Lázár Ervin: A fehér tigris

11.

Mérges tél volt abban az évben, a hó felszíne kristálykeményre fagyott – amikor szűz hóban mentek a szánnal, Bácski attól félt, a lovak csüdjét felsérti az éles szélűre szakadozó kéreg. Makos Gábor nem talált akkora örömet az erdőjárásban, mint korábban; Bácski magyarázataira sem figyelt, a megismerhetetlen szépségű, ezerarcú erdőt mindenütt egyformának találta. Lassan-lassan megint nehezére esett a felkelés, étvágytalanná vált, az otthon töltött napokat végigfeküdte, még a nehezebb, ház körüli munkákban sem segített Szolga Erzsébetnek.

Szolga Erzsébet jókedve hozott aztán valamelyes derűt az életébe. Bácskival üzentek, hogy Szabarpusztán várja a lányt a város egészségügyi főnöke. Nem tudta mire vélni, de odasietett, és bele- pirult az örömbe, amikor az idegen védőnői állást ajánlott neki. A környék öt pusztáját, egy távolabbi hegyi falut és az erdészházakat bíznák rá. Öröme ellenére sem válaszolt azonnal, aggasztotta Makos Gábor furcsa viselkedése, attól félt, ha ő munkát kap, a férfi még jobban érzi kiszolgáltatottságát. Makos Gábor azonban jókedv- re derült a hírtől, mintha ez a megbízatás az ő létét is igazolta volna.

Szolga Erzsébet munkába lépésétől – az állami gazdaság szánja hordta őt körútjain – Makos Gábor megint szívesen kísérte el Bácskit az erdőbe. A vadleseket szenvedélyesen szerette. Hajnal előtt vagy kora délután ültek fel a magaslesre, szárazkolbásszal, egy kulacs pálinkával, jó melegen bebugyolálva. A tigris a lábuk előtt feküdt, olyan gazdaságosan helyezkedett el a magasles szűk kosarában, hogy ők ketten kényelmesen elfértek mellette.

Moccanás nélkül vártak, néha órákig, Makos Gábor füle megélesedett, a téli erdő templomi csendjéből magabiztosan szűrte ki az apró, gyakorlatlan fülnek mit sem jelentő zajokat. Tudta, mikor mozdult egy madár, az apró, száraz koppanásokból tudta, hogy szarvasagancs ütődik az ágaknak, kiszűrte a csendből egy távoli falu zajait is, néha még az emberi hangok foszlányai is eljutottak magaslesükhöz, erőlködve figyelt, hogy a beszéd jelentését is kihámozza, de az egyhangú mömömömö sohasem állt össze érthető szavakká. Megnyúlt nyakkal figyelt, már-már úgy érezte, elpattan valami a fejében.

Bácski megszólalt:

– Nem érdemes a beszédre figyelnie, úgysem lehet megérteni. Csak elfárad bele az ember

– Honnan tudja, hogy a beszédre figyeltem?

– Láttam. Kezdő koromban én is majd belebolondultam, hogy nem értem… Tudja, milyen messze beszélget az a két ember? Legalább három kilométer.

Ha valaki megtanulta ismerni a csendet, soha nem marad egyedül. Makos Gábor azt hitte, birtokába vette az erdőt, pedig ezek csak a téli erdő csendjének zajai voltak, s hol van ez a nyári falombok neszezésétől kísért csendkoncerthez?

– Akár hiszi, akár nem – mondta egyszer Bácski –, végül már azt is hallja az ember, ha egy bogár mászik a közelben.

Makos Gábor nem nagyon hitte, bár kénytelen volt meggyőződni, hogy a fővadász füle az övénél érzékenyebb, a közeledő vadat mindig ő hallotta meg előbb, magasra emelt mutatóujjal jelezte, hogy jön, Makos Gábornak néha percekbe telt, míg ő is fölfigyelt a halk pattogásra, bokorágak koccanásaira s az érdes, surranó neszekre.

