Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    7.

    A friss víz, a jó levegő és a séta elkábította.

    – Na, öreg, szabadok vagyunk – mondta a tigrisnek.

    Nekitámaszkodott a kútnak, mélyeket szippantott a hegy felől áradó hűvös levegőből. Nem volt kedve visszamenni az Attila utcai házba. A főtér felé indult.

    Félúton lehetett, amikor felvijjogtak a légvédelmi szirénák. Megállt, ösztönösen a falhoz lapult, s már ugyanabban a pillanatban el is ernyedt, megértette, a szirénák őmiatta visítanak. Tétovázott. Megriasztotta, hogy ennyire félnek tőle. Ebből az utcából már rálátott a templomparkra, látta a sétány egy sárgán virító darabját, néhány évszázados, méltóságteljes fát. Még mindig nem mozdult, emberek után kutatott, azt szerette volna, ha valaki feltűnik a sárga kavicsos sétányon, s félelem nélkül jön feléje.

    De nem mozdult semmi. A sziréna is elhallgatott.

    Tudta, élelmet kell szereznie. Mindegy, hogy mi történik azután, de ennie kell. Újra elindult a főtér felé, léptei úgy kopogtak a halott-üres utcán, mintha egy óriási betonvályú fenekén sétált volna.

    Mielőtt kilépett a templompark nyílt, védtelen szigetére, megállt, pár percig nem mert elmozdulni a fal árnyékából. A tigris azonban tétovázás nélkül ugrott ki a térre, rohangált a fák között, vad vágtába kezdett, teste hol hurok formájúvá görbült, hol meg kecsesen hosszúra, egyenesre nyúlt. Játszott, akár egy kölyökkutya. Makos Gábor felvidult, szorongásának emléke is eltűnt belőle, nekivágott a sétánynak.

    A főtér is üres volt. Az úttest közepén álltak a sebtiben elhagyott járművek, egyiknek-másiknak még az ajtaját se csukták be. Makos Gábor a kávéház nagy ablakai felé kémlelt. Mintha biztatást vagy egyetértő jelet várt volna a fénylő üvegtáblák mögül. De az ablakok közönyösen bámultak a térre.

    Makos Gábor elindult az élelmiszerbolt felé. A tigris szorosan a nyomában lépkedett, fejével néha megérintette a combját. Az úttesten mentek, már csak pár lépés választotta el őket a csemegeüzlet ajtajától, amikor riadt kiáltás harsant, Makos Gábor még abban a pillanatban tompa ütést érzett a bal vállában, s ezzel szinte egyidejűleg meghallotta egy lövés dörrenését. A vállához kapott. Nem érzett fájdalmat, de érzékeny ujjbegyei megérezték a felszakadt húst, a puskagolyó szakította sebet. Meglőtték. A tigris a lövés pillanatában megperdült maga körül, eliramodott a városháza irányába. Ropogni kezdtek a fegyverek, de most már csak a tigrist lőtték. Hogy áthatoltak-e rajta a lövedékek, vagy mindannyiszor elhibázták, azt nem lehet tudni. Mindenesetre az állat nem zavartatta magát, egyetlen ugrással termett fönt a városháza egyik első emeleti ablakában. Makos Gábor csak ekkor fogta fel az események jelentőségét, s torkaszakadtából utánakiáltott:

    – Vissza! Vissza!

    A tigris újra feltűnt az ablakban, fogai közt egy embert tartott.

    – Engedd el! – üvöltötte Makos Gábor.

    A kiáltás azonban már ugrás közben érte a tigrist, nehéz terhével úgy szelte át a levegőt, mint egy gazella. Makos Gábor vállához szorított kézzel rohant a tigris felé.

    A tigris a tér közepén zöldellő füves részre vonszolta a katonát. Ekkor már megteltek az emeleti ablakok kíváncsi fejekkel. Felbátorította őket, hogy a tigris haragja más ellen irányult. Makos Gábor rávetette magát a tigrisre, és elrántotta a katonától. Most hogy mindkét kezével átkulcsolta a tigris nyakát, éles fájdalom nyilallt a vállába. Felszisszent. De nem volt ideje magával törődni. Ijedten nézte a katona halottfehér arcát, csukott szemét.

