Szarkaláb meg pipacs az öreg arcán. Jó, megvénült szarkalábak és rezes pipacsok.
– Oda nézz, ez úgy ihat, mint a gödény!
Simf odanéz.
Kicsit hordóforma az öregember, rövid kar, rövid láb. Lehuppan a kocsmaasztal mellé, koszlott aktatáskáját az asztal lábának támasztja, micisapkáját leveszi, a térdére teszi. Tar, szeplőkkel megszórt koponyája ragyog.
– A csillagok – nevet föl Simf –, rajta vannak a csillagok!
– Milyen csillagok? Hol?
– Ott, az öreg fején. Nézd csak, a Göncöl, a Fiastyúk, a Tejút. Szeplőből.
Röhögnek.
A pincér egy tányér levest tesz az öreg elé, meg egy pohár vörösbort. Az öreg rögtön fizet. Amíg a nadrágzsebében kotorászik, megcsavarja a nyakát. Idevillan koponyája hátsó fele.
Egy nő felvisít:
– Nézd, a Dél Keresztje! Ott hátul!
Valóban ott van hátul a Dél Keresztje. De eltűnik, mert az öreg a tányérja felé fordul.
Simf feláll. Bizonytalan léptekkel indul az öreg asztala felé. A többiek tekintete a hátában.
– Megengedi?
Fölnéz a tányérjából. A szemétől mosolyogni kell. Ahogy egy gyerekre rámosolyog az ember.
– Hát időm az nincs. Az aztán egyáltalán…
Int Simfnek, hogy üljön le. Lenyúl az aktatáskájáért, kihalász belőle egy számokkal telefirkált papírlapot, a tányérja mellé teszi. Eszik, de szeme a papíron. Szürcsöl.
Most már a bolygókat is látja Simf. Semmi kétség, ott mozognak a szeplőbolygók az öreg fején. Az ott a Mars lehet. Vagy a Jupiter.
– A bolygók is – mondja hangosan.
Az öreg ijedten felkapja a fejét.
– Micsoda?
– A fején – bök felé az állával Simf – …a Göncöl… meg a bolygók.
– Na ne bolondozzon, épp az hiányzik! – nevet föl idegesen az öreg, és a micisapkát a fejébe nyomja. A simlédert mélyen a szemébe húzza.
– A Dél Keresztjét is láttuk – mondja támadóan Simf.
– Iszogattak, mi? – heherészik az öreg. Hátul is lejjebb húzza a sapkáját. – Ebben a szagtengerben. Hogy van maga a szagokkal?
– Szeretem a petróleumszagot – mondja Simf.
– Na, az itt nincs – rázza a fejét az öreg. Megint a telefirkált papírt nézi. – Itt pálinkaszag van. Mintha karma lenne a pálinkaszagnak. Ragadozókarom.
– Nem venné le a sapkáját?
– A borszag meg eddig ér. – Lefelé fordított tenyerét az álla elé helyezi. – Időnként meglöttyen. Belecsap az ember orrába, szájába, szemébe.
– És a borszag-tengeren rántott húsok meg főzelékek szagvitorlásai úsznak – mondja Simf.
– Az, az – csillan fel az öreg –, jól mondja!
– És a klozetszag alattomos torpedói surrannak feléjük.
Az öreg nagyot nevet, iszik rá egy korty bort.
– Meg felénk – mondja. – Szép rend van a szagok birodalmában.
Simf társaságából néhányan fölállnak, odagyűlnek kettejük közé.
– Miért tette fel a sapkáját? – kérdezi valamelyik.
Az öreg behúzza a nyakát.
– Nekem már aztán egy perc időm sincs – hadarja.
Most már mindnyájan ott állnak körülöttük.
Simf megrémül a barátaitól. Eddig mindig egy szintben látta őket. Ha ültek, ő is ült, ha álltak, ő is állt. Így alulnézetből fenyegetőek a barátai.
– Fázott a feje, azért – mondja Simf.
– Igen, igen – bólogat az öreg. – Fázékony. – A fejére bök. – Kopasz.
– Igaz is – mondja a nő, aki észrevette a Dél Keresztjét –, aztán tüsszögnének a csillagok, a Göncöl köhécselne.
Nevetnek. Nyisszegnek, karcognak a székek. Leülnek mind köréjük. Ez már más, egészen más, Simf felsóhajt a barátai karéjában.
– Igyon velünk – mondja az egyik barát az öregnek.
– Rúgjunk be – biztatja jó szívvel a másik.
Az öreg felszabadultabb. Nevetgél.
– Éppen az hiányzik – mondja. – Jól néznénk ki. – Mulattatja a dolog. – Jó kis hacacáré lenne.
A pincér már hozza is a liter borokat. Kopp, kopp, az asztalon az üvegek feneke. Kopp – egy az öreg papírjára.
– Nono – mondja az öreg és kikapja a papírt az üveg alól. – Nono.
– Mi a fene az? Miféle irkafirka?
– Irkafirka? – Felhorkan. – Még hogy irkafirka! Számítások ezek. A hely, az idő! Ha a másodperc törtrészét, ha egy ezredmillimétert tévednék… no nem – legyint –, no nem, azt aztán nem.
– Mit tévedne?
