Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    8.

    Puhán, egybemosódva teltek a napok, Makos Gábornak úgy tűnt, mindig vasárnap van. Sebe rohamosan gyógyult. Orvos sohasem látta, de Szolga Erzsébet olyan szakszerűen kezelte, hogy nem csinálhatta volna különbül semmiféle doktor

    A külvilággal csak a lány mindennapos bevásárlóútjai kötötték össze őket – ez is csak annyiból állt, hogy Erzsébet elszaladt a legközelebbi boltba, s amilyen gyorsan tudott, vissza is tért. Valószínű, a városban tudták már, hogy, egy nő jár be a „tigrises házba”, de nem szánták magukat cselekvésre, hallgattak, de csendjük most nem tűnt félelmetesnek, sokkal inkább a tétovaság, tehetetlenség jegyeit hordozta.

    Makos Gábor nem félt, és nem félt Szolga Erzsébet sem, a jövőjükre nem gondoltak, mint az olyan emberek, akiknek jövője mindenféleképpen biztosított. A tigris úgy viselkedett ezekben a napokban, mint egy szelíd háziállat, s lassan Szolga Erzsébet is magukhoz tartozónak érezte, bár megszeretni nem tudta, s nem szerette meg később sem. Most már éjszakáikat sem zavarta, bár mindig velük egy szobában aludt, nem figyelt égő szemmel, mint az első éjszaka. Rendszerint hátat fordított nekik, s aludt reggelig. Azért Szolga Erzsébet néha azt gondolta, a tigris nem is alszik, egyáltalán nincs szüksége alvásra, ahogy táplálkozásra sincs, és állandóan figyel. Ez sok keserű percet szerzett neki.

    Egy szép napon elfogyott a pénzük. Szolga Erzsébet magával hozta egyhavi fizetését és némi kis megtakarított pénzét, a fiúnak is volt még valamije, de az egész együtt nem volt több, mint egy jól kereső főhivatalnok havi fizetése. Nem csoda, hogy hamar fölélték, hiszen Makos Gábor betegsége miatt a szokásosnál többet kellett költeniük.

    Szolga Erzsébet pénzről sohasem beszélt a fiúval, így hát az meglepődve ült fel az ágyban, amikor a lány megkérdezte tőle:

    – Mit gondolsz, kapok én itt állást?

    – Állást, mi a fenének? – kérdezte vissza Makos Gábor, a pénz eszébe sem jutott, azt gondolta, a lány unja már az egyhangú életet, s azért szeretne állásba menni.

    Szolga Erzsébet kedvesen elmosolyodott.

    – Valamiből élni kell – mondta.

    A fiút azonnal robbanó indulat öntötte el, fájdalmai ellenére fölugrott, ép kezével hadonászva kiabált:

    – Sehova! Ha már egyszer rabként tartanak, kötelességük gondoskodni rólam. – Belenyilallt a hosszú egyedüllétek keserűsége, úgy érezte, egy percig sem bírná Szolga Erzsébet nélkül, és már nem is értelmesen beszélt, az indulat zagyva szavakat lökött ki belőle.

    – Feküdj szépen vissza – mondta a lány, segített neki visszaülni az ágyra, s Makos Gábor ezt a segítséget készségesen elfogadta, pedig nem lett volna rá szüksége, annál már sokkal egészségesebb volt.

    A lány érintése és ebből fakadóan betegsége tudata megnyugtatta, sőt, előbbi dühödt kifakadása olyanná vált számára, mintha egy fontos küzdelemben sikerült volna győznie. A győzelem ízével feküdt hát a párnán, s a szokásosnál kissé keményebben – majdnem úgy, ahogy a tigrisnek szokott utasítást adni – így szólt Szolga Erzsébethez:

    – Elmégy a városi rendőrségre, megkeresed Káptalan főhadnagyot. Elmondod neki, miről van szó. Csináljanak valamit. Ha két órán belül nem jössz vissza, kimegyek a tigrissel. Ha akadékoskodnak, mondd meg nekik.

