Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    12.

    Mire megrokkant a hó, Makos Gábor szabályos rácsrendszert taposott az erdei ház udvarára. Hihetetlenül fontosnak tűnt neki ez a tevékenység, látástól vakulásig gyalogolt, egy-egy még nem tökéletesen kitaposott rész napokig izgatta, minden göröngynek és gödörnek különös figyelmet szentelt, precízen, aprólékosan dolgozott, már kora reggel kész tervvel lépett az udvarra, szinte minden lépésről előre tudott, megszervezte magának a taposást, alapos volt.

    Az olvadás tönkretette munkáját, de azért a ragacsos sárban jól látszott a téli taposás nyoma, alig várta, hogy szikkadjon, s újra kezdhesse az értelmetlen gyaloglást.

    Erre azonban már soha nem került sor.

    Szolga Erzsébet éppen Bácskiéknál időzött, amikor beállított egy férfi. Nem köszönt, s az arcán látszott, neki joga van itt nem köszönni. A szobában ülők valamennyien fölálltak.

    – Ön Bácski Ferenc? – kérdezte az idegen, szemmel láthatóan büszkén a hatásra, amit kurta-furcsa belépésével keltett.

    – Igen.

    – Mától kezdve ön nem fővadász. A lakást két héten belül hagyja el.

    – Kicsoda ön? – kérdezte felháborodva Szolga Erzsébet.

    Az idegen egy, árva tekintetre sem méltatta, továbbra is Bácskin tartotta szúrós tekintetét.

    – Remélem, tudja, miért?

    – Kérem szépen… – mondta gyámoltalanul Bácski, a kezét tenyérrel befelé a melle elé tartotta, de az idegen közbevágott:

    – Tudja, miért!

    Bácski leengedte a kezét.

    – Igenis, elköltözünk.

    Az idegen bólintott, kiment. Benn még akkor is mozdulatlanul álltak, amikor felberregett egy autó motorja.

    – De az istenit, ki volt ez? – kérdezte Szolga Erzsébet.

    – A Főnök embere – mondta Bácski.

    – Ismeri?

    – Nem.

    – Akkor honnan tudja, hogy a Főnök embere?

    – A Főnök embere – mondta Bácski.

    – A vaddisznó miatt? – kérdezte megszeppenve a lány.

    – Nem érdekes – legyintett a fővadász –, tudtam, hogy ez lesz belőle… A disznó miatt meg ne izgassa magát, attól csak csordultig telt a pohár.

    Szolga Erzsébet futva igyekezett a hírrel. Valami megfogalmazhatatlan remény élt benne. Nem abban reménykedett, hogy Bácskit valamilyen módon megmenthetik, sokkal inkább abban, hogy Makos Gábor tette következményeitől magába száll, megváltozik, nem lesz ennyire fensőbbséges, már-már nagyképű – egyszóval abban, hogy olyan lesz, mint régen.

    Makos Gábor akkor is gyalogösvényeit taposta, amikor Szolga Erzsébet megérkezett, de most, meglátva a lányt, elindult feléje.

    – Mi történt? – kérdezte mohón, mintha valami neki nagyon fontos esemény hírét várná.

    Szolga Erzsébet egy szuszra mondta el neki, kicsit lihegve, az ijedelemre és a megrökönyödésre kicsit rá is játszott, hogy nagyobb hatást érjen el.

    Makos Gábor arca az elbeszélés alatt meg sem rezdült, csak a vége felé – Szolga Erzsébet megrémült –, a vége felé mintha elmosolyodott volna, mint aki kedvét leli a kínos történetben, amelynek ráadásul saját maga volt az okozója, mert bár Bácski mondott valamit az „utolsó cseppről”, Szolga Erzsébet úgy adta elő az ügyet, hogy csakis Makos Gábor miatt van.

    Erre elmosolyodik!

    Határozott léptekkel megindult a ház felé. Szolga Erzsébet megragadta a karját.

