Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    16.

    Számított rá, hogy a tegnap esti mulatozás után fölkeresi valaki a Városi Tanácstól, gondolta, hogy Káptalant küldik, más nemigen merészkedett még most sem a „tigrises házba”. Délig azonban nem történt semmi – Makos Gábor nyakát megnyújtva ült az első szoba udvari ablaka mellett, ahonnan meghallhatta a kapunyílást. A várakozás, a megfeszített figyelem elfárasztotta, tekintete újból meg újból a tigris foltos oldalára esett, egyre idegesebb lett, megint kivonultak a konyhába, idegesen mosta újra, s amikor csak nem akart eltűnni, súrolókefét fogott, elborult szemmel sikálta a foltot. A tigris nyöszörögni kezdett, mintha a kefe érzékeny pontját érintené, el-elugrált Makos Gábor elől, ilyenkor a teljes súlyával nekitámaszkodó férfi előreesett, alig tudta egyensúlyát megtartani.

    De a foltot nem sikerült eltüntetnie. Olyan maradt, mint az első mosás után, ugyanolyan halvány, hamuszürke, s ezen a hamuszürke területen még a szőr minősége is silányabbnak látszott, csapzottnak, ritkásnak, betegesen vékonyszálúnak.

    Káptalan lépései hozták a megváltást, Makos Gábor fölugrott, eléje rohant. A tiszt meghökkent, nyilván nem a legkellemesebb látványt nyújtotta a vízzel összefröcskölt zakójú, izzadó, csapzott férfi.

    Káptalan lecövekelt az ajtó előtt.

    – Nem magánemberként jöttem – mondta, s hangszínén érezhette Makos Gábor az elhatározást, ebbe a házba többé nem is jön magánemberként.

    Az ellenséges hang biztonságot adott neki. Előbb még arra gondolt, hogy beljebb invitálja Káptalant, de most lazán nekitámaszkodott az ajtófélfának, olyan pózban, hogy a tiszt akkor se mehetett volna be a lakásba, ha akart volna.

    – Az elnök szeretne önnel beszélni.

    – Mondja meg neki, hogy nem lakom olyan körülmények között, hogy magas rangú vendégeket reprezentatíven fogadjak.

    Káptalan gúnyosan lebiggyesztette a száját.

    – Nem is arra gondolt, hogy idejön. Kéri, hogy, délután négyig keresse föl a tanácson.

    – És nem mondaná meg, hogy ez a Lestyán kit ugráltatott tegnap? – ordított Makos Gábor.

    – Uram, kár kiabálnia. Én átadtam az üzenetet.

    – Mert azt ugráltassa ma is – mondta Makos Gábor semmivel sem kisebb hangerővel.

    A tiszt megfordult, és elindult a kapu felé.

    – Álljon meg! – üvöltötte Makos Gábor

    Káptalan behúzta a nyakát, maga mögött érezte az ugrásra kész tigrist. Megfordult. Nem csalódott, a tigris megfeszült testtel állt a gazdája mellett.

    – Parancsoljon.

    – Ne játssza nekem itt a sértett trubadúrt! Mit képzel, ki maga! Akkor menjen, ha mondom! Értette?

    – Kérem, hallgatom.

    Makos Gábort idegesítették a lakonikus, udvarias válaszok, de legyőzte dühét, elfordult, mintha a tiszt többé körömfeketényit sem érdekelné.

    – Mondja meg annak a Lestyánnak, ha akar valamit, jöjjön ide.

    Néhány lépést sétált az udvaron, mintha máris Lestyán fogadásának lehetséges módozatain töprengene, aztán odavetette Káptalannak:

    – Elmehet.

    De Káptalan nem mozdult.

    – Mondtam, hogy elmehet.

    – Ha nem haragszik, magánemberként is mondanék valamit.

    Makos Gábor szúrósan nézett a tisztre.