    A lány vitatkozni akart, mert semmi jogalapot nem talált arra, hogy őt is a város tartsa el, hiszen akkor ment ki a házból, amikor akart, s érzett magában annyi erőt, hogy Makos Gábort is eltartsa. Jobban szerette volna így, hiszen ez esetben semmi közük senkihez, a fiú nem fogoly, hanem szabad ember, akkor is, ha saját jószántából, a város érdekében, sohasem hagyja el a házat. Mégsem szólt, mert valami riasztotta a fiú hangjában, s amikor elhangzottak a parancsoló szavak, már maga is úgy gondolta, ez az egyetlen járható út.

    A rendőrség épülete előtt posztoló őrszem nem kérdezte meg a lányt, milyen ügyben jött, miért keresi Káptalan főhadnagyot. Unottan, foghegyről odavetette: második emelet, huszonnégy, és elfordította a fejét. Szolga Erzsébet elkedvetlenedett. Nagyobb ellenállásra számított, már útközben feltöltődött a küzdelemre, mint egy akkumulátor, s most a lépcsőkön felesleges tehernek érezte belső feszülését, harcrakészségét.

    Sivár, keskeny folyosón kereste a huszonnégyes ajtót. A félhomály, a piszkos ablakok, a pattogzó vakolatú, megállapíthatatlan színű fal különösmód nem zavarták, nem az jutott róluk eszébe, hogy ez a folyosó mennyire börtönszerű, csupán kisszerűségét, nyomorúságát érezte meg, és sejtelmei szerint az az ember is, a huszonnégyes ajtó mögött, akivel beszélnie kell, éppen ilyen lesz, mint ez a folyosó.

    Kopogtatására meg sem várta a választ, azonnal benyitott. Egy pillanatra elvakította a nagy ablakos szoba szemébe özönlő fénye, csodálkozó tekintettel szívta magába a piszkos folyosótól annyira elütő, világos bútorokkal majdhogynem ízlésesen berendezett és szemmel láthatóan tisztán tartott szoba képét. Ugyanígy a tisztaság s a jólápoltság benyomását keltette az íróasztal mögött ülő férfi is, az ő arca is megragadt Szolga Erzsébetben, ahogy az ajtó felé emeli tekintetét, az orr függőleges vonalának parányi szabálytalanságától ferdének tűnő keskeny arc még pár pillanatig őrzi az elmélyültség jegyeit, majd minden átmenet nélkül vált át személytelen szigorra.

    – Kérem, várjon egy kicsit kint – mondta Káptalan, mielőtt még a lány megszólalhatott volna. Szolga Erzsébet azonnal visszalépett, becsukta az ajtót, csak kint kezdett el tétovázni, jó darabig nem engedte el a kilincset, s azon kapta magát, hogy az arca vörösen ég a szégyentől.

    Az ajtóval szemben az ablak alatti fűtőtest mellett egy padot helyeztek el a várakozók számára. A lány hosszan méregette, mintha azt latolgatná, nem alázkodik-e meg, ha a padra ül. Egy darabig a falnak támaszkodva állt, szeme megszokta a félhomályt, most már pontosan látta, hogy valamikor a falakat olajzöldre festették, ez emlékezetébe idézte a védőnőképző olajzöld folyosóját, s bár nagyon jól érezte magát mindig a védőnőképzőben, mégis ettől a távoli hasonlatosságtól kapott most a rendőrségi folyosó riasztó jelleget, Szolga Erzsébet félt, lekuporodott a padra, maga alá húzta lábait, előrehajolt, vállait leejtette, hogy minél kisebb helyet foglaljon el.

    Az ólomlábakon múló percek alatt újra felidézte magában Káptalan mozgékony ferde arcát, szürke civil ruhájának színét, a fegyelmezetten feszesre gombolt mellény alá megbuggyanóan lefutó, pöttyös nyakkendőt – és hirtelen eleven gyűlölet támadt benne, összeszorította a fogát, s az iménti tétovaságában és elvörösödésében elvesztett energiája újra gyűlni kezdett, de félelme így sem múlt, minduntalan összerezzent, ha a zegzugos folyosó, mint egy hangerősítő kürt cipőkopogást hozott feléje.

