Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    4.

    Másnap már kora reggel Káptalan főhadnagy és néhány szállítómunkás állt a rács előtt. Tekintetükben különös kíváncsiság csillogott, ötvözete egy filmsztár és egy halálraítélt iránti érdeklődésnek.

    Ennivalót hoztak, Káptalan feljegyezte, mit szeretne Makos Gábor ebédelni, csodálkozva hallgatta, hogy a tigris nem nyúlt a lóhúshoz, vizet sem ivott – úgy látszik, nem szokta még meg az új körülményeket – mondta.

    Aztán néhány udvarias mondatot váltottak, hogy aludt, hogy érzi magát? – meg efféléket kérdezett a főhadnagy, majd bejelentette, hogy kora délután újságírókat várnak a városba – még néhány nagy külföldi lap tudósítója is eljön –, mert kíváncsiak a fehér tigrisre. Megbeszélték, hogy az udvarra nyíló ketrecben tartják a „sajtóértekezletet”, s egyben arra is kérte Káptalan Makos Gábort, hogy a jövőjét illetően igyekezzék optimizmussal nyilatkozni.

    – Mit nyilatkozzak? – kérdezte a fiatalember kissé idegesen. (Káptalan erőltetetten mosolyogva végighúzta kezét az arcán.)

    – Tudja, hogy még semmi sem dőlt el, ezek az események olyan szokatlanok, hogy nincs rájuk kész recept. Mindenesetre bízzék, nem lehet kétséges, hogy ön valamiféleképpen kiszabadul innen. Csak a módozatokat kell megtalálni.

    Az emberek elvitték a lóhússal telt melencét, friss vizet hoztak, Káptalan zsebre vágta a Szolga Erzsébetnek szóló levelet, személytelenül tisztelgett, és elindultak. Az ajtóból hívta vissza őket Makos Gábor Egy üveg konyakot vagy pálinkát kért, mert reggelente szeretett lenyelni néhány kortyot, ez frissebbé, elevenebbé tette. A főhadnagy megint a sapkájához emelte a kezét, bólintott. A zajongás, beszélgetés után furcsa volt a hirtelen ránehezedő csend, rémülten gondolt rá, hogy egy teljes nap várja megint összezárva a tigrissel, a szabadulás lehetősége nélkül. Fáradtan visszaült az ágyra, s bár éhes volt, sokáig nem nyúlt a gusztusosan csomagolt reggelihez sem.

    A mozdulatlanságból megint nem talált más kiutat, levelet írt Szolga Erzsébetnek, ebben a levélben már nyoma sem volt a tegnapi optimizmusnak, bár jobbára arról a furcsa biztonságérzetről szólt, amely a tigris jelenlététől előtte való este az ébrenlét utolsó másodperceiben elfogta.

    A levél megkönnyebbítette, megnyugodott, az a tudat, hogy valaki feszült figyelemmel kíséri az életét, egyszerre mindennek más jelentőséget adott. Akármilyen messze volt is Szolga Erzsébet, most ő, itt a tigrissel összezárva úgy érezte, helyzete nem kétségbeejtő, mert valaki szereti.

    Evés közben dúdolgatott, a sültből egy darabot a tigris elé dobott:

    – Egyél, finnyás Marci, ez talán jobban megfelel a főúri gyomrodnak.

    A tigris megszagolta a húsdarabot, ebben a mozdulatban nem volt sem mohóság, sem undor, egyszerűen csak egy idegen tárggyal való ismerkedés érdeklődése.

    – Egyél! – ismételte hangosabban Makos Gábor, de a tigris nem nyúlt a húshoz.

    A férfi abbahagyta az evést, ültében a tigris felé fordult s a kezében tartott késsel erőteljesen a levegőbe csapkodva kiabálni kezdett.

    – Fölállni!

    A tigris azonnal fölállt, készségessége szinte szolgainak tűnt, de legalábbis bocsánatkérőnek. Ez fölbátorította a fiatalembert, most már egymás után, gyors ütemben kiáltozta a parancsszavakat – maga sem tudta, miért, kissé dühösen –, s a tigris minden utasítást végrehajtott, fölfoghatatlan módon még a bal és a jobb oldalt is könnyedén megkülönböztette, és számára természetellenes mozdulatokat is nagy igyekezettel próbált megcsinálni.

    Makos Gábor a harsogás közben rájött, hogy fél, s minél több értelmet fedezett fel az állatban, annál jobban szorongott. A parancsadást ugyan nem hagyta abba, de egyre halkult a hangja, homlokán kiütött a veríték, lassan lecsúszott a földre, térdre ereszkedett.

    – Gyere ide! – mondta a tigrisnek, s mikor az hozzá lépett, átkulcsolta a nyakát.

