A kerekarcú a téren állt a Duna mellett, a bőrét átjárta a jó hideg, friss levegő. Fehéren szikrázva ragyogott a hó, az ég világosszürke buráján átsütött a nap.
A kerekarcú egy helyben toporgott a hóban. Nyakát mereven oldalt fordította, görcsök tekergőztek a bőre alatt, izmai természetellenesen megfeszültek.
Jó lett volna ebben a tiszta ragyogásban ernyedten, a tisztaság meg a fény részévé válva állni.
Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás – mondta magának öntudatlanul, és meggörnyedt, a rágóizmai megfeszültek. Úgy érezte, nagy, szürke kő lebeg fölötte… el kellene lépni… Ugyan, hiszen nincs is kő. A kő zuhant feléje, Illés Ézsaiás gyorsan oldalt lépett – aztán nevetni kezdett – micsoda marhaság – gondolta magában –, micsoda marhaság!
– Nézd, apa, egy madár – mondta a kisfiú a templom előtt, és rángatta az apja kezét –, sapkája is van.
Illés Ézsaiás örült a hangnak, arra fordult, amerre a kisfiú mutatott.
Ni csak, búbos pacsirta, mondta magában, és azonnal elernyedtek az izmai.
– Milyen madár? – kérdezte a kisfiú.
Az apja nézte a madarat, és nem szólt.
– Milyen madár? – kérdezte még egyszer a kisfiú.
Egyszerre szólalt meg most Illés Ézsaiás és egy hosszú, fekete kabátba öltözött férfi. A fekete kabátos azt mondta:
– Pipiske.
Illés Ézsaiás ugyanakkor:
– Búbos pacsirta.
A kisfiú hol az egyikre, hol a másikra nézett, aztán megint az apjához fordult:
– Pipiske vagy búbos pacsirta?
– Nem tudom – mondta az apja.
A fekete kabátos feléjük fordult:
– A hivatalos neve pipiske, de egyes vidékeken búbos pacsirtának is nevezik.
A madár elszállt a Duna felé.
– Nézd, apa – mondta a kisfiú –, elrepült a búbos pacsirta.
Illés Ézsaiás elindult az egyetem felé. Nevetett.
Búbos pacsirta. Legjobbkor jött ez a madár.
A teret övező vaskorlátnak támaszkodott. Minden az izgalom miatt van! Olyan ez, mint egy ponyvaregény, gondolta Illés Ézsaiás, és megint – észre sem vette – ide-oda ingatta a fejét, és azt mondta magában: Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás!
– Este hétkor megy el – mondta Ágnes a telefonba –, azonnal feljöhetsz. Biztos taxival megy. Kettő rövidet csöngess!
A taxi már lent állt a ház előtt. Illés Ézsaiás félhomályos zugba húzódott, és a bérház kapuját figyelte. Nevetett magában, jóleső borzongással fűszerezett diadal feszegette.
Csak akarni kell, és győzöl. – Győznöd kell, Ézsaiás! Elmulasztotta megkérdezni magától: kit? hogyan? és miért? Úgy érezte, győz.
Győzött is. Hiszen a győzelemnek fokozatai vannak. Nem látta jól a férfit. Nagyon okos arcúnak képzelte a mozdulataiból – fáradt mozdulatokkal lépett ki az ajtón. Sutának tűnt. A kerekarcú szánalmat érzett iránta a sutasága miatt – pedig nem is volt suta. De egy sötét zugból sok minden másképp látszik.
A taxi elment. Illés Ézsaiás fölrohant a lépcsőn – ez a rohanás nem volt sietős, csak fiatalos –, és két rövidet csengetett.
A templomtorony órája kettőt ütött. A kerekarcú erre elindult, mert nagyon éhes volt – fél háromig kapok még kaját a menzán – gondolta.
A diákok belülre is behordták a latyakot, ronda, hideg, nyúlós latyakkal kezdődött a menza.
