Az ellenfél táborában magasra csapott a győzelmi tűz lángja. Nagy Medve, a törzsfőnök, és barátja, Tüzes Nyíl, leshelyükről minden mozdulatot pontosan láthattak. Látták, ahogy a kifestett harcosok diadalordítások közepette a tűz mellett álló faragott oszlophoz kötöznek egy embert. Villogtak a kések és a lándzsahegyek. Tüzes Nyíl bőre alatt vibrálva futkosott az izgalom.
– Támadunk – mondta Nagy Medve.
– Helló, nagyfőnök! – hallatszott ekkor egy hang.
Mind a ketten felugrottak, Tüzes Nyíl torkán rövid, mérges morgás tört fel, Nagy Medve elpirulva lekapta tollas fejdíszét.
A kerítésen egy ember ült, mind a két lábát befelé lógatta. Kék inget, szürke kordbársony nadrágot és krisztusbocskort viselt. Egy almát dörzsölgetett.
– Ez a ti kertetek? – kérdezte, és jobb kezével, amelyikben az almát tartotta, a kert felé intett.
– Igen – mondta Nagy Medve.
– Egy ág kilógott, levettem róla ezt az almát – egy darabig nézegette a gyümölcsöt, beleharapott, és így szólt: – Kukacos.
– Sok most a kukacos – mondta Nagy Medve –, de van jó is… azon a fán – mutatta.
– Aha, és a kutya? Mi a neve a kutyának?
– Bobi.
– És a toll? Miért van rajta?
Nagy Medve szégyenlősen hallgatott.
– Ő is indián? – kérdezte a kékinges. Nevetett, barátságos, barna arcából fehéren villogtak a fogak.
– Az. Tüzes Nyíl – mondta a kisfiú, és ő is nevetett.
– És te?
– Nagy Medve.
– Aha. Milyen törzs?
– Mohikán.
A kékinges egy darabig hallgatott, az almával foglalkozott, körülharapdálta a kukacjáratokat.
– Én meg Búvó Gyík vagyok – mondta később –, csikeszau. Bejöhetek?
– Hát persze. Ha akar – mondta a kisfiú.
A kékinges leugrott a kerítésről, leporolta a nadrágját. A kutya körülszaglászta.
– Nem harap?
– Á, vadászkutya.
– Ki szokott vadászni?
– Apa.
A kékinges még mindig a kerítés előtt állt, simogatta a kutya fejét.
– A papád főerdész?
– Nem, erdőmérnök.
– Telefon van itt?
– Nincs – mondta a kisfiú –, de ha üzenni akar, a faluba este megy lóré.
– Micsoda?
– Lóré. Maga nem a lórédombon jött?
– A lóvasút mellett jöttem.
– Na, az a lóré, a lóvasút. Nálunk lórénak hívják.
A ház felé mentek a nyíratlan bukszusok meg a virággruppok között.
– Katonák szoktak ide járni? – kérdezte a kékinges.
– Szoktak. Egy szeplős meg egy nagy bajuszú. A nagy bajuszú sohasem meri letenni a puskáját. Még ha eszik, akkor is a térde között tartja.
– És a szeplős?
– Az nekitámasztja az ajtófélfának.
Hetente egyszer jöttek a katonák, mindig különböző időben. A kutya már ismerhette őket, de szűkölve ugatott, amikor benyitottak a kapun. Apa a belső szobába vezette őket, leültek egymással szemben. A szeplős az ajtófélfának támasztotta a puskáját, a nagy bajuszú a lába közé fogta. A kisfiú idegenkedve nézte a súlyos tusú, sötétbarna karabélyt, a föltűzött, villogó szuronyt. A bajuszos levette a szuronyt a puskájáról, amíg az asztalnál ült. Azért jó lett volna a puskát megsimogatni, jó sima lehet, az ujja bőrén érezte a szépen csiszolt závárzat fémes hidegét. De ahányszor a puska felé lépett, a szeplős fölemelte a fejét, és ránézett.
A katonák megkérdezték, van-e valami újság. Apa mindig azt mondta, nincs. Aztán a katonák ettek. Tojásrántottát, vagy ha apa lőtt valamit, akkor vadhúst.
