Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

    XV. fejezet,
    amelyben befejeződik a történet

    Ma találkoztam a kórházban Peti apjával.

    – Kedves doktor úr, a fia érdekében ígérje meg, hogy nem bontatja le a pajtát – mondtam neki. – És mondja meg neki, meglátja, azonnal meggyógyul.

    – Ha csak azon múlik, kérem, én igazán… De azok a rettenetes oroszlánok…

    – Az oroszlánok nagyon kedvesek… higgye el.

    – Hát én nem bánom… az a fő, hogy a fiam meggyógyuljon.

    Peti boldogan nézett az apjára.

    – Hát mégsem bontatod le?

    – Ha neked olyan fontosak azok az oroszlánok… – mosolygott az apja.

    Sietve szaladtam a pajtába, hogy megvigyem az örömhírt: a pajta marad. De mikor közel értem, hallottam, hogy valami szokatlan lárma hallatszik bentről.

    Ott ült a pajtában az egész társaság, mindenki lármázott, és a csoport közepén meglepetve ismertem meg a kis kövér cirkuszigazgatót, akinek a cirkuszában Szigfrid föllépett.

    – Hogyne, ismerem Robertót, nálam is dolgozott egy darabig – mondta éppen az igazgató, amikor beléptem. – De mikor Európába jöttem, megvált a társulattól. Téged keresett, Arabella. Azt mondta, biztosan Amerikában vagy, ő ott marad.

    – Tudtam, hogy keres! Ugye megmondtam? – kiáltott föl boldogan Arabella.

    – Eljöhetsz velem. Most Amerikába készülök. Szívesen szerződtetlek.

    Ekkor váratlan dolog történt. Gabriella sírva fakadt.

    – És én? – hüppögte. – Úgy szeretnék veletek menni.

    – Gabriella! – kiáltottam föl. – Hogy képzeled?

    – Mit kiabálsz? – nézett rám Arabella. – Gabriella csodálatosan táncol. Bármelyik cirkusz szívesen alkalmazná.

    – Igazán? – kérdezte az igazgató. – Nem táncolnál kicsit?

    – De nagyon szívesen! – mondta Gabriella, és táncolni kezdett. Könnyedén és kecsesen, mintha örök életében táncosnő lett volna. Az igazgató elragadtatással tapsolt.

    – Na ugye? – mondta diadalmasan Arabella.

    – Gabriellát is szerződtetném – mondta az igazgató. – De hát tudjátok, hogy nem lehet. Neki rajzolnia kell. Házakat tervezni.

    Gabriella elszomorodott.

    – Nem baj – vigasztaltam –, azért táncolhatsz. Délutánonként, ha befejeztük a munkát, majd táncolsz, és én tapsolok neked.

    Gabriella rám mosolygott.

    – Holnap indulunk – mondta az igazgató.

    Másnap megjött a kisfiú. Meggyógyult, az arca ragyogott az örömtől. Elújságoltuk neki, hogy Arabella elmegy tőlünk.

    – Érthető – mondta a kisfiú. – Arabellának meg kell keresnie Robertót. Ez érthető.

    De azért elszomorodott egy kicsit.

    – Akkor holnap búcsúestet tartunk. Jó? Minden barátunkat meghívjuk, és ha megengeditek, apát is.

    – Édesapádat? – kérdezte csodálkozva Szigfrid.

    – Persze. Őt – mondta a kisfiú, és mosolygott. Másnap valamennyien összegyűltünk a pajtában. Ott volt Szigfrid, Szilvia, Arabella, Gabriella, a kisfiú, Jenő, a cirkuszigazgató, a rendőr és én. Már javában folyt a vidám tréfálkozás, mikor kopogtak. A kisfiú édesapja lépett be.

    – Apa, bemutatom neked a barátaimat.

    – Örvendek! – állt fel Szigfrid. – Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura.

    – Én is örvendek – mondta a férfi, és kezet fogott Szigfriddel. – Korábban kellett volna találkoznunk.

    – Még nem késő – mondtuk egyszerre mindannyian.