– Vigyázat – mondta a pincér, és egy tele tálcával elkacsázott az asztalok közötti szűk úton.
A kerekarcú leült egy lány meg egy kínai közé.
– Szervusz – mondta neki a lány.
Illés Ézsaiásnak felcsillant a szeme, a lány felé fordult, elmosolyodott, és azt mondta:
– Szevasz, Ferencke. Nahát, ezt a mázlit!
– Milyen mázlit? – kérdezte a lány.
– Örülök, hogy itt vagy.
– Miért mondod neki, hogy Ferencke? – kérdezte a kínai. Nagyon jó kiejtéssel beszélt magyarul. – Ferencke fiúnév, nem?
Illés Ézsaiásnak máson járhatott az esze, mert egy darabig bambán nézett a kínaira, mintha nem értené a kérdést. Ferencke nevetett.
– Persze hogy fiúnév, de ő így szokott hívni engem.
A kínaival szemben egy szemüveges lány ült. Valószínűleg elsőéves.
– Tudod – mondta a kínainak –, nálunk vannak úgynevezett társnevek. Mint például György meg Györgyi, Valéria meg Valér. A Ferencnek a Franciska a párja.
– Értem – mondta a kínai –, szóval ő Franciska.
Illés Ézsaiás hátradőlt a széken, és nevetett.
– Mit nevetsz?
– Hogy Ferenckét véletlenül Máriának hívják.
Ferencke is nevetett.
A szemüveges lány értetlenül nézett rájuk.
– Akkor miért hívod Ferenckének?
– Hát, mert Ferencke. Nézz rá!
– A jegyeket! – mondta az asztal végén ülő harmadéves.
Előreadták a jegyüket.
Bodrog megállt az asztaluknál. Csodálkozva nézett Ézsaiásra.
– Azt hittem, hazautaztál – mondta.
– Miért hitted? – kérdezte tőle nevetve a kerekarcú.
– Ja – mondta Bodrog, és ő is nevetett.
– Ki ez? – kérdezte Ferencke.
– A szobatársam – mondta Ézsaiás.
– Értem – mondta Ferencke.
– Mit értesz?
– Semmit… Biztos azt hiszi, nekem udvarolsz.
– Kicsoda?
– Bodrog. Vagy nem az a neve?
– De igen.
Ferencke csóválta a fejét, Ézsaiás nevetett. Most kitalálta, hogy éjjel nem aludtam otthon – gondolta magában, s kicsit büszke volt.
– Okos kislány vagy – mondta.
Ágnes lomha, fehér nő volt. A fiú nyaka köré kulcsolta a karját, és azt mondta:
– Most nem menekülsz!
– Nem is akarok – mondta a kerekarcú –, bolond lennék menekülni – és megcsókolta a nő vállát.
– Imádlak – mondta Ágnes.
Dohszag van, ebben a rohadt előszobában mindig dohszag van – gondolta a kerekarcú, és kicsit hátrább lépett, aztán elindult a szoba felé.
– Ne arra! – mondta a nő –, a gyerek még nem alszik. A kerekarcúnak összerándult a szája.
– Még játszik. Nagyon drága. Meghagytam a haját hosszúra. Nem akarod megnézni?
– Nem akarom – mondta Ézsaiás.
– Kicsit kinyitom az ajtót, és benézel. Nem veszi észre!
– Mondtam, hogy nem nézem meg – morogta Ézsaiás.
– Jaj, te mogorva medve! – mondta a nő kedveskedően előrecsücsörített szájjal, és megcsókolta a fiút.
Az asszony a gyerekkel vacakolt, ő meg hanyatt feküdt a széles heverőn. A cipőjét lehúzta, nyújtózkodott, mozgatta a lábujjait. Jó meleg volt a szobában, a villany nem égett, csak a Duna felől világítottak be néha kósza fénysugarak, a tárgyak puhán belevesztek a homályba. Langyos, tiszta levegő és homály! A kerekarcú elernyedt, a homály részévé vált.
