Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    10.

    Pár nap múlva eljött Bácski Ferenc. Amikor kiabálni kezdett a kapu előtt, a tigris meg sem moccant, még csak a fejét se emelte.

    – Hát ez nem egy gyáva fickó, az biztos – mondta Makos Gábor, de elismerésébe némi rosszallás is vegyült, mintha nem nagyon tetszene neki, hogy ez a hetykebajszos ennyire nem respektálja tigrisét.

    Találkozót beszéltek meg másnap kora hajnalra.

    Másnap, amikor kilépett a kapun, a dércsípte reggelbe, szinte megszédült, mintha a drótkerítésen kívül a levegő is erősebb lett volna. Boldoggá tette a tudat, hogy egyenesen mehet, s amikor a távoli erdősarkon meglátta a vadászkalapos figurát, túláradó szeretetet érzett iránta.

    Bácski már messziről integetett, mintha régi barátját köszöntené. Makos Gábor kissé megszeppent, amikor meglátta, hogy egy vizsla ül a fővadász mellett a fűben. Hátrapillantott. A tigris egykedvűen ballagott mögötte.

    – Rendesen viselkedj – mondta neki.

    A hangja inkább reménykedő volt, mint parancsoló.

    A vadászkutya előbb szűkölve hátrált a tigris láttán, de gazdája első szavára megcsendesedett. Egy darabig még lesunyt fejjel kullogott mellettük, de pár száz méter után annyira felbátorodott, hogy megpróbálta megszagolni a tigrist. A tigris azonban nem volt barátkozó kedvében. Hörrent egyet – Makos Gábor és a fővadász egyszerre fordultak hátra –, kivicsorította a fogát, de mindkét férfi azonnal látta, hogy nem akar semmi rosszat, egyszerűen csak nincs kedve a kutyával barátkozni. Ebben maradtak egész nap, és azontúl is mindig. A kutya tisztelte a tigrist, és betartotta a három lépés távolságot, a tigris pedig nem törődött a kutyával.

    Bácski egy úgynevezett „gyilkos” bikát akart kilőni.

    – Ezeknek az agancsán a jégág nem úgy áll, mint a többieknek – magyarázta. – Az őszi nagy verekedések, szarvasbőgéskor ritkán végződnek halállal. Pedig úgy mennek egymásnak, mint két tank. Talán hallott maga is agancscsattogást meg csatazajt.

    – Nem, csak bőgést hallottam – mondta Makos Gábor.

    – Pedig ezt a részt igen szeretik a ház körül – érdeklődve fölpillantott –, vagy megérezték a tigrist. Biztos. – Hátrapillantott. Erzsike azt mondja, mindig egy szobában alszik magukkal.

    Makos Gábornak nem tetszett a téma, kurtán mormogta:

    – Igen.

    – És, hogy is mondjam, nem túl erős a szaga?

    Makos Gábor már-már ott tartott, hogy sarkon fordul és visszamegy, de még idejében rájött, milyen nevetséges lenne.

    – Nincs szaga – mondta –, egyáltalán nincs szaga.

    – Nem létezik – csóválta a fejét Bácski –, olyan nincs.

    – És olyan van, hogy soha nem eszik semmit?

    – Igen? – sandán nézett Makos Gáborra –, azt hittem, Erzsike a bolondját járatta velem.

    – Nem járatta – mondta most már kicsit dühösen Makos Gábor, de dühe inkább Szolga Erzsébet ellen irányult. Mi jogon beszél a tigrisről? Eszébe sem jutott, hogy azért beszél, mert kérdezik, hogy az ördögbe ne furdalná az emberek oldalát egy ilyen csodafenevad.

    – Nem tudtam, hogy a feleségem a tigrisről szokott csevegni – mondta szigorúan.

    – Csak pár szót beszéltünk. Hogy mit eszik meg ilyesféle – mondta kicsit megszeppenve Bácski. Nem értette útitársa haragját.

    – A jégágról beszélt – mondta Makos Gábor, a hangját szelídebbre igazította.

    – Igen. Hogy a bikák nemigen tesznek egymásban kárt, mert az agancs inkább arra való, hogy összeakaszkodjanak. De az ilyen gyilkos bikának olyan a jégága, mint a kard, az első rossz mozdulatra halálos sebet ejthet. Az idén is két jó bikámat döfte le, jövőre már golyóérettek lettek volna.

    Egy fiatalosban a vadász elhallgatott.

    – Most csak csendesen – suttogta –, itt lesznek ebben az oldalban.

