– Ennél a nagy asztalnál ebédelnek?
– Igen. Valamikor régen ennél ebédeltek.
– Miért csak valamikor régen? És most hol ebédelnek?
– Most sehol. Itt nem lakik senki.
– Miért nem lakik itt senki?
– Mert ez múzeum.
– De amikor idejöttünk, nem azt mondtad, hogy múzeum.
– Hát mit mondtam?
– Hogy vár. Hogy megnézzük a Vay Ádám bácsi várát.
– Azt nem mondtam, hogy bácsi. Azt mondtam, megnézzük Vay Ádám kuruc generális várát.
– A kuruc generálisok gyerekek?
– Dehogy gyerekek! Felnőttek.
– Na látod, hogy bácsi!
– Jó, nem bánom, legyen bácsi.
– És a kuruc generális bácsik nem szoktak ebédelni?
– Dehogynem, kislányom, amíg éltek. De már rég meghaltak valamennyien.
– A Vay Ádám bácsi is?
– Ő is.
– Amikor te gyerek voltál, akkor halt meg?
– Még annál is régebben.
– Amikor a nagypapa gyerek volt?
– Annál is sokkal régebben.
– Akkor réges-régen.
– Úgy bizony. És ez a vár, ahol lakott, most múzeum.
– Már megint azt mondod, hogy múzeum. Amikor vár!
– Azért mondom, mert vár is, meg múzeum is. Vármúzeum.
– Olyan nincs.
– Már miért ne lenne, amikor itt vagyunk benne!
– Vagy vár, vagy múzeum. Kettő egyszerre nem lehet. És ez vár!
– Jó, hogyha neked annyira fontos, legyen vár.
– Na látod?
– Mit?
– Azt mondtad, nem lakik benne senki.
– Most is azt mondom.
– De ha egyszer vár!
– Megegyeztünk, hogy a Vay Ádám bácsi réges-rég meghalt.
– Nem is ő lakik benne!
– Hát ki?
– Gondolkodj, ki szokott a várban lakni?
– Ki?
– Hát a várkisasszony!
– Látod, ez egészen kiment a fejemből. Persze, a várkisasszony!
– Mit gondolsz, most hol van?
– Honnan tudnám? Jó nagy ez a vár. Lehet, hogy titkos szoba is van benne.
– A karszalagos bácsi biztos tudja, hogy hol a várkisasszony. Kérdezd meg.
– Uram, a lányom a várkisasszonnyal szeretne találkozni, meg tudná mondani, hol találjuk?
– Szóval te a várkisasszonyt akarod látni?
– Igen.
– Az bizony bajos lesz.
– Miért?
– Mert ma délelőtt nagy dérrel-dúrral leszaladt a lépcsőn, becsapta maga mögött a kaput, és elrohant valamerre.
– És mikor jön vissza?
– Nem mondta egy szóval se.
– Köszönjük szépen. Látod, nincs szerencsénk, elment a várkisasszony.
– Apu!
– Tessék?
– Az, hogy nagy dérrel-dúrral, az azt jelenti, hogy mérgesen?
– Azt.
– Tudtam. Fölmérgesítette!
– Kicsoda?
– Biztos lehamuzta a szőnyeget. Ment végig a váron, és minden szobában csak potyogtatta a hamut.
– Ki potyogtatta a hamut?
– A várkisember.
– A várkisember? Ja, értem… Azért egy kis hamupotyogtatástól nem kellett volna ennyire megsértődni.
– De bizony! Mert hiába beszél szegény várkisasszony, a várkisember csak hamuz meg hamuz… És az ágyneműt se rakja el.
– Miért a várkisember rakná el az ágyneműt? Rakja el a várkisasszony!
– Hogyisne, amikor a várkisember délig hever az ágyban! Reggel hiába mondja a várkisasszony, hogy „kelj föl, kész a reggeli”, nem kel ám föl! Csak hever és hever.
– Nahát, micsoda egy alak ez a várkisember!
– Lusta.
– Hallom… Mondd, kislányom, véletlenül nem Munkást szív ez a várkisember?
– Dehogynem. A büdös Munkást szívja. Hiába mondja neki a várkisasszony, hogy „tönkremegy a tüdőd, borzalmas, hogy mennyit cigarettázol”. Nem és nem. Csak szívja és szívja.