Ágnes visszajött, a fiú fölé hajolt, telt, meleg melle kibuggyant a pongyolából. Illés Ézsaiást állati öröm kerítette hatalmába, most úgy érezte, nagyon szereti ezt a nőt – pedig csak a langyos homályt, a tiszta levegőt és Ágnes finom hajlású mellét szerette.
– Pszt! – sziszegte a nő, és hirtelen felegyenesedett.
A szomszéd szobából mocorgás hallatszott. A gyerek. Illés Ézsaiásnak görcs kúszott a gyomrába. Ágnes hirtelen mozdulattal meggyújtotta a villanyt, az állólámpa különben nem túlságosan erős körtéje bántóan csapott a fiú szemébe.
Azt hiszi, ha meggyújtja a villanyt, jobban hall – gondolta magában a kerekarcú, és hunyorgott.
A tárgyak a fényben idegenné váltak.
Illés Ézsaiás a fal felé fordult.
Aztán a gyerek elaludt, és Ágnes leoltotta a villanyt.
– Este fölhívtalak – mondta Ferencke.
– Minek? – kérdezte a kerekarcú.
Ferencke nevetett, valamit el akart rejteni a nevetésével.
– Már nem is tudom… egyedül ültem otthon, ott volt a telefon, gondoltam, fölhívlak.
Illés Ézsaiás elgondolkodva kocogtatta a poharát.
– Mire gondolsz? – kérdezte Ferencke.
– Semmire – mondta a fiú.
Gyengeség fogta el, szerette volna Ágnes mellére hajtani a fejét, szótlanul, csendben szeretett volna feküdni. Közelebb bújt hozzá, erősen átkarolta.
– Ha most visszajönne! – mondta ingerkedve Ágnes.
A fiú elengedte, és felült.
– Kicsoda? – kérdezte kicsit hangosan.
– Csend! – pisszegte Ágnes, és az ajtóra mutatott. – Hát a férjem – suttogta aztán.
A kerekarcú kedvetlenül visszatette a fejét a párnára.
– Akkor nem hívtál volna, ha visszajönne.
Ágnes észrevette, hogy kedvetlen. Teljesen váratlanul hevesen csókolgatni kezdte, és eszeveszetten becézgette. A fiú sohasem értette ezeket az érzelmi rohamokat. Teljesen józanul feküdt, de azért jólesett neki ez a durvának tűnő gyengédség.
Csengettek.
A csengő éleset berregett, a gyerek felsírt a másik szobában.
– Jézusmária – mondta a nő, és felugrott.
Egy darabig megkövülten állt. A csengő újra megszólalt. Ágnes ijedten nézte a fiút.
– Neki kulcsa van. Nem csöngetne – mondta a kerekarcú. A torka elszorult, de igyekezett természetesen beszélni.
Ágnes magára kapta a pongyoláját, és kiment. Aztán visszajött, és nevetett.
– A postás… – mondta. – Táviratozott… „A gyerek orvosságát a konyhaszekrényben felejtettem”, hihi, már régen megtaláltam.
– Kicsit megijedtem – mondta aztán. Akkor már újra a fiú mellett feküdt. – Te nem féltél?
– De igen – mondta Ézsaiás.
– Drága – suttogta elérzékenyülve a nő.
A kerekarcú csodálkozva ránézett, de a sötétben nem látta jól az arcát.
– Néha úgy érzem, bűnös vagyok – mondta a nő –, romlott. Te sohasem szoktál ilyent érezni?
Illés Ézsaiás nevetett, csak valahol mélyen belül viszolygott, de erre az érzésre nem akart figyelni.
– Nem – mondta. – Én tudom, hogy sohasem leszek romlott. Akármit csinálok. Olyan vagyok, mint a kacsa, mondtam már neked… akármilyen piszkos pocsolyákban virityöl, utána kimászik, megrázza magát, és hófehér. Én ilyen vagyok.
