Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

    V. fejezet,
    amelyben Arabella szövetkezik velünk

    Arabellát a porondon találtuk meg, éppen gyakorolt.

    – Arabella! Légy szíves egy pillanatra! – kiáltott neki Baltazár.

    – Ne zavarjatok! Nem látjátok, hogy gyakorolok?

    Éppen elindult fölfelé egy hosszú kötélen, amely a kupolában levő trapézokhoz vezetett.

    – Nagyon fontos – kérlelte Baltazár.

    Arabella lenézett a kötélről, és meglátta Petit.

    – A kisfiú is hozzám jött? – kérdezte.

    – Igen – feleltük mindannyian.

    – Jó, akkor lejövök.

    Baltazár ránk kacsintott.

    – Segíteni fog.

    Arabella nagyon szép volt. Ez, hogy szép, nem is jó kifejezés. Tündöklő lány volt Arabella.

    – Te légtornász vagy? – kérdezte tőle ámulva Gabriella.

    – Igen. Légtornász és táncosnő – mondta ő szomorúan.

    – Csodálatos – sóhajtott Gabriella.

    – Egyáltalán nem csodálatos – mondta a másik lány, aztán felénk fordult. – Mit akartok?

    Baltazár előadta kérésünket. Arabella figyelt, és az arca kipirult örömében.

    – Rendesek vagytok. Segítek. Az igazgatóval kell beszélnem – folytatta –, addig gyertek a kocsimba.

    Egy tűzpiros, aprócska kocsiban lakott a légtornászlány. Minden kicsi és nagyon kedves volt ebben a kocsiban. A sarokban ágy állt, a kocsi közepén asztal és két szék. Az egyik sarokban még mosdó is volt. Peti megcsavarta a csapot, és felkiáltott:

    – Nézd, folyik!

    – Persze – mondta mosolyogva Baltazár –, itt minden kocsiban van folyóvíz. Ez nagyon előkelő cirkusz.

    – Bezzeg Szilviát még sétálni sem engedik!

    – Nem azt mondtam, hogy jószívű, azt mondtam, előkelő – emelte fel az ujját Baltazár.

    A kis kocsiban sok szekrény volt. Gabriella kinyitotta az ajtókat, és fölkiáltott gyönyörűségében. A szekrényekben szebbnél szebb ruhák lógtak. Aranyozott selymek, bíborok, zöldek, sárgák, tarkák, fehérek, uszályosak, fátylasak.

    – Csodálatos – mondta Gabriella. – Mit gondolsz, Baltazár, Arabella haragudna, ha fölpróbálnék egyet?

    – Csak tessék, Arabella úgysem szereti ezeket a ruhákat.

    Arabella ezalatt az igazgatónál ült.

    – Kérni szeretnék valamit – mondta.

    – Csak tessék, Arabella, tudod, hogy minden kérésed parancs számomra – felelte az igazgató.

    – Félek Ceciltől – mondta Arabella. – Nem merek vele fellépni.

    – Ceciltől? – csodálkozott az igazgató. – Hiszen Cecil a legszelídebb oroszlánunk. Nem értem.

    – Az utóbbi időben mogorva lett hozzám. Nem tudom, miért. Mindig félek, amikor ránézek.

    – Cecil imád téged, Arabella. Ebben a cirkuszban mindenki imád téged. Érted? Mindenki! – mondta különös hangsúllyal az igazgató.

    – Nem akarok Cecillel fellépni – ismételte Arabella, és a szeme sarkából az igazgatóra nézett.

    – Nem bánom, de a szám nem maradhat el. Válassz magadnak más oroszlánt. Én nem bánom. de a többi mind vadabb.

    – Ó, nem, nagyon köszönöm – mondta boldogan Arabella –, majd találok egyet.

    Felkelt, és elindult az ajtó felé. Már a kilincset fogta, mikor az igazgató utána szólt:

    – Mégis melyikkel akarod csinálni?

    – Hát…

    – Mert Szilviával nem csinálhatod! Érted? Nem! – mondta gonosz arccal az igazgató. – Az előbb láttam, mikor azokkal az idegenekkel tárgyaltál.

    – Miféle idegenekkel? – kérdezte zavartan Arabella.

    – Ugyan, mintha nem tudnád – gúnyolódott az igazgató. – Gondolhattam volna, hogy nem a magad jószántából jössz!

    – Ez valami félreértés – hazudott Arabella. – Az idegenek autogramot kértek tőlem. Nem értem, mi köze ennek Szilviához.

    Az igazgató mereven nézte a lányt. Látszott rajta, tétovázik, vajon higgyen vagy sem. Aztán bal kezével az asztalra csapott.

    – Nem bánom – mondta –, a számnak menni kell! Csinálhatod Szilviával is…

    – Köszönöm – mondta örömmel Arabella.

    – Még ne köszönj semmit, még nem fejeztem be – folytatta az igazgató. – Van egy feltételem is.

    – Feltételed? Miféle feltétel? – kérdezte Arabella elszorult hangon.

    – A régi feltétel. Ha hozzám jössz feleségül, felléphetsz Szilviával. Ha nem, Cecillel lépsz fel. Megértetted?

    Arabella lehajtotta a fejét. Még mindig fogta a kilincset, a cipője orrával a szőnyeg sarkát piszkálta.

    – Nos? – sürgette a férfi.

    – Tudod, hogy Robertót szeretem – mondta a lány –, az ő felesége akarok lenni.

    – Roberto, Roberto! – dühösködött az igazgató. – Mit akarsz azzal a csavargóval? Talán már nem is él. Soha többet feléd sem néz!

    – Roberto szeret engem – mondta nyugodtan a lány, és az igazgató szemébe nézett.

    – Jó, akkor készítsétek elő Cecilt a fellépésre.

    – De érzem, hogy megöl!

    – Nem érdekel! Szilviáról szó sem lehet. Befejeztem.

    Arabella széles, dühös mozdulattal kitárta az ajtót, és kilépett. A lépcsőn mégis megállt. Visszafordult. Bedugta fejét az ajtón.

    – Tudod mit? Meggondoltam! Neked van igazad. Hozzád megyek.

    Az igazgató felugrott az asztal mellől, még kunkori szakálla is mosolygott az álla hegyén, és a lány felé szaladt, de Arabella becsapta az ajtót az orra előtt.