Apa néha előhozakodott a katonáknak a szilfákkal is. Valamiért pusztulnak az erdőben a szilfák. Egyszerre csak száradni kezdtek, a leveleiket lehullatták. Ez nagyon bántotta apát, mert valamiért a szilfát jobban szerette a többinél.
A katonákat azonban nem érdekelte a szilfa. Azt kérdezték, a Miskérihez jár-e valaki a faluból. „Nem hiszem – mondta Apa. – Lehet, hogy időnként találkozik falubeliekkel, erdőkerülés közben, de hát az természetes.” A katonák hallgattak. Később meg a Barta után érdeklődtek. Sokszor kap-e levelet, és olvas-e újságot? Apa mondta, hogy nem tudja, de azt hiszi, a Barta analfabéta, nemigen olvas újságot. A kisfiú csak napok múlva tudta meg az anyjától, mi az az analfabéta. Aki nem tud se írni, se olvasni. „Akkor én is analfabéta vagyok” – mondta az anyjának. Az anyja megsimogatta a fejét, és elnevette magát. „Jövőre már te is mész iskolába” – mondta. A kisfiú ennek nem örült. A bátyja is csak nyaranta jött meg és karácsonykor. Hosszúnadrágban járt, és a tanárairól mesélt. Félelmetesek voltak ezek a tanárok meg az iskola is. A kisfiú egyszer megkérdezte a bátyját, mikor kikísérte az állomásra – nyolc kilométerre volt az állomás, oda is lóréval lehetett menni. „Nem félsz?” „Mitől?” – kérdezte a bátyja. „Hát a tanároktól.” „Te bikfic” – válaszolt, és megpöckölte a fülét. A kisfiú nem szerette, ha a fülét pöckölgetik.
Anyától egyszer megkérdezte, ha iskolába jár, akkor is kijárhat-e a Bartával szarvasokat etetni. „Akkor neked is kell menni a városba” – mondta Anya. Pedig hát az nem lehet, hogy ne járjon ki a szarvasokhoz. Az öreg Barta kocsiját már ismerik a szarvasok, egészen közelre bevárják. Szénát szoktak nekik vinni meg vadgesztenyét. Érdekes, hogy a szarvasok mennyire szeretik a vadgesztenyét.
– Apád itthon van? – kérdezte a kékinges.
– Nincs, de nemsokára biztos megjön.
– Vadászik?
– Nem, a szilfákat nézi.
– A szilfákat?
– Igen. Betegek, és Apa valamiért nagyon szereti a szilfákat. Jobban, mint a többit.
– Az égernél is jobban?
– Igen… éger itt nemigen van.
Anya szigorúan nézett a kékingesre, és azt mondta:
– A férjem még nincs idehaza.
Az idegen valamit motyogott, félrefordította a fejét.
– Addig megnézzük a kertet, jó? – mondta a kisfiú.
Az idegen szomorúan baktatott mellette, mintha a találkozás Anyával bántotta volna. Nem is nézte a fákat, egy göröngyöt rugdosott a lugas keményre taposott ösvényén.
– Miért szomorú? – kérdezte szorongva a kisfiú.
– Ez fehércseresznyefa? – kérdezte az idegen.
A nagy cseresznyefa alatt álltak – ez volt a kertben a legnagyobb fa, alacsony törzsén könnyen fel lehetett kapaszkodni az alsó ágakra, kényelmesen lehetett rajta mászkálni, biztonságos, vastag gallyú, ágbogas fa volt.
– Igen – mondta a kisfiú.
– Szereted?
– Nagyon szeretem. A bátyám azt mondja, hogy a piros cseresznye jobb, mert ez egy kicsit kesernyés… de azért én nagyon szeretem.
A kékinges mosolygott.
– A fát gondoltam.
A kisfiú kedvesen elfintorította az orrát.
– Nem is fa.
– Hát?
– A Sziklás-hegység.
– Ühüm – bólintott az idegen.
– Telefon is van rajta – mondta a kisfiú.
