Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    3.

    Halk zörejt hallott a konyha felől, majd egy női hang a nevét suttogta.

    – Ki az? – kérdezte Makos Gábor.

    – Adrien – mondta a nő –, nem ismeri meg a hangomat?

    Megörült a kései látogatásnak, felkelt, kinyitotta az ajtót, és a rács mögé állt. Örömtől elérzékenyült hangon köszönt.

    A tigris kinyomakodott az ajtón, Makos Gábor mellé.

    – Jesszus! – kiáltott fel Adrien, a kezét az arca elé kapta.

    – Nem kell félni, gondolom, ez a rács elég biztonságos.

    – Ez szörnyű, Gábor, ez szörnyű…

    Nézte a nőt, és elmosolyodott. Most, hogy valaki szánakozott rajta, megnyugodott.

    – Nem valami kellemes, az biztos… de talán mégsem annyira szörnyű, valahogy csak megoldódik. Mi újság a városban?

    – Mindenki a maga tigriséről beszél. Mindenféle kósza hírek keringenek. Valaki azt is mondta, hogy le akarták lőni, de nem fogja a golyó. Ez lehetetlen, nem igaz? – Adrien félénken pillogott a tigris felé, miközben róla beszélt, mintha attól tartott volna, a tigris megsértődik, ha nem hiszik el róla, hogy nem fogja a golyó. – Biztos nem találták el. A katonák is azt mondják.

    – Mit?

    – Hogy idegességükben rosszul céloztak. Mert maga nagyon közel állt hozzá.

    – Meglehet – mondta Makos Gábor, s közben arra gondolt: pontosan látta, ahogy a lövésektől felborzolódott a tigris szőre. Bár lehet, hogy csak súrolták a lövedékek… most már nem volt benne biztos.

    – Nem kér valamit? – kérdezte a nő.

    Makos Gábor elmosolyodott, arcát a rácshoz szorította.

    – Most nagyon magamhoz ölelném – mondta lágy hangon.

    Adrien nem válaszolt, lehajtotta a fejét.

    – Haragszik? – kérdezte Makos Gábor.

    Adrien intett, hogy nem.

    – Csak elszomorodtam – mondta –, akit én is szeretnék visszaölelni, az mindig valahogyan egy tigrissel van összezárva.

    Egyenesen Makos Gábor szemébe nézve mondta ezt, kicsit érdes, de azért nagyon kedves hangon.

    – Aki világosan látja a helyzetét, az mindenen átverekszi magát – mondta Makos Gábor.

    – Én azt hiszem, éppen ellenkezőleg. Szeretnék sokkal ösztönösebb lenni – válaszolta Adrien, s a rácshoz lépett megsimogatta Makos Gábor ujjait. A tigris felmordult. Nem ellenségesen – alig volt több egy erőteljes szusszanásnál, a nő mégis rémülten hátraugrott. Makos Gábor a tigrisre nézett.

    – Menjen aludni, Adrien – mondta –, biztos fáradt.

    – Hozok egy csengőt – mondta a nő –, akármire szüksége van, csak csengessen. Bármikor, éjszaka is!

    Gyengéden nézte a távolodó nő hátát. Adrien alakját még a hanyagul magára hányt, divatjamúlt ruhák sem tudták elrontani. Makos Gábor különben biztosra vette, hogy ez a hanyagság s a divatellenesség is szándékolt. Hosszan nézte a nő után becsukódó ajtót, és Szolga Erzsébetre gondolt.
    Szolga Erzsébetet másfél éve ismerte meg, meglehetősen romantikus körülmények között. Az Északi hegység egyik kis falujába igyekezett autóbuszon. A busz nem volt tele, mindössze tizennyolcan voltak csak a vezetővel és a kalauzzal együtt. Induláskor még szép idő volt, senki sem számított rá, hogy valami baj érhetné őket. A legelhagyatottabb vidéken mégis pokoli hóvihar kerekedett, nem tudták folytatni az utat. Az utasok sápítoztak, kezüket tördelték. Ettől persze nem változott semmi.