Disznóra lestek. Bácski azt a feladatot kapta, hogy szoktasson egy kapitális kant valamelyik magasleshez, mert a Főnök szeretne disznót lőni. S a Főnök – a város teljhatalmú ura – kívánsága szent volt, legalább négy lótifuti ember kereste fel Bácskit egy hét alatt, a Főnök kapitális kanja ügyében. Bácski kuncogva mesélte Makos Gábornak, mintha valami jóízű titokra vagy sikerült tréfára emlékeztetné a Főnök disznaja. De hogy min nevet, azt nem árulta el, csak annyit mondott, valami jó kant kell felhajtani az öregnek, hadd vigasztalódjon.

– Miért kellene neki vigasztalódnia? – kérdezte Makos Gábor.

– Semmi, csak úgy mondtam – mosolygott Bácski kackiás bajusza alatt.

„Beetetett” néhány magasles körüli tisztást – azaz elszórt mindennap néhány cső kukoricát. Aztán Makos Gáborral sorra járták valamennyit, megnézték, milyen disznók szoktak oda. Ha a csörtetésből hallatszott, hogy többen vannak, Bácski máris legyintett.

– Nem ez lesz az igazi! Sokan vannak. Az én vén kanom egyedül jár Olyan, mint egy házsártos vénember. Sokszor meg akarták már lőni, de mindig meglépett. Ez kellene a Főnöknek!

Aztán egy szép, csillagos éjszakán magányos csörtetést hallottak a kisteleki erdőrész magaslesén. Bácski nem szólt semmit, Makos Gábor ebből tudhatta, hogy itt a nagy disznó, ha nem is a házsártos öregúr, de egy másik magányos remete, bizonyára értékes agyarakkal. A tisztás és az erdő találkozásánál elhalt a zaj, mindketten tudták, hogy a minden hájjal megkent erdei rabló most valamennyi, csodálatosra finomult érzékszervével egyszerre figyel. Gyanakodott. Bácski és Makos Gábor a szemüket erőltetve keresték az erdő sötét foltjában a disznót, de csak hallucináltak, egy-egy tömbszerű foltot mereven bámultak, néha már úgy tűnt, meg is mozdult, de aztán rá kellett jönniük – nem a disznót látták.

Jó negyedóra múlva halk zörrenés kíséretében kilépett a kan a tisztásra. Meg-megállva, szimatolva közeledett a kukoricacsövek felé, ormótlan testét a félhomály megnövelte, olyan volt, mint egy földre szabadult fantom.

Bácski hozzáértette a könyökét Makos Gáborhoz. Intett a fejével. Az örömtől rókaképűvé vált. Ez az, ez a házsártos öregúr azt mondta a rókaképen az öröm.

A vadkan fújva, hörögve, nagy zajjal evett, de félpercenként mozdulatlanná dermedt, ezek a pauzák együttvéve tovább tartottak, mint amennyi idő alatt elfogyasztotta a néhány cső kukoricát.

Ezentúl csak a kisteleki magaslesre jártak, Makos Gábor a harmadik vagy negyedik találkozásnál már úgy tekintett a vén kanra, mint régi, kedves ismerősére.

Bácski beüzent a Főnöknek, hogy minden rendben, jöhet, meglesz a nagy kan.

A Főnök azonban sohasem lőtte meg a házsártos öregurat.

Makos Gábor miatt. Mert az utolsó lesen, amikor a vén kan evés közben éppen mereven figyelt, Makos Gábor fölpattant a magaslesen, és artikulátlan hangon – mintha sebet ejtettek volna rajta – felüvöltött. A disznó három ugrással eltűnt a fák között, Bácski pedig egy kicsit ijedten, majdnemhogy tiszteletteljes ámulattal nézett a fiúra, s csak jó hosszú idő után mondta:

– Tönkretett. Tudja, hogy tönkretett engem… Ez ide többé vissza nem jön.

Makos Gábor összezárt fogakkal hallgatott.

– Ember! Miért csinálta ezt velem?

– Teljesen mindegy, nem? – mondta Makos Gábor, és egy pillanatig úgy érezte, megbolondul, mert maga sem tudta, miért szakadt fel belőle az artikulátlan üvöltés.

Szótlanul ballagtak hazafelé a kemény, megroppanó hóban. Bár igyekeztek korábban vájt csapásukban menni, időnként bele-belesüllyedtek a hóba, de most egyik sem segített a másiknak.

Egy csemetekert szélén ágazott ketté az útjuk. Bácski szembefordult Makos Gáborral. Harag nem látszott rajta, csak nagy szomorúság.