    – Hát nem érted, Gábor mi történt?!

    Makos Gábor rámosolygott, az arca kisimult, kiegyensúlyozottnak, boldognak látszott – olyannak, mint régen, s a hangja is a régi, kedves becéző hang volt.

    – Ne félj, kedves, nem lesz semmi baj!

    Szolga Erzsébet érezte, hogy ez a nap valami rendkívülit tartogat, de most, hogy végre Makos Gábor régi hangját hallotta, látta a felszabadult mosolyt, nem törődött mással, belekarolt, az arcát a vállához szorította.

    – Mit akarsz csinálni? – kérdezte odabent, a félelemnek nyoma sem volt a hangjában. Félni csak akkor kezdett, amikor Makos Gábor már elment. Nem Makos Gábort féltette, valamilyen meghatározhatatlan szörnyűségtől tartott, amit ő semmiképpen sem tud megakadályozni.

    Félóra sem telt bele, Makos Gábor már Bácski lakásában állt a nyitott ajtón egy lépéssel belül, mögötte a tigris, az első lábai bent, a két hátsó kint a pitvarban.

    – Ne eméssze magát miattunk – mondta ellenségesen Bácski –, nem maga miatt történt.

    – Hát mi másért? – kérdezte ingerülten Makos Gábor a férfi ellenséges magatartása láttán.

    – Egy szarvasbika miatt, ha mindenáron tudni akarja. A Főnök akarta meglőni, de én másnak szántam. S úgy is lett. A disznó nem számít, előbb-utóbb találtak volna ürügyet.

    – Innen maguk nem költöznek el – mondta határozottan Makos Gábor

    – Miért, mit tud maga csinálni? – kérdezte gúnyosan a fővadász, s a fejével a tigrisre bökött. – Azt hiszi, félnek a tigrisétől? Makos Gábor sarkon fordult, becsapta az ajtót, s a kisvasút sínje mentén megindult a város felé. Bácski összeszűkült szemmel nézte az ablakból.

    – Mit akar ez?

    Felkapta a kurblis telefont, idegesen hallózni kezdett.

    – Kapcsolja nekem a városi rendőrséget… Káptalan főhadnagyot.

    Hosszú, fagyos csend következett, Bácskiné idegenül bámulta az urát.

    – Mit akarsz? Miért csinálod ezt? – kérdezte.

    – Csend – mordult rá Bácski, s már a telefonba folytatta: – Bácski Ferenc vagyok, az elbocsátott fővadász… Igen, Szabarpusztáról… Csak azt, hogy ez a Makos pár perccel ezelőtt elindult a város felé… Igen, a tigrissel.

    A túloldalon kattant a készülék. Bácski egy darabig még erősen szorította a füléhez a hallgatót, aztán ideges mozdulattal a villa mellé tette. Egy ellenséges pillantást vetett a feleségére, aztán elbizonytalanodott, tanácstalanul körülnézett, dühös léptekkel kiment a szobából. Az ajtót becsapta. A felesége odament a telefonhoz, helyére rakta a hallgatót. Makos Gábor a hegyoldalról nemsokára meglátta a várost, rossz párák lengedeztek a hegy markából összezsúfolt ólomszürke tetők s szomorú tornyok fölött.

    – Halihó, Város! – kiáltotta Makos Gábor.

    Az erdő visszhangozta a kezét lengető ember örömittas kiáltását. A tigris megnyúlt testtel állt mögötte, a nyakát magasra tartotta. „Ha egyszer szobrot csinálnak róla, ebben a pózban kell megörökíteni” – gondolta Makos Gábor.

    Megszaporázta s vidám bakugrásokkal fűszerezte lépteit, olyan lett, mint a tar erdőben bujkáló rügyfakasztó illatok.