    Nem nézett az órájára, de úgy tűnt, már egy fél órája ül Káptalan ajtaja előtt, s egy pillanatra, mint egy boldog villanás, felderengett benne a kép, hogy Makos Gábor megjelenik a folyosó végén a tigrissel, a vad kiáltozásra felpattan a szemben levő ajtó, s a mozgékony, okos arcra bamba rémület ül. De már abban a pillanatban meg is ijedt a gondolattól, felegyenesedett ültében, és egy önkéntelen hessentő mozdulatot tett a kezével. Utána rögtön visszagörnyedt, a szeme sarkából mindkét irányba végigpásztázta a folyosót, s megnyugodva látta, hogy magafeledt mozdulatának nem volt tanúja. Ettől kissé megnyugodott. Felállt, csípőjén és a melle alatt lesimította ruháját, újra kopogott, s ahogy első ízben, a választ meg sem várva, benyitott.

    – Kérem, mondtam… – kezdett Káptalan a mondatba, de Szolga Erzsébet félbeszakította.

    – Nem érek rá várakozni, Makos Gábor ügyében jöttem.

    Káptalan felpattant a helyéről. Egy hajszálnyival lehetett csak magasabb, mint Szolga Erzsébet. Csodálat tükröződött az arcán, majd udvarias, szeretetteljes mosoly ömlött el rajta.

    – Szolga Erzsébet – inkább kijelentette, mint kérdezte, s a kis kérdőjel is úgy kunkorodott hangjában, mint amikor már biztosak vagyunk benne, hogy egy rég látott, kedves ismerőssel akadtunk össze.

    A lány meglepődött, harcias kedve megint alábbhagyott, kutatóan nézett a rendőrtisztre.

    – Igen, az vagyok.

    Káptalan kijött az íróasztal mögül, katonásnak szánt meghajlással kezet fogott a lánnyal, de bármennyire is katonásnak szánta, vagy talán nem is szánta, csak szolgálata révén így rögződött belé, mégis kicsit cukros volt ez a mozdulat.

    – Foglaljon helyet!

    – Köszönöm, nagyon sietek – hadarta a lány, kelepcét érzett, elutasító akart lenni, azért nem fogadta el a kínálást.

    Káptalan visszament az íróasztal mögé, leült, az arca szabályos hivatalnok kifejezést öltött.

    – Találkozott már Makos Gáborral? – kérdezte.

    – Nála lakom – mondta Szolga Erzsébet, s a két szó után szégyenkezve állapította meg, olyan hangsúllyal mondta, mintha fájdalmat akart volna okozni Káptalannak.

    – Szóval maga az?

    – Kicsoda?

    – Tudjuk, hogy hetek óta lakik nála valaki.

    – Igen, én – hadart megint Szolga Erzsébet, s nagyon vigyázott, hogy a hangja tárgyilagos, sem kérő, sem panaszkodó, sem fölényes ne legyen –, arról van szó, hogy elfogyott a pénzünk, valamiből élnünk kell, Gábort a tigris sehová sem engedi egyedül, én nem ismerek itt senkit… Önöknek kell valami megoldást találniuk.

    – Hol érte a lövés?

    – A vállát. S ha nem jövök – Szolga Erzsébet ingerült lett –, hagyták volna elpusztulni.

    Káptalan rosszallóan fölnézett a lányra.

    – Ki értesítette magát? – Az arca ennél a kérdésnél megváltozott, összehúzta a szemét, amúgy is vékony alsó ajkát kissé beszívta. „Mint egy görény”- gondolta a lány elégedetten a ragadozóarc láttán.

    – Senki – mondta megvetően –, magamtól jöttem.

    – Igen… – mondta elgondolkozva Káptalan, hosszan nyújtva a szót. – Én egyedül nem dönthetek az ügyükben – szabadkozva hozzátette – , kis csavar vagyok csak a gépezetben – a lány megint ugyanolyan édeskésnek és férfiatlannak érezte ezt a mondatot, mint a meghajlást az imént.

    – Engem nem érdekel, hogy ki dönthet, ki nem, Gábor magához küldött – válaszolta, s észre sem vette, hogy fenyegetően beszél, a mondat végi Gábor úgy csattant, mint az ostor sudara.

    Káptalan újra felállt, zavarodottnak látszott.

    – Várjon meg itt, majd tárgyalok az ügyben.

    – Nem érek rá várni.

    Káptalan arcát halvány pír futotta el.

    – Kérem, ha magát nem érdekli.

