Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

    VIII. fejezet,
    amelyben szomorú dolog történik

    Nagyon kedves és megható volt, ahogy Szigfrid és Szilvia egymás mellett ültek. Tulajdonképpen csak most ébredtünk rá a sok izgalom után, hogy milyen nagy ünnep ez. Szigfrid és Szilvia újra találkoztak.

    – Mi talán el is megyünk, olyan régen voltatok kettesben – mondta Gabriella.

    – Áá, hogy gondolod! Hogyisne! Maradjatok csak! Nagyon örülnénk, ha velünk maradnátok most. Ugye, Szilvia?

    – Persze. Ne menjetek el! – mondta Szilvia is.

    Kis ideig ünnepélyes csend volt. Aztán Szigfrid izegni-mozogni kezdett, mint akinek elege van az ünnepélyes hangulatból.

    – Tudjátok, nem ártana valamivel megszentelni az ünnepet.

    – Inni akarsz, mi? – kérdezte gyanakodva Szilvia.

    – Egy kicsit. Nem ártana, de ha nem akarod…

    – Árt a vesédnek. A te veséddel nem lehet inni.

    – Hogyhogy az én vesémmel? Legjobb vesém van a világon! Igaz, fiúk?

    – Hozhatok egy kis bort – mondta Peti.

    – A világért sem. Szigfridnek árt. Szigfrid, ne piszkáld az orrod! – szólt rá Szilvia.

    – Ez a hála, amiért megmentettelek? Kockára tettem az életemet. Egy tigrissel megküzdöttem miattad. Az ám, a tigris! Emlékeztek? – Szigfrid arca felderült. – Képzeld, Szilvia, mikor elindult az expedíció…

    – Milyen expedíció?

    – Hát amit a megmentésedre szerveztem.

    – Hát nem Arabella szervezte?

    – Szó se róla, neki is vannak érdemei! De tigrist én győztem le. És a morgás! Mit csináltatok volna a morgásom nélkül?

    – Majdnem leestem a trapézról – mosolygott Arabella.

    – Na ugye? Csodálatos morgás volt.

    – Szigfrid, te semmit sem változtál – csóválta a fejét Szilvia, és megsimogatta Szigfrid sörényét. – De azt hiszem, inkább Arabellára kellene gondolnunk, hiszen az igazgató már bizonyosan észrevette, hogy eltűntünk, és nagyon dühös lehet. Valamit ki kellene találnunk.

    – Ne fárasszátok magatokat. Nem kell kitalálni semmit. Ha megengeditek, én is itt maradok Szilviával a pajtában. Nem megyek vissza a cirkuszhoz.

    – És Roberto? Hogyan találod meg Robertót? – kérdezte Szilvia. – A cirkusszal annyi helyre elmentek, de így, ha maradsz…

    – Roberto megtalál engem. Én biztos vagyok benne.

    – Persze hogy itt maradhatsz – mondta örömmel a kisfiú. – Ezt nem is kellett volna kérned. De azt hiszem, hiányozni fog a cirkusz.

    – Lehet – válaszolta közönyösen Arabella.

    – Itt nagyon jól megleszünk hárman. Ha unatkozunk, majd mutatványokat csinálunk egymásnak. Igaz, Arabella? – mondta Szigfrid.

    Késő este volt, mikor elbúcsúztunk.

    – Egyelőre Arabella alszik az ágyban – mondta Szilvia. – Nekünk Szigfriddel jó lesz a földön is.

    – Nagyon jó kis ágy – morogta szomorúan Szigfrid.

    Másnap az irodában keresett egy férfi.

    – Doktor Kassai Péter – mutatkozott be.

    A nevére nem emlékeztem, de a férfit mintha már láttam volna valahol.

    – Miben lehetek szolgálatára?

    – Kérem, a kisfiam nagyon sokat mesélt önről.

    Ekkor gyulladt világosság bennem. Persze, a kisfiú apja! Egyszer láttuk a pajta mellől.

    – Mondta azt is, hogy maga építész.

    – Ez igaz – válaszoltam.

    – A házamat szeretném átépíttetni.

    – A házát? – ámuldoztam. – Miért?

    – Ócska ház. Régi. Vastagok a falak, és az a vén kerítés… Valami modernebbet szeretnék. Könnyű formákkal.

    – Igen – dadogtam –, lehet róla beszélni. Ámbár…

    Várta a folytatást, de abbahagytam. Az ő háza, azt csinál vele, amit akar. Nem igaz?

    – A kisfia nem hiszem, hogy örül majd az átalakításnak – próbáltam mosolyogni.

    – Furcsa kölyök – mondta elgondolkozva a férfi, aztán felélénkülve így folytatta: – Erről jut eszembe a pajta. Ezt a pajtát hamar le kell bontani, és a helyére még az átalakítás előtt egy melegházat építeni. Azt szeretném, ha egy melegházat tervezne először.

    – Miért? Nagyon helyes kis pajta – mondtam ijedten.

    – Csúnya az egész kert. Nagyon vad. És tudja, a fiam fantáziája! mindenféle állattal népesíti be ezt a pajtát. Nem szeretem.

    – Istenem, gyerek még – védelmeztem.

    – Én is voltam gyerek – mondta Kassai, és legyintett. – A pajtát sürgősen le kell bontani. Oroszlánostul – tette hozzá fölényesen, és mosolygott.

    Nem is emlékszem rá, hogy egyáltalán köszöntem-e neki. Csak azt tudom, abban állapodtunk meg, hogy egyik nap elmegyek hozzá, részletesebben megbeszélni a terveket. Nagyon szomorú voltam.

    – Valami baj van? – surrant mellém Gabriella.

    – Peti édesapja le akarja bontani a pajtát.

    – Az nem lehet. A pajtát úgysem lehet lebontani.

    – Én is azt hiszem – válaszoltam.