Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. július 3. (szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 10.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 17.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 24.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. július 31.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-én (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A manógyár

    A soványító palacsinta

    Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: „Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát.”

    Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát: Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.

    S mindez miért?

    Bizony azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával feküdt, a palacsinta volt a mindene.

    Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös palacsintával; majd ettől megundorodik, jajdefinom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös palacsintából háromszázat, az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő – csak a palacsinta, a sok palacsinta, meg a palacsinta. – Tessék velem megutáltatni a palacsintát – toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy mézes palacsinta között. – Karcsú akarok lenni, mint a nádszál, hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós, hamm-hamm-hamm.

    Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a legeslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta:

    – Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.

    Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú – s amint tőle hallottuk: lángelméjű – föl- és kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult:

    – Óh, megmentőm – sóhajtotta –, ide azt a soványító palacsintát!

    – Egy pillanat – mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s egy kicsit huzigálta a madzagot.

    – Na, most jó – mondta. – Ide egy palacsintát!

    A palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.

    – Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg!

    – De hogyan? – rémüldözött Kriszti királykisasszony.

    – Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi szellő.

    – Brr-krccs-riccs-reccs-zrr – így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihegett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony verítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, befalta a palacsintát.

    – Én innen többé le nem megyek – mondta nekikeseredetten. – Húzzatok föl még egy palacsintát!

    – Azt már nem – mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. – De ha lejössz, idenézz, mit kapsz! – Mutatta, hogy mit. – Lekváros!

    – Húúú – mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a levelek. És lent, hamm, a lekváros!

    – Megy ez, kérem – vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa tetejére a következő palacsintát. – Rajta, Kriszti királykisasszony!

    De Kriszti királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.

    – Te hóhér, te körmönfont csaló – ordította –, még hogy soványító palacsinta! Csak nem képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel horzsoltatom, mászással gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő! Vágjatok huszonötöt a háta végire!

    A nagydarab föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek fele sem tréfa, meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló Achilles-inakkal rohant arra, amerről jött, az erdő felé. Nyomában a poroszlók suhogtatták a pálcájukat. Futott szegény kitalálnok, ahogy bírt, és közben azt motyogta: – Pedig ágheggyel böködtetés, fakéreggel horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem megy. Esetleg egy kis futás sem árt – tette hozzá, és vágtázott a fák közt, ahogy a lába bírta.

    Így történt, hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.

    Bezzeg szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen tíz kilót fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve és kedvtelve nézte megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt mondta:

    – Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!