Egy darabig forgatta a kezében az anyja levelét, aztán elérzékenyedett. Az elérzékenyedés rondábbik fajtája volt ez; miért pont most kellett meghatódnia az anyja levelén? Két hete hozta a postás, amikor elolvasta, egy pillanatra felgyűlt benne a harag: micsoda önző öregasszony ez, micsoda önző! – és ellenszenvesnek találta a gondatlanul rajzolt szálkás betűket. Az öregasszony levelében féltés és szeretet volt – kétségtelenül az önző szeretet és az önző féltés kicsit mártíromkodó felhangjaival, de hát mit írhatna egy magányos öregasszony valahonnan az isten háta mögül, egy szürkére mosódott, kis faluból, távol egyetlen fiától, távol a szürkére mosódott, kis falutól, mindentől távol?
Harmincéves férfiak ritkán szoktak sírni, s talán nem is szabadna sírva fakadniuk – de most ő görcsös-szaggatottan nyelte a levegőt, rázkódott a felsőteste, „anyám özvegyen nevelt fel, egy elhagyatott dunántúli faluban volt postamester, jelenleg is ott él, nyugdíjasként” – ez a pár szó tulajdonképpen nem sokat mondott, nem osztott, nem szorzott akkor sem, mikor az életrajz bizonyos adatai rendkívül fontosnak számítottak, és ma sem volt különösebb jelentősége, nem is kellett volna beírni az életrajzaiba, de neki rokonszenves volt ez a kissé melodramatikus semmiség, hogy ő éppen egy özvegy postamesternő nyilván nehezen felnevelt fia – tehát beírta.
Emögött persze volt más is: egy palatetős ház, éppen olyan, mint a többi parasztház – és mégsem olyan, egy kert csökött almafákkal és rejtett, gazzal benőtt zugokkal, meg persze a cigarettázó, hajlott öregasszony, akinek negyven év múlva is idegenkedve mondták a parasztok a „jónapotot”, a cigaretta miatt is, a palatető miatt is, meg a gyerek miatt is, aki körül mindig lengett valami megmagyarázhatatlan köd, asszonynév ide, asszonynév oda, a kétszer-háromszor látott férj alakját is elmosta az idő, csak növelte a homályt a postamesternő körül, aki állítólag egykor valami földbirtokos szeretője volt, de ez nem biztos…
Nagyon magányos öregasszony volt.
Szerette volna, ha folyik a könnye, így kézzelfogható bizonyosságot szerezne önmaga szerint „szívbemarkoló” fájdalmáról, erőlködött hát, kétségtelen: némi erőlködéssel az ember könnyeket préselhet a szemhéja alól – s mikor az első meleg csepp végiggördült az arcán, mintegy öntudatlanul felkelt, kiment a fürdőszobába – csak ott volt tükör –, és a mosdó fölött nézte eltorzult, szánalmas, könnyektől csíkozott arcát. Pár percig tartott csak az egész, szinte azonnal érezte a feloldó megkönnyebbülést, elégedettséget érzett, s már egész emberként kezdte írni az anyjának: „…nagyon jól tudom, mert képzeld, ha engem deportálnának tíz évig az Ördög-szigetre, ki emlékezne s ki várna rám tíz év után is? Csak egyetlen nő, anyám, te, és senki más, én azt nagyon jól tudom…”, micsoda pokoli igazság lenne ez, ha nem én írtam volna – gondolta másnap délben a hivatalban, és minden szó nélkül fölkelt – a többiek talán azt gondolták, vécére megy –, kiment az utcára, beült a Simcájába, és elindult hazafelé.
Dühödten szorította a kormánykereket, csak tíz-tizenöt kilométer után kezdett rajta gondolkozni: miért is dühös. Ó, mert „rettenetesen pocsék alak vagyok – gondolta –, ocsmány alak, egy szeméttelep”, s rögtön utána arra gondolt, nem lenne szép, ha megnyugodna, mert ilyen sikeresen lepocskondiázta magát. Holnap nyilván balhé lesz a hivatalban, mindegy, mondta magában, én ma az anyámat akarom látni, és a lábát kicsit megmozdította a gázon.