– Telefon? – kérdezte vissza hirtelen a férfi, a szeme a kisfiú felé villant. Aztán elnevette magát.
– Az – mondta a kisfiú –, megnézi?
Együtt másztak föl a fára, elöl a kisfiú, utána a kékinges. A kisfiú fürgébb volt, időnként megállt, megvárta a másikat. Közben lefelé nézett. A kékinges a ballábát kissé eltartotta magától, a karjával húzta fel magát, és mindig jobb lábbal lépett az ágakra.
– Fáj a lába? – kérdezte a kisfiú.
– Kicsit – mondta a kékinges –, van itt rajta egy seb – lábszára közepére mutatott.
A telefonnál voltak. Egy üres Schmoll-pasztás doboz lógott az ágon, vékony spárgán. A spárga vége eltűnt az ágak között.
– Hova vezet?
– Tehuantepecbe.
– Mi a fene – mondta a kékinges.
Tehuantepec a körtefa volt. A kisfiú átment a körtefára, és telefonáltak egymásnak. Jó feszesre húzták a spárgát, és pattogtatták a dobozt. Ha a másik a fülét erősen a skatulyára szorította, tökéletesen lehetett hallani a pattogást.
– Kivel szoktál telefonálni? – kérdezte a kékinges, mikor újra a lugasban álltak.
– Nyáron mindig eljön az Öcsi, az unokatestvérem.
A kékinges bólintott, aztán hosszan nézte a fát.
– Szóval szereted – mondta.
– Persze – bólintott a kisfiú.
Egymásra nevettek.
A kisfiú vidáman, a kékinges szomorúan.
– Ide leülünk, jó? – mondta aztán az idegen.
– Jó, éppen idesüt a nap – felelt a kisfiú.
A ház háta mögött voltak, a mogyoróbokrok mellett, egy domborulat nyúlt itt a kertbe a ház felől, egy nagy zöld hurka, a pince boltíves teteje. Benőtte a sűrű, puha fű, jólesett rajta a fekvés.
– Kicsit elfáradtam – mondta a férfi.
– A famászásban?
– Hát – nevetett a kékinges –, abban is.
– Hozok almát. Olyant, amelyik nem kukacos – mondta a kisfiú.
Mire visszaért, a kékinges már aludt. Oldalra fordított fejjel, tátott szájjal. A kisfiú mellé rakta az almákat. A kék ing felső gombja kinyílt, valami csillogott mögötte. A kisfiú közelebb hajolt. Egy aranylánc volt, a láncon egy pici aranymackó lógott.
A nap gyorsan lement – ha a vörös tányér alsó széle eléri a domb hátát, éppen öt perc kell, és eltűnik a nap. Erre az apja tanította meg, s egyszer ki is vitte a vekkert, hogy lemérje az időt. Tényleg, éppen öt perc alatt tűnt el.
Beszaladt a házba, nem akarta felébreszteni az embert, gondolta, kér az anyjától egy pokrócot. Az apja éppen akkor jött meg, az anyja izgatottan magyarázott neki, látta az üvegajtón keresztül. Mikor meglátták őt, elhallgattak.
– Elaludt – mondta a kisfiú, s ahogy ott állt az anyjával meg az apjával szemben, eszébe sem jutott, hogy pokrócot akart kérni.
Mire az apjával megkerülték a házat, az idegen már ült a pinceoldalban. Almát evett. Mikor meglátta a kisfiút meg a férfit, felállt.
– Elnézést kérek – mondta. Apa ugyanolyan szigorúan nézett rá, ahogy Anya. – Nagyon elfáradtam, szeretnék itt aludni. Az istállóban is jó lesz.
Kiültek a tornácra, meg kellett gyújtani a lámpát. A lámpa körül bolyhos szárnyú lepkék röpködtek. Csend volt, a kisfiú szerette volna, ha az apja meg az idegen beszélgetnek, de egyik sem szólt egy szót sem.
– Ha megengedi, lefeküdnék – mondta a kékinges.
– Várjon, előbb vacsorázunk. A feleségem mindjárt megterít.