    – Érdekel, nagyon is érdekel – kezdte szándékosan nagyon szelíden a lány, hogy mondata végén annál jobban hasson a gúny –, de ha nem megyek haza időre, attól való féltükben, hogy valami bajom esett, a tigris és gazdája utánam jönnek. Érti, főhadnagy úr?

    Káptalan megint nem szólt, arcáról eltűnt a pír. Kis gondolkozás után a belső zsebébe nyúlt, elővette a pénztárcáját, s négy darab papírpénzt adott a lánynak.

    – Kölcsön – mondta –, s holnapután jöjjön el újra.

    – Jó – a lány elvette a pénzt –, telefonon is el lehet intézni, igaz?

    – Természetesen – vágta rá túl gyorsan Káptalan –, telefonáljon.

    Az ajtóig kísérte a lányt, s mikor kezét a kilincsre tette, nem nyomta le azonnal. Mosolyogva Szolga Erzsébetre nézett, az arca meglágyult, s különösképp, ettől a lágyságtól annyira férfias lett, amennyire egyetlenegyszer sem a beszélgetés során, a lány szinte kedvét lelte az arcában.

    – Tudja, hogy maga nagyon szép? – szólalt meg a tiszt. Szolga Erzsébet elutasítóan nézett a férfi arcába.

    – A pénzt majd megadjuk – mondta rezzenéstelen hangon.
    Szolga Erzsébetnek mégsem kellett bemennie a rendőrségre, telefonálnia sem kellett, mert másnap – tehát a rendőrségre megbeszélt látogatás előtt huszonnégy órával – megjelent az Attila utcai házban Káptalan.

    Jól tudta, a rácsrendszer, a vasajtó rég a múlté, a tigris szabadon járhat-kelhet a házban, mégis bejött a folyosóra.

    – Ki ez az őrült? – kérdezte még az udvaron kopogó léptekre Makos Gábor.

    – Biztos az a rendőr – mondta lassan Szolga Erzsébet, a férfi nem tudta, milyen rendőrre gondol, meglepődve fordította feléje a fejét, de már nem volt ideje befejezni a mozdulatot, mert Káptalan megszólalt a folyosón.

    – Halló, merre vannak?

    A nyitott ajtón át meglátta a folyosón álldogáló Káptalant, s a rendőr is észrevette őt.

    Makos Gábor gyűlölködve nézte a tisztet, nem szólt neki, de az felszólítás nélkül is közelebb jött, megállt a konyha másik ajtajában. A köztük kunkorodó egykori rács szétnyirbált töredéke, az összevissza hajlított, deformálódott vasak mindkettejükben a régi találkozások emlékét villantották fel, ettől Makos Gábor megnyugodott, gyűlölete hirtelen szánalomra váltott, s gunyoros zöngével kérdezte.

    – Mit parancsol?

    – Megtárgyalták az ügyüket – mondta faarccal Káptalan.

    – Mondja!

    – Azt gondolják, nem jó, ha a tigris itt van a városban.

    – A tigris ott van, ahol én – mondta Makos Gábor némi gőggel.

    – Igen, tudjuk – bólintott tárgyilagosan Káptalan. – Legjobb lenne, ha elköltözne a városból.

    – Hova? – kérdezte Makos Gábor. – Mit gondol, hova fogadnak be ezzel a tigrissel!

    – Nem más városba – válaszolta a tiszt –, a hegyen berendeztek maguknak egy erdészházat. Ott kellene lakniuk.

    – Az erdőben? – kérdezte riadtan Makos Gábor, s egyszerre úgy érezte, valami nagyon fontostól fosztják meg, ha el kell hagynia a várost. – És miért ne maradhatnánk itt? Nem ártunk senkinek.

    – Félnek az emberek.

    – Tőlem? – kiáltotta Makos Gábor dühösen.

    – Nem öntől.

    A tiszt hangja megint tárgyilagos maradt, egy csipetnyit sem erősödött fel a másik haragjára.

    Makos Gábor lehajtotta a fejét.

    Az ajtóban megjelent Szolga Erzsébet, kurta pillantást vetett Káptalanra, Makos Gábor felé fordult, ujjait lazán a fiú csuklójára fonta.

    – Jobb lesz ott – mondta –, mindig szerettem volna erdészházban lakni.

    – Jó, de van egy kikötésem – mondta Makos Gábor Káptalannak.

    A rendőrtiszt azonnal szolgálatkész pózba merevedett, az arcát előrenyújtotta.