Az elágazás előtt néhány száz méterrel egy stopos integetett, nyilván Pestre akart utazni, kiintett neki; mindjárt elkanyarodik, igyekezett egyetértő ábrázatot ölteni, elsuhant a fiú mellett, és elnevette magát. Nem jókedvű nevetés volt, inkább fanyar – mindig fölvette a stoposokat, pedig néha igazán kellemetlenül tudnak viselkedni –, s lám, most is szükségét érezte, hogy egyetértő arcot vágjon (holott elvillanó arcából a fiú nyilván semmit sem látott), s szükségét érezte annak is, hogy jelezze, mellékútra kanyarodik, azért nem áll meg. Szégyellte, hogy autója van. Régebben szeretett büszkélkedni a szegénységével, s még akkor is büszke volt rá, mikor már igazán semmi sem indokolta, hogy a szegények közé számítsa magát – igaz, gazdag sem volt, de nem szenvedett semmiben hiányt, luxuskiadásokra is telt, jól élt, bár autót nem egykönnyen tudott volna szerezni, de kedvezett neki a szerencse, egy kampánysorsjátékon megnyerte a főnyereményt, ezt a halványkék Simcát. És szégyellte. Különösen eleinte, mikor még váratlanul érte, hogy egyszerre egy más kasztba sorolják, ő lett a „kocsijavan”, az „autóspali”, a „nemtudomhonnanloptaráapénzt”. – Az SZTK-ban – legalább húszan álltak még előtte a sorban a fogászaton – karon fogta egy fehér köpenyes orvos: „á, jó napot, jó napot, no, jöjjön csak”, és betessékelte a fehér ajtón, azonnal kezelésbe vette, fogalma sem volt, mire vélje az egészet, a végén aztán megkérdezte az orvos: „mennyit fogyaszt?”, s akkor jött rá, egyszer a benzinkútnál találkoztak, de arra már nem emlékezett, hogy a fogorvosnak milyen kocsija van.
Nem magyarázhatta meg mindenkinek, hogy ez a kocsi csupán érdemtelenül ölébe hullott ajándék, nem áll mögötte sem a tisztességes, sem a tisztességtelenül megszerzett pénz hatalma, mert hát úgyis csak ez a lényeges, a kocsi csak szimbólum, gomblyukba tűzhető kasztjelvény – nos hát hogy magyarázta volna meg ezt mindenkinek? Egyébként jellemző rá, hogy meg akarta magyarázni.
Lekanyarodott a mellékútra – mintha a Simcája tiszteletére tették volna: éppen abban az évben építettek a faluja felé betonutat, amikor a kocsit nyerte. Kitűnő út volt, nem túl forgalmas, s már csak ezért is szerette volna, de az utat körülölelő táj sokkal többet jelentett neki, ez már a gyermekkora világa volt, ugyanazok a lankás dombok, mint a falujában, itt már személyes ismerősnek tűntek a kukoricaföldek meg a búzatáblák, nem keveredtek idegen szagok az árokparti füvek ismerős illatába. Jólesett rohanni, élvezte a száguldást, nem szorongott, mint minden más ismeretlen tájon, ahol autóval végigrohant, hiszen ez a táj az övé volt, bejárta már gyalog is, kocsival is – s egy földdarabot csak gyalog vagy parasztszekéren lehet igazán birtokba venni.