    Elengedte a tigrist.

    – Itt maradsz! – parancsolta neki.

    Odakúszott a katonához, sértetlen karjával megrázta.

    – Hé, ember, megsebesült?

    A katona kinyitotta a szemét, a rémület nagyra tágította pupilláit.

    – Megsebesült? – kérdezte még egyszer Makos Gábor.

    A katona megrázta a fejét, de látszott, ez csak önkéntelen mozdulat, motyogva megszólalt:

    – Nem… nem tudom…

    – Maga lőtt rám? – kérdezte Makos Gábor. A katona feljajdult.

    – Nem, nem, nem én.

    Látszott hogy hazudik.

    – Szóval maga. Megmondhatja mindenkinek, hogy aki még egyszer rám lő, azt nem szedem ki a tigris karmai közül. Érti?

    Újra érezte a nyilalló fájdalmat, dühösen nézett a földön fekvő katonára.

    – Keljen fel! – mondta neki.

    A katona megpróbált megmozdulni, fél könyökére emelkedett, de visszaesett a földre.

    – A lábam – sziszegte.

    Makos Gábor fölállt, s most felülről észrevette, hogy a katona egyik lába természetellenesen megcsavarodott.

    – Ne mozogjon, eltört a lába! – mondta.

    A katona, mint aki most ébredt valami szörnyűségnek a tudatára, fel-felzokogva jajgatni kezdett.

    – Ne óbégasson – mondta idegesen Makos Gábor –, ha lövöldözni tudott, akkor most szenvedni is tudjon.

    Megint elvette a vállára odaszorított tenyerét. Csupa vér volt. Ahogy meglátta a vérét, elöntötte a düh, kis híján belerúgott a fájdalomtól eltorzult arcú katonába.

    – Marhák, lövöldöznek rám, mint egy házinyúlra – kiáltotta dühösen, de hangjába némi panaszkodó, sírós zönge is vegyült.

    A tigris azonnal megmozdult, a katona felé ugrott. Makos Gábor ettől észre tért, visszaparancsolta.

    Nem tudta, mitévő legyen. Hogy élelemért jött, arról már meg is feledkezett. A városháza ablakaiban bámészkodó emberek felé fordult, jobb kezével tölcsért formált a szája elé, s fölkiáltott nekik.

    – Eltörött a lába! – s aztán, mert újra a vállába nyilallt: – Ha még egyszer valaki rám lő, azt nem szedem ki a tigris karmai közül. Ezt jól jegyezzék meg!

    S ezzel, mint a színész, akinek véget ért a jelenése, hosszú léptekkel elindult a főtérről hazafelé.

    Az úton már lüktetett a sebe, érezte, hogy egész testét kiveri a veríték. Mire az Attila utcába ért, már alig volt jártányi ereje, éppen csak elvergődött az ágyáig, s belezuhant.

    Sebe most kezdett erősen vérezni, pár perc múlva érezte, hogy lucskos alatta az ágynemű. Nagy nehezen felült, levetette a kabátját és ingét. Hátracsavart fejjel nézte a golyó ütötte sebet, bal felső karja a vállízület magasságában végig felszakadt. „Talán csontot nem ért” – gondolta, és mozdítani próbálta a karját, de az erős fájdalomtól majdnem felkiáltott. Körülcsavarta a sebet egy tiszta törülközővel, visszafeküdt az ágyba, tompán zúgó fejjel nézte a mennyezetet.

    Másnap cserepes, kiszáradt szájjal ébredt.

    – Vizet – motyogta.

    Csak pillanatok múlva jött rá, hogy hol van, s arra is, hogy magára van utalva, nem várhat segítséget senkitől.

    Megpróbált felemelkedni, de a mozdulat nagyon hirtelenre sikerült, feljajdult, visszahanyatlott a párnára. A láz égette az arcát, úgy érezte, meleg, sűrű folyadék felszínén lebeg. Sebe ütemesen lüktetett, bal karja keményre duzzadt, ijedten tapogatta a feszes, érzékeny bőrt.