– Rettenetes… Te! Az a gyanúm, hogy ez a várkisember iszik is.
– Iszik hát. Honnan tudod?
– Munkást szív… Lehamuzza a szőnyeget… lusta… nem rakja el az ágyneműt… Ajaj… Még azt is megmondom neked, mit iszik.
– Na mit?
– Vörösbort.
– Eltaláltad. Rengeteg vörösbort. De iszik sört is meg pálinkát is.
– Azért legjobban a vörösbort szereti.
– Azt. A múltkor is annyi vörösbort ivott a kocsmában, hogy sántított.
– Sántított? Talán bokán rúgták?
– Dehogyis. A vörösbortól sántított.
– Szegény várkisasszony! Most már megértem, hogy nagy dérrel-dúrral elrohant.
– Mit gondolsz, hova ment?
– Nem tudom, annyifelé mehetett.
– Mennyi felé?
– Mehetett Petneházának, Nyírparasznyának, Hodásznak vagy Baktalórántháza felé. Mit tudom én.
– Messze vannak?
– Mik?
– Ez a Parasznya, meg amiket mondtál.
– Nem. Nincsenek messze.
– Olyat mondj, ami messze van.
– Hát, ha Petneháza felé ment, akkor előbb-utóbb Stockholmba ér, ha Parasznya felé, akkor egy kis kerülővel Tokióba, ha meg Hodász felé, akkor Kuala Lumpurba, ha meg Baktalórántháza felé, akkor Cincinnatibe is eljuthat.
– Ezek olyan messze vannak, mint Amerika?
– Nagyjából. De Cincinnati pontosan olyan messze, mert az Amerikában van.
– Szegény, szegény várkisasszony!
– Én is sajnálom. Ebben a vaksi, ködös, őszi időben biztosan fázik.
– Gyere, keressük meg a várkisembert! Mondjuk meg neki, hogy csúnya!
– Tudja magától is.
– Akkor is keressük meg! Jobb, ha tőlünk is tudja.
– Meg aztán, gondolom, hiába keresnénk, mert nincs már a várban.
– Hát hol van?
– Nagyon hiányzott neki a várkisasszony, és utánament.
– Azt hiszed?
– Biztosan tudom.
– Akkor nem is olyan csúnya az a várkisember.
– Persze hogy nem.
– De apu! Honnan tudja a várkisember, hogy merre ment a várkisasszony?
– Azt bizony nem tudom.
– Lehet, hogy a várkisasszony Cincin felé ment, ő meg Lumpur felé keresi?
– Sajnos, lehet. De az is előfordulhatott, hogy ugyanarra a vonatra szálltak.
– Vonatra?… Gondolod, hogy segített nekik valaki?
– Miben?
– A fölszállásban.
– Miért kellett volna nekik segíteni? Van lábuk, nem?
– De amikor én sem érem el a vonatlépcsőt! Te szoktál föltenni.
– Ja… értem már. Szóval ez a várkisasszony meg várkisember… Ekkorák?
– Még egy kicsit kisebbek. A várkisasszony ekkora, a várkisember egy icipicivel magasabb… És ha mégsem ugyanarra a vonatra segítették föl őket?
– Akkor nem tudom, mit csináljunk.
– Én tudom.
– Mondd.
– Írsz egy levelet mindenkinek.
– Minden embernek?
– Igen.
– És mit írjak benne?
– Hogy ha valaki találkozik a várkisasszonnyal vagy a várkisemberrel, mondja meg neki, hogy jöjjön haza Vajára.
– Tisztelt emberiség Stockholmtól Kuala Lumpurig és Cincinnatitól Tokióig… így fogom kezdeni. Jó lesz?
– Jó. És azt is írd bele, hogy a várkisember megígéri, hogy nem hamuzza le többé a szőnyeget, és elrakja az ágyneműt, és nem iszik annyi vörösbort, hogy sántítson tőle.
– Beleírhatom, de ezt úgysem veszi komolyan a várkisasszony.
– Nem baj, ha nem veszi komolyan, csak jöjjön haza.
– Jó.
– És ha minden ember megkapja a levelet, akkor egykettőre megmondják nekik, igaz?
– Biztos.
– És akkor újra itt fognak ebédelni ennél a nagy asztalnál.
– Igen.
– Na ugye, mondtam neked, hogy ennél a nagy asztalnál szoktak ebédelni!