Örömmel töltötték el az ismerős falunevek, egyik-másik névtáblánál bőgetni kezdte a dudát – s a sivító, éles hang bizonyára annak is vidámnak tűnt, aki csak messziről hallotta. Néha lassított, kereste a szemhatáron meghúzódó majorokat, pusztákat, magában mormogta a nevüket: Ödön-puszta, Elek-major, Kszénia, Adalbert… a gróf a gyerekeiről nevezte el a majorokat, mikor ő eszmélni kezdett, már mindenki természetesnek vette, ha valakiről azt hallotta, hogy elszegődött Kszéniába. És Ifigénia. Éppen Ifigénia, azaz ahogy a környéken nevezték, Génia miatt fúrták bele magukat ezek a fura majornevek. Ifigéniát nem látta az útról, még most is földesút vezetett a majorba, mint annak idején, amikor végigdöcögött ott velük a hintó.
Ifigénia fényes, lampionos teremként maradt az emlékezetében, meg valami rejtelmes, zölddel futtatott sárga házfal élt benne s egy hosszú, sötét, hűvös, kővel kirakott folyosó, meg persze az esti út a kelepelő kerekű hintón s az anyja karjának a melege.
Az anyja egész nap ragyogott és énekelt – meglehetősen ritkán szokott énekelni, de ha mégis, akkor szertelen volt, s egy idő után kicsit félelmetes. Aznap mégsem tűnt félelmetesnek, s az sem volt furcsa, hogy korábban bezárta a hivatalt, s zárás után nem maradt benn különös, tiszteletet parancsoló rubrikákkal behálózott papírok fölött görnyedni – ilyenkor néha neki is szabad volt bemenni, legszívesebben a telefonközpont piros banándugóival játszott, de jól sohasem érezte magát, a zöld páncélszekrényt, a sötétbarna bútorokat nem tudta megszokni, egyedül csak a leveleszsákok színes spárgáit és az ólomplombákat szerette.
Délutánba hajlott, az anyja abbahagyta az éneklést, egyre nyugtalanabb lett, ki-kiszaladt a tornácra, kicsit hallgatózott, rakosgatta a konyhában az edényeket, letörölgette a szobában a képekről a port. Akkor már régen felöltöztek mind a ketten – az anyja csodálatosan szép volt, ragyogott rajta a virágmintás ruha. Ő sötétkék bocskait viselt, morzsolgatta az ujjai között a rövidnadrágra varrt, cirádás zsinórokat – nem szerette ezt a ruhát, mert ilyen egyetlen más fiúnak sem volt a faluban.
Az anyján már gyűröttnek látszott a ruha, mikor meghallották, hogy a ház előtt megáll egy hintó. Mind a ketten kiszaladtak, tartózkodás nélkül, szinte versenyt futva, az anyja a kapuban hirtelen lelassított és lemaradt, ezért aztán ő látta meg elsőnek Komlóssy Keresztély hintaját.
Komlóssy Keresztély most nem ült a hintón, csak a paszományos dolmányú kocsis – két komoly, fecskefarokvégű szalag fityegett hetyke, fekete kalapjáról –, mereven előrenyújtott karral tartotta a dupla szárt, és a fejét alig fordította feléjük, amikor azt kérdezte: Indulhatunk?
A hintón az anyja kisimult, és csillogó lett. Átszáguldottak a falun – az emberek utánuk fordultak –, sokáig mentek a szederfákkal szegélyezett kövesúton, aztán hirtelen fordulattal lekanyarodtak egy dűlőútra, át kellett menni egy árkon, a hintó ide-oda döccent egyet, jó erősen belekapaszkodott az anyjába.
