Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

    XI. fejezet,
    amelyben egy újabb oroszlán érkezik

    Pár nappal ezután újabb vendég érkezett a pajtába. Már kora délelőtt megjött, s mi Gabriellával bent az Építészeti Hivatalban nemsokára megtudtuk, mert a kisfiú betelefonált.

    – Szervusz, Viktor – mondta izgatottan. – Ma este Gabriellával okvetlenül gyertek el. Megjött Szigfrid unokaöccse. Egy nagyon jópofa oroszlán, de azt hiszem, valami nincs vele rendben. Olyan oroszlán, úgy látszik, nincs is, akivel minden rendben van.

    – Elmegyünk – mondtam, és délután aztán csakugyan becsengettünk a Levendula utcai kapun.

    Egy rongyos lobogó sörényű oroszlán ült Szilvia ágyán, a többiek körülülték, és áhítatosan nézték. A lobogó sörényű lelkesen magyarázott valamit, mancsaival nagyokat csapott a levegőbe.

    Amikor beléptünk, elhallgatott.

    – Itt vannak a barátaim, Gabriella és Viktor – mutatott ránk a kisfiú.

    – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket – mosolygott ránk a lobogó sörényű. – Láz Jenő vagyok.

    – Jenőkém, igazán köthettél volna nyakkendőt a barátaim tiszteletére! – mondta a kisfiú.

    – A nyakkendő fölösleges. Sohasem kötök nyakkendőt. Sőt a cipőmet sem tisztítom, csak hetente egyszer. Ezek felesleges dolgok. Külsőségek. A szív az első… Értitek? A szív!

    Mindezt kissé színésziesen mondta. Dr. Kis János elégedetlenül morgott.

    – Szavak, szavak…

    – Te csak ne szólj közbe! – torkolta le Jenő. – a te segítségedre volna leginkább szükség. A te vagyonoddal nagyon sok mindent meg lehetne oldani. Persze, ilyenkor a szádat húzod. Ismerlek benneteket!

    – Szép terveid vannak, de ahhoz nem kell okvetlen nyakkendő nélkül járni és mindenkit sértegetni – mondta Arabella.

    – Jenőben az én vérem folyik. Jó vér – vette védelmébe a lobogó sörényűt Szigfrid.

    – Holnap hozzákezdek! – kiáltott Jenő. – Nem törődöm a kicsinyes akadékoskodókkal. Holnap megfogalmazom a kiáltványt.

    – Milyen kiáltványt? – kérdezte kíváncsian Gabriella. – Ne haragudjatok, mi csak most jöttünk, nem tudunk semmit.

    – Jenő fölszabadítja az oroszlánokat – lelkesedett Szigfrid.

    – Hogyan?

    – Minden oroszlánnak a szavannán a helye. Milyen jogon csukják őket ketrecbe, mutogatják az állatkertben, cirkuszban? Mondd meg nekem, mi jogon! Afrika, az a mi hazánk. Felhők, pálmafák, hatalmas fűtenger. Szabadon kószálni. Igaz, Szigfrid?

    – Igaz! – kiáltotta Szigfrid.

    – Újra az ököljogot akarod érvényre juttatni! – csóválta a fejét Kis János. – Ez nem igazság.

    Hosszasan vitatkoztak.

    Jenő lobogó sörénnyel érvelt, magyarázott, kiabált. Szigfrid helyeselt:

    – Visszamegyünk Afrikába.

    Aztán hirtelen elhallgatott. Zavartan nézett Jenőre.

    – De tudod, mielőtt Afrikába mennék, még egyszer szeretnék fellépni.

    – Holnap hozzálátok – mondta Jenő, ügyet sem vetve Szigfridre.

    Aznap este elmenőben megint találkoztam a kisfiú édesapjával.

    – Na, hogy halad a munka? – kérdezte. – Mikor kezdhetünk a bontáshoz?

    – Egyelőre várhatunk még vele – mondtam könnyedén, de a szívem összeszorult. – A terveket pedig majd bemutatom.

    Persze, még egy vonalat sem rajzoltam.

    – Mit gondolsz, mi lesz? – kérdezte aggódva Peti.

    – Ugyan, ne félj! – vigasztaltam. – Az ilyen pajtákat nem lehet csak úgy egykettőre lebontani.