Nagyon kedves és megható volt, ahogy Szigfrid és Szilvia egymás mellett ültek. Tulajdonképpen csak most ébredtünk rá a sok izgalom után, hogy milyen nagy ünnep ez. Szigfrid és Szilvia újra találkoztak.
– Mi talán el is megyünk, olyan régen voltatok kettesben – mondta Gabriella.
– Áá, hogy gondolod! Hogyisne! Maradjatok csak! Nagyon örülnénk, ha velünk maradnátok most. Ugye, Szilvia?
– Persze. Ne menjetek el! – mondta Szilvia is.
Kis ideig ünnepélyes csend volt. Aztán Szigfrid izegni-mozogni kezdett, mint akinek elege van az ünnepélyes hangulatból.
– Tudjátok, nem ártana valamivel megszentelni az ünnepet.
– Inni akarsz, mi? – kérdezte gyanakodva Szilvia.
– Egy kicsit. Nem ártana, de ha nem akarod…
– Árt a vesédnek. A te veséddel nem lehet inni.
– Hogyhogy az én vesémmel? Legjobb vesém van a világon! Igaz, fiúk?
– Hozhatok egy kis bort – mondta Peti.
– A világért sem. Szigfridnek árt. Szigfrid, ne piszkáld az orrod! – szólt rá Szilvia.
– Ez a hála, amiért megmentettelek? Kockára tettem az életemet. Egy tigrissel megküzdöttem miattad. Az ám, a tigris! Emlékeztek? – Szigfrid arca felderült. – Képzeld, Szilvia, mikor elindult az expedíció…
– Milyen expedíció?
– Hát amit a megmentésedre szerveztem.
– Hát nem Arabella szervezte?
– Szó se róla, neki is vannak érdemei! De tigrist én győztem le. És a morgás! Mit csináltatok volna a morgásom nélkül?
– Majdnem leestem a trapézról – mosolygott Arabella.
– Na ugye? Csodálatos morgás volt.
– Szigfrid, te semmit sem változtál – csóválta a fejét Szilvia, és megsimogatta Szigfrid sörényét. – De azt hiszem, inkább Arabellára kellene gondolnunk, hiszen az igazgató már bizonyosan észrevette, hogy eltűntünk, és nagyon dühös lehet. Valamit ki kellene találnunk.
– Ne fárasszátok magatokat. Nem kell kitalálni semmit. Ha megengeditek, én is itt maradok Szilviával a pajtában. Nem megyek vissza a cirkuszhoz.
– És Roberto? Hogyan találod meg Robertót? – kérdezte Szilvia. – A cirkusszal annyi helyre elmentek, de így, ha maradsz…
– Roberto megtalál engem. Én biztos vagyok benne.
– Persze hogy itt maradhatsz – mondta örömmel a kisfiú. – Ezt nem is kellett volna kérned. De azt hiszem, hiányozni fog a cirkusz.
– Lehet – válaszolta közönyösen Arabella.
– Itt nagyon jól megleszünk hárman. Ha unatkozunk, majd mutatványokat csinálunk egymásnak. Igaz, Arabella? – mondta Szigfrid.
Késő este volt, mikor elbúcsúztunk.
– Egyelőre Arabella alszik az ágyban – mondta Szilvia. – Nekünk Szigfriddel jó lesz a földön is.
– Nagyon jó kis ágy – morogta szomorúan Szigfrid.
Másnap az irodában keresett egy férfi.
– Doktor Kassai Péter – mutatkozott be.
A nevére nem emlékeztem, de a férfit mintha már láttam volna valahol.
– Miben lehetek szolgálatára?
– Kérem, a kisfiam nagyon sokat mesélt önről.
Ekkor gyulladt világosság bennem. Persze, a kisfiú apja! Egyszer láttuk a pajta mellől.
– Mondta azt is, hogy maga építész.
– Ez igaz – válaszoltam.
– A házamat szeretném átépíttetni.
– A házát? – ámuldoztam. – Miért?
– Ócska ház. Régi. Vastagok a falak, és az a vén kerítés… Valami modernebbet szeretnék. Könnyű formákkal.
– Igen – dadogtam –, lehet róla beszélni. Ámbár…
Várta a folytatást, de abbahagytam. Az ő háza, azt csinál vele, amit akar. Nem igaz?
– A kisfia nem hiszem, hogy örül majd az átalakításnak – próbáltam mosolyogni.
– Furcsa kölyök – mondta elgondolkozva a férfi, aztán felélénkülve így folytatta: – Erről jut eszembe a pajta. Ezt a pajtát hamar le kell bontani, és a helyére még az átalakítás előtt egy melegházat építeni. Azt szeretném, ha egy melegházat tervezne először.
– Miért? Nagyon helyes kis pajta – mondtam ijedten.
– Csúnya az egész kert. Nagyon vad. És tudja, a fiam fantáziája! mindenféle állattal népesíti be ezt a pajtát. Nem szeretem.
– Istenem, gyerek még – védelmeztem.
– Én is voltam gyerek – mondta Kassai, és legyintett. – A pajtát sürgősen le kell bontani. Oroszlánostul – tette hozzá fölényesen, és mosolygott.
Nem is emlékszem rá, hogy egyáltalán köszöntem-e neki. Csak azt tudom, abban állapodtunk meg, hogy egyik nap elmegyek hozzá, részletesebben megbeszélni a terveket. Nagyon szomorú voltam.
– Valami baj van? – surrant mellém Gabriella.
– Peti édesapja le akarja bontani a pajtát.
– Az nem lehet. A pajtát úgysem lehet lebontani.
– Én is azt hiszem – válaszoltam.