Észre sem vette, már besötétedett, a homályból kiterjesztett karú óriások és földön lapuló emberek tűntek elő – bokrok, fák, bogáncsok –, tücskök meg békák szóltak, de ez a nem igazi zaj csak elmélyíti a csöndet, úgyhogy egyedül csak a hintó kerekei kelepeltek, ha szárazra döngölődött úton futottak, furcsa dübörgés kísérte a kelepelést, ha meg gödrök vagy soha ki nem száradó kátyúk miatt a fűre kanyarodtak, élesen, szárazon szólt a négy kerék. Lassan elzsongította a monoton dallamú zörej, a kocsis olykor csettentett a lovaknak, ilyenkor fölkapta a fejét, fölöttük a csillagok, hűvösödni kezdett, az anyja vállára tette a kezét, egyszerre áradni kezdett a testében az anyja karjának a melege, éberen, nyitott szemmel, boldogan figyelt, úgy tűnt, semmi sincs a világon ezen a kelepelő kerekű hintón és a homályon kívül, a kelepelés néha ott zörgött a csontjaiban, máskor meg úgy érezte, mintha nagyon távolról hallaná, valahonnan a homályon túlról.
Lámpák villantak fel, kutyaugatás, vidám zsibongás, „köszönj szépen”, súgta az anyja, az emberek közül elővillant Komlóssy Keresztély szomorú, szép arca, elmosolyodott, otthon, a postán is mindig örömmel szaladt Komlóssy Keresztély elé.
Magakorabeli gyerekek között ült a zajos, ételektől roskadozó asztalú terem egyik végében, nagyon idegenül, egyre az anyja felé tekingetett, látta villogni az anyja nevető fogsorát, a ködben ott imbolygott mellette Komlóssy Keresztély bús, néha kedves mosolyra húzódó arca is. Ettől elkedvetlenedett, fémes, hideg görcs szorította a mellét, s mikor Komlóssy Keresztély egyszer elsétált mellette, s meg akarta simogatni, önkéntelen, vad mozdulattal elhúzta a fejét. Szerette volna, ha az anyja mellé ül, s ugyanúgy a vállára teszi a kezét, mint az úton.
Nem mert enni, bámészan nézegette a többi gyereket, mikor a süteményt hozták, már nagyon éhes volt, egyet megkóstolt, nagyon finom sütemény volt, de azért nem evett többet, csak óvatosan, nehogy a többiek észrevegyék, teletömte vaníliás kiflivel a zsebeit meg az inge alját.
Másnap hazafelé az anyja szomorkásan ült mellette – ez a hintózás már meg sem közelítette a tegnapit, amikor csillagok égtek fölöttük.
A beton nem vezetett egészen a faluig, két-három kilométert a régi makadámon kellett menni, de ez is kitűnő volt, bitumennel és apró kőzúzalékkal leöntve. A kerekek felverték a sárhányó bádogjára a zúzalékot, fröcsögött a finom kő, a kocsi egyenletesen, simán futott. Mikor a patakhídra ért, hirtelen beledöbbent, kár, hogy az út végére ért, még jó darabig szívesen autózott volna. Az autóban egyedül volt, a vezetéssel kellett törődnie, a sebesség és az elmaradó mozdulatlan tárgyak örömmel töltötték el, állandóan változtatta a helyét – biztonságban érezte magát.
A palatetős ház előtt meg kellett állnia.
Az anyja a konyhában ült, a szemüvege fölött hosszasan nézte, fintorgó ijedtséggel az arcán – úgy látszik, nem ismerte fel rögtön, mert éppen a fia hátára esett a napfény –, aztán fölugrott, és a nyakába borult.
Sokáig szó nélkül szorították egymást, az öregasszony hüppögve sírni kezdett, belekapaszkodott a fiába, borzas, ősz haja csiklandozta a fiú állát. Ez kellemetlen volt.
Szótlanul gunnyasztott a széken, amíg az öregasszony tojást sütött, záporoztak feléje az anyja semmitmondó kérdései, ez egy kicsit dühítette. Miért fontos az, hogy a háziasszonya kedves-e, milyen viszonyban van a főnökével?
Igyekezett tréfásra szelídíteni a hangját, mikor azt mondta:
– Majd filmre vetetem az életemet, megnézed, és kész.
Kényelmetlenül érezte magát. Mit is akar az anyjától?