    Lassú, óvatos mozdulatokkal kísérletezett, előbb lábát csúsztatta le az ágyról, centiméterről centiméterre, s mikor már talpával érezte a padlót, akkor emelte föl a felsőtestét. A helyváltoztatás nemcsak nagy fájdalommal járt, de egyensúlyérzékét is elvesztette, néhány percig úgy ült az ágya szélén, mintha részeg lenne.

    Jobb kezére támaszkodva próbált lábra állni, de a lábai alig bírták. Meg-megroggyanva indult az ajtó felé. A küszöbnél összeesett, elvesztette az eszméletét.

    Mikor magához tért, jó darabig nem mozdult. Aztán is csak a fejét mozdította meg, a tigrist kereste. Egykedvűen feküdt az ágy mellett, hurkába csavarodva, csak ennyi hely jutott számára a földön fekvő Makos Gábortól.

    – Ó, te rohadék! – suttogta Makos Gábor –, csak meg ne láttalak volna soha!

    Elgyengült testének némi erőt adott a harag, feltápászkodott, de érezte, hogy csak az ágyig tud eljutni, ezért befelé indult. Lerogyott az ágyra.

    – Hordd el magad! – Üvölteni akart, de csak suttogásra futotta erejéből. – Megdöglök miattad, te… te… te…

    A tigris barátságosan nézett rá. Makos Gábor elfordította a fejét, zihálva kapkodta a levegőt, végtelenül szánalmasnak érezte magát.

    Megadóan feküdt az ágyon, már a szomjúság sem tűnt annyira elviselhetetlennek. Úgy gondolta, meghal.

    Pár órát fekhetett így, sebe lüktetése elzsongította. Késő délután kopogtak az ajtaján.

    – Ki az?

    – Én vagyok – hallatszott kintről egy félénk női hang.

    – Adrien?

    – Nem. Fartus Ilona.

    Fartus Ilona? Összeráncolt homlokkal kutatott emlékezetében, de ezt a nevet még sohasem hallotta.

    – Ne haragudjon – mondta kint a nő –, tudom, hogy nem ismer A főtéren szoktam látni magát, és… – a mondat megszakadt.

    – És? – kérdezte Makos Gábor.

    – Semmi – mondta a lány –, magának most biztos segítségre van szüksége. Hoztam ennivalót meg tejet. Szívesen ápolnám magát.

    – Jöjjön be – mondta Makos Gábor.

    Várta, hogy nyíljék az ajtó, a kilincs azonban nem mozdult, s a lány sem szólt odakint semmit.

    – Bejöhet – mondta még egyszer Makos Gábor.

    Alig hallhatóan, szepegve szólalt meg Fartus Ilona.

    – A tigris… a tigris odabent van?

    – Ne féljen, nem bántja.

    A lány óvatosan lenyomta az ajtókilincset, és benézett. Kerek arcú, tatárszemű lány volt, Makos Gábor felragyogva nézett rá.

    – Sokszor láttam magát – mondta –, csak nem tudtam a nevét. Jöjjön csak bátran.

    A lány belépett, de az ajtót már nem csukta be maga mögött, mert a tigris, belépése pillanatában, fölállt. Mozdulásában nem volt semmi fenyegető, a lány mégis felsikoltott, eldobta az élelmiszerekkel tömött szatyrot, és elrohant.

    Makos Gábor egy darabig bambán nézett maga elé, aztán az eldobott szatyorra tévedt a pillantása. A tej! Feldőlt a tejesüveg, a tej szétfolyt a padlón. Ahogy erejétől tellett, fölugrott, s a szatyorhoz rohant. Néhány korty még maradt az üveg fenekén. Mohón kiitta. A szatyrot az asztalra tette, de enni nem tudott, nem volt éhes.

    A tej sokat javított a közérzetén, Fartus Ilona rémült menekülése már-már komikusnak tűnt előtte. Újra töltődött reménnyel. Talán holnap lesz annyi ereje, hogy felkeljen, vagy valami történik.
    Másnap dél felé határozott lépések kopogtak a folyosón, nyílt a konyhaajtó, s egy dallamos hangot hallott.

