Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

    Dömdö-dömdö-dömdödöm

    Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.

    – Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.

    Mikkamakka először is befogta a fülét.

    – Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor.

    De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.

    Most már öten üvöltöztek.

    – Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka –, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.

    Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.

    – Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo –, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg…

    – Még hogy én hencegek! Igenis… Mikkamakka újra befogta a fülét.

    Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.

    – Hadd mondja végig Aromo.

    Az oroszlán elhallgatott.

    – Elhatároztuk hát – folytatta Aromo –, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.

    – Természetesen az én versem – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.

    – Jól van – mondta Mikkamakka –, ezen ne múljon.

    Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.

    – Ki akar versenyezni? – kérdezte.

    Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

        A múltkor Mikkamakkával
        Fát vágni mentünk az erdőre,
        De olyan szerencsétlenül dőlt
        A fa, hogy Dömdödöm alászorult.

    Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.

    – Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.

    – Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.

    Mikkamakka ráncolta a homlokát.

    – Hát bizony – mondta aztán –, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.

    – Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos –, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?

    Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:

    – Csak!

    És lássuk be, igaza volt.

    Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

        Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
        a szobában lakik itt bent?

    – Állj – mondta Mikkamakka –, ezt nem te írtad!

    – Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

    – Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka –, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.

    – Úgy van! – helyeseltek a többiek.

    – Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.

    – Elég szégyen – mondta Maminti –, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.

    – Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek!

    Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

        Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
        itt bent lakik a szobában?

    – Hohó – hadonászott Aromo –, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.

    – Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

    – Hát nem árt – mondta az –, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.

    – Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.

    – Elkezdte:

    – Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

        Ej, tyúkapó, mi a kő,
        itt bent lakik a szobában kend?

    – Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek.

    – Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.

    – Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

    Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

        Legszebb állat az anakonda,
        de nem tudja ezt ama konda,
        ha ráterelnék ama kondát,
        széttiporná az anakondát.

    – Ugyan, miféle vers ez! – mondta szemrehányóan Aromo. – Ilyen erővel azt is mondhattad volna:

        Legszebb állat az anaménes,
        de nem tudja ezt ama ménes,
        ha ráterelnék ama ménest,
        széttiporná az anaménest.

    A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:

    – Vagy azt is mondhattad volna:

        Legszebb állat az anacsorda,
        de nem tudja ezt ama csorda,
        ha ráterelnék ama csordát,
        széttiporná az anacsordát.

    Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.

    – És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?

    – Ugyanazt, amit az anakonda – kiabált közbe Vacskamati –, azaz semmit!

    – Az anakonda igenis egy állat – bizonygatta Nagy Zoárd.

    – Ki ismeri? – tette föl a kérdést Mikkamakka.

    – Senki – zúgták a többiek.

    – Nem ér! – hadonászott Nagy Zoárd. – Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.

    – Kinek van Természettudományi kislexikonja? – kérdezte Mikkamakka.

    – Senkinek – felelték kórusban.

    – Ezen ne múljon – szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. – Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!

    És már ott is volt a lába előtt.

    Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.

    – Hányadik betű az ábécében az a? – kérdezte Vacskamati.

    – Hátulról vagy elölről számítva? – érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:

    – Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! – És olvasta:

    – „Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.”

    – Hát legyen neked ez a legszebb állat – mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.

    – Jöhet a következő – intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

        Ha elpusztul a tulok,
        szarvából lesz a tülök,
        de ha én elpüsztülök,
        belőlem nem lesz tulok

    – Hát az biztos – kiabálták a többiek –, mert már most egy nagy tulok vagy!

    – Még hogy elpüsztülök – vihogott Bruckner Szigfrid. – Elpüsztülök a rühügéstől.

    – Csend legyen! – kiáltott Mikkamakka. – Ki következik?

    – Én – mondta Vacskamati. – Egy egészen rövid verset írtam.

    – Halljuk!

        Szerda ablakában
        csütörtök ül,
        és ordít
        csütörtökül.

    Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

    – Miért csütörtökül ordít?

    – Mert csütörtök – mondta Vacskamati –, ha péntek, péntekül ordítana.

    – Idegen nyelveket nem tud? – akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

    – Nem – mondta Vacskamati –, ez egy műveletlen csütörtök.

    Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.

    – Elég – mondta. – Halljuk Aromót!

    Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

        bálomböki bag u fan
        bálomböki big a fún

    – Nem ér – ordított közbe Bruckner Szigfrid –, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

    – Eszed tokját hottentotta – háborgott Aromo –, ez igenis magyarul van!

    – Akkor én megeszem a fülem – mondta Bruckner Szigfrid.

    – Már meg is sózhatod – felelte Aromo.

    – Hadd mondja végig – próbált rendet teremteni Mikkamakka.

    Aromo újra belefogott:

        bálömböki bag u fan
        bálombökö big a fún
        búlámbákö bög i fan
        balúmbaká bög ö fin
        bilambúka bág ö fön
        bölimbakú bag á fön
        bölömbika búg a fán

    – Ez semmi – mondta Ló Szerafin –, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

    – Igenis vers! – jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. – S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

    – Nem is kell leírnom – mondta Ló Szerafin –, kapásból is elmondhatom.

    – És már mondta is:

        kómirelű kőtyual
        kamórile kütyőul
        kumaróli ketyüől
        kőmuraló kityeül
        kőmürula kótyiel
        kemürőlú katyóil
        kimerülő kutyaól

    – Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? – szólt Aromo. – Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!

    – Esetleg elfárad – vetette közbe Vacskamati. – Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?

    – Vagy a kutya nagyon nyomja belülről – kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.

    – Rendben – mondta Aromo –, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.

    – Ez igaz – hagyták helyben a többiek.

    – Találmánynak nem rossz – epéskedett Nagy Zoárd –, csak versnek.

    Mikkamakka megint csengetett.

    – Halljuk az utolsó versenyzőt!

    Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.

    Így szavalt:

        Dömdödöm, dömdödöm,
        dömdö-dömdö-dömdödöm

    – Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:

        Prampapam, prampapam,
        prampa-prampa-prampapam

    – Nono – mondta Mikkamakka –, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.

    – Miért, mit jelent?

    – Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.

    – Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

    – Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka.

    – Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid –, adjuk neki az első díjat!

    – Adjuk! – kiabálták a többiek.

    Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.

    – Te győztél – mondták neki.

    – Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.

    Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.

        Dömdödöm, dömdödöm,
        dömdö-dömdö-dömdödöm