– Ezért engem a Főnök úgy kivág innen, mint a pinty.

– Miért, ki az a Főnök – kiáltott hangosan Makos Gábor –, talán maga az Isten!?

A fővadász savanyúra sikeredett mosollyal bólogatott, mint aki olyan dolgokat tud, amelyekről Makos Gábornak fogalma sem lehet.

– Jól mondja. Az! Ebben a városban ő az isten.

Makos Gábornak eszébe villant egy történet, a fővadász disznótorán mesélte tiszteletteljes ámulattal egy tejfölszőke fiatal erdész. A Főnök kint járt az erdőn, disznót akart lőni, Bácski kivitte egy magaslesre. Este megjött a disznó, és a Főnök – szuszogott, izzadt, reszketett, amikor meglátta a vadat – ezreket érő puskájából rádurrantott, a disznó meg sértetlenül elinalt.

Reggel egy másik helyre ment, oda is Bácski meg a tejfölszőke kíséretében – a kis erdész szíve majd kiugrott a helyéből a nagy ember közelségétől –, s nemsokára ott is megjelent egy meglehetős kan. Erre is rálőtt a Főnök, talált is, a disznó elvágódott a lövésre, de azon nyomban föl is pattant, és három lábon elinalt.

– Alsó lábszár – mondta Bácski szigorúan.

– Nem létezik – mondta az izgalomtól még mindig szuszogva és verejtékezve a Főnök.

– Láb az, kérem, nekem elhiheti – ismételte meg Bácski, és a tejfölszőkében meghűlt a vér, mert jól érezhette a fővadász hangján a fölényt meg némi gúnyt is. Azt hitte, a Főnök azonnal szétmorzsolja, de a nagydarab ember megvert kisgyerekként ballagott a fővadász után a lövés helyére. Bácski egy darab rózsaszín csontszilánkot emelt fel a földről, csóválta a fejét.

– Hátsó lábszár.

A biztonság kedvéért a tejfölszőkét elküldte a hannoveri vérebért, órák hosszat mentek a vérnyomon, de délfelé a Főnöknek is be kellett látnia, hogy ebből a trófeából semmi sem lesz.

– Ez a rohadt puska – mondta akkor –, félrehord.

– Megnézzük – mondta Bácski, az erdészpalántához fordult –, neked úgyse ártana már egy új kalap, akaszd arra a fára.

Jó száz méterre, egy magányos fenyő egyik csonkjára akasztotta a fiú a kalapját.

– Na most lőjön rá hármat! – mondta parancsoló modorban Bácski a Főnöknek.

A lövések után odagyalogoltak a kalaphoz.

– Na ugye, mondtam, hogy félrehord – mondta diadalmasan a Főnök, amikor a sértetlen kalapot meglátták.

– Menjünk vissza – utasította őket Bácski.

Visszagyalogoltak, a Főnök félénk pillantásokat vetett a fővadászra. Az meg intett neki:

– Hadd lám azt a puskát!

Most ő lőtt hármat. Megint odagyalogoltak a kalaphoz, egymáshoz egész közel három golyó szakította lyuk éktelenkedett rajta. Bácski visszaadta a puskát.

– Az emberben van a hiba, kérem – mondta keményen, és a Főnök lesütötte a szemét, mint egy kisgyerek.

Erre a történetre emlékeztette Bácskit Makos Gábor.

– Az más – legyintett a fővadász –, az erdő törvényeit az erdész tudja, ott ő az úr, s ezekről a törvényekről még a királyt is kioktathatja. A vadászat, kérem, az külön világ. De ha úr akar lenni az erdőben a fővadász, akkor jól kell végeznie a dolgát. És én most nem jól végeztem.

Makos Gábor megérintette a fővadász karját.

– Ne haragudjon rám.

– Én nem haragszom – mondta Bácski –, csak sajnálom, hogy magammal hoztam magát az erdőbe.

Ezzel sarkon fordult.

Makos Gábor zajongó lelkiismerettel ment haza. Azt hitte, lelkiismeret-furdalásától az elkövetkező napokban sem tud szabadulni. Másnapra mégis elfelejtette Bácskit vadkanostul, Főnököstül, egészen másfajta szorongás vett erőt rajta, s mikor Szolga Erzsébet megkérdezte tőle, „Mentek ma az erdőbe?” – összerezzent, úgy villant eszébe az erdőjárás, mint egy kínos kötelesség, aztán megnyugodva fölsóhajtott, persze, hiszen tegnap összevesztek Bácskival.