    A városból akkor már megindult eléje egy század katona. Káptalan vezette őket. Számított rá, hogy Makos Gábor nem követi végig a kisvasút nyomvonalát, hanem levág egy meredekebb szurdékba szorult ösvényen. Ez meg is felelt terveinek. Bár nem tudta mire vélni Makos Gábor látogatását, tudta, semmi áron sem szabad a városba engedni. A biztonság kedvéért a kisvasúthoz is állított néhány őrszemet, de maga a zömmel a horhoshoz sietett. A két felső parton tüzelőállásba rejtette katonáit, maga pedig a város felőli lapályra torkolló végénél bújt el, hogy majd jó időben – mintha véletlen lenne – előbukkanjon. Katonáinak lelkére kötötte, hogy maradjanak rejtve, ha netán nem lesz rájuk szükség, meg ne tudja Makos Gábor, hogy egy század leste őt.

    – Ha kiáltok, először a levegőbe lőjetek – mondta –, s ha veszélyesre fordulna, akkor se célozzátok soha az embert. A tigrisre lőjetek.

    – Ez az, amelyiket nem fogja a golyó? – kérdezte az egyik katona.

    – Ki mondta neked ezt a zöldséget? – kiáltott dühösen Káptalan, s a háta megborsózott.

    A katonák harsányan nevettek társukon, néhányuk emlékezett csak az alig egy évvel korábbi eseményekre, s még aki szemtanúja volt, az sem hitte már el.

    Elhelyezkedtek a szurdék két partján, marháskodtak, nevetgéltek, hogy a csudába ijedt volna meg ennyi fegyveres egy vacak tigristől.

    Makos Gábor víg füttye már akkor odahallatszott hozzájuk, amikor még csak a szurdék felső végében járt.

    Káptalan kiugrott a bokor mögül, kicsit várt, s mikor meglátta a kanyarban kibukkanó Makos Gábort, megindult feléje. Meglepetést színlelt, bár meg kell mondani, nem valami fényesen sikerült, ha Makos Gábornak jobb szeme van, láthatta volna, hogy a főhadnagy szerepet játszik. Nyilván, ha véletlenül találkoznak, szigorúan rendreutasítja Makos Gábort, azonnal gyakori ígéretére emlékezteti. Most azonban, mintha rég látott kedves ismerősével találkozott volna, még mosolygott is.

    – Tudja, hogy ide már csak fél kilométer a város?

    – Tudom hát, oda megyek.

    – Megegyeztünk, hogy nem riogatja az embereket, miért nem állja a szavát?

    – Kidobták ezt a fővadászt.

    Káptalan nagyon jól tudta, kiről és miről van szó, de hogy időt nyerjen, megkérdezte:

    – Miféle fővadászt?

    Makos Gábor elmondta a történetet.

    – S most mit akar tenni? – kérdezte a tiszt.

    – Elmegyek a Főnökhöz.

    Káptalan először azt akarta mondani, hogy a Főnökhöz nem lehet csak úgy ukmukfukk bejutni, de aztán jobbnak vélte, ha az emberekre hivatkozik.

    – Halálra rémítené az embereket. Kár volna megint akkora riadalmat csinálni. Jobb lett volna, ha megvárja a csütörtököt. Velem is megüzenhette volna, mi a kérése.

    – Nem kérés – mondta Makos Gábor.

    Káptalan az arcára pillantott, és tanácsosabbnak látta nem firtatni, miért nem kérés.

    – Nagyon kérem, menjen haza – mondta –, én elintézem önnek ezt a csekélységet. Kihallgatást kérek a Főnöktől.

    – Magam akarom – nézett rá mogorván Makos Gábor

    – Ne gyerekeskedjen, kedves Gábor – szólította életében először a keresztnevén –, nem olyan nagy ügy ez. Higgye el, jobb, ha én intézem el.

    – Nem bánom – mondta rövid gondolkodás után Makos Gábor –, de akkor még ma el kell intéznie. Itt megvárom.

    Káptalan hiába próbálta lebeszélni. Beleegyezett, hogy még aznap visszajön, amilyen gyorsan csak lehet. Arra kérte Makos Gábort, hogy a szurdék másik oldalán várja meg. A járókelőkre hivatkozott, jobb, ha elbújik előlük.

