Jelenlegi hely

Lázár Ervin: A fehér tigris

1.

A tér tele volt emberekkel, a fehér tigrist mégsem látta senki.

Makos Gáborra hárman emlékeztek. Egy hivatalbeli kollégája tüzet kért tőle a drogéria előtt, Makos Gábor készségesen tüzet adott, még valamit mondtak is egymásnak a vasárnapi futballmeccsről, aztán mentek tovább, egyik erre, másik arra. Egy Fartus Ilona nevű lány is emlékezett rá, mint mondja, ő azért szokott mindig ebben az időpontban átmenni a téren, mert első látásra beleszeretett Makos Gáborba, s mivel megismerkedni nem sikerült vele, legalább napjában egyszer látni akarta. A harmadik – és egyben a legmegbízhatóbb – visszaemlékező a Sárkány Szálloda főportása. Látásból ismerte csak, Makos Gábor mindennap, pontosan délben bement a szállodához tartozó kávéházba. A portás biztos benne, hogy aznap is látta, úgy mondja, már szinte babonás félelemmel várta a fiatalembert, mert manapság fiataloknál ritkán tapasztalt ilyen pontosságot, ez a ritka eset hát megnyugtatta, s egyben kis szorongást is okozott neki; hátha egyszer pontatlan lesz a fiatalember, vagy egyáltalán nem is jön.

A portás tanúsága – amellett, hogy a legmegbízhatóbb, sorsdöntő is, mert közvetlenül a kávéházba lépés előtt látta a fiatalembert. Különben mindhárom visszaemlékezés megegyezett abban, hogy Makos Gáboron nem láttak semmi feltűnőt, nyugodtnak látszott, és ami a leglényegesebb: egyedül igyekezett a kávéház felé. Egyedül lépett is be, ha kell, erre a portás meg is esküszik.

Mégis: a kávéházban tartózkodók egybehangzó állítása szerint a fiatalember után aznap egy hófehér szőrű tigris surrant be az ajtón. A kávéház megdermedt, megszűnt a barátságos zsongás, csak a kávéfőzőgép sistergett egyre élesebben, mert a fehér bóbitás lány ijedtében elengedte a tompa fényű, fekete karokat. Makos Gábor mit sem sejtve indult megszokott helye felé, de a hirtelen felzengő csend meglepte, gyors mozdulattal hátrafordult. Eltorzult az arca, bénultan állt a kávéház közepén.

A tigris lustán rápillantott, s hogy Makos Gábor nem mozdult, leheveredett a linóleumra. Percekig tartott, míg a fiatalember felocsúdott, s az egyik ablak melletti asztalhoz óvakodott. Az állat méltóságteljesen felemelkedett, Makos Gábor után ment, s úgy állt meg az asztalánál, mintha valamilyen utasítást várna. De Makos Gábor merev derékkal ült a helyén. a tigris újra lefeküdt, ezúttal egészen közel a férfi lábához.

A tigris aludni látszott, mégsem mert senki moccanni. Öt-hat perc telhetett el így, amikor nyílt az ajtó. Egy férfi és egy nő lépett be, őket is azonnal mellbe vágta a szokatlan hangulat, meglátták a tigrist, s bár háttal feküdt feléjük – így a színe miatt nézhették volna kutyának is –, a nő azonnal felkiáltott:

– Tigris!

Sebbel-lobbal becsapták maguk mögött az ajtót, és elrohantak. Néhány perc múlva kíváncsi fejek tűntek fel a kávéház üvegablaka mögött, senki sem hitt igazán a tigrisben, mégis mindenki látni akarta. A kávéház előtt lejtett a tér, így az utolsó üvegablakot már csak úgy érték fel, ha bakot álltak egymásnak. A csődület egyre növekedett, s a kinti felbolydulásra bent rémülten suttogni kezdtek: csak most értették meg igazán, milyen nagy veszélyben vannak, amikor meglátták a kíváncsiskodókat.

Makos Gábor észrevette, hogy a hangulat ellene fordul, hisztérikus arcok meredtek rá, mintha ő tehetne a tigrisről. Igaz, úgy viselkedett, mintha legalábbis a kutyája lenne. Makos Gábor azonban sohasem látta ezt a tigrist, nem is hallott soha albínó tigrisről. Bár ez a tigris fehér szőrzete ellenére sem látszott albínónak, volt a színében valami élénk és fénylő, ami idegen az albínók matt, egészségtelen fehérségétől.

A tér elnéptelenedett, fegyveres, egyenruhás férfiak tűntek fel az ablakok négyszögeiben – látszott, a tigris híre már a hatóságokhoz is eljutott.

Óvatosan nyílt a szállodát és a kávéházat összekötő, faburkolatba rejtett, tömör ajtó. A résben az üzletvezető jelent meg, egy darabig hátra-hátrafordulva magyarázott valamit, aztán erőteljes, az izgalomtól kicsit reszelős hangon így szól:

– Kérem, vigye innen a tigrist!

Ez volt a tigris belépése óta az első határozott hang.

Makos Gábor szerencsétlen arccal vonogatta a vállát, két nyitott tenyerét maga elé emelte, jelezvén, hogy a tigrishez semmi köze.

– Önnel jött be – harsogta az üzletvezető, a tehetetlen mozdulatoktól bátorságra kapva.

– Nem az enyém!

A tigris meg sem moccant, a szemét sem nyitotta ki a beszélgetés alatt. Az üzletvezető szélesebbre nyitotta az ajtót, néhány centimétert előrelépett.