    – Ne bántsál! Ugye, nem bántasz!? – suttogta neki.
    Az újságírók délután három óra tájban érkeztek, nem voltak sokan, s legalább annyi egyenruhás is érkezett velük, mint ők maguk.

    Makos Gábor undorral vegyes ellenszenvet érzett az egész ceremónia iránt. Az újságírók mindenre kíváncsiak voltak, s szemlátomást nem volt ínyükre, hogy Makos Gábor csak kurtán, olykor csupán röpke igennel vagy nemmel felelt kérdéseikre. Arra, hogy a tigrist valóban nem fogja-e a golyó, „nem tudom”-mal válaszolt, bár éppen ezekben a percekben sikerült megint világosan felidéznie a főtéri esetet, amikor a katonák géppuskával lőtték a tigrist, s korábbi kétségeit félredobva már valóban hitte, hogy a tigrist nem fogja a golyó.

    Néhány fotóriporter is érkezett, szüntelenül villogtatták vakuikat, ez főképp a tigrist zavarta, hunyorogva csavargatta a nyakát. Később arról is szó került, hogy a tigris a legkülönösebb utasításokat is megérti – Makos Gábor ekkor némi fölényt érzett a kívüllevőkkel szemben –, de amikor valamelyikőjük, egy külföldi arra kérte, hogy végeztessen el valamit a tigrissel, hirtelen konokul, szinte akarata ellenére azt mondta: „nem”, s nem is adott semmiféle parancsot a tigrisnek.

    Egy intermezzo némi bonyodalmat okozott. Az egyik külföldi fotós, akinek speciális gépéből a felvétel után néhány másodperccel ki lehetett venni a kész felvételt, valamit mutogatott a kollégáinak, széles taglejtésekkel magyarázott, ellazított jobb keze körmeivel a kész képet ütögette. Többen köréje sereglettek – főként az egyenruhások – és gyanakodva nézegettek, hol a fotós kezében levő képre, hol a tigris meg Makos Gábor felé. A képen ugyanis – bár minden részletet megfelelő élességgel ábrázolt – a tigris helyén csak egy homályos fehér folt világított, amely éppen úgy lehetett bármilyen fehér színű állat, mint egy mosatlan ágyneműkupac, amiről kezdő fotós készített felvételt. Később aztán kiderült, hogy egyetlen fényképésznek sem sikerült megörökíteni a tigrist. Valamennyiük képén csak egy fehéres foltot lehetett látni, s a sok egybeesés, valamint a többi részlet – Makos Gábor is kitűnően látszott valamennyi képen – élessége kizárta a géphiba lehetőségét, valamennyi fotós és valamennyi résztvevő azt állította, hogy bizonyára ez volt az ok.

    A képek minősége azonban végeredményben mellékes volt, mert a fehér tigrisről és a ketrecbe zárt emberről egyetlen tudósítás sem látott napvilágot. A hazai sajtóban valószínűen azért – bár ez sohasem derült ki teljes bizonyossággal –, mert a hatóságok nem látták szükségét az események közlésének, s még a szűk bizalmi körökben terjesztett tájékoztatókban sem adtak hírt róla. Külföldi lapokban meglehet, írtak az ügyről, de a legtöbb külföldi újságíró is olcsó reklámfogásnak tartotta, amellyel egy város fel akarja hívni magára a figyelmet – és mosolyogva legyintettek.

    Másnap is, harmadnap is hiába kereste Makos Gábor a hazai lapokban a fehér tigrisről szóló tudósítást – az újságokat Káptalan készséggel rendelkezésére bocsátotta, sőt megígérte, hogy ezentúl bármilyen sajtótermékre lenne szüksége, csak szóljon, mindent előteremtenek neki –, rossz érzés telepedett rá, homályos sejtelmek lengték körül, idegesen járkált föl s alá a szobában, a tigris – szinte udvariasan – felült, igyekezett minél kisebb helyet elfoglalni, s tekintetével állandóan követte a sétafikáló Makos Gábort.

    Siettette volna az időt, gondolta, legalább az öregasszonnyal beszélget, rázogatta az Adrientől kapott csengőt – a hangra a tigris idegesen fölkapta a fejét –, de az öregasszony bizonyára nem volt otthon, mert semmi zaj nem hallatszott a házban, a csengetésre senki nem nyitotta rá az ajtót. Káptalant várta – az esti órákban mindennap eljött, meghallgatta Makos Gábor kívánságait, néha közömbös dolgokról is váltottak néhány szót, de a főhadnagy, rendkívüli udvariassága ellenére is mindig kimért hivatalnoknak tűnt, Makos Gábor kissé viszolygott tőle, különösen azért, mert vele érkező beosztottjaival ridegen, ellenkezést nem tűrő modorban beszélt, s ez akkor is visszatetszően hatott, ha valamennyien egy fegyveres testület katonás fegyelemhez szokott tagjai, ahol nyilvánvalóan természetes az egymással való ilyen módú érintkezés – mégis ezzel a háttérrel Makos Gábor póznak érezte a főhadnagy vele szemben tanúsított udvarias, olykor megértőnek tűnő magatartását.