    – Idefelé sem találkoztam senkivel – mondta Makos Gábor.

    – Jobb, ha számítunk rá – erősködött Káptalan, s gyors, ideges pillantást vetett a szurdék szegélyére. De a katonák kiválóan álcázták magukat.

    Végül megegyeztek, Makos Gábor visszament a szurdék másik oldalára, behúzódott egy bokros erdőrészbe, leült egy kőre, és fütyörészett. A tigris mellé heveredett a földre.

    Káptalan megvárta, amíg Makos Gábor eltűnik, magához intette az egyik tisztet, és megparancsolta, hogy várják meg őt állásaikban, mozdulatlanul és zaj nélkül, akkor is, ha órák múlva jönne vissza. Közben tartsák szemmel a szurdékot, s ha a tigrises férfi az ő érkezése előtt a város felé indulna, minden eszközzel tartsák vissza.

    – De csak óvatosan – tette hozzá végül, holott ő maga sem tudta, hogyan lehetne ezt a tigrist óvatosan visszatartani.

    Jó két órába telt, míg Káptalan visszaérkezett. Nem volt valami virágos hangulatban. A szurdék előtt tanácstalanul megállt. Azon törte a fejét, milyen parancsot adhatna katonáinak. Még mindig a Főnök pohos arcában csillogó, apró szemeket látta maga előtt, amelyek összeszűkülnek a haragtól. A nagydarab férfi megemelkedett székében, súlyos ökleit tankhajó nagyságú íróasztalára helyezte.

    – És maga az én rendőrségemtől kapja a pénzt! – üvöltötte. – Erről a tigrises históriáról hallani se akarok. Lőjék le azt a pasast! Megértette! A tigrisével együtt.

    Az altiszt meglátta Káptalant, leballagott hozzá. – Mi újság, főhadnagy úr?

    – Semmi… azazhogy – dadogta Káptalan, majd hirtelen határozottá vált a hangja. – Amit mondtam. Ha a férfi át akar jutni a szurdékon, lőjék a tigrist.

    – Értem. Az emberre vigyázunk – mondta a katona, és visszament.

    Makos Gábor még mindig a kövön üldögélt, a fütyörészést már abbahagyta. A tigris felpattant, amikor meglátta Káptalant.

    – Visszaülsz – mondta neki Makos Gábor.

    A főhadnagy szerencsétlenül állt a férfi előtt.

    – Hallgasson meg – mondta halkan, szinte bocsánatkérően.

    – Hallgatom – nézett rá Makos Gábor gúnyosan, s közben kezét a tigris fejére tette.

    – Az a helyzet, hogy egy század katonát vezényeltek ide a szurdék védelmére.

    – Ezt intézte két óra alatt?

    – Nem, a katonák már két órával ezelőtt is itt voltak. Tudtuk, hogy jön.

    – Honnan tudták?

    – Akit meg akar menteni, az jelentette be.

    – Bácski?

    Káptalan bólintott.

    – A szerencsétlen – nevetett Makos Gábor. Önkéntelenül simogatta a tigris fejét, elkomorodott.

    – Szóval ez a Főnök válasza? Egy század katona.

    Káptalan széttárta a karját.

    – Higgye el, én mindent megtettem. Nem érdemes ujjat húzni vele. Nincs önnek semmi gondja fönt az erdőben.

    – De most van. Ez a fővadász.

    – Talál magának helyet máshol is.

    – Szóval egy század katona – mondta elgondolkodva Makos Gábor –, jó, üljön ide mellém.

    Odébb húzódott a kövön.

    – Mit akar csinálni?

    – Üljön le!

    – Én, kérem, szolgálatban vagyok…

    – Na – mondta Makos Gábor a tigrisnek.

    A tigris fölpattant, lekushadt, feszülő izmai remegtek.