    – A felesége tegnap nagyon sokat szenvedett – folytatta Káptalan. – Azt hiszem, nem érdemli meg. Csak ezt akartam mondani.

    Makos Gábor erre sem szólt semmit. A tiszt megfordult és elment.

    Lestyán lefegyverző arccal érkezett.

    – Ne haragudjon – mondta –, hogy a tanácsra kérettem, nagyon sok dolgom van. Nem tudtam, hogy nem szívesen jár be a városba.

    Makos Gábor a második mondatra felkapta a fejét, szerette volna a gúny felhangjait felfedezni benne, de nem sikerült, Lestyán kijelentése őszintének tűnt.

    Bevezette a szobába.

    – Nem olyan ugyan, mint az ön lakása…

    – Éppen erről szeretnék beszélni. Én már akkor sem értettem, hogy miért ide akar költözni, amikor visszajött a városba. A Tanács úgy döntött, hogy önnek sokkal méltóbb lakóhelyet biztosítunk, senki sem vonja kétségbe, hogy a legnagyobb mértékben megérdemli. Ismeri a Borzási-kastélyt?

    Makos Gábor diadallal felkapta a fejét.

    – Megint száműzni akarnak.

    – Kérem, szó sincs róla – tiltakozott Lestyán. Miért lenne a Borzási-kastély száműzetés?

    – Ezt jól kifundálták – nevetett Makos Gábor. – Megint öt kilométerre lakjak a várostól. Hogy színemet se lássák. Igaz?

    – De hát miért gondolja így? Kap egy szolgálati gépkocsit, természetesen a házhoz teljes személyzetet is adunk, sofőrt is, akkor jön be a városba, amikor csak akar.

    – Milyen gépkocsit adnak? – kérdezte ellenségesen. – Talán van olyan gépkocsijuk, amelyikbe ő belefér? – fejével a tigris felé intett.

    – Keresünk – mondta némi kis zavarral Lestyán, s az ő szeme is a tigrisre tévedt.

    – Jó, ha keresnek, akkor gondolkozom rajta.

    Lestyán távozása után rossz sejtelmei támadtak. Már bánta, hogy az elnök modorától, engedékenységétől hagyta magát lefegyverezni. „Világos – gondolta –, már megint összefogtak ellenem. Száműzni akarnak. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Még hogy autó, személyzet”… Gonosz mosolyra rándult az arca. – Márpedig rajtam nem fognak ki. Igaz? Nem fognak ki rajtunk – szólt oda hangosan a tigrisnek. Az állat, mintha neheztelne, lomhán felállt, átment a szoba távolabb eső végébe, és háttal Makos Gábornak, lefeküdt.

    – Mi az, hát már te is ellenem vagy? – kiáltott föl, odaugrott a tigrishez. Már lendült a lába, hogy belerúgjon, de az állat ráemelte szúrós, merev pupillájú két szemét, Makos Gábor megrettent, és két nagy ugrással átmenekült a másik szobába. Pedig a tigris meg se moccant. Csak akkor kelt fel, amikor már Makos Gábor majdnem magára csapta az ajtót. Befejezni azonban nem tudta a mozdulatot, a tigris mancsa máris az ajtórésben volt. A férfi a szoba legtávolabbi sarkába húzódott, a falnak lapult. A tigris beslisszant az ajtórésen, teste elnyúlt, a tenyérnyinél alig valamivel szélesebbre nyílt ajtószárny meg se rezdült, szinte a szőrét se súrolta. Megállt az ajtó előtt, mozdulatlanságában nem volt semmi ellenséges, Makos Gábor mégis rémülten simult a falnak, a félelemtől erejét vesztette, már-már azt hitte, összecsuklik.

    A tigris nem nézett rá, az ablak felé fordította fejét, személytelenül állt szemben Makos Gáborral. Ettől kissé erőre kapott, rekedtes hangon suttogta:

    – Menj az ablakhoz!

    A tigris azonnal teljesítette a parancsot.