– Semmit – mondja sietve. – Semmit. Ez az én dolgom. – A papírt elsüllyeszti a táskájába.
– Tényleg, öreg, miben mesterkedik maga? – kérdi az egyik barát. – Most ismerem meg… én magát sokszor láttam… Házfalak tövében surran, szorongatja az aktatáskáját. Siet. Miben sántikál maga?
És most már mindannyiuknak eszébe jut. Igen, látták! Álmos, hajnali villamosokon, a déli órák kihalt mellékutcáin, kékülő szürkületben lihegve, sietve. Most már Simf is emlékszik.
– Láttam a Kamaraerdőben – mondja –, a buszról láttam, ahogy futott a fák közt.
– Én meg Zuglóban… ott loholt a téren.
Én meg itt, én meg ott, mint a vízesés, a mondatok. Ott futott, loholt, sietett, lihegett.
– Hát micsoda maga, öreg? Betörő?
– Mennem kell – mondja az öreg.
– Kém?
– Orgazda?
– Díjbeszedő?
– Gyilkos?
– Mennem kell – mondja az öreg.
– Addig innen el nem megy, amíg meg nem mondja, mivel foglalkozik!
– Hagyjuk elmenni – mondja Simf.
– Elő a farbával, öreg!
– Hadd menjen – mondja Simf.
– Sehová!
Ordítanak.
– Énnekem… tinektek – dadog az öreg. – Engedjétek, hogy elmenjek! Most már igazán mennem kell.
– Előbb mondja el!
– Mert úgyse… úgyse hinnétek. Kinevettek.
Minden arc elkomolyodik, összegörnyednek. A fejek lesüllyednek a borszag-tenger alá.
– Nem nevetjük ki, ne féljen.
– Biztos? – kérdezi Simfet.
– Nem tudom – motyogja Simf. – Talán nem.
– A Nap miatt van – suttogja az öreg.
A fejek kört formálnak. Az öreg benn a gyűrűben. A kék szem ijedten röpköd az arcukon. Kínlódik az öregember.
– Mert reggel felkel a Nap, délben átlendül a zeniten, este lenyugszik.
– Ez csak természetes.
Rá se néz a közbeszólóra.
– Ki kell számítanom a pillanatot. A helyet. Hogy átlendítsem a holtponton.
– Kicsodát?
– A Napot.
– A Napot?
– Igen, mert egyedül nem tudna a horizont fölé emelkedni. Délben nem tudna elmozdulni a zenitről, és este nem tudna lenyugodni. De én pontosan kiszámítom, hogy éppen abban a pillanatban hol kell lennem. Értitek? Mindig másutt, milliméternyi pontosan, a perc ezredrészényire pontosan. És akkor… és akkor átsegítem. Megfeszítem az izmaimat, összegörnyedek, és nagyon, nagyon erősen rátok gondolok. Mindenkire. Meg arra, hogy lendülj át, Nap, mozdulj el, Nap, ne állj meg, Nap.
A csendben megáll a szagok áradása, a simléderes sapka alól kigördül egy verejtékcsepp.
– Ha csak egy icipicit tévedek, már tornádók, viharok, égiháborúk…
– Nyugodni készül a Nap – suttogja neki Simf.
– Igen, megyek. Ugye, megértitek. Majd visszajövök. Kedves fiúk vagytok. Éjszaka úgysincs semmi dolgom.
A csend, mint egy sérülékeny fátyol.
– Szóval a Napot – mondja az egyik barát, s még akarna valamit mondani, de nem tud, kidől belőle a röhögés, gurgulázik, a szagok megmozdulnak, lötty, lötyög a borszag, karistol a pálinkabűz, hánytorognak a gályák. Bugyborékol a szagokban a nevetés, terjed, felbuhog, örvénylik.
– Mondtam, hogy kinevettek.
Ettől még erősebb lesz a hahota, rezgeti az ablakot, az ablakon át éppen a Nap tanácstalanul vöröslő korongját látni.
– Nyugodni készül a Nap – suttogja Simf.
Az öreg felpattanna, de kezek tapadnak rá, visszanyomják a székére.
– Na, nézzük csak a Napot! Lenyugszik-e nélküled?
Verejtékcseppek futnak a sapka alól, az öreg minden erejét megfeszíti.
– Engedjetek!
– Engedjétek – mondja Simf.
De fogják, nem engedik.
A Nap pereme eléri a látóhatár szélét.
– Ez az a pillanat! – sír fel az öreg, a pincér rendreutasítóan a hangzavar felé indul, de lépte megtörik, a kocsma meginog, a poharak csörömpölve hullanak a földre, megcsusszannak az italok.
A Nap megáll a horizont fölött. Hunyorog. Segítségre vár.
A házak elszakadnak alapzatuktól, hullanak fölfelé, a fák gyökere roszogva szabadul ki a földből, repülnek a fák, a virágok, mint a kövek. Zuhan a kocsma, őrjöng a szél, vakon egymás felé rohannak a csillagrendszerek.
Megállt a Nap. A világ miszlikre szakad.
Jó erősen fogják az öreg karját. A robbanást nem vette észre senki. Csak Simf meg az öreg. És talán a Föld szíve. Halljátok az aritmiás dobbanásokat?