Lázár Ervin: A fehér tigris

18.

Otthon hívatta Káptalant.

– Na, mondja csak el még egyszer, mi történt a feleségemmel?

– Én nem…

– Ne hazudjon!

– Az állomásra vittem. Ő kérte – mondta Káptalan.

– S miért tagadta le?

– Megsajnáltam – válaszolta sötét arccal a tiszt –, menekülni akart.

– Megsajnálta?… Hova utazott?

– Nem tudom…

Makos Gábor vértelen arccal az ágyára heveredett. Párnát gyűrt a feje és a fal közé.

– Maga akarta – mondta halkan, s ordítva hozzátette: – Álljon oda, középre!

Káptalan odaállt.

– Utoljára kérdezem, hol van Erzsébet?

– Nem tudom.

– Rövidesen tudni fogja… Dolgozd meg! – szólt a tigrisnek.

Káptalan az ajtó felé ugrott, de a tigris már a mozdulat elején rávetette magát, leteperte.

Makos Gábor maga is meglepődött, hogy a tigris a kínzások milyen változatos tárházát ismeri. Bizsergő háttal nézte a földön kínlódó férfit, arra várt, hogy felüvöltsön. De Káptalan nem jajgatott. Talán, ha ordít, előbb abbahagyatja Makos Gábor. Így csak akkor mondta, hogy „elég”, amikor már rongycsomóként feküdt a férfi a földön. Megvárta, amíg magához tér.

– Most sem tudja?

– Honnan tudnám – suttogta Káptalan.

– Na, akkor tovább – mondta Makos Gábor a tigrisnek.

Káptalan feljajdult, eltakarta az arcát. Makos Gábor elégedett volt. Most már ordít. Puhul a gazember. De Káptalan perceken belül elájult. A tigris lucskosan, harmonikázó horpasszal állt mellette. Az ájultat nem bántotta.

Makos Gábor a pincébe záratta Káptalant.

– Az életükkel felelnek érte – mondta a személyzetnek. – Ha megszökik, maguk is így járnak. S ha a városban híre megy, akkor sem állok jót magamért. Megértették?!

Minden délelőtt fölhozatta a tisztet, és megkínozta. Végül már mozogni sem tudott a szerencsétlen ember, ölben hozták fel a pincéből a „reggeli tornára”. Így nevezte Makos Gábor.

De akár tudott Káptalan Szolga Erzsébet hollétéről, akár nem – nem vallott. Elhaló hangon jajgatta:

– Ha megöl, se tudok semmit mondani.

Makos Gábor ebben az időben sokat járt el a városba. De mintha indulásáról azonnal értesült volna mindenki – eleinte egy lélekkel sem találkozott. A Sárkányban szokott inni, kényszerű ivócimborákat a szomszéd házakból, hivatalokból parancsolt ki magának. Aztán néhány, mindenre elszánt fickó megvárta őt a Sárkányban. Félelmüket legyőzte az ingyen ivás lehetősége. Makos Gábor ezekkel sem bánt különbül, mint a többiekkel, ha kedve kerekedett, négykézláb mászatta őket a Sárkány linóleumpadlóján, vagy megzargatta őket a tigrissel. A haverok azért nem maradtak el. Igaz, jókedvében jutalmazott is, állásokat, lakást, pénzt, földet osztogatott a pernahajdereknek. A Városi Tanács szó nélkül teljesítette minden parancsát. Csak egyszer próbált Lestyán beszélni Makos Gáborral.

Ráuszította a tigrist, s harsányan röhögött, amint a már soványságából rég kilábalt, gömbölyödő elnök eszeveszetten futott a kapu felé.

Társaságához nők is csapódtak, nem különbek, mint a „barátok”.

Esténként nagy orgiákat rendeztek Makos Gábor házában.

A rémüldöző város kezdett felocsúdni, megszokták Makos Gábor jelenlétét, s hogy szokásokat vett fel, most már szokásaihoz igazodtak. Még hálát is éreztek a vagányok és kurvák iránt.

De akkor a tigrises férfinak új kedvtelése támadt. Díszes meghívókat nyomtatott, a város minden vezetőjét „garden party”-ra hívta. Az aranyozott meghívó aljára fenyegető, fekete betűkkel ezt nyomták: „megjelenés ajánlatos”.

Hiánytalanul eljöttek. A vagányok és a vezetők egymás mellett ültek a gazdagon megterített asztalok körül. Talán fel is vidultak volna a meghívottak, ha Makos Gábor föl nem hozatja a pincéből a magatehetetlen, foltosra vert arcú Káptalant. De felhozatta, odaültette a vendégek közé.

– Egy kis betegségen esett át – magyarázta a meghökkent társaságnak, s szívélyesen kínálgatta Káptalant.

A tiszt nem nyúlt se italhoz, se ételhez.

A magányos szerencsétlen figura balsejtelemmel töltötte el a vendégeket – s egyre disszonánsabb lett a vagányok és a kurvák hangoskodása is. Bekapcsolták a zenegépet, táncra kerekedtek. A tisztes polgárasszonyok vonakodva indultak táncba a vigyorgó vagányokkal. Makos Gábor azért esküdni mert volna rá, hogy tetszik nekik a hecc.

