Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    17.

    Hazafelé menet Makos Gábor nem tudta szóra bírni Adrient. Mint egy holdkóros ment mellette, akkor sem tiltakozott, amikor Makos Gábor belékarolt.

    – Miért nem akar velem szóba állni?

    Adrien nem válaszolt. Talán nem is hallotta a kérdést.

    A ház ellenségesen fogadta őket magába, a villanylámpa kigyúló sárga fénye mit sem változtatott a szobák ridegségén.

    – Üljön le! – mondta Makos Gábor.

    Adrien nem mozdult, hátát a szekrény oldalának támasztotta.

    – Szóval elhatározta, hogy nem beszél. Nekem úgy is jó. Felkattintotta az ágy melletti villanyt, bezárta az ajtót. Fütyörészett. A belső szobából kihozott egy üveg Martellt meg két poharat. Lerakta az ágy melletti asztalkára. Levetkőzött. Adrien elfordította a fejét. Makos Gábor bebújt a paplan alá, töltött mindkét pohárba.

    – Nem iszik?

    Adrien nem fordult feléje, rázta a fejét.

    – Akkor egészségére!

    Felhajtotta. Nem szólt semmit, nézte a lányt, időnként átrezdült az arcán valami fölényes mosolyféle.

    – Küldje ki a tigrist – szólalt meg alig hallhatóan Adrien.

    Makos Gábor, mintha jó tréfát hallana, fölnevetett.

    – Úgysem megy. Jöjjön, üljön ide! – beljebb húzódott az ágyon.

    Adrien idegesen a tigrisre kapta a tekintetét. Makos Gábor újra töltött magának.

    – Inkább idehozzam?

    Adrien odament, leült az ágy szélére. Makos Gábor keze lassan végigcsúszott a lány térdén, megérintette ölébe ejtett kezét. Adrien keze jéghideg volt. Újra fölemelkedett, megfogta a poharakat. Az egyiket Adrien kezébe erőltette.

    – Koccintson velem!

    Tartotta a poharat. A lány egy hirtelen mozdulattal, anélkül hogy koccintott volna, lehajtotta a konyakot. Megrázkódott.

    – Engedjen el – mondta. A hangjában nem sok meggyőződés volt.

    Makos Gábor nevetett.

    – Nem bolondultam meg. Évek óta várok erre a pillanatra.

    Adrien idegesen rápillantott.

    – Nagyon kérem, engedjen elmenni!

    – Talán maga nem várta, hogy így történjen? Nem?

    Adrien szótlanul bámult maga elé. Makos Gábor már csak azt látta, hogy finoman hullámzani kezd a háta. Sírt.

    Makos Gábor újra megfogta a kezét.

    – Maga egy gyilkos, érti, gyilkos! – zokogta Adrien, de a kezét nem húzta el.

    Makos Gábor eloltotta a villanyt, magára húzta a lányt. Szájon akarta csókolni. Adrien mereven összezárta a száját, nyöszörgött.

    A férfi felült, vetkőztetni kezdte. Adrien, mint egy fabábu, ült mellette, Makos Gábornak időnként az az érzése támadt, nem is élőlényt vetkőztet.

    A lány teste márványhideg volt.

    Makos Gábor simogatni kezdte, csókolgatta. A lány lúdbőrös lett, Makos Gábor tenyere diadalmasan futott végig a finoman reszelő felső karon.

    – Néz – suttogta Adrien.

    – Ne törődjön vele – suttogta vissza Makos Gábor, és szájon csókolta Adrient.

    A lány ajkai engedelmesen szétnyíltak.

    Hajnaltájt arra ébredt Makos Gábor, hogy Adrien vinnyogva sír mellette.

    – Mi az, mi bajod? – könyökölt fel.

    – Mocskos vagy. Mindent mocskossá teszel, amihez hozzáérsz – hüppögte, és kiugrott az ágyból.

    Makos Gábor finom súrlódó zajokból hallotta, hogy öltözik. Felkattintotta a villanyt.

    – Feküdj vissza.

    Parancsolónak szánta a hangját, de a lógó harisnyában, kombinéját maga elé kapó lány annyira szánalmas volt, hogy megszelídült tőle.

    Adrien tovább kapkodta magára a ruhákat. Makos Gábor undort érzett.