    – Leül? Vagy még mindig szolgálatban van?

    Káptalan a tigrisre pillantott, s lehuppant Makos Gábor mellé. Makos Gábor megveregette a tigris nyakát.

    – Fegyverezd le őket. Megölni senkit sem kell!

    – Ebből szörnyű botrány lesz – suttogta Káptalan.

    – Persze – mondta nevetve Makos Gábor, s a tigris egy hosszú ugrással eltűnt a szurdék felé.

    Szokatlanul hosszú idő telt el, amíg az első fegyver eldördült, de akkor aztán istentelen zenebona kerekedett.

    – Jó lesz egy fa mögé húzódnunk – suttogta Káptalan.

    – Ha annyira meg van ijedve, csak húzódjon.

    Egy kétségbeesett emberi üvöltés, a fegyverek elhallgattak, gyors fémes, koccanó zajok, fékevesztett lábdobogás, aztán csend.

    Makos Gábor is izgatott lett, ujjaival idegesen dobolt a kövön. Káptalan falfehéren ült mellette.

    – Menjünk – mondta Makos Gábor.

    Beóvakodtak a horhosba. Az úton néhány, eldobott fegyver hevert, a megtépázott bokrok s a meredek löszfalon a csizmasarkak karistolásai mutatták, hogy a katonák fejvesztetten ugráltak be a szurdékba.

    A lapályon meglepő csendélet fogadta őket. A rét közepén egymáshoz szorulva, mint a delelő birkanyáj, állt a század, s mintegy ötven méterre tőlük egykedvűen üldögélt a tigris.

    Amikor Káptalant meglátták, mozgolódás támadt, a tigris azonnal fenyegetően fölpattant, s a katonák szoborrá merevedtek.

    Makos füttyentett a tigrisnek, megveregette a fejét.

    – Jól van – ezzel a katonákhoz fordult. Elmehetnek.

    Az emberek nem mertek mozdulni, megbűvölten bámulták a tigrist.

    Makos Gábor közelebb ment hozzájuk.

    – Megsebesült valaki? – nevetett Makos Gábor, s akkor a csoport szélén megszólalt egy katona.

    – Ezt nem fogja a golyó.

    – Persze hogy nem – mondta szigorúan Makos Gábor –, különben már tavaly megjegyezhették volna maguknak. Tankokkal sem tudták legyőzni.

    – Mit akar velünk? – kérdezte egy riadt hang.

    – Semmit. Elmehetnek.

    Lassan felengedett a feszültség, néhányan kiléptek a körből, s mikor látták, hogy a tigris nem mozdul, a többiek is nekibátorodtak. Páran gyors léptekkel megindultak a város felé, míg mások nem tudtak szabadulni a tigris bűvköréből, megbabonázva bámulták, s ahelyett hogy menekültek volna, közelebb léptek hozzá.

    – Ha legközelebb megtámadnak, már nem leszek ennyire humánus – mondta Makos Gábor. – Mit gondolnak, hány perc alatt tépte volna szét magukat, ha megparancsolom neki?!

    Senki sem válaszolt.

    – Most pedig lássuk azt a híres Főnököt – nézett Káptalanra. – Velem jön?

    – Szeretnék valamit mondani – mormolta Káptalan. A földet nézte közben.

    – Tessék.

    – A Főnök parancsba adta, hogy, önre is lőjenek.

    – Na és?

    Káptalan fölpillantott Makos Gábor arcába, mintha azt kémlelné, valóban érti-e.

    – Sőt, hogy elsősorban önre lőjenek.

    – Mit gondol, mi lesz, ha a tigrisnek senki sem fog parancsolni?

    – Azt ők nem tudhatják.

    Makos Gábor kivörösödött a dühtől.

    – Nem érdekel!

    Elindult a város felé.

    A katonák széles utat nyitottak neki. Nem indult utána senki. Csak nagy sokára Káptalan, amikor Makos Gábor már eltűnt az útkanyarulatban.