– Nem megyünk többet.

Szolga Erzsébet megütközve nézett rá.

– Miért nem mentek?

– Nem megyünk – mondta mogorván Makos Gábor, és Szolga Erzsébetet megint rossz sejtelmek fogták el, de nem kérdezett semmit.

Hiába is kérdezett volna, mert Makos Gábor elrévedő szemmel felugrott, s csak úgy kiskabátban kirohant az udvarra, s gázolni kezdte a térdig érő havat a ház körül ugyanazon a nyomvonalon, hol egykori gyalogútját taposta ki.

Szolga Erzsébet egy darabig kövülten bámulta az ablakban szabályosan föl-föltűnő emberét, míg végre észbe kapott, s Makos Gábor nagykabátjával kiszaladt az ajtón. A férfi ellenvetés nélkül bújt bele a nagykabátjába. Szolga Erzsébet közben a tigrist nézte, az állat olyan ellenséges volt, amilyen még soha, ugrásra készen, fémes tekintettel nézte a lányt.

– Átázik a cipőd, megfázol – rebegte, de Makos Gábor gyengéden eltolta az útból.

Szolga Erzsébet bizsergő tarkóval ment be a lakásba, azt várta, hogy a tigris ráugrik, mielőtt elérné az ajtót. Bent a hátát a becsukott ajtónak támasztotta, mintha testével akarná eltorlaszolni az utat. Orra tövén kiütött a verejték, sokért nem adta volna, ha most nem kellene ebben a házban lennie.

Két nap sem telt bele, Makos Gábor már szabályos utat taposott a ház körül. Szolga Erzsébetet megrémítette az érthetetlen szokás megújulása, szorongva járt-kelt a hóban, s ha munkájából hazafelé közeledett, mindig hangosabban kezdett dobogni a szíve. Titkolni próbálta maga előtt, de nem a tigristől félt, hanem Makos Gábortól.

Amikor Bácski elmondta neki a vadkan-történetet, még egy kicsit meg is nyugodott, arra gondolt, Makos Gábornak lelkiismeret-furdalása van, azért viselkedik ilyen nyugtalanul.

– Akkor már értem! – kiáltott fel, s a fővadászhoz fordult. – Kedves Ferenc, ne haragudjon rá, képzelje magát az ő helyébe, kiborul az ember, ha állandóan egy tigrissel kell együtt lennie. És a régi megszokott életéből nem maradt semmi. Tulajdonképpen rab, akárhogy is nézzük.

– Mit ért? – kérdezte Bácski.

– Hogy olyan furcsán viselkedik. Csak megy körbe-körbe. Még nézni is őrület.

– Kint volt a Főnök – mondta Bácski, és idegesen a bajszához kapott.

Szolga Erzsébet nem kapcsolt azonnal, mi köze ehhez a Főnöknek, de Bácski ideges mozdulata tudatosította benne, hogy nyilván nem sikerült a vadászat.

– Úgysem tudják magát nélkülözni. Miért hiszi, hogy ezért valami baja lesz? A Főnök nem bosszúálló.

– De még mennyire az. És különben sem a disznó miatt haragszik. Szolga Erzsébet nem merte megkérdezni, hogy hát akkor miért, és az elkámpicsorodott embert látva csak azt hajtogatta:

– Istenem, istenem…

– Azért én nem haragszom – mondta a férfi vigasztalóan.

– Amikor magával járt – kapott a szón a lány –, egész más ember volt. Vidám, boldog. Higgye el, ez volt az egyetlen öröme.

– Mit csináljak! – mondta mogorván Bácski, mintegy Makos Gáborra hárítva a felelősséget.

Tudta, mit akar Szolga Erzsébet, s bár nem nagyon volt ínyére, a lány szomorúsága meghatotta.

– Mondja meg neki, hogy eljöhet eztán is, ha akar. Részemről nincs harag.

Szolga Erzsébet repesve ment haza, nem riasztotta az sem, hogy pillanatokon belül meglátja a ház körül köröző Makos Gábort.