– És én ilyen piszkos pocsolya vagyok? – nevetett Ágnes.
Illés Ézsaiás nem felelt azonnal. Aztán grimaszt vágott – persze, a sötétben nem lehetett látni, hogy grimaszt vág, s talán ő maga sem tudott róla – azt mondta:
– Nem… te nem… de azért néha van benne valami nyomasztó.
– Kis csacsikám! – mondta neki Ágnes, és a hangjában fölény volt. Illés Ézsaiás nem szerette, ha azt mondják neki „csacsikám”.
– Nem szabad elvesztegetni semmit – mondta Ferencke.
– Hogyhogy elvesztegetni? Nem értem.
– Hát csak úgy mondom – mondta szomorúan a lány.
A kínai is felállt – a többiek már régebben elmentek –, a kerekarcú kicsit beljebb húzta a székét.
– Hát akkor szervusz, Ferencke – mondta a kínai, és rámosolygott a lányra.
Mind a hárman nevettek.
– Szeretsz? – kérdezte Ágnes.
– Mondtam már, hogy igen – felelte közömbösen a fiú.
– Akkor mondd!
– Mit?
– Hát hogy szeretsz.
Illés Ézsaiás nevetett. Aztán úgy, mintha csak tréfálna, azt mondta:
– Nem mondom.
Szeretett volna kiugrani Ágnes mellől, és elmenni valamerre. Kószálna a Körúton. Büszke lenne és elégedett.
Ágnes átkarolta.
– Akarom, hogy mondd!
– Szeretlek – mondta halkan a kerekarcú.
Szégyenkezett.
– Elprédálod magad. Bűnös vagy – mondta sírósan Ferencke.
– Honnan tudod, hogy bűnös vagyok? – kérdezte a kerekarcú.
– Tudom. Látom rajtad.
– Nem vagyok bűnös – mondta a fiú.
– Szereted? – kérdezte a lány.
– Nem – mondta gyorsan Illés Ézsaiás.
Hajnal felé aludtak el, a telefon ébresztette fel őket. A fiú is hallotta a kagylóban élesen recsegő hangot: „Vissza kellett jönnöm… megkaptad a táviratot?… még beugrom a hivatalba, tíz felé hazajövök… ne hozzak semmit?…”
– Siess… öltözz – suttogta Ágnes, mikor letette a kagylót.
– Miért telefonált? – kérdezte a fiú.
– Siess, fél tíz – mondta Ágnes.
– Ne nevess! Mit nevetsz? – mondta Ferencke.
– Ugyan, ne félts te engem! – mondta Ézsaiás. – Olyan vagyok, mint a kacsa. Belemehet akármilyen mocskos pocsolyába, mikor kijön, hófehér.
Ferencke ijedten nézett rá.
– Még alszik – szólt Ágnes az ajtóból –, gyere, nézd meg. Az alvó gyerekek csodálatosak, gyere, nézd meg.
– Nem nézem – mondta ingerülten a kerekarcú, és elfordult.
A pincér leszedte előlük a tányérokat, elvitte az üres kancsót. Ferencke a fiút nézte. Szürkészöld szeme volt. A kerekarcú oldalt rásandított, és azt mondta:
– El kellene mennünk.
– Egy pötty van az arcodon – mondta a lány.
– Hol? – kérdezte a fiú, és a tenyerét végighúzta az arcán.
A lány mereven nézte.
A fiú erre fölugrott, és kiment az ajtón. Megcsapta a hideg, tiszta levegő.
Szürke köveket érzett maga fölött, és hangosan azt mondta: Csiszegj-csoszogj, Ézsaiás!
Aztán megfordult. A lány a menza ajtajában állt, és őt nézte. Illés Ézsaiás jó erősen megdörzsölte az arcát.