kán, a kanonok, a fánk és az elefánk a füle botját sem mozdította, nem segített. Azért ők is olvassák tovább a mesét, olyanoknak is írtam, akik nem segítenek.

    Késő este, már jócskán sötétedett, amikor a kecskepásztor ráakadt a kislányra.

    – Hát te, kelekótya, merre csavarogtál?! – kiáltott fel olyasféleképpen, hogy egyszerre csengett a hangjában öröm is meg szemrehányás is.

    – Jaj, kecskepásztor – mondta a kislány –, képzeld, mi történt velem! A Fekete Tónál voltam.

    – A Fekete Tónál? – csodálkozott a kecskepásztor. – Hisz az olyan mélyen bent van az erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig!

    – Bizony, nagyon messze van – bólogatott a kislány –, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Kopott volt, de nem toprongyos, nem volt nagy, mégis méltóságteljes, ellenséges se volt, de bizalomgerjesztő se. Zsalui zárva, a hozzá vezető utakat benőtte a fű. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiabálta valaki: „Segíts, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat.” Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Egyikben mintha egy székhez kötözött embert láttam volna. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, kecskepásztor! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?

    A kecskepásztor ráncolta a homlokát. Ránc hátán ránc. Végre nagy nehezen kibökte:

    – Nem tudom. Nem tudom, mit kellett volna csinálnod.

    Ebben a pillanatban lépett ki a sűrűből Vacskamati.

    – Jaj, de jó, hogy megvagy, tulipántka! – kiáltott. – Hol a csudában jártál, halálra kerestünk?

    – Ó, Vacskamati, képzeld, a Fekete Tónál voltam.

    – A Fekete Tónál – csodálkozott Vacskamati –, de hisz az oly mélyen bent van az erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig.

    – Bizony, nagyon messze van – bólogatott a kislány –, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Kopott volt, loncsos, nagy és ellenséges. Rozzant zsalui beszögezve, az udvarán derékig érő gaz. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt ordítozta valaki: „Azonnal eloldozd a köteleimet, kinyisd a zsaluimat, kisöpörd a pókhálóimat, kifényesítsd az ablakaimat, felsúrold a szobáimat, kimeszeld a falaimat, megsimogasd a homlokomat!” Reszelős, rikácsoló hang volt. De azért én beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magam, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Bagolyszemek, pókhátak fénylettek a szobákban, sárkányfogak, csontok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világcsúf, fogatlan, gonosz arcú embert láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Vacskamati! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?

    – Kioldozni, megkötözni, kitárni, beszögezni, felsúrolni, besározni! – kiáltozott bolondul Vacskamati, s erre a kiáltozásra lépett elő a sűrűből Mikkamakka.

    – Jaj, de jó, hogy megvagy, csiperi! – mondta. – Jó, hogy elvesztél, de csak attól, hogy megkerültél. (Mert Mikkamakka mindig ilyesféléket mond.) Hol a csudában jártál?

    – Ó, Mikkamakka, képzeld, a Fekete Tónál voltam!

    – A Fekete Tónál – csodálkozott Mikkamakka –, de hisz az olyan mélyen bent van az erdőben, hogy még én sem merészkedtem odáig.

    – Bizony, nagyon messze van – bólogatott a kislány –, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Barátságos, szép ház volt, frissen meszelt. Makulátlan, zöld zsalui becsukva, az udvarán ápolt pázsit, kaviccsal megszórt utak. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiáltozta valaki: „Kérlek, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat. Nagyon kérlek, ments meg engem!” Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Ezüsthegyek, aranydombok fénylettek a szobákban, drágakövek és elefántcsont szobrok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világszép, szomorú arcú fiút láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Mikkamakka! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?

    Mikkamakka összevonta a szemöldökét, nagyot szívott a pipájából, és az égre nézett, mint mindig, ha valami nagyon fontosat akart mondani.

    – Ha három lábon gyábokorsz – mondta átszellemülten –, a kálán pugra nem tudsz menni.

    A kislány eltátotta a száját, úgy bámult rá.

    – De hát ebből egy szót se értek – mondta fancsali arccal.

    Mikkamakka magasra tartotta a mutatóujját.

    – Majd megérted – mondta –, hihihi, hehehe!

    És hihi-heherészett. Mikkamakka nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.

    Megérkeztek a többiek is, akik a kislányt keresték. Nagy volt az öröm. Odahaza még táncoltak is egy sort nagy vigasságukban. De a kislány egyre szomorúbb lett. Nem nagyon értették. Csak Mikkamakka tudta, azért szomorú, mert egy megkötözött ember jár az eszében, akinek csukva a zsalui, pókok szőtték be a szobáit, piszkosak az ablakai, sáros a padlója, foltosak a falai, és egy árva simogatás sem jut a homlokára.

    Nem is tudott a kislány egész éjjel aludni, már kora hajnalban talpon volt, indult volna vissza a fazsindelyes házhoz. Csakhogy egyedül nem mert. Elment hét mesteremberhez. Egy kötéloldozóhoz, egy zsalunyitogatóhoz egy pókhálószedőhöz, egy ablakfényesítőhöz egy padlósúrolóhoz, egy meszelőmesterhez és egy homloksimogatóhoz.

    – Szükségem lenne a segítségetekre – mondta nekik.

    Mind a hét bólintott, s mind a hét azt mondta:

    – Szolgálatom ára éppen egy arany.

    Az összesen hét arany!

    Honnan vegyen egy kislány hét aranyat?

    Kért az apjától – nem volt neki, kért az anyjától – annak se volt. Elment hát hét napra a királyt szolgálni.

    Az első napon kibogozott száz csomós kötelet, a másodikon kinyitott kétszáz zsalut, a harmadikon lesöpört háromszáz pókhálót, a negyediken kifényesített négyszáz ablakot, az ötödiken felsúrolt ötszáz piszkos padlót, a hatodikon bemeszelt hatszáz foltos falat, a hetediken sírt-rítt, de azért a napért is megkapta az egy aranyat.

    Együtt volt a hét arany, elindult hát a hét mesteremberrel a Fekete Tó felé.

    Oda is értek, de hiába járták körül háromszor is, semmiféle házat nem találtak.

    S ekkor a kislány fölkiáltott:

    – Most már értem!

    – Mit értesz? – kérdezték a mesteremberek.

    – Azt – szomorkodott a kislány –, hogy miért mondta Mikkamakka: „Ha három lábon gyábokorsz, a kálán pugra nem tudsz menni”.

    A hét mester bólogatott. Úgy látszott, ők is értik.

    dugo@szepi.hu