    Makos Gábor szerette volna megkérdezni, honnan tudja ilyen biztosan, de már nem jutott rá ideje, mert meglátták a fák között a csapatot. Bácski óvatos mozdulatokkal leemelte a puskáját. Hosszasan keresgélt a céltávcsővel.

    – Megvan – suttogta, de nem lőtt.

    Makos Gábor idegesen várta a dörrenést, előre érezte, hogy összerezzen majd a hangra. Már meg akarta kérdezni, mire vár, mikor Bácski sutyorogni kezdett.

    – Egy ünő takarja, inkább fusson meg, mint hogy azt megsebesítsem.

    Most már Makos Gábor is észrevette a „gyilkost”, hirtelen tiszta szívből kívánta, hogy a mellette legelészgető ünő lépjen már el. Az ünő valamit megneszelt, fölkapta a fejét. A halálra ítélt bika vesztére egy gyors lépést tett előre, szabadon lehetett látni az oldalát, és már dörrent is a fegyver.

    Makos Gábor még látta, hogy a bika megugrik, de lendülete megtörik, néhány lépést tántorog előre. Ekkor kezdett nyüszíteni a tigris, és Makos Gábor furcsállkodva látta, hogy, féloldalasan bal lapockáját a földre nyomva, hátsó lábával tolja magát előre a vastag avarban, mintha ő kapta volna a lövést. Mire visszafordult, a bika már gurult le a meredek oldalon, de a fejét feltartotta, még halálos zuhanása közben is óvta az agancsát. Mikor aztán mozdulatlanul elnyúlt egy fa tövében, a tigris abbahagyta a nyöszörgést.

    – Ennek mi baja? – kérdezte suttogva Bácski, pedig most már beszélhetett volna hangosan is.

    Makos Gábor ugyanúgy suttogva válaszolt neki:

    – Nem tudom. Fogalmam sincs.

    Mint ahogy tényleg nem is tudta.

    Ezután majd mindennap elment Bácskival erdőt járni, csak azokon a napokon nem, amikor Káptalan jövetelét várták, s akkor sem, amikor a fővadász valamilyen vadat akart lőni. Azt mondta, nem szereti az ölés látványát, pedig igazából a tigris miatt nem ment. Emlékezett a furcsa, vinnyogó nyöszörgésre.

    Kedélyállapota sokat javult, elfelejtette a gödreit és a gyalogútját is, azt forgatta a fejében, hogy talán erdész őbelőle is lehetne.

    – Mit gondol, lehetnék én erdész? – kérdezte Káptalantól.

    Káptalan a rossz időben sem szüntette be heti látogatásait, még viharos, szeles időben és térdig érő sárban is elvergődött hozzájuk terepjárójával.

    – Erdész? – nézett rá meghökkenve.

    Szolga Erzsébet idegesen végigsimított az arcán, ő már kezdettől fogva tudta, ez az erdészség csak illúzió, hiszen emberekkel kell foglalkoznia, favágókkal, vadászokkal, szállítómunkásokkal. Hogy is lehetne egy tigrises ember erdész?!

    Káptalan észrevette Szolga Erzsébet ideges mozdulatát, és önkéntelenül utánozta.

    – Miért furcsa ez? Itt élek úgyis az erdőben – mondta Makos Gábor.

    – Nem nagyon hiszem, hogy van rá lehetőség – mondta Káptalan –, de majd megérdeklődöm.

    – Akkor legalább azt megengedhetnék, hogy járkáljak az erdőben – mondta, és Káptalanra pislantott.

    – Bácski fővadász úrral járhat – mondta Káptalan –, csak egyedül ne menjen.

    Makos Gábor csodálkozva nézett a tisztre.

    – Tudja?

    Káptalan bólogatott, furcsa-keserűen elmosolyodott.

    – Azért nagyon jó lenne, ha titokban csinálnák. Nem jó vért szülne, ha megtudná valaki.

    A hó elég sokáig váratott magára, de aztán amikor megeredt, olyan nekiveselkedve hullott, mintha sohasem akarná abbahagyni. Az első hó mindig a békesség jelképe, még a nagyvárosokban is, ahol egykettőre mocsok, lucsok lesz belőle, hát még itt az erdőn, ahol egész télen érintetlen marad! Makos Gábor gyermek módra vágyott belegázolni a térdig érő hóba, s alig várta, hogy felcsilingeljen házuk előtt Bácski Ferenc szánja.

