Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

    VII. fejezet,
    amelyben Szilvia megszökik

    – Induljunk – sürgetett bennünket Szigfrid –, elkésünk.

    Már ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét órakor kell elindulnunk, amikor az előadás elkezdődik.

    – De én látni akarom az előadás elejét is – méltatlankodott Szigfrid.

    – Ördögöt! Hát azt hiszed, szórakozni megyünk? Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba.

    – Hogyhogy be sem megyünk?! És az előadásból nem látunk semmit?

    – Pontosan azt tesszük, amit Arabella mondott, és Arabella azt mondta, hogy a cirkusz kerítésénél álljunk meg.

    – Ki az az Arabella? Széttépem! – vicsorgott Szigfrid.

    – Nem értem, hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy lehet ilyen gyerekes! – szomorodott el a kisfiú.

    – Á, te még sok mindent nem értesz – legyintett Szigfrid, de aztán csendben maradt.

    Hét órakor végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid, utána a kisfiú, majd Gabriella, végül én.

    Szigfrid főkönyvelőnek álcázta magát. Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.

    – Szigfrid, a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?

    – Igaz, megfontoltan kell viselkedni – mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy egymás mellé rakott szemetesládát.

    – Szigfrid! – mondtuk valamennyien szemrehányóan.

    – Milyen voltam? – kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk. – Pompás ugrás volt, mi?!

    – Legszívesebben visszaküldenélek – mondta haragosan Peti.

    – Á, ez volt az utolsó – magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. – Széttépem! – mordult fel.

    – Szigfrid, mi az? Kit tépsz szét megint?

    – Egy tigris – sziszegte átszellemült arccal.

    – Hol?

    – Ott – mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre.

    Mindannyian arra fordultunk. A kerítésen egy macska ült, és süttette magát az esti nappal.

    – De hiszen az egy macska!

    – Nem számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem!

    – Fogjuk meg – javasolta Gabriella.

    – Majd én! – kiáltott Szigfrid. – Megmutatom nektek hogy kell elfogni az ellenséget.

    – Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni!

    Kétoldalt belekaroltunk. Le nem vette a szemét a macskáról, a végén már majdnem kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott egyet. A macska megijedt és eliramodott.

    – Haha, láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.

    – Macska volt.

    – Nem számít, de menekült. Ez a lényeg – mondta elégedetten Szigfrid.

    Mikor a cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott odabent. Szigfrid a fülét hegyezte, és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.

    – Nézni akarom az előadást – morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.

    – Széttépjem? – kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. – Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!

    Baltazár és Szigfrid megölelték egymást.

    – Örültem, mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben vagy, Szigfrid.

    – Természetesen – mondta Szigfrid.

    – Megváltozott a terv – fordult hozzánk Baltazár. – Arabella száma eggyel eltolódott. Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.

    – Az előadást… nem lehetne nézni az előadást? – kérdezte reménykedve Szigfrid.

    Baltazár gondolkozott.

    – De azt hiszem, igen. Gyertek!

    A lakókocsik és az állatketrecek között osontunk. Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet. Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.

    – Innen mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom, hogy itt vagytok.

    Baltazár elment.

    A porondon éppen a lovak dolgoztak.

    – Á, szolgalelkű népség – legyintett Szigfrid. – Még rácsot sem kell használni. Akkor inkább már a tigriseket nézem – és elfordult.

    – Egész idő alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.

    – Ugyan, ez nem előadás – morogta. – Csak lovak.

    A produkció szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel. Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.

    Légtornászok következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott. Gabriella rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a levegőben.

    – Ez igen! – mondta Szigfrid. – Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó vagyok nézni.

    Olyan büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.

    Ezt a számot is nagy ünneplésben részesítette a közönség. Háromszor is kitapsolták az artistákat. A kikiáltó most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat sejtető szünetet tartott.

    – Igen tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon. Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet. Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.

    A személyzet rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.

    Aztán felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.

    – Ez semmi – mondta Szigfrid –, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam, volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.

    – Csönd! – sziszegte valaki a zenekari pódiumról.

    De elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt repülő labdával megindult a kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott, s közben a labdák egyre szálltak. Aztán ráült a trapézra, és hintázni kezdett a repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.

    – Jaj, ha leesne – suttogta Gabriella.

    – Csönd! – sziszegte Szigfrid.

    Ebben a pillanatban egy oroszlán jelent meg a bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély torokhangon morgott.

    – Szilvia – suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és lehajított Szilvia felé egy labdát. Ez volt az első számuk; Szilviának az lett volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig egyetlenegyet sem enged a földre esni. Cecil ezt nagyszerűen és imponáló könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:

    – Szilvia, ne hagyd magad!

    Arabella egy pillanatra megingott a kiáltástól, a nézőtéren valaki felsikoltott.

    – Őrült! – morogtam Szigfrid fülébe.

    De ő nem törődött velem. Szilviát nézte. Mikor Szilvia meghallotta Szigfrid hangját, mintha megtáltosodott volna, ugrálni kezdett a labdákért, és az öt labda mint egy színes tűzijáték keringett a levegőben, anélkül, hogy egy is a földre esett volna.

    – A feleségem – mondta büszkén Szigfrid.

    Ebben a pillanatban nagy reccsenés hallatszott, és elaludt a villany. A koromsötétben a nézők vadul kiabáltak. Baltazár hangját hallottam:

    – Erre!

    Valaki megfogta a kezemet.

    – Hol vagy, Szigfrid? – kérdezte Peti.

    – Futás! – vezényelt Baltazár.

    A kocsik és ketrecek között is sötétség terpeszkedett, időnként meg-megbotlottunk.

    Néptelen utcákon szaladtunk. Elöl Peti és Gabriella, utánuk Szigfrid és Szilvia Arabellával, végül én.

    Pár perc múlva valamennyien a pajtában voltunk.