– Azonnal távozzon, a tigrissel együtt… a vendégek…

Nem tudta befejezni. A tigris fektéből ugrott; eddigi lomhasága után hihetetlennek tűnt villanás gyorsasága. Az üzletvezetőnek sikerült az utolsó pillanatban magára csapnia az ajtót. A tigris könnyedén huppant a földre a húszméteres ugrás után. Földre érkezésében volt valami szelídség. Egy darabig bágyadtan ült az ajtó előtt, ingatta fejét, mintha rosszallaná a történteket, aztán váratlanul, mancsának egy hirtelen mozdulatával az ajtóra csapott. A tömör faajtó hosszában véges-végig megrepedt.

A gyengébb idegzetűek ezt már nem bírták, egy nő, a kijárat közelében felugrott, feltépte az ajtót, és kirohant. A kávéház megtelt rohangáló emberekkel. A tigris hunyorgott – még mindig a repedt ajtó előtt ülve –, mintha rövidlátó lenne, s nem látná, s ezért nem is értené pontosan, mi történik, aztán visszasétált Makos Gábor asztalához. Megint úgy bámult a fiatalemberre, mintha parancsára várna, majd közelebb lépett hozzá, a fejét egy pillanatra Makos Gábor combjára tette, mint a kutyák szokták. Leheletfinom és nagyon rövid ideig tartó érintés volt, de a fiatalemberben fölengedett a görcs. Még mindig félt, de most már érdeklődés is volt a tekintetében, amikor a lába mellé heverő állatra nézett.

Ekkor nagy csörömpöléssel betörött a kávéház egyik ablaka. A nyílást egy fegyver tusával szélesítették, aztán egy izgatott egyensapkás fej és egy puskacső jelent meg a résben. A tigris merően nézte a piros arcú katonát.

– Menjen onnan! Útban van – sziszegte a katona Makos Gábornak.

A férfi, maga sem tudta, miért, megszánta a tigrist, szeretett volna kiterjesztett karral elé ugrani, hogy megvédelmezze.

– Menjen már! – mondta dühösen a katona, és halk csettenéssel kibiztosította fegyverét.

Makos Gábor álomkórosan felállt, megkerülte a tigrist, és megindult a kijárat felé. A katona így sem tudott lőni, mert éppen egy vonalba került a kijárat felé siető Makos Gábor és a tigris.

A tigris felemelt fejjel nézte a katonát, s amikor Makos Gábor már fogta a kilincset, nyugodtan felállt, hosszú léptekkel utána sietett, és közvetlenül mögötte kiment az ajtón.

Az elnéptelenedett főtér emeleti ablakaiban civilek és fegyveres katonák szorongtak, a felfelé vezető úton egy katonai páncélkocsi állt.

Makos Gábor lefelé indult. A tigris szorosan mellette ment, a fal felől eső oldalon, mintha félne, hogy rálőnek. Makos Gábor hol a fejét, hol a lapockáját takarta.

A katonák a harckocsiból nem merték megkockáztatni a lövést, félő volt, hogy a férfit is eltalálják.

– Húzódjon arrébb, menjen messzebb tőle – szűrődött ki tompán az acéllemezek résein.

A tigris most mögötte ment, nem tudta pontosan, mennyire, nem mert hátranézni. Az ablakokból tanácsokat kiáltoztak neki, de csak érthetetlen hangzavar jutott el hozzá, s valószínű, ezekkel a tanácsokkal akkor sem megy semmire, ha valamennyit érti.

Az ordítozástól megzavarodott, félelme vakmerővé tette. A tigris felé fordult.

– Maradj hát, mit jössz utánam… te… te sátán.

A tömeg visszafojtott lélegzettel figyelt. A tigris behúzott farokkal, lesunyt fejjel hátrált Makos Gábor elől.

A páncélkocsi – eddig lassú gördüléssel követte őket az úttesten – megállt.

Már jó néhány méternyire nőtt a távolság az egyaránt hátráló tigris és ember között, amikor több lövés dördült. A tigris felegyenesedett, nyugodtan, oldalra fordított fejjel nézett a páncélkocsi felé.

A katonák rekedten ordítoztak, nem értették, miért nem esik össze, valaki a szemben levő ablakból is lőtt, a páncélkocsi tornyában megmozdult a géppuska, rövid kelepelő sorozat berregett, a tigris mögött ömlött a vakolat, s Makos Gábor világosan látta a fehér szőr borzolódásából a lövedékek becsapódását.

A tigris azonban nem esett össze, továbbra is mozdulatlanul, nagy nyugalommal nézte a lövöldözőket.

– Állj! – kiáltott ekkor Makos Gábor. Odarohant a tigrishez. Letérdelt mellé, az oldala fehér szőrébe túrt, mintha a sebeket akarná behegeszteni.

A tigris oldalán nem volt seb.

Makos Gábor fölegyenesedett, a tigris körülugrálta, begörbítette a hátát, mint egy doromboló macska.

A házak ablakaiban felzsibongtak az emberfürtök, a katonák fegyvereik lövedékét vizsgálták, Makos Gábor pedig magasra emelt kézzel csendet intett.

– A tigris az enyém. Ne bántsátok! A tigris az enyém! – kiáltotta.

– Gyere – mondta a tigrisnek, s az lomha mozdulatokkal megindult utána, de ebben a lomhaságban már valami vidámság is rejtőzött.

Sietősen mentek egymás mellett az elnéptelenedett utcákon, az ablakokban lopva megrezdültek a függönyök – az emberek még az emeleti ablakokból is csak titokban mertek kilesni – féltek a tigristől.