    – Feküdj!

    Lefeküdt.

    Makos Gábor keze fejét végighúzta a homlokán, és kiment a szobából. Az ajtót nem csukta be, tudta, hogy a tigris utánajön. Utána is jött, de csak komótosan, jó néhány másodperccel később.

    Bár már elszállt a tigris okozta furcsa riadalma, azért nem érezte jól magát az állattal kettesben. Máskor, ha elindult valahová, mindig hívta a tigrist, most nem szólt semmit, bár tudta, hogy, az állat úgy is követi.

    Céltalanul, de gyors léptekkel sietett ki az utcára, s ösztönösen egy játszótér felé indult.

    Nem találkozott senkivel az utcán. Jó száz méterbe telt, míg megértette, azért nem találkozik senkivel, mert menekülnek előle. A házakból kilépő emberek hirtelen visszafordultak, s a szembejövők is sietős léptekkel tűntek el.

    A játszótéri gyerekek, mint a közéjük vágott kőtől megriadt verébcsapat, fröccsentek szét láttára.

    Leült egy padra, bámulta a gyerekek nélkül kietlen homokozót, a libikókák piros deszkáit. Tekintete a tigris foltos oldalára esett. Elindult a Sárkány felé.

    Az utcán most sem találkozott senkivel. Előre élvezte a riadt csendet, ami beléptekor megüli a kávéházat. Megdörzsölte a kezét. Még oda sem értek, már rászólt a tigrisre.

    – Az ajtóban feküdj! Nem megy ki senki!

    A kávéházban azonban nem volt egy lélek sem. Langyos kávé- és füstszag ülte meg a termet, a sárga plüssel behúzott székek egykedvűen pöffeszkedtek a márványasztalok között. A pult mögé kémlelt. Nem volt ott senki. Egy darabig ácsorgott a kávéház közepén, várta, hogy a személyzet közül valaki megjelenik. Erőlködve fülelt, ettől a csend percegni kezdett.

    Leült ugyanahhoz az asztalhoz, ahol előtte este Szolga Erzsébettel és Káptalannal ült. Várt. A kirakatnyi üvegablakon kikémlelt a térre. Semmi mozgás. Elkiáltotta magát:

    – Pincér!

    Semmi válasz.

    A tigris oldalát az ajtónak támasztva feküdt.

    – Gyere el onnan! – szólt rá.

    Megint kiáltozni kezdett. Hiába.

    Fölállt, bement a pult mögé, levette a whiskys üveget, teletöltött magának egy vizespoharat. Még sohasem ivott whiskyt. Nagyot kortyolt belőle. Undorodva összehúzódott az arca. Kiköpte.

    – Bakelitízű – mondta a tigrisnek.

    A maradék italt a pult mögé löttyintette a földre. Megkereste a konyakosüveget. A konyaktól is megrázkódott. Azért a hóna alá csapta az üveget. Két poharat is odatett az asztalára. Még egyszer töltött magának, s egy hajtásra kiitta. Kisétált a térre, körülnézett. Az egyik saroknál egy árnyat látott villanni, hallani vélte a futó lábak dobaját is.

    – Idehozd – intett a tigrisnek.

    Az állat elrohant, egy másodpercbe sem telt, rémült kiáltás harsant. Makos Gábor lépett egyet a hang irányába, aztán mégis megállt. Hadd szenvedjen, gondolta. Bement a kávéházba.

    A tigris egy madárkaszerű öregembert terelgetett maga előtt. Az öreg eleinte hangosan jajgatott, aztán szótlanul tűrte a tigris bökdösését, a tér közepén az állat már előtte jött, az öreg reszketve követte.

    Belépett a kávéházba. A tigris benyomta mögötte az ajtót, lefeküdt.