De nem látta meg. Bizonyára bent van a lakásban – gondolta. De csalódnia kellett. Makos Gábor ugyanolyan tempóban, ahogy a ház körül szokott gyalogolni, a kerítés belső oldala mellett ment, a fejét lehajtotta. Egy újabb ösvényt taposott, közvetlenül a drót belső oldalánál.

Nem mozdult, gondolta, megvárja Makos Gábort. Jó néhány percbe telt, amíg a férfi a futballpálya nagyságú területet megkerülte. Közeledtére a lány belekapaszkodott a kerítés drótjába, a nyakát nyújtotta. Kiáltani akart, de Makos Gábor arcát látva, beleszorult a szó. Annyira idegen, kíméletlen volt a férfi arca, hogy Szolga Erzsébet egy pillanatra abban reménykedett, nem is Makos Gábor. Szó nélkül gyalogolt el mellette – karnyújtásnyira –, arca meg sem rezdült, a lány biztosra vette, hogy meg sem látta őt.

Beszaladt a házba, nagykabátját magához szorítva hosszasan álldogált az előszobában, aztán úgy döntött, nem megy ki, megvárja ott bent Makos Gábort, s csak akkor mondja el neki az örömhírt.

Már látni is alig lehetett, amikor Makos Gábor abbahagyta a sétát, lihegve ült egy karosszékbe, Szolga Erzsébetnek éppen hogy csak biccentett, mintha zavarná a lány jelenléte.

– Gábor – mondta neki szelíden a lány –, Bácski azt üzeni, hogy holnap végiglátogatja az etetőket. Örülne, ha vele mennél.

Révült arc fordult feléje.

– Mi? Micsoda?

Meg kellett ismételnie a mondatot.

– Eh – legyintett türelmetlenül Makos Gábor –, érdekel is engem Bácski meg az etetői!

Szolga Erzsébet görcsösen markolta a szék karfáját.

– De hiszen annyira szereted az erdőt.

Makos Gábor válaszra sem méltatta. Levetkőzött, lefeküdt. A tigris hosszában végignyúlt az ágya előtt, ha Szolga Erzsébet oda akar feküdni, át kellett volna lépnie az állatot. De nem is akart odamenni.

A mostani gyalogtúra más volt, mint az őszi, akkoriban Makos Gábor a lakásban ugyanúgy viselkedett, mint máskor most azonban ellenséges lett, szinte nem is szólt Szolga Erzsébethez, és mindig külön aludt.

Káptalan látogatásai elől elhúzódott, szemmel láthatóan nem akart találkozni senkivel. A főhadnagynak feltűnt a lány szomorúsága.

– Rám haragszanak? Miért bújik előlem Makos úr?

Szolga Erzsébet majdnem elsírta magát, Káptalan gálánsan fölpattant, ujjheggyel megérintette a lányt.

– Valami baj van?

Könnyeivel küszködve bólogatott, de csak kint, a kocsinál mondta Káptalannak:

– Azt hiszem, az idegeire ment. Olyan, mint egy monomániás.

Bármennyire nem akarta is, segélykérő tekintettel kísérte a két mondatot.

Káptalanban fölrémlett Makos Gábor esetleges megőrülésének összes következménye, ráncolt homlokkal, szövetségesként nézett Szolga Erzsébetre, mint aki feltételezi, hogy a másik is felmérte a veszélyt, s most vele együtt a megoldáson töri a fejét.

– Ide figyeljen – mondta élénken, s közben oly módon fogta meg a lány karját, ahogy csak régi, bizalmas ismerősök engedhetik meg maguknak –, maga nem maradhat itt a házban.

– Hogyhogy nem maradhatok?

– Bármi érheti… majd úgy rendezzük, mintha baleset érte volna. Jobb, ha csak én járok ide.

Szolga Erzsébet csak most ébredt tudatára Káptalan bizalmas mozdulatának, kurta pillantást vetett a karján nyugvó kézre, s finom mozdulattal kilépett Káptalan keze alól.

– Szó se lehet róla, vele kell maradnom minden körülmények között.

Ez a mondat nagyon szónokiasnak tűnt. Vagy legalábbis nagyon sutának. Ezt mindketten érezték.


dugo@szepi.hu