Kíváncsi voltam, Jenő hogyan kezd a szervezéshez. De másnap egész nap aludt. Harmadnap reggeltől estig kártyázott Szigfriddel és dr. Kis Jánossal.
– Mi lesz a felszabadítással, Jenő? – kérdezte tőle Arabella.
– Á, reménytelen! – válaszolta. – De nyakkendőt akkor sem kötök.
Sokáig nem történt semmi, míg aztán egy napon csengett a telefon a hivatalban. A kisfiú telefonált:
– Viktor, azonnal gyertek Gabriellával!
– De Peti! Még csak egy óra van, a munkaidő fél ötkor ér véget.
– Nem számít, azonnal gyertek! Szigfrid a kocsmában van! Iszik.
Rohantunk végig az Orgona utcán. Mi baja lehet Szigfridnek? A pajtában rémületes állapot uralkodott. Mindenki kapkodott, Szilvia sírt, csak Láz Jenő, a lobogó sörényű titán aludt nyugodtan az egyik sarokban.
– Már napok óta szomorú. Azt hajtogatja, hogy ő már semmire sem jó, senkinek sem kell. Tegnap még sírt is. Ma délelőtt eltűnt, mindenfelé kerestük, szóltunk az őrmesternek is, ő találta meg az Arany Kerékben.
Rohantunk az Arany Kerék nevezetű kocsmába. Szigfrid ott állt a pult előtt, előtte egy üres pálinkáspohár. Bárgyún bámult maga elé, a bajusza csupa pálinka volt.
– Szigfrid, azonnal gyere haza! – mondtam neki.
– Ha közel jöttök hozzám, széttéplek benneteket! – sziszegte Szigfrid. – Hagyjatok békén.
Nagyokat csuklott.
– Azonnal gyere haza! – mondta neki Gabriella is.
– Csend! – kiabált Szigfrid. – Most én parancsolok. Majd megtudjátok, ki vagyok én!
Sehogy sem boldogultunk vele. Gabriella javasolta, hogy keressük meg az őrmestert, talán ő tud segíteni.
Pár perc múlva megékeztünk az őrmesterrel.
– Szigfrid, gyere velünk haza – kérlelte a rendőr.
– Sehova! Értitek? Sehova! – kiabált Szigfrid, és hozzánk akarta vágni a poharát.
– Na, jó, tudok én másképpen is beszélni! A törvény nevében letartóztatom!
Bilincset vett elő, és Szigfridhez lépett.
– Micsoda? Engem még soha nem bilincseltek meg.
– Most megbilincselem. Indulás!
Nagyon sajnáltam szegény Szigfridet. Lehajtott fejjel ballagott a rendőr előtt.
– Nem lehetne róla levenni a bilincset? – kérdeztem.
– Majd otthon.
A pajtában az őrmester leszedte Szigfrid mancsáról a bilincset. Befektettük a vén artistát Szilvia ágyába.
– Mit gondolsz, nem kellene orvost hívni? – aggodalmaskodott Peti.
– Á, nem kell. Rendbe jön magától is – mondta Szilvia, és szipogott. – Sohasem szokott ilyent csinálni. Régebben is ivott, de ilyent még nem csinált.
Szigfrid hamarosan kialudta magát, de nagyon szomorúan ébredt. Egyre csak a mennyezetet bámulta, szavát sem lehetett venni.
– Ez nem volt szép tőled – dorgálta Szilvia.
– Ugyan, ne veszekedj vele! – suttogta Arabella. – Nem látod, hogy bánata van?
– Senkinek sem kellek – nyögdécselt néha Szigfrid, és morcosan a fal felé fordult.
Másnap estig meg sem mozdult az ágyban. Csak bámult maga elé, néha-néha sóhajtott.
– Beteg vagy, Szigfrid? – kérdezte a kisfiú. – Hívjak orvost?
– Ugyan! – legyintett Szigfrid. – Emlékszel még a cirkuszra? Csodálatos volt, ugye? Az a fény, az a pompa…
Most már csak magának beszélt. Elfeledkezett mindenről; a pajta lakói lassan odagyűltek köréje.
– Hopplá!… Most!… Csodálatos volt! Szigfrid, a szavannák királya. Kedves közönségünk, rendkívüli attrakció következik. Fényt! Több fényt! Miért késik a zenekar? Na, végre!… Halljátok a tapsot?…
Szigfrid kiugrott az ágyból, és meghajolt a pajta négy fala felé. Mosolygott.
– Szigfrid, beteg vagy! – szipogta Szilvia.
– Fel akarok lépni, értitek? Azonnal fel akarok lépni! – kiabált Szigfrid.
– Van egy cirkusz a városban – mondta Gabriella. – Holnap beszélünk az igazgatóval, biztosan megengedi, hogy fellépj.
– Komolyan? Igazán mondod? Nem csapsz be?
– Persze, holnap Viktor, Peti meg én beszélünk az igazgatóval.