    A szánban széna, kukorica és vadgesztenye, a vadetetőket járták végig, majd minden napra jutott egy etető. A szarvasok messziről felneszeltek a lovak csengőjére, és tisztes távolból követték a szánt, ismerték már Bácski Ferencet. A tigris és a kutya a szán után ügetett, a fényesre csiszolt nyomban, csak néha-néha ugrottak bele a hasaljig érő hóba, és boldogan, nagy bakugrásokkal evickéltek benne. A lovak nem bokrosodtak meg a tigris látványától, s nem riadtak meg tőle a szarvasok sem.

    Karácsony előtt néhány nappal – éppen búcsúztak a ház előtt – Bácski odafordult hozzá:

    – Holnap disznót ölünk. Szívesen vennénk, ha eljönnének. Legalább a keresztlányát is megnézné.

    – A tigrissel? – csodálkozott Makos Gábor.

    – Jól nevelt tigris ez – mosolygott a fővadász.

    Makos Gábor a fejét rázta.

    – Észrevennék az emberek. Baja lehet belőle.

    – Mit gondol, nem tudják, hogy együtt járunk? Már láttak is bennünket. Meg aztán tudják a városban is…

    – Hát az igaz… Káptalan tudja.

    – Miért gondolta, hogy csak Káptalan tudja?

    Makos Gábornak ez rosszulesett, olyan cinkosfélén mondta a minap Káptalan, hogy tud az erdei sétákról, s ez örömmel töltötte el. Úgy gondolta, egy kicsit megkedvelték egymást a főhadnaggyal. Hogy a városban is tudnak róla, most árulásnak tűnt. Úgy érezte, Káptalan megcsalta őt, visszaélt a bizalmával.

    – Jó, elmegyünk – mondta határozottan.

    Délfelé állt elő a szán, a fővadász integetett nekik az ostorral.

    – Gyerünk, mert elhűl a leves! – kicsit pityókás volt.

    A tigris vidáman loholt utánuk, a lovak kényesen, első lábukat magasra emelve trappoltak a hóban, Bácski kurjongatott, ők meg összebújtak a hátsó ülésen, mintha vőlegény-menyasszonyként esküvőre mentek volna.

    A puszta népe kint állt a házak előtt, kíváncsi szemek kereszttüzében szállt le a féderes ülésről, és persze, jutott a pillantásokból a tigrisnek is.

    Bent a szobában a terített asztal körül ácsorgó vendégek elszótlanodtak, amikor a tigris betolakodott az újonnan érkezők után. Néhányan a falhoz lapultak, mások meg óvatos mozdulatokkal húzódtak egy-egy bútor mögé, mintha bizony egy szék vagy sublót védelmet nyújthatna ellene.

    Az ijedelem láttán Makos Gábor arcáról is lefagyott a mosoly.

    – Feküdj le! – mondta köszönés helyett.

    A tigris a szoba legtávolabbi sarkába feküdt, összegömbölyödve, mintha azon igyekeznék, minél kevesebb helyet foglaljon el. Egy darabig még megbabonázva bámulták a jelenlevők, Bácski Ferenc hangos nevetése riasztotta fel őket.

    – Na, mi az, vitézek, inatokba szállt a bátorság?

    A tigris engedelmessége meg ez a közbekurjantás megnyugtatta a vendégkoszorút, de az igazi biztonságérzet a macska miatt fogta el őket. A macska kíváncsian odaballagott a tigrishez, egy darabig gyanakodva nézegette óriásira nőtt rokonát, és úgy látszik, a nagybácsi nem nyerte meg a tetszését, mert fújt egyet, és a lába villámgyors mozdulatával pofon ütötte. A tigris meg, mint egy gyáva nyúl, elhúzta a fejét, szinte ijedten pislogott a macskára, a társaság nevetésre fakadt, megnyugodva ülték körül az asztalt. Csak Makos Gábor bámult elgondolkozva, a macskával való jelenet értelmét akarta megfejteni, ezért csak ő látta, hogy a tigris hideg kék pillantást vet a macskára, s az sarlóvá görbülve, fölborzolt szőrrel hátrál, és egy hirtelen, ijedt ugrással kint terem az ajtón. Makos Gábor ekkor már biztosan tudta, hogy a tigris a jelenlevők megnyugtatására rögtönözte a jelenetet.

    Később ő is megfeledkezett a tigrisről, lebegett a banális fecsegés hullámain, most tudta meg igazán, mit jelent egyenrangú félként sok barátságos emberrel körülülni egy fehér asztalt.