    – Gábor! Merre vagy?

    Kiugrott az ágyból, odatámolygott az ajtóhoz, szélesre tárta, az öröm könnyei elhomályosították a szemét, de így is nagyon jól látta a konyha közepén álló mosolygó lányt: Szolga Erzsébetet.

    Szorosan átölelte, még sebe fájdalmával sem törődött megduzzadt, láztól égő karját a lány nyaka köré fonta. Aztán fokozatosan elhagyta az ereje, szokatlanul élesen hasított vállába a kín, elernyedt, a lányra támaszkodott.

    – Istenem, mit csináltak veled? – suttogott a lány, s betámogatta a szobába.

    A tigris ott állt a szoba közepén, szobormereven nézte őket.

    – Ez az? – kérdezte a lány.

    – Igen – mondta Makos Gábor, s bár nem akarta, hangjából érződött egy árnyalatnyi büszkeség.

    Azt akarta kérdezni Erzsébettől, hogy nem fél-e, de nem jutott rá ideje, mert a lány rászólt az útban álló tigrisre.

    – Na, menj arrébb!

    Félelem nélkül, barátságos hangon szólt, s mégis parancsolóan. A tigris azonban nem mozdult, csupán tekintetét emelte Makos Gáborra.

    – Na, nem értetted! – mondta ingerülten Makos Gábor.

    A tigris odébb húzódott.

    Azonnal jobban lett. Karja még sajgott ugyan, de olyan elégedetten feküdt az ágyban, mint gyermekkori betegségei idején, s szinte azt kívánta, ne gyógyuljon meg túl gyorsan, mert nagyon sokáig szerette volna élvezni Szolga Erzsébet bő, puha gondosságát.

    A lány nem félt a tigristől. Úgy kezelte, mint egy makrancos, de azért kedves háziállatot. Azt is megszokta már az első nap, hogy az állat nem engedelmeskedik parancsainak, így hát ha odébb akarta küldeni, mert útban állt, odaszólt Makos Gábornak:

    – Mondd neki, hogy menjen arrébb.

    Aznap este már újra volt vizük és villanyuk is, Szolga Erzsébet húslevest főzött a konyhában, s a tűzhelyről azon frissiben szivárgó illatoktól a fiút megint végtelen gyöngédség kapta hatalmába, úgy érezte, ez a langyos, villanyfénnyel telehintett, ételszagú este élete legboldogabb órája. Egy darab nyers sárgarépát kért, mint gyermekkorában az anyjától szokott, ha főzés közben ott sündörgött a konyhában.

    S most, hogy Szolga Erzsébet mosolyogva megjelent a sárgarépával, a tigris készségesen félrehúzódott, utat engedett a lánynak az ágyhoz.

    A lány megigazgatta Makos Gábor feje alatt a párnát, s ugyanazzal az előrehajlással homlokához érintette a homlokát, s megcsókolta a szemét.

    – Nagyon jó, hogy szükséged van rám – mondta.

    – Mi az, hogy szükségem, már rég nem élnék nélküled – válaszolta a fiú.

    – Hogy sikerült elintézned? – kérdezte Makos Gábor.

    – Micsodát?

    – A villanyt és a vizet.

    Szolga Erzsébet értetlenül nézett rá.

    – Mit kellett rajta elintézni?

    – Mert kikapcsolták. Azt hittem, azért voltál a városban.

    – Dehogy. Bevásárolni voltam. Különben sem hiszem, hogy valaki is tudná, hogy hozzád tartozom. Csak az a nő.

    – Miféle nő?

    – Aki eljött értem. Hogy jöjjek el hozzád.

    Makos Gábor izgatottan felemelte a fejét.

    – Adrien, igaz? Ő volt?

    A lány bólintott.

    – Igen, azt mondta, náluk voltál albérlő.

    – Szóval nem magadtól jöttél.

    – Azt írták, külföldre szöktél.