    – Jöjjön ide! – mondta Makos Gábor

    A vénember megindult az asztal felé. Gyűrött, rossz ruhát viselt, régi szabású „fecskefarkas” inggallérja betűrődött a kabátja hajtókája alá, s úgy állt ki onnét, mint egy szamárfül. A szeme, mintha egy kocsonyadarabkára kerek, valószínűtlen kék festéket cseppentettek volna.

    Akár Lestyán anyjáé – gondolta Makos Gábor.

    – Üljön le!

    Az öreg leült vele szemben, oda, ahova tegnap Szolga Erzsébet.

    – Miért menekülnek előlem? – kérdezte Makos Gábor.

    Az öreg nem válaszolt, szeme sarkából a tigris felé pislogott.

    – Nem érti?

    Az öreg az üveg után nyúlt.

    – Mi ez? – kérdezte.

    – Nem hallotta, mit kérdeztem?!

    Az öreg maga elé húzta az egyik poharat, és remegő kézzel teletöltötte. Beleszagolt a pohárba.

    – Konyak – mondta, és örülhetett, mert ráncai váratlanul rendeződtek. Lehet, hogy mosolygott.

    Fölhajtotta az italt.

    – Brrr – mondta, és megrázkódott. – Ez jólesett.

    – Miért félnek tőlem? – makacskodott Makos Gábor.

    – Miért uszította rám a tigrist?

    – Mert inni akartam valakivel.

    Az öreg bólintott, mint aki éppen erre a válaszra számított. Újra töltött, most teleöntötte Makos Gábor poharát is. Ittak.

    – Ez tegnap megölt egy lányt – intett az öreg a tigris felé.

    – Meghalt? Lehetetlen. A saját lábán ment el innen.

    – Azt beszélik – mondta mordan az öreg. Újra töltött. Ittak.

    Makos Gábor visszaült.

    – Nem halt meg senki – mondta. – Ez a tigris még senkit se ölt meg… De megölhet…

    Az öreg fölpattant, bal kézzel megdöndítette a mellét.

    – Engem. Engem öljön meg. De előbb ezt én ölöm meg.

    Kiitta a konyakot.

    – Akarsz király lenni? – kérdezte Makos Gábor.

    – Akarok – rikoltotta, és átnyújtotta a kezét az asztalon. – Csenterics.

    Lassan átvonultak a pulthoz, hogy ne kelljen üvegekért mászkálni. Az öreg inkább fröccsöt ivott, Makos Gábor konyakot. Besötétedett, de nem keresték a villanykapcsolókat. Az öreg disznó dalokra tanította Makos Gábort, azokat üvöltözték. A trágár szavaknál felröhögtek.

    Az öreg teletömködte üvegekkel a zsebeit. Kibotorkáltak a kávéházból. A téren most sem láttak senkit.

    – Máskor is legyen szerencsém – gálánskodott az imbolygó vénember.

    Makos Gábor a térdét csapkodva nevetett.

    – Hehehe… most meglátjuk, hogyan szalad a király… Futás!

    – Ne marháskodj, édesapám, én…

    – Futás!

    Az öreg megriadt, csetlő-botló léptekkel kocogni kezdett lefelé a téren.

    – Keresd meg! – mondta Makos Gábor a tigrisnek.

    Az öregember megérezte a veszedelmet, gázt adott, a tigris vészes morgással ugrált a nyomában, az öreg fölbukfencezett. A borosüvegek összetörtek a zsebében. Fölugrott, rohant tovább. Vékony cikcakkos borcsík maradt utána az aszfalton.

    Makos Gábor hangosan hahotázott, és füttyentett a tigrisnek.

    Hazafelé menet kifejezetten örömet okozott neki az üres utca. „Félnek tőlem” – gondolta elégedetten. Eszébe jutott Szolga Erzsébet. Bizonyára durcásan gunnyaszt otthon, a vacsorát kitálalta a konyhaasztalra, és a legbelső szobába húzódott. Ez kissé lehangolta.