    – Feküdj vissza! – mondta most erélyesebben.

    – Nézd meg a tigrisedet! Csak nézd! – kiáltott Adrien, és a tigrisre mutatott.

    Felkönyökölt, hunyorogva nézte az állatot. Először azt hitte, a gyenge világítás űz vele tréfát, kiugrott az ágyból, felkattintotta a nagy villanyt.

    A tigris szőre hamuszürke volt. Ugyanolyan hamuszürke, mint a korábbi foltja. Makos Gábor dermedten nézte, észre sem vette, hogy Adrien kinyitja az ajtót, és kibotorkál a nedves, félhomályos hajnalba.
    Délben, amikor Káptalan megjött, Makos Gábor még az ágyban heverészett. A tiszt összeszűkült szemmel nézte a tigrist, szerette volna megkérdezni, hogy mitől szürke, de ahogy Makos Gábor kialvatlan, gyűrött arcára esett a tekintete, olyan heves gyűlöletet érzett, hogy azonnal rátért jövetele céljára.

    – Az elnök úr üzeni, hogy megvan az autó. Kérdezteti, mikor kezdhetjük a költözést.

    – Miért nem ő maga jött? Fél?

    – Dolga van – mondta kurtán Káptalan.

    – Jó, hát ha dolga van, mondja meg neki, hogy nem költözöm a Borzási-kastélyba. Abba a házba költözöm, ahol ő lakik most.

    Káptalan hallgatott, nézte a csizmája orrát.

    – Érti?

    – Igen, értem – mondta kelletlenül. – Viszontlátásra.

    – Várjon még!

    Káptalan felállt.

    – A feleségemnek mondja meg, hogy legkésőbb délután ötre itt legyen.

    – Jobb lenne, ha ezt saját maga…

    – Ne vitatkozzon. Tudja, hol a feleségem?

    – Az egész város tudja.

    – Mit akar ezzel mondani?

    – Semmit.

    – Hogy az egész város tud viselt dolgaimról, mi? Hogy gyűlölnek, mi? – Elvigyorodott. – majd még nekem is zengedezni fog a dicsőítő kórus… Hehe… Dögöljenek meg!

    Felült, ölébe gyűrte a paplant, Káptalanra villantotta a szemét. Egy darabig elmélyülten mozgatta meztelen lábujjait.

    – Magát pedig leváltom. Az inasom lesz. Annak való.

    Káptalan nem válaszolt, mereven nézte Makos Gábort. Nem látszott félni.

    – Most pedig csinálja, amit mondtam. Ötre legyen itt a feleségem. És holnap költözni akarok. Egy szögig legyen berendezve. Az a szoba, a dolgozó, vagy micsoda, maradjon úgy, ahogy van.

    – Az már a Főnök idejében is úgy volt – mondta gúnyosan Káptalan.

    – És ezután is úgy lesz! Elmehet.

    Végigkutatta a lakást ennivalóért, de csak egy darab kenyeret talált és egy kilónyi nyers húst. Lusta volt nekilátni sütni, elrágcsálta a kenyeret. A húst nem tette vissza a jégre, csak ledobta az asztalra. A konyhaablak keretének támaszkodva evett, bámulta az udvar fehér kövekkel körülbástyázott virágágyásait. Emlékezett még, Szolga Erzsébet milyen vidáman meszelte annak idején a köveket, s most úgy érezte, attól, hogy a lány nincs a házban, a kert máris elhanyagolt, gondozatlan. Pedig ugyanolyan volt, mint tegnapelőtt. Szokatlan szusszanásra lett figyelmes. Megfordult. A tigris, két első mancsát a konyhaasztalnak támasztva, megnyúlt nyakkal szagolgatta a húst.

    Másnap kora reggel harsány kiáltozás verte fel álmából. Az utcán bútorszállító kocsi állt, a sofőr és a rakodómunkások nem mertek kiszállni, kiáltoztak Makos Gábornak. Nagy nehezen behívta őket – a tigris rájuk se hederített. Úgy feküdt a sarokban, mintha beteg lenne.

    Makos Gábor megitatott a rakodókkal egy üveg pálinkát, ő maga nem ivott egy kortyot sem. Az emberek ettől erőre kaptak, pillanatok alatt berakodtak – bútort egy darabot se vitetett el Makos Gábor – , s pálinkától megnövekedett önbizalmuk még megjegyzésekre is futotta.