    Makos Gábor visszahanyatlott a párnára, elernyedt. Maga sem tudta, miért izgatta fel annyira az a tény hogy Adrien elment Szolga Erzsébetért. Most csak annyit. mondott csendesen:

    – Az a fő, hogy itt vagy.

    Makos Gábor megette a meleg húslevest, mást nem is kívánt. Szinte azonnal elaludt utána, félálomban még hallotta a lány óvatos lépteit, azt is, hogy valamit mond a tigrisnek, aztán kattant a kapcsoló.

    Késő éjszaka ébredt fel, s bár az első pillanatban semmi sem jutott eszébe az elmúlt napok eseményeiből, mégis nagy békességet nyugalmat érzett maga körül.

    Szolga Erzsébet ott ült mellette, fogta a kezét.

    – Hát te? Miért nem feküdtél le?

    – Jó volt itt ülni – mondta a lány –, lehet, hogy aludtam is kicsit.

    – Na, nyomás az ágyba!

    – Külön kellene aludnunk, Gáborka, félek, hogy megnyomom a sebedet.

    – Nincs másik ágy – mondta diadalmasan Makos Gábor –, s különben sem fáj a kezem.

    – Majd a jó oldaladra fekszem – mosolygott a lány.

    – Ha ugyan van jó oldalam – toldotta meg a fiú, s ezen mindketten hangosan nevettek.

    A sötétben is lehetett látni, a hangra a tigris felemelte a fejét. Pár percig mozdulatlanul feküdtek, testük élével finoman érintve egymást. A fiú ép karja lassan a lány nyaka alá csúszott, magához szorította, s olyan erősen megcsókolta, hogy keményen összekoccant a foguk. A lány feléje fordult, egyszeriben a fiú oldalára zúdította szép, domború hasa felgyülemlett forróságát, Makos Gábor öntudatlanná vált az örömtől.

    S ekkor megszólalt Szolga Erzsébet. Halk, bocsánatkérő, de nagyon józan hangon.

    – Küldd ki a tigrist!

    A fiú nem emelkedett ki rögtön érzelmei sűrű masszájából, a megkezdett mozdulatot befejezve a lány mellére tette a kezét, csak akkor vált mozdulatlanná, amikor Szolga Erzsébet még halkabban, még bocsánatkérőbben elismételte:

    – Küldd ki!

    Makos Gábor riadtan nézett körül, mintha nem értené, miről van szó, aztán végre felocsúdott, és haragosan rászólt a tigrisre:

    – Menj ki!

    A tigris szoborrá válva, meredten nézett az ágy felé.

    – Menj ki! – mondta még egyszer Makos Gábor, most már kevésbé ingerülten, s kicsit lemondóan is, mint aki úgyis tudja, hiába, a tigris nem megy ki.

    – Miért nem engedelmeskedik? – kérdezte suttogva a lány, s Makos Gábor most érzett a hangjában először félelmet.

    – Mindent megtesz – mondta kesernyésen –, de nem hagy egyedül soha. Mindig itt aludt ebben a szobában.

    – Ne haragudj – mondta gyorsan a lány. Egy pillanatig nagyon butának és tolakodónak érezte magát, úgy gondolta, a tigrisnek előjogai vannak vele szemben.

    – Feküdj le! – mondta halkan a tigrisnek Makos Gábor, s az állat azonnal engedelmeskedett.

    Letörten, nyitott szemmel feküdtek egymás mellett, most is oldalukkal érintve egymást, de a két bőrfelület most béna és érzéketlen volt, mintha anyaguk az elmúlt pár perc alatt elszarusodott volna.

    Jó félóra múlva kezdte csak a lány simogatni Makos Gábor arcát, hízelkedve a nyakához nyomta a fejét. A görcs lassan engedett, bár megközelítőleg sem sikerült a korábbi révült állapotba jutniuk.

    Amikor már ernyedten feküdtek egymás mellett, a lány hirtelen megmerevedett, és sírós hangon felkiáltott:

    – Néz!

    Makos Gábor oldalt fordította a fejét, és jól látta, hogy a tigris felemelt fejjel, égő szemmel nézi őket.

    Erről az éjszakáról később sohasem beszéltek.