    A városban Makos Gábor előtt kiürültek az utcák, a járókelők fejvesztetten ugráltak be a kapualjakba és az üzletekbe. Néhányuknak bizonyára eszébe jutott a múlt év tavasza.

    Háborítatlanul jutott el a tigrissel a városházáig. A kapu előtt fegyveres őr állt. Amikor meglátta Makos Gábort, lekapta a válláról a géppisztolyát.

    – Dobja el a fegyverét! – mondta neki.

    A katona beugrott a boltíves tölgyfa kapun, hallatszott, ahogy belülről ráfordítja a kulcsot.

    Makos Gábor a tigrisre nézett, s az állat azonnal ugrott, szinte még el sem halt a kulcs utolsó csikordulása, a kapu már kifordult szárnyakkal lengett a sarokvasakon. A katona belül ijedtében eldobta a géppisztolyt, s magasba emelte a kezét. A tigris megszaglászta az eldobott fegyvert, aztán lába egy könnyed mozdulatával rácsapott. A cső meggörbült, mint egy U szeg.

    – Hol a Főnök irodája?

    A katona dadogva magyarázta, merre kell menni.

    A titkárságon egy gépírónő és egy szemüveges férfi ült. A férfi az íróasztalra rakta a lábát. Makos Gábor beléptére felugrott.

    – Hogy, képzeli, bejelentés nélkül!

    Makos Gábor csak egy lekicsinylő pillantásra méltatta, és máris megindult a párnás ajtó felé. A férfi arca eltorzult a dühtől. Lépett egyet Makos Gábor felé a hatalmasok felsőbbségével, de a második lépést már nem tette meg, mert beugrott az ajtón a tigris. A titkárnő arca elé kapta a kezét, és idétlen fejhangon felvisított, a szemüveges tátogott, és az ellenkező fal felé hátrált. Makos Gábor benyitott a párnázott ajtón.

    A két svábbogár szem fennkölt felháborodással pislogott Makos Gáborra a tankhajó íróasztal mögül.

    – Mit akar?

    – Önnel szeretnék beszélni – mondta Makos Gábor még mindig az ajtóból.

    – Ki maga? Mi jogon merészel… Kárpáti – ordította a Főnök.

    – Ne ordítson – mondta szigorúan Makos Gábor –, Makos Gábor vagyok.

    – Takarodjon! – Látszott, még mindig nem tudja, kivel van dolga.

    Makos Gábor belépett a ajtón, a Főnök meglátta az ajtónyílásban a tigrist.

    Halkabb hangra váltott, de még parancsolóan próbált beszélni.

    – Azonnal hagyja el a szobát, vagy riasztom az őrséget!

    – Csak riassza – vetette oda Makos Gábor foghegyről. – Gyere be! – mondta a tigrisnek.

    A tigris belépett az íróasztaltól az ajtóig húzódó perzsaszőnyegre. Makos Gábor becsukta a párnázott ajtót.

    A Főnök kirántotta a fiókját, a kezében pisztoly villant, de villant a tigris is, olyan finom mozdulattal ragadta el a fegyvert, hogy közben nem is érintette a Főnököt.

    A férfi elfehéredett, görcsösen szorongatta trónusszerű széke karfáját. A tigris visszaballagott a szoba közepére, a perzsára ejtette a pisztolyt, könnyed mozdulattal rávágott. Egy bádoghalom maradt a mancsa alatt.

    A Főnök mukkanni se tudott rémületében. Makos Gábor egy kényelmes fotelba ült, szúrósan nézte a Főnököt.

    – A fővadász miatt jöttem.

    – Kérem, én nem tudom, mi van a fővadásszal. Én a város feje vagyok, piszlicsáré ügyekkel nem foglalkozom.

    – Ismeri vagy nem ismeri Bácski Ferencet? A főnök feje megrándult.

    – Ismerem.

    – A ön utasítására mondtak föl neki.