Hirtelen fölállt, végigjárta a szobákat. Mellbe vágta az áporodott, szellőzetlen szag, a széthányt apróságok undorító rendetlensége. Azon kapta magát, hogy óvatosan járkál a sötét, céltalanul ácsorgó bútorok között. Lehet, hogy nem voltak piszkosak ezek az öreges, régi tárgyak, mégis úgy érezte, vastagon tapad rájuk a kosz. Az anyja mindig rendetlen volt, ő maga sem szerette a kínos pedantériát. De abban a régi rendetlenségben volt valami báj, tisztaság, nevető pirosokkal. Félelmetesen feleslegesnek tűnt ez a lakás.
Visszament a konyhába, nekitámaszkodott az ajtófélfának. Az anyja ránevetett:
– Miért nem takarítasz?
Az öregasszony ámulva nézett rá.
– Nem takarítok? Hiszen mindennap takarítok… egyéb dolgom sincs… Igaz, néha előfordul, hogy csak ülök egy helyben, mint egy bolond… nincs erőm megmozdulni. De takarítok, nem tudom, miért mondod, hogy nem takarítok.
Már megbánta, hogy szólt, összeszorult szívvel nézte a tűzhely előtt álló öregasszony hajlott hátát, nagyon szánalmasnak tűnt a fekete ruhára hullott ősz hajszálaktól, védtelen volt az anyja, remegő.
Jó étvággyal evett, az öregasszony boldog mosollyal nézte. „Senki nem tud így főzni még tojásrántottát sem. Aranykezed van, anyám.” Az evéstől elégedett lett, attól is elégedett lett, hogy itt ül az anyja konyhájában az isten háta mögött, és egyszerűen arra gondolt: szeretem az anyámat. De szentségtörésnek tartotta volna kimondani. Vagy talán félt.
Az anyját is megérintette ez a meghitt csend, s nem tudni, miért, ezt a pillanatot választotta ki a kérésre.
– Egyszer elvihetnél – mondta.
– Hova?
– Komlóssy Keresztélyhez.
Összerezzent, zavartan nézett maga elé, aztán ez a zavartság szinte átmenet nélkül csapott át szeretetteljes, túláradó szolgálatkészségbe, feneketlen mélység fölött lebegett.
– Persze, elviszlek. Amikor akarod.
Az anyja petyhüdt, ráncos arcán megfeszültek a rágóizmok.
– Akkor… akkor most elvihetnél?
Eredetileg ki akart menni a kertbe, szeretett elüldögélni a csökött almafák között meg a körtefa alatt, ahová annak idején a tarka kutyájukat temették. A kutyát Gyöngyösnek hívták. Azt akarta mondani, még sötétedés előtt vissza kell érnie a városba. Mégis azt kérdezte:
– Hol lakik?
– Verebély-pusztán.
– Mit csinál?
– Éjjeliőr.
Nem szólt, a halántékát dörzsölgette. Az anyja olyan izgatottan állt az asztal mellett, mint egy kisgyerek.
– Senkije sincs – mondta az öregasszony. – A felesége megbolondult, a Kari belefulladt a Balatonba, és a Jolán, tudod, mi lett a Jolánnal…
– Nem tudom.
Az öregasszony megint felzokogott.
– Olyan egyedül lehet – mondta –, képzeld el, milyen egyedül.
– Verebély-pusztára nincs kövesút. Földúton nem tudok menni.
– De van. Építettek, a Kasznár Pali mondta, hogy építettek.
A sírós hang sunyi lett, tudta, hogy a Kasznár Pali semmit nem mondott az anyjának, ez a sunyi hang mindig elárulta, ha hazudott.
– Értsd meg, anya, ha földút, úgysem jutunk el odáig.
– Jó út van, biztos, hogy jó út.
Verebély-puszta elég messze esett a falutól.
Nem nézett az anyjára, csak szorította a kormányt, istenem, csak ne szóljon semmit, csak meg ne szólaljon – mondta magában.