Az idegen szó nélkül visszaereszkedett a székre. Fürkészve nézte az erdőmérnököt.
– A fia azt mondja, ön a szilt minden fánál jobban szereti.
– Nem szeretem jobban. Csak betegek, többet kell törődni velük. Azért gondolja így a fiam. – Melegen a gyerekre nézett.
A kékinges elgondolkozott, halvány mosolyféle játszadozott a szája szegletén, és csak úgy magának mondta:
– Ulmus campestris.
Az erdőmérnök fölkapta a fejét.
– Az – mondta –, de nem mezei szil, nem campestris. Scabra. Ulmus scabra, hegyi szil.
A kisfiú ezt már hallotta valahol. Ulmus scabra. Sok latin kifejezést hallott az apjától, de ez valamiért különösen megragadt az emlékezetében. Ráncolta a homlokát.
– Gyerekkoromban sokat mászkáltam erdőben – mosolygott a kékinges –, szeretem a fákat. Magának szép foglalkozása van.
Igen, a katonák! A kisfiúnak eszébe jutott, mikor a katonák kihozták a faluból a levelet. Nem ültek le, ahogy szoktak, mindjárt a folyosón apa elé tartották a levelet. „Ezt, ugye, maga írta?” „Igen” – mondta Apa. „Nem ajánlatos külfölddel levelezni” – mondta a bajuszos. „A szilfák ügyében írtam. Svájc független – mondta Apa. – Van ott egy kitűnő erdőkutató intézet. Gondoltam…” „Felbontottuk a levelet – vágott közbe a szeplős – ez mit jelent?” Apa elé dugta a levelet. „Ulmus scabra – mondta Apa –, hegyi szil, a szilfa latin neve.” „Szóval máskor ne írjon külföldre” – mondta a bajuszos, és azonnal el is mentek. Apa szorongatta a levelet, mozdulatlanul nézett utánuk. A kutya nyüszítve ugatott, Apa arcán meg egy furcsa fintor jelent meg, a kisfiú ilyent még sohasem látott.
Vacsora után, mikor a kékinges felállt, kidudorodó zsebe nekikoppant az asztal szélének. Egy pillanatra megmerevedett, farkasszemet néztek az erdőmérnökkel, a kékinges a zsebére szorította a kezét.
A vendégszobában ágyaztak neki, a folyosó végén. A kisfiú vezette oda, kézen fogva. A másik kezével a kékinges a lámpát vitte.
– Láttam a mackóját – mondta a kisfiú. – Amikor aludt.
– Milyen mackómat? Ja persze – nevetett a kékinges.
– Apa azt mondta, vesz nekem egy láncot. Megmondom neki, hogy egy kis mackó legyen rajta.
A folyosó végén a kékinges megállt, magasra tartotta a lámpát. A fény egy képre esett, egy ülő és egy álló tányérsapkás alakot ábrázolt a kép. A kormányfőt és fiát. A vonalakat meglehetősen bizonytalan kéz rajzolta, de azért jól fel lehetett ismerni a két figurát.
– Ezt te rajzoltad?
– Nem – mondta a kisfiú –, a bátyám.
– Kopírozta, mi?
Válaszra sem várva, lejjebb engedte a lámpát, és bement a szobába. Körülnézett.
– Rács van az ablakon.
– Igen, minden ablakon rács van. De én kiférek rajta – mondta a kisfiú.
A kékinges leült az ágyra. Nyújtózkodott.
– Az a rajz elég ronda – mondta aztán.
– A katonáknak tetszett – mondta a kisfiú, de érezte, hogy ehhez a katonák nem érthetnek. Az a kép biztos ronda.
A szülei a konyhában voltak. Anyát kereste, mert a kékinges meleg vizet kért. Mosakodni.
– …persze hogy revolver, de azért nem kell kétségbeesni – mondta éppen Apa.
– Mit gondolsz, jószántából mászkál ez ilyenkor erre?! – sziszegett Anya, és dühösen igazgatta a haját.
Mikor a kisfiút meglátták, elhallgattak.
A kisfiú tartotta a lavórt, az anyja egy piros fazékból öntötte bele a meleg vizet.