    Aznap már fél órával előbb a rácsnál állt, az utolsó percekben azt hitte, megőrül a várakozás ólomlábon mászó perceitől, mikor végre meghallotta a kapu nyikorgását, a csizmák kopogását. Hirtelen elhatározással visszament a szobába, leült az ágyra, nem akarta, hogy a főhadnagy észrevegye, mennyire várta őt, de csak pár másodpercig bírta, fölugrott, és visszament a rácshoz. Így ugyanabban a pillanatban érkeztek a konyhába, ő is, meg a főhadnagy is.

    – Levél? – kérdezte köszönés nélkül, mire Káptalan kedvesen, szinte huncutkodva megvonta a vállát.

    – Nem jár olyan gyorsan a posta, csak várjon türelemmel. Hogy van?

    Ezt a „hogyvan”-t nyilván azért tette hozzá, mert másra akarta terelni a szót.

    Elszégyellte magát, latolgatta, megkaphatta-e már Szolga Erzsébet a leveleit. Úgy vélte, csak az elsőt, s nyilván, ha azonnal válaszolt is, csak pár nap múlva érhet ide. Ezért aztán másról kezdett beszélni, elmondta, hogy végigböngészte az újságokat, de sehol sem látta nyomát a vele folytatott sajtóértekezletnek.

    Káptalan elcsodálkozott, felhúzott szemöldökkel nézett rá.

    – Igazán? – kérdezte, s nyomban nagyon őszintének ható hangon hozzátette: – Nem nagyon értem. Pedig elég nagy fölhajtás volt.

    Magyarázatként még hozzáfűzte, hogy ő maga elég ritkán olvas újságot, akkor is csak felületesen átfutja, hogy azért a világ leglényegesebb eseményeiről tudomást szerezzen, de sajnos rendszeres újságolvasásra nem telik az idejéből.

    Aztán a tigrisre terelődött a szó, Makos Gábor félfordulatot csinált, azt hitte, ott áll mögötte, de az állat bent feküdt a szobában, innen csak erőteljes hátát és a combja egy darabját lehetett látni.

    – Még mindig nem evett? – kérdezte a főhadnagy.

    – Nem – mondta elgondolkozva Makos Gábor –, és azt hiszem, a vízhez sem nyúlt… bár lehet, hogy éjszaka iszik, nem tudom… nem emlékszem pontosan, este mennyi víz volt a vödörben. Majd megfigyelem.

    – Az ivásról jut eszembe – mosolyodott el Káptalan, és a zsebébe nyúlt –, a múltkor pálinkát kért.

    Egy apró, talán decis üveget húzott elő a zsebéből, és benyújtotta a rácson.

    Makos Gábor elnevette magát.

    – Miért nem mindjárt injekciós fiolában hozzák!

    – Nem értem – mondta a főhadnagy hidegen, kissé fáradt arccal.

    – Az kisebb.

    – Ja – Káptalan megint elmosolyodott, de az előbb felvillanó fáradtság még mindig ott ült a szája szögletében –, hát ezt ne vegye rossz néven, igaz, én nem tudom, miért ilyen kis üveggel küldtek. Bejelentettem a kérést, s az engedély ekkora üvegre szólt.

    – Tartanak tőle, hogy berúgok?

    – Lehetséges – mondta Káptalan egy sima modorú, előkelő helyen szolgáló pincér stílusában.

    Makos Gábor jókedvűen felnevetett, tetszett neki, hogy félnek tőle. Megnyugtatta. A főhadnagy nem tudta, mire vélni a nevetést.

    – Ha akarja, természetesen mindennap megkaphatja ezt a mennyiséget.

    – Jó, jó – mondta Makos Gábor mintegy megbocsátón. Aztán elgondolkozva hozzátette: – Remélem, nem sokáig leszek a szolgálataira utalva. Nem találtak ki még semmit a nagyfejűek?

    – Azt hiszem, minden a maga viselkedésétől függ – mondta Káptalan. – Nem próbált megszökni?

    – De. Többször is.

    – És?

    Makos Gábor a fejét rázta, inkább elismerően, mint bánatosan: nem, ettől a tigristől nem lehet meglépni.