    Makos Gábor akkor már régóta Szolga Erzsébetet figyelte. Indulásnál föltűnt neki a fiatal, szőke lány. Szolga Erzsébetnek kék szeme volt, finoman hajlott, energikus, talán a kelleténél hajszállal nagyobb orra. Nem volt kövér, de volt benne valami különös, kecses robusztusság, olyan anyatípusnak látszott. Mikor a lány leült – Makos Gábortól karnyújtásnyira – jól megfigyelhette rendkívül finom arcbőrét. Ez a csodálni való arcbőr az álla alatt felvillanyozóan szép volt, bár a tökéletes ívben hajló, egészséges, kis toka sejtette, hogy ez a nő nagyon hamar elhízik, s finom arcbőre különösen nehezen viseli el a súlyfölösleget.

    Az általános sápítozás kezdetekor még rokonszenvesebbnek találta Makos Gábor a lányt, mert nagyon okosan, nyugodtan viselkedett, s amikor ki akarták ásni a buszt a hóból, magától értetődően segített a munkában. Szerencsére az egyik utas jól ismerte a környéket, és tudta, hogy pár száz méterrel beljebb, az erdőben egy erdészlak áll. Egy órába telt. míg eljutottak az erdészlakig, Makos Gábor az elsők között törte, gyúrta a havat.

    Az erdészházban már napok óta nem működött a telefon, valakinek gyalog kellett elmennie az erdőgazdaság szomszédos telepére, hogy telefonálhassanak a városba az Autóbusz Vállalatnak. A busz személyzetének kötelessége lett volna a feladatot végrehajtani, de ezt senki sem várhatta az idős, cingár vezetőtől s a kövér kalauznőtől sem. Mikor kiderült, hogy az utasok közül kell valakinek nekiindulni, elnémultak, ellenségesen méregették egymást, eszük ágában sem volt a fárasztó utat vállalni. Makos Gábor a tűzhely mellett átázott cipőjét szárítgatta. Tudta, ha ő nem vállalkozik, akár egy hétig is itt csücsülhetnek.

    Már indulni készült, amikor Szolga Erzsébet megszólalt:

    – Nem mehet el egyedül. Bármi érheti az úton.

    Makos Gábor mondani akarta, hogy elvergődik majd csak egyedül is, bár tudta, hogy a lánynak igaza van. Végül az öreg vezető ajánlkozott, hogy elkíséri, de Szolga Erzsébet ez ellen határozottan tiltakozott, s ő maga indult a fiúval a téli erdőnek.

    Csodálatos út volt, Makos Gábor akkor tanulta meg, hogy a leglehetetlenebb dolgoknak is neki kell vágni néha, mert ezekből származnak az ember legcsodálatosabb élményei. Ez a kaland azonban nemcsak a megbízatás fontossága, a lenyűgöző téli erdő látványa miatt vésődött bele nagyon mélyen. Talán az erdőt is Szolga Erzsébet miatt találta olyan meghökkentően szépnek.

    Kint az udvaron mutatkoztak be egymásnak, Makos Gábor azonnal beleszeretett a lány nevébe, egy pillanattal előbb tudta csak meg, de már elképzelhetetlen volt számára, hogy másképpen is hívhatnák, s egyáltalán azon is csodálkozott, miért nem tudta már a bemutatkozás előtt, annyira magától értetődően volt Szolga Erzsébet a szőke lány.

    Az úton sokat nevettek, miközben derékig süllyedtek a hóba, és gödrökből, szurdékokból ráncigálták ki egymást. A lány elmondta, hogy védőnő egy hegyi faluban, s hogy az apja református pap. Ennek megörült Makos Gábor. Mindig puritán, kemény nőről álmodozott, s úgy képzelte, hogy egy protestáns pap lánya csak ilyen lehet.