    – Parancsoljon!

    – Szeretném, ha Adrienék visszaköltözhetnének ide. Jól érezték magukat itt.

    A főhadnagy megkönnyebbült, és kicsit Szolga Erzsébet is.

    – Semmi akadálya. Ahogy önök kiköltöznek, visszajöhetnek – mondta a főhadnagy, majd mintegy afölötti örömében, hogy Makos Gábor csak ennyit kívánt, így folytatta: – Ha akarják, megnézhetik az erdei házat. Ha esetleg nem felelne meg…

    Makos Gábor félbeszakította.

    – Megfelel. Ha maga azt mondja, hogy jó, akkor nincs mit nézegetni rajta.

    Káptalan hirtelenében nem tudta megállapítani, komolyan mondja-e vagy gúnyolódik, de azért könnyedén meghajtotta magát, mint aki jól megszolgált dicséretet kapott.

    Egy rabszállító kocsit küldtek értük.

    Makos Gábor ijedten nézte az ablaktalan szürke dobozt.

    – Mit akarnak?

    Káptalan elmosolyodott.

    – Bár valóban semmi jelentősége, először én is bútorszállító kocsival akartam jönni. De azt mondták, nem megy el a hegyi utakon. S ez nyilván igaz.

    – Ugyan, mit félsz! – nevetett Szolga Erzsébet, és egy, pillantást vetett a szobaajtó felé. Makos Gábor is elmosolyodott fölösleges ijedelmén, ő is a szoba felé nézett, elégedetten simította meg tekintetével a tigris fehér oldalát.

    – Már csak azért is jobb ez a kisebb kocsi, mert én vezetek – mondta Káptalan –, és nem vagyok valami nagy menő. Egy böhöm bútorszállító kocsival biztos kutyaszorítóba kerülnék. Nem is kellene hozzá a hegyekbe menni.

    – Miért maga vezet? – hunyorgott Makos Gábor.

    – Nem vállalta senki. Félnek. A város már most üres, pedig csak egy óra múlva indulunk. Kihirdették a költözésük idejét… Mintha kijárási tilalmat rendeltek volna el. Az iskolákban nincs is tanítás… Hát persze, nem is csodálom – tette hozzá elmélázva –, nem kis dolog ez! – és összehúzott szemmel, idegenül Makos Gáborra nézett.

    – Talán meg lehetne oldani, hogy a vezetőfülkébe üljenek – mondta indulásnál Káptalan –, ott kényelmesebb.

    A tigris azonban nem volt hajlandó Makos Gábor nélkül beszállni a hátsó térbe.

    – A fene egyen meg – mondta harag nélkül, és bármilyen furcsa, örömet érzett; bántotta volna, ha a tigris hajlandó nélküle utazni.

    – Te csak ülj előre – mondta Szolga Erzsébetnek, de a lány a fejét rázta.

    – Veled akarok – mondta.

    Makos Gábor boldogan ült a félhomályos fülkében, kezét Szolga Erzsébet vállára tette, s időnként megsimogatta a tigris fejét. Csak az út vége felé kezdett szorongani. A kocsi döccenéseiből érezni lehetett, hogy elhagyott utakon járnak.

    Amint megállt az autó, szorongása egyszeriben elröppent, pedig nem tudta bizonyosan, hogy valóban az erdei házhoz hozták-e. Káptalan kitárta az ajtót, a félhomályos kocsiba beáradt az őszi napsütés és a hullani készülő falevelek meg az eső áztatta avar szomorkás, mégis megkönnyebbítő illata.

    A kocsiból egy patak völgyére láttak, mintha egy álombeli színes film egy kockáját látták volna a nyitott ajtó négyszögében; szelíd, füves táj, néhány, kecses, szinte tavaszinak tűnő, röppenni kész bokor s a patakpartot jelző füzek s vízinövények cakkos vonala.

    A tigris ugrott ki elsőnek, ügyet sem vetett az ajtókilincset szorongató Káptalanra, hóbortos, vidám futással iramodott el a patak felé, majdhogy bukfencet nem vetett.

    – Látod, kell neki a mozgás – mondta Szolga Erzsébet.

    Makos Gábor nem is hallotta, elmélázva nézett a tigris után.