    Otthon azonban nem talált senkit. Idegesen rohanta végig a szobákat, hallózott. De válasz nem érkezett. Kirohant. Mire az első telefonfülkéhez ért, már szinte kijózanodott, legalábbis a hangja nem volt bizonytalan, amikor a rendőrségi ügyeletestől Káptalant kérte.

    – Mit képzel, itt alszik a parancsnok úr? – kérdezte fölényesen az ügyeletes.

    – Akkor adja meg a lakása számát!

    – Keresse holnap.

    – Ide figyeljen! – üvöltötte. – Makos Gáborral beszél! Érti, Makos Gáborral! Mond ez magának valamit?

    – Kérem…

    – Azonnal mondja a számot.

    Hallotta, hogy a másik oldalon leteszik a kagylót, valami suspitolásfélét elhozott hozzá a drót. Jó öt percet kellett várnia, mire végre újra felvették a rendőrségen a kagylót. Egy borízű férfihang bemondta az öt számot.

    Káptalan szolgálatkész, de azért kicsit ideges hangon hallózott a készülékbe.

    – Micsoda? Eltűnt a felesége?

    Hangjában őszinte rémület csengett, de Makos Gábor észre sem vette.

    – Fél órán belül kerítsék elő.

    – Ember, de hát honnan kerítsem elő, ha egyszer fogalmam sincs, hol van. Menjen haza, várjon. Talán moziba ment. Vagy valami más dolga van. Igen, miért ne mehetett volna moziba.

    Ez úgy hangzott, mintha magát nyugtatná.

    Makos Gábor lecsapta a kagylót. Hazarohant. A ház még mindig lehunyt ablakszemekkel hallgatott. Szolga Erzsébet nem volt otthon. Nem tudott leülni, föl-alá járkált a szobában.

    Ki-kiszaladt az udvarra, felrántotta a kaput, végigkémlelte az utcát. Dermesztő üresen nyújtózott az utca a homályban, szürkén és ellenségesen. Húsz perc se telt el, de azt hitte, már órák óta vár a lányra. Akkor jutott eszébe a tigris, bizonytalansága egyszeriben elszállt, fölényt érzett, s fölény e tudata már azt is megengedte, hogy dühös legyen Szolga Erzsébetre.

    – Vezess! – mondta a tigrisnek.

    A tigris határozott léptekkel indult lefelé a zegzugos utcákon, áthúzott egy lebontott telep gazverte nyiladékán. A régi házakat azért bontották le, hogy helyet csináljanak a városszéli, állandóan terjeszkedő új lakótelepnek. A gazos mező szélén, épülő házak közé értek. A tigris a legrövidebb utat választotta, téglatörmeléken, száraz maltercsomókon botladoztak. Most már nem csodálkozott rajta, hogy nem találkoztak senkivel, pedig képtelenségnek tűnt, hogy ilyen rövid idő alatt mindenkit értesítettek, hogy az utcán van a tigrissel. De még csak látni se láttak senkit.

    A tigris egy négyemeletes ház kapuján fordult be, a második emeleten megállt egy ajtó előtt, és Makos Gáborra nézett. Az ajtón nem volt névtábla. Makos Gábor tétovázás nélkül csöngetett. Hallotta, ahogy bent halkan nyílik egy ajtó.

    – Ki az? – kérdezte egy nő. Nem Szolga Erzsébet hangja volt.

    – Nyissa ki!

    Bent hökkent csend támadt, Makos Gábor újra a csengő gombja felé nyúlt.

    – Maga az, Gábor? – szólt szelíden a nő az ajtó mögött.

    Makos Gábor keze megállt a levegőben, hol hallotta ezt a hangot?

    – Én vagyok – mondta –, engedjen be.

    Az ajtó résnyire kinyílt. Adrien állt előtte.

    – Maga az?

    – Jó estét! – mondta a lány, s egy rosszul sikerült mosolyt röppentett Makos Gábor felé. – Szeretném megkérni, ne jöjjön be.

    – Itt van a feleségem?

