Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

IX. fejezet,
amelyben egy törvényre derül fény

Mindig titokban jártam a Levendula utcai házban, mégsem voltam soha olyan izgatott, mint másnap, amikor először nyomtam meg a csengőt bejelentett látogatóként.

Peti nyitott ajtót.

– Szervusz, miért csöngettél? Apa itthon van.

– Hozzá jöttem.

Csodálkozva rám nézett.

– Apához? Nem értem. Mit akartok ti egymástól?

– Hivatalos ügy. Építészeti – mondtam gyorsan, és elhatároztam, hogy nem szólok az átépítési tervről Petinek. A bontásról meg különösen nem. És még valami más is megfogamzott bennem, de ezt akkor még magam sem tudtam, csak később döbbentem rá. Mindenáron meg kell akadályozni a pajta lebontását! Nem szabad lebontani!

Pár perc múlva, mikor szemben ültem Peti apjával, már szilárd meggyőződésem volt ez. A pajtát az életem árán is megvédem.

– Tudja, nem is annyira a csúnyasága miatt akarom lebontani ezt a rozzant pajtát. Inkább a fiam miatt. Tegnap itt volt az öcsém. Nagyon szereti a fiamat. A gyerek mesélt neki valami oroszlánról meg egy artistanőről, aki itt lakik a pajtában. Nem tudom, milyen nevet mondott, már nem emlékszem… Valami Bella vagy ilyesféle…

– Arabella – csúszott ki a számon, de azt hiszem, egyébként is megmondtam volna.

– Az – nézett rám furcsán. – Tényleg ezt a nevet mondta a fiam. Olyan komolyan beszélt róluk, mintha valóban élnének. Megmondom őszintén, félelem fogott el, és gyanakvó lettem. Reggel kimentem megnézni, van-e valami a pajtában. Természetesen üres volt.

– A pajta nem üres, doktor úr – mondtam, és keményen s szemébe néztem.

Furcsán nézett rám, aztán valamerre a szoba sarka felé bámult, és bizonytalan lett.

– Az öcsémet kivitte a fiam a pajtába. Azt mondta neki: „Megsimogathatod Szigfridet.”

– És? – kérdeztem mohón.

– Nem tudom, együtt mentek el és beszélgettek. Fura népség. Nem értem.

Valaki kopogott.

– Bejöhetek? – hallottam Peti hangját az ajtó mögül.

– Csak gyere – felelte az apja.

A kisfiú bejött az ajtón. Rögtön a küszöbön megállt, és hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett. Aztán megkérdezte:

– Na, jó barátok lettetek?

– Szamárságokat kérdezel – mosolygott az apja. – Beszélgettünk az építész bácsival.

Még egypár szót váltottunk, aztán fölálltam.

– Elmegyek, megnézem a helyszínt.

– Elkísérlek, ha megengeded – mondta Peti.

– Kisfiam, hogy mered tegezni az építész bácsit?

– Ó, mi már régóta tegeződünk – mondtam.

A doktor úr csóválta a fejét. Valami nem tetszett neki.

Ropogott lábunk alatt a kavics.

Szerettem volna valami másról beszélni, de láttam, hogy elkerülhetetlenül be kell vallanom mindent.

– Édesapád le akarja bontatni a pajtát, és melegházat akar helyette építtetni, virágoknak.

– Lebontani?! És hol laknak akkor Szigfridék?

– Édesapád nem törődik Szigfridékkel!

– Nem, melegházban nem lakhatnak. Csak ez a pajta jó nekik. Igaz?

– Igaz – mondtam.

– És te? Rád miért volt szükség?

– Én tervezem a melegházat.

– Komolyan? Viktor…

Beszélni sem tudott a meglepetéstől.

– Nem kell félned – siettem a válasszal –, majd kitalálunk valamit. Mindenesetre jó, ha én vállalom a tervezést.

– Lehet, hogy igazad van. De ugye nem csapsz be?

– Hogy csapnálak be! Ne beszélj butaságokat!

A pajta ajtaja kitárult.

– Na végre! – mondta Szigfrid. – Csakhogy itt vagytok… Mi az? Miért lóg az orrotok? Csak nincs valami baj?

– Á, dehogy. Elfáradtunk.

– Elfáradtatok? Miben?

– Hát mindenfélét csinál az ember…

– Akkor éppen jó. Feketepétert játszunk. Az jó fáradtság ellen – mondta Szigfrid. – Tudsz feketepéterezni? – fordult hozzám.

– Persze, tudok, és szívesen játszom veled.

– Príma! Még két embert kérünk… Nem halljátok?… Arabella!

– Nem tudok feketepéterezni, és kedvem sincs – mondta Arabella.

– Ebben a pillanatban érkezett meg Gabriella. Nagyon izgatott volt, arca kipirult, és egy kicsit lihegett is.

