Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

    XII. fejezet,
    amelyben Szigfrid inni kezd

    Kíváncsi voltam, Jenő hogyan kezd a szervezéshez. De másnap egész nap aludt. Harmadnap reggeltől estig kártyázott Szigfriddel és dr. Kis Jánossal.

    – Mi lesz a felszabadítással, Jenő? – kérdezte tőle Arabella.

    – Á, reménytelen! – válaszolta. – De nyakkendőt akkor sem kötök.

    Sokáig nem történt semmi, míg aztán egy napon csengett a telefon a hivatalban. A kisfiú telefonált:

    – Viktor, azonnal gyertek Gabriellával!

    – De Peti! Még csak egy óra van, a munkaidő fél ötkor ér véget.

    – Nem számít, azonnal gyertek! Szigfrid a kocsmában van! Iszik.

    Rohantunk végig az Orgona utcán. Mi baja lehet Szigfridnek? A pajtában rémületes állapot uralkodott. Mindenki kapkodott, Szilvia sírt, csak Láz Jenő, a lobogó sörényű titán aludt nyugodtan az egyik sarokban.

    – Már napok óta szomorú. Azt hajtogatja, hogy ő már semmire sem jó, senkinek sem kell. Tegnap még sírt is. Ma délelőtt eltűnt, mindenfelé kerestük, szóltunk az őrmesternek is, ő találta meg az Arany Kerékben.

    Rohantunk az Arany Kerék nevezetű kocsmába. Szigfrid ott állt a pult előtt, előtte egy üres pálinkáspohár. Bárgyún bámult maga elé, a bajusza csupa pálinka volt.

    – Szigfrid, azonnal gyere haza! – mondtam neki.

    – Ha közel jöttök hozzám, széttéplek benneteket! – sziszegte Szigfrid. – Hagyjatok békén.

    Nagyokat csuklott.

    – Azonnal gyere haza! – mondta neki Gabriella is.

    – Csend! – kiabált Szigfrid. – Most én parancsolok. Majd megtudjátok, ki vagyok én!

    Sehogy sem boldogultunk vele. Gabriella javasolta, hogy keressük meg az őrmestert, talán ő tud segíteni.

    Pár perc múlva megékeztünk az őrmesterrel.

    – Szigfrid, gyere velünk haza – kérlelte a rendőr.

    – Sehova! Értitek? Sehova! – kiabált Szigfrid, és hozzánk akarta vágni a poharát.

    – Na, jó, tudok én másképpen is beszélni! A törvény nevében letartóztatom!

    Bilincset vett elő, és Szigfridhez lépett.

    – Micsoda? Engem még soha nem bilincseltek meg.

    – Most megbilincselem. Indulás!

    Nagyon sajnáltam szegény Szigfridet. Lehajtott fejjel ballagott a rendőr előtt.

    – Nem lehetne róla levenni a bilincset? – kérdeztem.

    – Majd otthon.

    A pajtában az őrmester leszedte Szigfrid mancsáról a bilincset. Befektettük a vén artistát Szilvia ágyába.

    – Mit gondolsz, nem kellene orvost hívni? – aggodalmaskodott Peti.

    – Á, nem kell. Rendbe jön magától is – mondta Szilvia, és szipogott. – Sohasem szokott ilyent csinálni. Régebben is ivott, de ilyent még nem csinált.

    Szigfrid hamarosan kialudta magát, de nagyon szomorúan ébredt. Egyre csak a mennyezetet bámulta, szavát sem lehetett venni.

    – Ez nem volt szép tőled – dorgálta Szilvia.

    – Ugyan, ne veszekedj vele! – suttogta Arabella. – Nem látod, hogy bánata van?

    – Senkinek sem kellek – nyögdécselt néha Szigfrid, és morcosan a fal felé fordult.

    Másnap estig meg sem mozdult az ágyban. Csak bámult maga elé, néha-néha sóhajtott.

    – Beteg vagy, Szigfrid? – kérdezte a kisfiú. – Hívjak orvost?

    – Ugyan! – legyintett Szigfrid. – Emlékszel még a cirkuszra? Csodálatos volt, ugye? Az a fény, az a pompa…

    Most már csak magának beszélt. Elfeledkezett mindenről; a pajta lakói lassan odagyűltek köréje.

    – Hopplá!… Most!… Csodálatos volt! Szigfrid, a szavannák királya. Kedves közönségünk, rendkívüli attrakció következik. Fényt! Több fényt! Miért késik a zenekar? Na, végre!… Halljátok a tapsot?…

    Szigfrid kiugrott az ágyból, és meghajolt a pajta négy fala felé. Mosolygott.

    – Szigfrid, beteg vagy! – szipogta Szilvia.

    – Fel akarok lépni, értitek? Azonnal fel akarok lépni! – kiabált Szigfrid.

    – Van egy cirkusz a városban – mondta Gabriella. – Holnap beszélünk az igazgatóval, biztosan megengedi, hogy fellépj.

    – Komolyan? Igazán mondod? Nem csapsz be?

    – Persze, holnap Viktor, Peti meg én beszélünk az igazgatóval.