    Adrien bólintott, belül megint nyílt az ajtó, az ajtórésben Adrien válla fölött meglátta Szolga Erzsébet sápadt arcát.

    – Nagyon kérlek, menj haza! Ne gyere be, Gábor!

    – Miért, mit titkoltok előlem?

    – Semmit sem titkolunk. Szeretnék egy kis nyugalmat.

    Makos Gábor, mintha nem is hallotta volna a lány szavait, Adrienhez fordult.

    – Örülök, hogy ismét találkoztunk – mondta. – Ugye, megengedi, hogy bemenjek?

    – Gábor, nagyon kérem, hogy…

    – Köszönöm – bólintott Makos Gábor és megindult befelé.

    Szolga Erzsébet beszaladt a szobába. Adrien nem mozdult az ajtórésből, Makos Gábor szelíden nekifeszítette mellét. Adrien nem engedett.

    – Ugyan, ne gyerekeskedjék! – mondta Makos Gábor, a hangja olyan volt, mint a kavicstól megrepedő vastag üveg karcos reccsenése.

    Adrien félreállt. Makos Gábor belépett, s csak most, hogy Adrien szembekerült a fénnyel, látta, hogy a lány mennyit változott. Keskenyebb, átszellemültebb lett az arca, a hervadás bája most tetőzött finom ráncokkal erezett arcán. Olyan volt, mint egy apácafőnöknő. Makos Gábor feléje lépett, megragadta a kezét.

    – Adrien! – kiáltott.

    Adrien finoman elsiklott a fal mellett, ajkát mereven összezárta. Bement a szobába.

    Makos Gábor is megindult befelé, a tigris egy ugrással megelőzte.

    Adrien riadtan nézte Makos Gábort – látszott, jobban tart tőle, mint a tigristől –, Szolga Erzsébet az ezredesné vállára borulva sírt. Az öregasszony egy kopott fotelban ült – Makos Gábor ráismert, az Attila utcai házban is ez volt az ezredesné kedvenc bútordarabja –, a fotel karfájának, baloldalt, két mankó támaszkodott, jobboldalt Szolga Erzsébet ült, s úgy kapaszkodott az öregasszonyba, mint végső menedékbe.

    Az ezredesné fölegyenesedett ültében, bal kezét, amellyel eddig Szolga Erzsébet haját simogatta, az ajtó felé nyújtotta.

    – Azonnal hagyja el a házamat!

    Makos Gábor megszeppenve nézte a vézna öregasszonyt, összeszorult a torka. Ösztönösen hátralépett, megfogta a kilincset. Aztán, mintha elszégyellte volna magát, újra előrelépett.

    – Jó, elmegyek – mondta –, de nem egyedül.

    – Erzsébet itt marad – mondta határozottan az ezredesné. Makos Gábor elvigyorodott.

    – Ő itt. De Adrien velem jön.

    Szolga Erzsébet fölugrott, szembefordult Makos Gáborral.

    – Engem itt befogadtak. Nincs jogod – kiáltotta.

    – Senki sem megy önnel – mondta halkan az ezredesné.

    Makos Gábor kitárta az ajtót. A fejével intett Adriennek.

    – Menjünk!

    Adrien nem tudott megszólalni, iszonyodó arccal hátrált, a fejét rázta.

    Az öregasszony megmarkolta mankóit, fel akart állni.

    A tigris felmordult, függőlegesen fölugrott a levegőbe, a padlóra érve vicsorogva körbeforgott, mintha mindenünnen támadást várna.

    Az öregasszony visszahullott a székbe, Szolga Erzsébet újra a fotel karfájára hanyatlott.

    – Na, jöjjön! – mondta Makos Gábor rekedten. Adrien engedelmesen kiment az ajtón.

    – Ajánlom, egyikőtök se hagyja el a lakást – fordult Szolga Erzsébet felé Makos Gábor, és becsapta maga után az ajtót.