– Jézus, Mária, úgy futottam – hadarta. – Baj van, a rendőrség az eltűnt oroszlánt keresi. Ide is jön egy őrmester. Azt hiszem, házkutatást akar tartani.

– Ide a pajtába csak nem jön? – mondta Arabella.

– De igen, erre jön, talán már itt is van.

– Viktor, segíts! – suttogott a kisfiú.

Kimentünk a pajta elé.

Az úton valóban egy rendőr jött a pajta felé. Szigorú arcot vágott, és a kezében egy papírt lobogtatott.

– Jó napot! – mondta. – Ez itt egy házkutatási parancs. Állítólag maguknál oroszlánok vannak.

– Nálunk oroszlánok? Honnan tetszik gondolni? – kérdezte Peti.

– Ez valami tévedés lehet – toldottam meg én is a hazugságot. – Itt nincsenek oroszlánok.

– Tegnap az Altamero cirkuszból megszökött egy oroszlán. Itt kell lennie. És itt kell lennie a balerinának is, aki megszöktette. Le kell tartóztatnom őket.

– De rendőr bácsi, itt senki sincs. Tessék benézni a pajtába. Hiszen fölfalna bennünket az oroszlán.

– Az igaz – mondta a rendőr –, erre nem gondoltam. Igazuk van. Köszönöm, viszontlátásra!

– Elmegy – súgta boldogan Peti.

– Várjon egy kicsit, biztos úr! – hallatszott ebben a pillanatban egy borízű hang a pajta felől.

– Szigfrid! Most mi lesz? – sápadt el Peti.

A rendőr megfordult. Szigfrid ott állt a pajta előtt, és barátságosan mosolygott.

– Van szerencsém, biztos úr! Csak azt szeretném megkérdezni, nem tud-e véletlenül feketepéterezni. Mert kevesen vagyunk.

– Aha, szóval itt rejtőzködsz! – kiáltott a rendőr. Félretolt bennünket, és belépett a pajtába. – Sőt a kisasszony is itt van – nézett a rendőr Arabellára. – Szép fogás. Letartóztatom magukat!

– De miért? – kérdezte Arabella.

– Mert vétettek a törvény ellen.

– Milyen törvény ellen?

– Hm, hm – hümmögött a rendőr. – Hát megszöktek a munkaadójuktól, és… és bejelentőlapjuk sincs – tette hozzá diadalmasan.

– De mi azért szöktünk meg a munkaadónktól, mert rosszul bánt velünk. Szilviának különben már régen nyugdíjba kellett volna mennie.

– És nem engedett el az igazgató, képzelje, biztos úr – mondta Szilvia –, bezárt egy szűk ketrecbe, és a bejárat elé ültetett. Hiába kértem, hogy ne kelljen ott ülnöm, mert az emberek állandóan piszkálnak és gúnyolnak, mert öreg vagyok. Rám se fütyült!

– Szegényt mindig bántották – mondta Peti –, itt meg nyugodtan élhet. Hiszen annyit dolgozott.

A rendőr hümmögött, és Szigfridre mutatott.

– És ez az úr kicsoda?

– Szigfrid vagyok, a szavannák királya.

– Kicsit hazudós. Sohasem látott szavannát – mondta Szilvia.

– Ugyan, az nem számít – mondta a rendőr. – És itt jól érzik magukat? – kérdezte aztán.

– Jól! – feleltük mindannyian.

– Csak feketepéterezni tudna valaki – akadékoskodott Szigfrid.

– Én tudok – mondta a rendőr –, és éppen lejárt a szolgálatom, leülhetünk.

– És a letartóztatás? – kérdezte Arabella.

– Ugyan! – mondta a rendőr. – A törvény az igazság mellett áll. Holnap letartóztatom a cirkuszigazgatót.

– Milyen indokkal? – kérdeztem.

– Hogyhogy milyen indokkal? Hát mert rossz ember! Az nem elég?

– Ne fecsegjetek annyit, osztok – hadarta Szigfrid.

– Vigyázzanak, csalni szokott – figyelmeztetett bennünket a felesége.

– Ugyan, anyus! – méltatlankodott Szigfrid.

– Érdekes! – mondta a rendőr. – Két Fekete Péter van nálam.

– Ugye mondtam, hogy csal! – kiabált Szilvia.

– Mit jár a szád? Nem nekem van két Fekete Péterem!

– Erre Arabella is odajött, belenézett Szigfrid lapjába.

– Tényleg, Fekete Pétered nincs kettő, de csupa egyforma kártyát osztottál magadnak.

– Nem illik belenézni a lapomba!

– Csalóval nem játszom – mondtam.

– El ne menj, el ne menj! Véletlen volt! – kiabált rémülten Szigfrid. – Többet nem csalok.

És tényleg, többet nem csalt.


dugo@szepi.hu