    A tigrisre csak jóval később terelődött a figyelem újból, Bácski kisfia miatt. Ötévesforma gyerek volt, kopaszra nyírt fejében nagy, barna szemek világítottak, elnyíló szája fölött kis tömpe, mókás orr. Az ő hangját hallották meg a társalgás egy pillanatnyi, önkéntelen szünetében.

    – Gábor bácsi!

    Valamennyien odafordultak, s egyszeriben mozdulatlanná dermedtek a rémülettől, valaki egy hangos juj-t is elkiáltott. A gyerek ott ült a tigris mellett, és a fejét simogatta.

    – Gábor bácsi! Mi a neve a tigrisnek?

    A tigris mozdulatlanul tűrte a simogatást, vagy talán jól is esett neki, ki tudja, mindenesetre Makos Gábor megnyugodott. Elmosolyodott a gyerek kérdésén, naivnak, nevetségesnek érezte, pedig voltaképpen az volt nevetséges, hogy sohasem próbált nevet adni a tigrisnek.

    – Nincs neve – mondta.

    Ezen mindenki elcsodálkozott, a tigris talányossága most világosodott meg legjobban a társaság előtt. Ettől, hogy nincs neve.

    Nem sokkal később fojtott hangú vita foszlányai szűrődtek be az ajtón. Bácskiné magyarázott valamit kicsit ingerülten, aztán összevissza gyerekhangok riposztoztak.

    A kis Bácski fölkelt a tigris mellől, az ajtóhoz szaladt, a kilincsnek meg az ajtószárfának támaszkodva rézsútosan előredőlt, kidugta a fejét az ajtón. Aztán lendült is vissza, Makos Gáborhoz fordult.

    – A gyerekek szeretnék megnézni a tigrist. Anyuka nem akarja engedni.

    Makos Gábor, meg sem gondolva, mit tesz, fölállt és kiszólt Bácskinénak:

    – Engedje csak be őket.

    Ezután pillantott csak a tíz-tizenkét gyerekből álló kis bandára.

    Először egyik sem mert a szobába lépni, a küszöbön megállt az első, a többi a háta mögött ágaskodott, lassan tolták befelé egymást. A fővadász kisfia, nyilván, hogy a tigrissel való barátságát fitogtassa, visszaült mellé, és megint simogatni kezdte. A gyerekek erre bemerészkedtek, körülfogták az állatot, egyre szűkebb kört vontak köré, Makos Gábor már nem is látott mást, csak meggörbülő gyerekhátakat.

    Belevillant, hogy a tigris felugrik, és szétcsap a gyerekek között. Látta maga előtt a sarlós karmokkal tűzdelt, csapkodó mancsot, a szőr fehér, fluoreszkáló villanásait és az összekaszabolt gyerektesteket. Fölugrott, szíve szinte hallhatóan dörömbölt mellkasában, nyakán megduzzadtak az erek. A tigris nyugodtan feküdt, pedig már szinte elborították a simogató kezek. A szeme is barnának tűnt, barátságosan emelte tekintetét gazdájára, de Makos Gábor nem nyugodott meg.

    – Elég volt – mondta leplezetlen izgalommal –, megmérgedhet. – És tuszkolta ki az ajtón a gyerekhadat. S mivel a fővadász kisfia továbbra sem mozdult a tigris mellől, rá is rászólt, s bár nagyon igyekezett, hogy barátságosan tegye, a fölszólítás kissé nyersre sikerült.

    Félelme nem múlt, hátradőlve ült a széken, rohamszerű szívdobogása sem csillapodott. A kisfiú durcásan fölemelkedett a tigris mellől, és egy bordó huzatú, ódivatú karos kanapéra ült.

    – Rosszul vagy? – kérdezte Szolga Erzsébet.

    – Nem, nem, csak megijedtem, hogy felingerlik a srácok.

    Lehunyta a szemét, szíve lassan normális ütemre lassított, mélyet szippantott a levegőből.

    – Nna! – mondta megkönnyebbülten, előredőlt, kinyitotta a szemét.

    A tigris ott állt a kanapé mellett, állát a gyerek térdére támasztotta, és lehunyt szemmel örült a simogatásnak.

    – Visszamész a helyedre! – mondta szigorúan Makos Gábor. A tigris megfordult, visszafeküdt a sarokba.

    Ettől az intermezzótól a társulat kicsit lekozmált, s bár estefelé újra emelkedett valamit a hangulat, a régi, önfeledt vidámság nem tért vissza.