    – Igen.

    – Ezt az utasítást azonnal visszavonja.

    A Főnök egy darabig mereven bámulta az asztallapot, aztán sunyin végighordta a tekintetét a szobán, mintha a berendezés érdekelné módfelett. Tekintete súrolta Makos Gábort is, de végül a tigrisen állapodott meg.

    Az előszobából dörömbölés, lábdobogás és ideges zaj szűrődött be hozzájuk. Makos Gábor az ajtó felé bökött.

    – Nem lesz jó vége, ha szórakozni akar velünk. Önkéntelenül mondta így, hogy „velünk”, a tigrist is emberszámba vette. De ekkor már kivágódott az ajtó – a belépő az ajtószárny takarásában ülő Makos Gábort nem látta, de nem is törődött vele. A szoba közepén ülő tigrisre eresztett egy sorozatot. A tigris lustán felállt, lassan az ajtó felé fordult, majd egy hirtelen ugrással a lövöldözőre vetette magát. Felkelepelt még egy fegyver, de az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, csend lett odakint, a tigris újra bejött, mancsával becsapta az ajtót, és visszaült az előbbi helyére.

    – Tudhatnák már, hogy nem fogja a golyó – mondta Makos Gábor.

    – Visszavonom a fölmondást – suttogta a Főnök. A behemót ember most egész kis helyen elfért.

    – Rendben, akkor elmegyek – állt fel Makos Gábor. – Csak ezt akartam. Az embereinek adjon utasítást, hogy hagyjanak békén elmenni. Ha valami bajom történik, biztosíthatom, hogy a tigris elsőnek önt fogja megölni. – A tigrisre nézett. – Megértetted. – A tigris idegesen fölpattant, lépett egyet a Főnök felé, fenyegetően rávillantotta rózsaszínű ínyét.

    – Azonnal rendelkezem – mondta szolgálatkészen a Főnök, és felemelte a telefont. Elhadarta a parancsot, szerette volna már kívül tudni hívatlan vendégeit.

    Makos Gábor már a kilincset fogta, de nem lépett ki, odafordult a Főnökhöz.

    – Azt hiszem, ön kicsit sokat enged meg magának.

    A Főnök gyűlölködve nézte, szeme cipőgomb nagyságúra zsugorodott. A szótlanság feldühítette Makos Gábort. Elfintorodott. – Mutassuk meg neki, hogy nem kukoricázunk – mondta a tigrisnek –, húzzál egyet arra a pingpongasztalra.

    A tigris fölemelkedett – ezzel egy időben a Főnök ijedten curükkolt székestül a fal felé, minél messzebbre az íróasztaltól –, a tigris, szokásához híven, méltóságteljes ballagás után villanásgyorsasággal csapott az asztalra, s a tankhajó, mint egy fáradt, öreg kulipintyó földrengéskor, két darabra esett.

    Makos Gábor háborítatlanul jutott ki a városból. Bár hegynek vezetett az útja, fürgén lépkedett, ilyen elégedettnek még soha életében nem érezte magát. A tigris hosszú, értelmetlen vágtákkal és bohókás szökellésekkel mutatta jókedvét.

    A szurdékon át – az eldobált fegyverek még mindig ott hevertek – elérték a kisvasutat, s újra a sínpár mellé szegődtek. Szabarpusztán Makos Gábor Bácski háza felé vette az útját. A fővadász ellenségesen fogadta, hellyel sem kínálta, az asszony rebegte félénken:

    – Üljön le.

    Makos Gábor nem fogadta el a kínálást.

    – Nem kell költözniük sehova. Visszavonták a fölmondását.

    – Sok bajunk lesz még ebből – nézett rá sötéten Bácski –, magának is, meg nekem is.

    Makos Gábor fölélénkült, azt hitte, a fővadász már hallott a történtekről.

    – Honnan tudja, hogy mi történt?

    – Nem tudok semmit. Csak ismerem a Főnököt.