– Olyan jó a kocsidban ülni, jó kényelmes kocsi – mondta az anyja. A hangja bocsánatkérően csengett.
A fia üvölteni akart a kétségbeesett szánalomtól.
Az öregasszony megfésülködött az útra, a haját fekete szalaggal kötötte át. Selyemharisnyát húzott, az avítt, barnás harisnyáról világosabb színű rojtok fityegtek. Világosbarna, mintás ruhát vett föl, ódivatúan szabott, nagyon régi ruhát, látszott, hogy az évek gyűrődéseit soha nem lehet belőle eltüntetni. Valahonnan rúzst is kerített, ügyetlen, szépítkezéstől elszokott kézzel kente a szájára, vörösen égtek a felső ajkát hasogató függőleges ráncok. Az arcát bepúderezte, a púderfoltok fura térképet rajzoltak az arcára.
Mereven nézte az utat, véletlenül sem fordult az anyja felé, de akármerre nézett, látómezejében mégis ott ködlött a két vézna, rojtozódott selyemharisnyába bújtatott láb meg a koszlott fonatú demizson és az újságpapírra fektetett összekötözött csirke.
– Ne menjünk üres kézzel – mondta az anyja, bort töltött az ötliteres demizsonba, és összekötözött egy csirkét. Mikor látta, hogy a fia ellenségesen nézi, azt mondta: – Újságpapírra tesszük, ott lesz a lábomnál.
Sarkantyúsig tudta az utat, onnan már ismeretlen makadámon futottak Verebély-puszta felé. Tényleg jó út volt.
– Mondtam, hogy jó út, látod! – mondta megkönnyebbülten az anyja.
A táj megnyugtatta, sárgálló vadrepce virított, a vizenyős völgyekben, az árkokkal szabdalt réteken magányos, szelíd fák és habkönnyű bokrok ültek.
Aztán egy kanyarban vége szakadt a makadámnak Egy tábla mutatott a fasorral szegélyezett földútra: „Szentbalázs 3 km, földút”.
Megállt, dühösen nézte az utat.
– Megmondtam, látod!
Az anyja behúzott nyakkal ült mellette, szorította a demizson fülét.
– Verebély még Szentbalázson túl van.
– Nem tudom – mondta az öregasszony.
Egy darabig csendben nézték az utat. Látómezeje szélében megint kirajzolódott az anyja lába, a demizson, a csirke. Elindította az autót, nekivágtak a földútnak.
Rég volt eső, a száraz úton simán futott az autó, ügyes manőverekkel kikerülte a nagyobb gödröket. Az anyja elengedte a demizsont, maga mellé tette a kezét az ülésre.
Már látták a falut, amikor hirtelen rossz lett az út, a Simca nagyokat zöttyent. Összeszorította a fogát. Az anyja megfogta a demizson fülét.
A faluban megkérdezték, merre kell menni Verebély felé. A paraszt körülményesen magyarázott, nem értette pontosan, a másik utcában újra kellett kérdeznie.
Egy mellékutcán kellett volna kimenniük a faluból, olyan újtelepféle volt, ritkásan beépített, sátortetős, de nagyon egyszerű, kis, vakolatlan házacskákkal.
– Homok – mondta –, na, ez szép lesz.
A széles utcát végeláthatatlan sárga homok borította, sehol egy árva, zöldellő gaz, egy maroknyi fűcsomó. Gázt adott, remélte, hogy nagy sebességgel át tud rajta rohanni. Csak nem tart örökké ez a homok. A homokban traktorok járhattak, széles keréknyomok vezettek a falu vége felé. Ebben próbált menni, de a Simca nyomtávja keskenyebb, a fölgyűrt homok meg-megdobta a hátulját, nagyokat farolt. Levette a gázt, de már tudta, hogy nem boldogul. Az autó erőlködött, szuszogott, s az utolsó ház előtt megállt. Próbált elindulni. Kis gázt adott, lassan engedte a kuplungot. A motor bőgött, az egyik hátsó kerék vadul forgott, szórta a homokot. A kocsi nem mozdult. Dühös lett, teljes erővel belelépett a gázba, bőgette a motort, szerette volna, ha a kocsi felrobban. Kiszállna, és azt mondaná az anyjának: itt van, tessék!