    Ettől a naptól kezdve, ha szerét ejthette, találkozott Szolga Erzsébettel, s gyakran irt neki levelet. Fél év múlva már hallgatólagosan menyasszony-vőlegénynek tekintették egymást, s ezen mit sem változtatott, hogy Makos Gábor nem sokkal később egy távolabbi városba – történetünk színhelyére – került.
    Adrien visszajött a csengővel, félénken nyújtotta át a rácson, közben az ujjuk összeért. Makos Gábor tartóztatni szerette volna, gyorsan megkérdezte:

    – Miért mondta az előbb, hogy akit maga is…

    – Az mindig egy tigrissel van összezárva? – kérdezte mosolyogva Adrien.

    – Igen.

    – Elég hosszú história.

    Elszomorodott, aztán egy pillantást vetett Makos Gábor mögé, és ijedten hátrahőkölt. A tigris megint kidugta a fejét az ajtón. Kis ideig hallgattak, Adrien visszacsúsztatta tekintetét a tigrisről Makos Gáborra.

    – Volt egyszer valaki, akit nagyon szerettem.

    – És? Milyen tigrissel volt összezárva? – Félig meddig tréfásan kérdezte, de nem gúnyolódva, inkább kedvesen, segíteni akart a vallomással küszködő lánynak.

    – Nagyon megkínozták – mondta –, szörnyűségesen. Amikor kijött, már nem is volt ember formája.

    Makos Gábor izmai megfeszültek, összehúzódott. Nem a közlésbe foglalt tényektől riadt meg, sokkal inkább attól félt, hogy Adrien sírva fakad. Nem szerette a síró embereket. De Adrien nem sírt. Száraz, indulatoktól mentes hangon beszélt, kissé hadarva, gyorsan túl akart jutni a kényelmetlen témán.

    – Már engem sem ismert meg. Egy darabig kataton állapotban feküdt az anyjánál, naphosszat ott ültem az ágya mellett, de rám se nézett. Később pedig, mikor kicsit erőre kapott, mindenáron meg akarta ölni magát. Akkor vitték elmegyógyintézetbe. Dühöngő őrült lett – haláláig össze volt zárva a tigrisével.

    Makos Gábor megrázkódott, kiverte a veríték.

    – Mi történt? Megbántottam? – kérdezte ijedten Adrien.

    – Nem, nem. Folytassa csak.

    – Nincs mit folytatnom. Minden férfit gyűlöltem, aki ugyanúgy megszenvedhetett volna a hitéért, mint ő, ugyanúgy nyomorékká és örültté válhatott volna – s ehelyett egészségesen és vidáman él. Elismerem, hogy nem volt normális magatartás, de mit csináljak! – Elnevette magát. – Most itt van köztünk ez a rács, bevallhatom hát, hogy maga volt az első, akire úgy is gondoltam.

    Makos Gábor lehajtotta a fejét. Nem tartotta illőnek elmondani, hogy mennyire kívánja Adrient, nem lett volna jó íze ezután a vallomás után.

    – Egyszer már el akartam mondani magának folytatta Adrien. A földet nézte, jobbjával idegesen szorongatta bal keze hüvelykujját. – Talán emlékszik rá, amikor olyan sokáig beszélgettünk, s maga a menyasszonyáról kezdett mesélni. Arról a furcsa nevű lányról.

    – Szolga Erzsébet – mondta tompán a férfi, s nyomban utána úgy érezte, most egyszerre bántotta meg Adrient és Szolga Erzsébetet.

    – Igen. Róla.

    Elhallgatott, felemelte a fejét, sokkal idősebbnek látszott, mint a beszélgetés kezdetén.

    – És csengessen csak. Bármi kell, ne féljen, nem fog zavarni.

    Menni készült, de az első lépésnél megállította Makos Gábor hangja.

    – Nem tudom, mi lenne velem maga nélkül!

    – Nélkülem? – Csodálkozva nézett a férfira, nem értette ezt a hirtelen szenvedélyes hangot, de néhány pillanat múlva rájött, hogy Makos Gábor így beszélt volna akkor is, ha bárki más áll ott a konyhában.

    – Szeretnék kimenni magához. Nem haragszik?

    – Istenem, hogy haragudnék – sóhajtott Adrien. – Nagyon jó lenne, ha ki tudna jönni.

    – Menjen el – mondta izgatottan a férfi –, megpróbálok kiszökni. Ha hagy ez a fenevad.

