– Szervusz, Mufurc! – mondta Tupakka. – Ide nézz, mit hoztam neked.
Mufurc mordan odanézett.
– Mit? Ezt a vacakot?
– Ez neked vacak?! – méltatlankodott Tupakka. – Még azt is tudja mondani, hogy „szervusz, Mufurc”.
– Mutasd! – kapott utána Mufurc, megragadta a baba lábát, és kirántotta Tupakka kezéből. Mintha valaki azt mondta volna, hogy „jaj”, de ebben nem lehetünk bizonyosak a koppanás miatt. Mert a baba feje nagyot koppant az asztalon. S a koppanástól nem lehetett hallani a „jaj”-t. Ha ugyan mondta valaki. Mert az eseményeket tekintetbe véve csakis a babának lett volna oka jajt mondani. De az a legritkább eset, hogy egy műanyag baba beszélni tudjon. Ha tud is valamit mondani, példának okáért azt, hogy „szervusz, Mufurc”, csakis azért tudhatja, mert egy kis magnetofon van beépítve a hasába.
– Meg is nézem – mondta Mufurc, amikor Tupakka kilépett a szobából, és gyorsan lecsavarta a baba fejét. A nyaka helyén belekukkantott a hasába, nem látott benne semmit. Kirántotta hát a kezét is meg a lábát is, minden lukon bekukucskált. Semmi.
– Még hogy ez beszél?! – sziszegett megvetően Mufurc, és az asztal szélére söpörte a szánalmas babaroncsot. Kipp-kopp, kopogtak a leszakított végtagok, gur-gur, gördült a fej a falapon. S mikor mind e zajok elhaltak, a hirtelen beállott csendben valaki megszólalt, azt mondta:
– Mrfc.
Mufurc a babaroncsra kapta a tekintetét.
– Te szóltál?
– Mrfc – hallotta Mufurc.
Akkor ez mégiscsak tudhatott beszélni – gondolta Mufurc. – Összerakom.
Maga elé söpörte a babaalkatrészeket, és nekiállt.
Húzta, vonta. Feszegette. Csavarta. Kitekerte, betekerte. Pattintotta, kattintotta. Tolta. Emelte. Húzta, nyúzta.
Na, most megvan!
– Beszélhetsz – mondta Mufurc.
– Szusz fruc – mondta a baba.
Mufurcnak elnyílt a szája a csodálkozástól.
– Mi? – De aztán hamar észbe kapott.
– Aha, hiszen rosszul raktalak össze!
Az már igaz. Hiszen a baba feje hátrafelé nézett, a bal keze a jobb lába helyén volt, előremutatott a keze kisujja, a lába nagyujja meg hátrafelé.
Újra nekilátott. Húzta-vonta, feszegette-csavarta.
– Na, most talán jó. Beszélj!
– Cufru szuver – mondta a baba.
Akkor még mindig nem jó. Tényleg! Az egyik lábfeje még mindig hátrafelé néz. Na, gyerünk. Pattintott, kattintott.
– Most beszélj!
– Szurvesz mufruc – mondta a baba.
Még mindig nem az igazi, de most már csak az egyik keze állt rosszul. Nekilátott Mufurc, kitekert, betekert.
– Na, most jó! Most mondd, hogy szervusz, Mufurc!
A baba fölállt, csípőre tette a kezét.
– Te kétbalkezes, eszetlen félnótás, te babaszomorító, te balga, te szívtelen, hitetlen dinnye, te ocsú!
– Nana – mondta mérgesen Mufurc –, neked csak azt van jogod mondani, hogy szervusz, Mufurc!
– Mondom is – kiáltotta a baba, s ezzel leugrott az asztalról, átfutott a szobán, megállt a résnyire nyitott ajtóban, megfordult. – Szervusz, Mufurc! – Ennyit mondott, és elszaladt. A lába sem érte a földet. Mire Mufurc az ajtóba ért, már híre-hamva sem volt a babának. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Épp akkor ért oda Tupakka.
– Na, mondta a baba, hogy „szervusz, Mufurc”? – kérdezte.
– Mondta – morogta durcásan Mufurc, és magára csapta az ajtót.
Szomorkodott, elhihetitek. S ráadásul fogalma sem volt róla, mit jelenthet az a szó, hogy ocsú.