– Kiszállok – mondta az anyja –, hátha akkor elindul.
Kiszállt, vitte magával a demizsont meg a csirkét. Letette mind a kettőt a homokba, topogott.
Az autó már beásta magát a homokba. Egy darabig még próbálkozott, látta, hogy a hűtővize mindjárt felforr. Leállította a motort, kiszállt a kocsiból, körüljárta. Az autó tengelyig állt a homokban. Elöntötte a düh, az anyja felé fordult.
– Most mi a hétszentséget csináljak?!
Ordított, fröcsögött a nyála.
Az öregasszony nem szólt semmit, topogott a csirke meg a demizson között.
A házból kijött egy asszony, a karján gyereket tartott.
– Hova akarnak menni?
– Verebély-pusztára – mondta az öregasszony, még mielőtt a fia megszólalhatott volna.
– Itt van, fél kilométer sincs – mondta az asszony, s a homoktenger felé intett.
– Nincs egy lapátja? – kérdezte a fiú.
Az asszony adott egy lapátot, egy órába telt, míg kiásta a kocsit, és meg tudott fordulni.
Az anyja még mindig ott állt. A nap melegen sütött, az öregasszony arcán sötét csíkokat szántottak a verejtékcseppek a púderfoltokba.
– Na, kész – mondta a fiú, és az anyja arcát nézte. – Add ide a demizsont, majd én viszem.
– Menjünk haza – mondta az anyja.
– Hát nem hallottad? Fél kilométer sincs.
– Menjünk haza – mondta az öregasszony.
Dühös lett.
– Idáig elvergődtünk ezen a pocsék úton, és most menjünk haza?
– Menjünk haza, kisfiam – mondta az anyja.
Átszáguldottak a homokon, a földút már nem jelentett problémát – ismerte. Látómezejébe megint becsusszant az anyja lába. A lábszárai közé szorította a demizsont, a szakadozott vesszőfonat beleakadt a foszladozó harisnyába.
– Elszakad a harisnyád – mondta.
Az anyja a fejét rázta, és tovább szorította a demizsont. Már az ismerős betonon futottak, mikor megszólalt.
– Ne haragudj, hogy ordítottam… bocsáss meg.
– Á – mondta gyorsan az anyja –, dehogy haragszom.
Megállt a palatetős ház előtt.
– Bejössz? – kérdezte az öregasszony.
– Sietnem kell, tudod, hogy csak elugrottam… csak látni akartalak.
– Ezeket vidd el. – A csirkére meg a demizsonra mutatott.
Ijedten megrázta a fejét.
– Dehogyis, mit csinálnék velük?
Az öregasszony kivette a demizsont meg a csirkét. Már szürkült, amikor újra a betonra ért. A mellében egyenetlenül kalapált a szíve. Az Ifigéniához vezető dűlőútnál megállt. Egy darabig bámulta a homályba hulló tájat, aztán gondolt egyet, megcsavarta a kormánykereket, és nekivágott a földútnak. Az autó bukdácsolt a göröngyök között, a bakhát füve súrolta az alját. Egy jegenyénél kikanyarodott az út mellé, kiszállt, becsapta az ajtót, és elindult a homályba. Lapos, száraz völgyhöz ért, tüskés cserjék, galagonyabokrok, szerbtövisek között botorkált. A völgy kiszélesedett, a szárazra perzselt fű között ormótlan kövek hevertek. Letérdelt két kő közé, az arcát görcsösen a földhöz szorította.
Messziről nézve éppen olyan lett, mint a kövek.