– A kertben játszottunk ám a bácsival – mondta a kisfiú.
– Jól van – mondta az apja, és megsimogatta a gyerek fejét.
– Ne maradj ott! Azonnal gyere vissza! – mondta idegesen az anyja.
Bevitte a vizet, a kékinges már lehúzta a nadrágját, a bal lábáról sziszegve csavargatta a gézt.
– Fáj? – kérdezte a kisfiú, és közelebb hajolt. A géz átvérzett, beleragadt a sebbe.
Csúnya seb volt. A kékinges kimosta, aztán kezdte rá visszatekerni a piszkos gézt.
– Várjon – mondta a kisfiú –, ebben a szekrényben van kötszer.
A szekrény nem volt bezárva, hamar megtalálta a gézt.
– Ez nagyon jó lesz – mondta a kékinges, és megint ugyanúgy mosolygott, mint amikor megszólította délután a kerítésről.
A kékinges tekerte a gézt, s a kisfiú egyszer csak megszólalt:
– Tényleg van pisztolya?
A férfi egy darabig gondolkozott, aztán bólintott. Felemelte a nadrágját, benyúlt a zsebébe, és kivette a revolvert.
– Ez az. Megfoghatod.
– Jó nehéz – mondta a kisfiú –, lőni is szokott vele?
– Nem nagyon szeretek – mondta a kékinges.
A folyosón az anyja a nevét kiabálta.
– Mennem kell – suttogta a kisfiú.
Egymásra nevettek.
Másnap a gyerek kora hajnalban felébredt. Hálóingben kiszaladt a folyosóra, kopogott a vendégszoba ajtaján. Csend. Benyitott. Az ágy már bevetve nyújtózott az ablak alatt, a szoba üres volt.
Visszament a szobájába. A külső kilincsen valami fénylett. Öröm csillant a szemében. A lánc. A láncot ideakasztotta. A tenyerében kis hűvös kupac volt csak a lánc, az aranymackó piros szeme ragyogott.
Akkor hallotta meg a zajt az ebédlőből. Odafutott, az anyja a vitrin előtt állt, rángatta az ajtókat.
– Az ezüstneműm… a készlet…
Apa félig felöltözve nézte, fáradtan csóválta a fejét.
– Ugyan, kedves – mondta csitítóan.
Anya kirántotta az evőeszközös fiókot – megcsörrentek a kanalak meg a villák.
A kisfiú izzadt tenyérrel szorongatta a láncot.
Anya belenézett a fiókba, a kezével végigsimította az ezüst étkészletet. Lassan becsukta a vitrinajtót. Apa elfordult. A kisfiú hirtelen a nyakába akasztotta a láncot, és meztelen talpain boldogan végigcsattogott a folyosón.
A kutya akkor már szűkölve ugatott. Gyorsan felöltözött, vigyázott, hogy az inge nyaka eltakarja a láncot.
A katonák megint a folyosón tárgyaltak Apával.
– Nem tudom – mondta éppen Apa –, amikor felkeltünk, már nem volt itt.
– Sebesült volt?! – kérdezte a szeplős.
– Nem tudom, nem látszott rajta – mondta Apa.
A kisfiú odasomfordált az apja mellé, megfogta a kezét. Az apja egy pillanatra lenézett rá, és picit megszorította az ujjait.
– Nem hagyott itt semmit? – kérdezte a bajuszos.
– Nem – mondta Apa.
A kisfiú behúzta a nyakát.
A kutya szűkölve ugatott. A katonák nem a falu felé mentek, nekivágtak a fiatalosnak. A kisfiú az ablaküvegnek szorította a homlokát, nézte a katonákat.
– A bal lábán egy seb volt – mondta.
Az apja odajött melléje az ablakhoz, és azt mondta:
– Látszott. Kicsit sántított.
A katonák akkor tűntek el az erdőben, a gallyak összecsaptak a hátuk mögött.
A kékinges talán éppen a vadkukoricásban megy – gondolta a kisfiú, és elképzelte, ahogy az éles levelek vagdossák az arcát.