    – Meg kellene fürdetni ezt a tigrist – mondta egyikük, s Makos Gábor, bár jól hallotta a megjegyzésből az iróniát, nem szólt semmit.

    Az új házban jelentkezett a személyzet. Három marcona, szemmel láthatóan mindenre elszánt férfi és két öregasszony, az egyik szakácsnő, a másik takarítónő.

    – A főkomornyik hol van? – kérdezte Makos Gábor.

    – Miféle főkomornyik?

    – Káptalan, aki eddig rendőrparancsnok volt.

    Nem tudtak róla.

    Ebben a házban volt telefon, Makos Gábor feltárcsázta a rendőrséget, de Káptalan nem volt benn.

    Telefonálás után végigjárta a házat. Nem lehetett panasza, csodálatosan berendezték. Különös kíváncsisággal nyitott be a dolgozószobába, s nagy megelégedésére szolgált, hogy rendelkezése szerint ugyanúgy hagyták a szoba berendezését, amilyen Lestyánnal való beszélgetésekor volt.

    A földszinten választott magának szobát, egy nagy, lovagteremszerű helyiséget – a berendezésről látszott, hogy szalonnak szánták –, az egyik végébe fölállíttatott egy ágyat. Soha többé egyetlen más szobába nem nyitott be.

    Estefelé megérkezett Káptalan. Civilben. Makos Gábor szemrehányásaira nemigen zavartatta magát, azt mondta, magánügyben volt távol.

    – Rendben, akkor most elmegy a feleségemért. Ne jöjjön vissza nélküle.

    A tiszt – azaz most már főkomornyik – bólintott, s szótlanul otthagyta Makos Gábort. Jó egy óra múlva jött vissza, azt mondta, hogy Szolga Erzsébet egy nap haladékot kér, az éjszakát még szeretné Adrienéknél tölteni. Míg mondókáját előadta, a tigris balsejtelműen mormogott.

    – Kuss! – szólt rá Makos Gábor.

    A tigris erre elhallgatott.

    De Szolga Erzsébet másnap délre sem érkezett meg, négy óra felé Makos Gábor már dühösen szaladgált terem méretű szobájában föl s alá. Hívatta Káptalant, újra elküldte a lányért.

    – Nincs ott – jelentette visszatérte után Káptalan.

    A tigris morogni kezdett, Káptalan arca megmerevedett.

    – Az ezredesné azt mondja, ma korán reggel elindult, azzal, hogy idejön.

    Makos Gábor Káptalanra szegzett szemét lassan a mocorgó, vinnyogó tigrisre fordította. Elvörösödött, tekintetét visszakapta Káptalanra.

    – Hazudik!

    A tiszt nem ért rá védekezni, mert Makos Gábor felugrott, a tigris felé fordult.

    – Hazudik? Igaz? – kérdezte tőle.

    A tigris Káptalan felé ugrott, vicsorgott, a rózsaszín ínyből félelmetesen világítottak a sárgásfehér fogak.

    – Tehát hazudott! Köszönöm, Káptalan.

    A tiszt falfehéren hátrált a vicsorgó tigris elől.

    – Megérdemelné, hogy széttépessem – mondta tárgyilagosan.

    Káptalan a falnak szorult, igyekezett úrrá lenni félelmén, egy hang se hagyta el a torkát, de homlokát, arcát kiverte a víz.

    – Ide! – mondta Makos Gábor

    Megvetően végigmérte Káptalant, s a tigrissel a sarkában kivonult.

    Autóba ült – a tigris kényelmesen elfért a böhöm fekete batár hátsó ülésén.

    A szíve vadul kalapálni kezdett, amikor újra ott állt szemben a második emeleti ajtóval. A csöngetésre ugyanazokat a könnyű lépteket hallotta, mint első alkalommal. Csakhogy most már tudta, kinek a lépései. Meg sem várta a kérdést, megszólalt.

    – Adrien, én vagyok, engedjen be!

    – Istenem, mit akar még, mit akar tőlem? – a hang alig-alig hatolt át az ajtón.

    Makos Gábort bántotta a meggyötört, szemrehányó hang.

    – Magától semmit – mondta keményen –, küldje ki Erzsébetet.