    Az utolsó mondatot már a tigris felé fordulva mondta, nem gyűlölködőn – később vette csak észre –, úgy beszélt, mint aki a főnökével éppen kedves-szemtelenül, de mégis megalázkodva haverkodik. A tigris álmos tekintettel nézte Adrient.

    – Nehogy valami baja legyen – mondta a lány.

    – Vigyázok – válaszolta idegesen Makos Gábor, és bement a szobába, az éjjeliszekrényről elvette a kulcsot.

    Adrien már nem volt ott, mire visszaért.

    – Menj be – mondta erélyesen a tigrisnek, amikor a kulcslyukba tolta a kulcsot. A tigris engedelmesen visszahúzódott, s előreszegzett fülekkel, éberen figyelte őt bentről.

    – Lefeküdni! – kiáltotta, s a tigris azonnal lefeküdt.

    Kinyitotta a rács kicsiny ajtaját, kimászott, de becsukni már nem tudta, mert a tigris a résbe nyomta erős, félelmetes karmokkal tűzdelt lábát.

    – Menj vissza! – sziszegte Makos Gábor.

    A tigris, ahelyett hogy a parancsra hallgatott volna, a fejét is kidugta a rácson, a férfi megrémült, elhatározta, hogy visszamászik, hátha akkor a tigris nem jön ki, s a tigris szinte az elhatározás pillanatában visszahúzódott, utat engedett neki.

    Leült az ágy szélére, a homlokát gyömködte, mintha fájást akarna kiűzni belőle. Az ajtó elé helyezett lóhús émelyítő szagára lett figyelmes.

    – Egyél! – mondta a tigrisnek, de az állat meg sem mozdult. Erre Makos Gábor felkapta a melencét, kinyitotta az udvarra vezető ajtót. Meghökkenve vette észre, hogy ide még erősebb vasakból építettek rácsot, de meglehetősen messze a faltól, olyanformán, hogy egy kis kifutót hagytak neki meg a tigrisnek, de a kifutónak nemcsak sűrű rácsteteje volt, hanem még a földön is végighúzták a vasakat a falig, nyilván azért, hogy a tigris a földben lyukat ásva se juthasson a szabadba.

    A lóhúst kint hagyta az ajtó előtt. A szobába visszatérve bosszankodva vette észre, hogy a kellemetlen, lómészárszékszag beleivódott a szoba levegőjébe, kitárta hát a konyhára nyíló ajtót, s többször erőteljesen kifújta az orrán a levegőt, mintha így megszabadulhatna a kellemetlen szagtól. A tigris a szoba közepén feküdt, alig maradt mellette egy tenyérnyi hely, ahol Makos Gábor, a falhoz lapulva némi óvatossággal eljuthatott a szoba egyik végéből a másikba.

    Asztalhoz ült, ahogy megérintette az asztal alá tolt széket, a tigris készségesen odébbhúzódott. Így is csak annyi hely maradt, hogy Makos Gábor begörbített lábakkal tudott leülni, felsőteste szorosan ékelődött az asztallap éle és a széktámla közé.

    Szolga Erzsébetnek írt. Hosszan, kimerítően, de egyáltalán nem panaszosan, vidám és optimista levél lett, nem mintha Makos Gábor különösebb humorérzékkel lett volna megáldva – erről szó sincs –, de a hihetetlennek ható események hordtak magukban bizonyos groteszk elemet, s erről valahogy gúnnyal-öngúnnyal vegyes stílusban írt, mikor az elkészült levelet újra elolvasta, több ízben elmosolyodott.

    A levelet borítékba rakta, megcímezte. Egyszerre ólmos fáradtság telepedett rá, mintha energiájának utolsó cseppje is elhasználódott volna levélírás közben. Lefeküdt, s bár első pillanatban arra gondolt, nem tud majd aludni – máris aludt, kihunyó éberségének legutolsó, többé-kevésbé összefüggően észlelt adata különösmód valami megnyugtató biztonságérzet volt, mint akinek semmitől sem kell tartania, hiszen ott őrködik mellette a tigris.