    – Boldog – mormogta –, akkor minden rendben. Akkor nincs baj.

    A ház a réttel szemben állt, egy emelkedő aljában, közvetlenül az erdő szélén. Nem egyszerű erdészház volt, annál nagyobb, méltóságteljesebb. Sárgára mázolt falain kívülről is látszott, hogy méter vastagok, olyan vaskosan, megnyugtatóan ült a tájban, mint egy középkori várkastély.

    A ház mögött egy futballpályányi területen – fölső vége már jól felkaptatott a hegyoldalra – friss szántás barnult, a hozzáértő szem azt is észrevehette, hogy ezt a területen gondos egyengetés sem tudta eltüntetni. A szántás szegélyén két méter magas, faoszlopokhoz erősített drótkerítés húzódott, körülölelte a házat is, s itt, az autó mellett, eresztette össze két ágát, egy fából rótt keskeny kaput fogva közre. Olyasféle kerítés volt, ami nem a kívülmaradottakat védi a bentlevőktől.

    Makos Gábor most már mosolygott, hirtelen támadt jókedvében átölelte Szolga Erzsébet vállát.

    – Jó lesz itt nekünk.

    A lány jókedve sem várt sok biztatást, nem sok hiányzott, hogy ő maga is olyan vidám vágtába kezdjen, mint a tigris.

    Még Káptalan is jókedvű lett, s ahogy Makos Gábor észrevette, öntudatlan pillantással rávágott, könnyedén megállapíthatta, hogy ez az öröm nem a feladatát jól végrehajtó tisztviselőé, hanem igenis, az ő vidámságuk ragadt a főhadnagyra. Szolga Erzsébeté, az övé és a tigrisé.

    Pedig akkor még nem is voltak a házban.

    – Villany, sajnos, nincs – mondta Káptalan a lépcsőn, de a lány közbevágott:

    – Imádom a petróleumlámpa szagát – s ettől a mondattól Makos Gábor úgy érezte, hogy a petróleumlámpa valami egészen kivételes, semmivel föl nem cserélhető kiváltságot biztosít nekik.

    A lakást vadonatúj bútorokkal rendezték be – ettől kicsit hideg-rideg lett, nem őrizte még a lakottság nyomait, olyan volt, mint egy bútoráruházi mintaszoba. De ez nem szegte kedvüket, Szolga Erzsébet magában már rendezkedett, miközben végighúzta kezét a világosszürke bútorhuzatokon. Makos Gábor szeme az üres könyvespolcon akadt meg, de még kérdezősködni sem ért rá, Káptalan már mondta:

    – Könyvet nem akartunk önök nélkül hozni. Majd felírja, mit szeretnének, s én amúgy is jövök minden héten.

    A tigrist nem érdekelte a lakás, leheveredett az egyik szobában, úgy tett, mintha aludna.

    – Arra szeretném kérni – mondta távozóban Káptalan –, hogy az udvart ne hagyja el. S ha egy mód van rá, a tigrist se engedje elkószálni. A környéken települések vannak, az erdőben dolgoznak… tudja, hogy van – tette hozzá magyarázólag, mert látta, hogy Makos Gábor elkomorodik.

    – Jó, jó – mondta –, nem megyünk sehová.

    Szolga Erzsébet boldogan rontott be a konyhából, s mit sem törődve Káptalannal, Makos Gábor nyakába ugrott.

    – Minden van – újságolta –, még szegfűszeg is.

    Már futott is vissza, a másik szobában átugrott a tigrisen, aztán meggondolta magát, megperdült, csípőre tett kézzel odaállt a tigris elé:

    – Nna, mit szólsz ehhez, tigris-bigris?

    A tigris-bigris lustán a lányra nézett, aztán elfordította a fejét. A lány megrántotta a vállát, és visszament a konyhába. Igaz, hogy most már nem futott.

    – Úgy látszik, nem szereti, ha komáznak vele – próbált tréfálkozni Káptalan.

    – Nem – mondta kurtán Makos Gábor, és hirtelen kezet nyújtott a főhadnagynak. – Viszontlátásra.

    Káptalan úgy tett, mintha nem venné észre az elutasító hangot, barátságosan szorított kezet Makos Gáborral.

    – Hát, akkor minden csütörtökön jövök. Remélem, jól érzik majd magukat.