    – Nincs itt.

    Most megint ajtónyikorgás hallatszott, a mankók koppanásából nem volt nehéz megtudni, hogy az öregasszony is kijött az előszobába.

    – Ne komédiázzanak velem, tudom, hogy itt van. Erre már az ezredesné felelt.

    – Hordja el magát, nincs itt a felesége.

    – Engedjenek be!

    – Nem, nem. Ide soha többé – sipította az öregasszony, hallatszott, ahogy Adrien csitítgatja.

    A harmadik emeleten nyílt egy ajtó, valaki áthajolt a lépcsőkorláton, lenézett, ijedt szusszanással visszakapta a fejét, és beugrott a lakásba. Makos Gábor már csak elvillanó sziluettjét látta. Kedve támadt a leskelődő után rohanni, hogy rajta töltse ki bosszúját, de bent megint harsogni kezdett az ezredesné.

    – Menjen innét, gyilkos, menjen innét!

    – Nagyon kérem, ne ordítson – mondta idegesen Makos Gábor –, nyissák ki az ajtót, mert betöröm.

    – Csak törje, csak törje, másképp nem jön be, csak ha betöri…

    A hang eliszaposodott, mintha vér szaladt volna az öregasszony torkába – valószínű Adrien a szájára szorította a kezét.

    Makos Gábor nem tétovázott tovább. Intett.

    Az ajtó a tigris első csapására kifordult a sarkából. A két nő dermedten állt az előszobában, de az öregasszony, amikor Makos Gábor eléje ért, sziszegve megszólalt.

    – Átkozott legyél, ne légy Isten előtt soha kedves, a magod is átkozott legyen, s az is, aki a világra hozott!

    Makos Gábor megtorpant.

    – Hallgasson!

    Az ezredesné hangja vékonyan felmagasodott.

    – A halálod is olyan legyen, mint az életed, a szemétdombon halj meg! – lóbálta a mankóját.

    Makos Gábor torkon ragadta az öregasszonyt, megrázta. Adrien odaugrott, hogy anyjának segítsen, de a tigris rávetette magát, elsodorta. Makos Gábor visszaparancsolta a tigrist, elengedte az öregasszonyt. Az ezredesné erejét vesztve csúszott a földre.

    Dühe ködében nézte a két – fogasról lehullott kabátok közt heverő – nőt, pillantása Adrien szakadt, félrecsúszott harisnyájára esett, keserű íz szaladt a szájába. Adrien a fölcsúszott szoknyáját fektében a térdére húzta – s Makos Gábor ekkor már úgy érezte, soha ennyire senkit nem gyűlölt, mint Adrient és az anyját.

    Berohant a lakásba, benyitogatott a mellékhelyiségekbe, de Szolga Erzsébetet nem találta. Nekirontott a szekrényeknek, szétdúlta az ágyakat – hiába.

    Adrien az anyját támogatta a szobába. Nem sírt egyikük sem.

    – Hol van?

    – Mondtuk, hogy elment – mondta szárazon Adrien.

    A haragtól, becsapottságtól reszketett a hangja.

    – Hova?

    – Nem tudom.

    – Megölöm. Mind a kettőt megölöm.

    Feléjük lépett.

    Adrien megbotlott, az öregasszony teljes súlyával ránehezedett.

    – Istenem – mondta nyögve, mintha az anyja tehetetlen testének súlyán kívül a kényszerű árulás terhe is ránehezedne –, hát az a tiszt vitte el. Már tegnap este elvitte.

    – Káptalan?

    – Az, csak menjen már innen! Menjen!

    Makos Gábor lerohant, beugrott az autóba.

    – A tigrist kövesse – mondta izgatottan a sofőrnek. Kihajolt az ablakon, intett a félrehajtott fejjel bámuló tigrisnek: – Előre, vezess!

    A sofőr elindította a motort, de a szürkésfekete borzas tigris nem teljesítette a parancsot. Vinnyogva kerülgette az autót, az ajtót kaparta. Makos Gábor kinyitotta a hátsó ajtót, beengedte. A tigris elnyúlt az ülésen, fejét első lábai közé ejtette, mozdulatlanul feküdt, mintha megdöglött volna. Makos Gábor zavartan pislogott hátra, szisszentett, a tigris erre fölemelte a fejét.