    – Egyet se féljen a Főnöktől – mondta elkedvetlenedve Makos Gábor –, és ha valaki piszkálódik, csak szóljon nekem.

    A fővadász nem válaszolt. Makos Gábor egy, darabig még a lábait váltogatva, szerencsétlenül ácsorgott a szobában, aztán megfordult, és elment. A fővadásszal való találkozás elkedvetlenítette. Csak lassan ment ki a fejéből az akadékoskodó ember. Otthon már túlcsorduló boldogsággal ölelte magához Szolga Erzsébetet.

    Megint boldog napokat éltek, csak Szolga Erzsébet homloka felhősödött el néha.

    – Azt hiszem, nagyon nagy felelősséget vettél a válladra – mondta.

    Makos Gábor nem értette.

    – Felelősség? Miféle felelősség? Egyszerűen csak igazságot tettem.

    „Éppen erről van szó” – gondolta Szolga Erzsébet, de nem szólt, s pillanatok múlva már el is felejtette aggodalmát.

    Következő csütörtökön Káptalan nagyon levertnek látszott.

    – Az egész város önről beszél – mondta.

    – Azért ilyen rosszkedvű? – nevetett Makos Gábor.

    Káptalan futó pillantás vetett rá, közben furcsa grimaszt vágott.

    – Azt hiszem, az emberek boldogok – mondta sötéten.

    – Miért?

    – Azt hiszik, eljött az igazságtevő.

    – Miért kellene igazságot tenni?

    – Majd meglátja. Azt hiszem, nem kell sokáig várnia.

    Szolga Erzsébet gondterhelten hallgatta a beszélgetést, lágy hangon, szeretettel kérdezte:

    – Valami kellemetlensége támadt miattunk?

    – Ugyan, dehogyis – rázta a fejét Káptalan, s hálásan, hű kutyaszemekkel pillantott a lányra.

    – Mondja csak el bátran! – reccsent közbe Makos Gábor. Valamitől elszállt a nevethetnékje.

    – Nem is tudom… nem történt semmi különös. Csak minden megváltozott körülöttem. A kollégák nagyon furcsák hozzám… úgy érzem, készül valami.

    – Önnek a haja szála sem fog meggörbülni – ordított Makos Gábor, a másik kettő idegenkedve nézte a tajtékzó férfit, ugyan mi baja történhetett?

    – Nem hiszem, hogy bármi bajom is lenne – mondta gyorsan Káptalan.

    Sietve búcsúzott, s kézfogás közben segélykérően nézett Szolga Erzsébetre.

    Makos Gábor ingerült maradt. Szolga Erzsébet érezte, hogy tennie kellene valamit, hogy a férfi feloldódjék, de mintha megbénult volna a nyelve, szótlanul tett-vett a házban. Makos Gábor estefelé már nem bírta tovább, utánarohant a konyhába.

    – Úgy látom, már te sem bízol bennem. Ha nem jól érzed itt magad, elmehetsz. Ha akkora teher velem lenni.

    Szolga Erzsébet keze ernyedten esett a combja mellé, lehajtotta a fejét. Sírva fakadt.

    Makos Gábor nem vigasztalta. Rácsapta az ajtót, bement a szobába. De amikor Szolga Erzsébet egy óra múlva se jött be hozzá, ideges lett, előbb föl-alá járkált, aztán nem bírta tovább, kirohant a konyhába. Azt hitte, még mindig sír a lány, de Szolga Erzsébet konok arccal ült az asztal mellett, maga elé bámult.

    – Ne haragudj, hogy megbántottalak – mondta szerencsétlenül Makos Gábor s hozzálépett. Átfogta a vállát.

    De a lány egy apró mozdulattal kihúzta magát a tenyere alól.

    – Most hagyjál! Most ne. Tudhatod, hogy nagyon szeretlek. Most hagyjál egy kicsit!

    Kibékültek, de ez a veszekedés halvány kis heget hagyott mindkettejükben.