Ő Lestyán feleségét választotta.

– Maga tetszik nekem.

– Megtisztelő – mondta zavart mosollyal az asszony, s Makos Gábor válla fölött a férje után kémlelt.

Lestyán a szoba egyik távolabbi zugából nézte őket, rángott a szája széle. Az asszony rántott egyet a vállán, partneréhez simult.

– Emlékszem magára a hegyről – mondta a férfi –, véznácska volt akkor. Most kitelt, megszépült, nem is gondoltam, hogy ilyen szép is tud lenni.

– Jobban élünk – mosolygott rá a nő.

– Főúrian, igaz?

– Úgy, de azért az úr maga. Ezt mindenki tudja, hogy ebben a városban Makos Gábor az úr.

Furcsán mondta ki a nevét, Makos Gábor fölkínálkozásnak érezte. Megbizsergett a háta.

A vagányok akkor már elemükben voltak, ordítoztak, dühítették a férjeket.

– Na, ebből elég volt – mondta halkan Makos Gábor, és elengedte az asszonyt.

Intett az inasnak, hogy kapcsolja ki a zenegépet.

A hirtelen támadt csendben mindenki feléje fordult. Lestyánné mellette állt, elnyílt szájjal, palástolatlan csodálattal nézte a férfi gőgös arcát.

– Hazamehetnek – mondta Makos Gábor.

Az egyik vagány abban a hitben, hogy ők még maradnak, fölkiáltott:

– Egypár pipit azért itt tarthatnánk.

– Ti is hordjátok el magatokat! – mondta hidegen.

Lestyánné lesütött szemmel kezet nyújtott.

– Hát, akkor viszontlátásra!

– Maga marad – mondta neki Makos Gábor.

A nő meggyőződés nélkül tiltakozni kezdett, de a férfi pillantása elhallgattatta.

A vendégek menekültek. Elszoruló szívvel siettek a kapuig, s még akkor sem lélegeztek föl, amikor már jó messzire voltak a háztól.

Lestyán még ott lézengett a szobában, tétova léptekkel elindult feléjük.

– Igazán jól éreztük magunkat – mondta Makos Gábornak, és ideges mozdulattal nyújtotta a karját feleségének.

Makos Gábor a szeme közé nevetett.

– A nagyságos asszony úgy döntött, hogy marad.

Az asszony jeleket próbált adni a férjének. Nem nagyon bánta, hogy Makos Gábor is látja.

– Ne erőlködjön, elnök úr! Ugye, ma nem akar futni?

– Tiltakozom, ez…

Makos Gábor hosszút szisszentett a fogai közt. A tigris odalépett hozzá, ránézett.

A mérnök kihátrált az ajtón, a folyosóról behallatszottak sietős léptei.

A nő úgy szeretkezett, mint egy kiéhezett szuka. Makos Gábornak leginkább az nem tetszett, hogy a tigris jelenléte egyáltalán nem zavarta.

– Veled akarok élni, te vagy a legcsodálatosabb a világon – suttogta a fülébe a nő. – A világ ura lehetsz, ha akarod.

Másnap reggel elzavarta.

Most már ritkábban járt le a városba, a polgárokra mégis ezek a napok hozták az igazi megpróbáltatásokat. A „haverok” felkutatták a legszebb nőket, s mint a marhavásárra az állatokat, ötösével hajtották a villába. Makos Gábor kupecként mustrálta őket, s – ahogy a marhavásáron szokás – választott. A többin a haverok osztoztak. Igaz, ekkor már belőlük is kevés maradt, a legtöbbjének ez a mulatság már sok volt – szép csendesen lekoptak.

A nők menekültek a városból, de mindannyi mégsem tudott elutazni. A férfiak szervezkedtek, tenni akartak valamit, de a vezetőség, Lestyánnal az élen, csitította őket, nehogy még nagyobb veszedelem szakadjon rájuk. Olyannyira, hogy a nőkre vadászó vagányokat karhatalommal őriztette a város, nehogy, valaki kezet emeljen rájuk. Féltek a tigrises ember bosszújától. Csak az ég felé kiáltott átkok sűrűsödtek meg a város fölött.

Makos Gábor aztán beleunt ebbe is. Keservesen egyedül érezte magát. A vagányokat kitiltotta a házból, naphosszat járt körben a kertben – a személyzet ijedten figyelte, ahogy, rója a köröket, azt hitték, megbolondult.

Két hét múlva már kitaposott gyalogúton körözött; a tigris feketén, eszelősen ugrándozott mögötte.

Akkor már nagyon régen nem látta Káptalant. Magához rendelte. A tiszt valamelyest megerősödött, de még mindig tétován, lassan járt, sokáig állni se bírt.

Makos Gábor leültette.

– Beszélgessen velem!

Káptalan nem szólt, rosszat sejtve nézett kínzójára.

– Úgy bántak velem, mint a kutyával, emlékezzen rá. Ha tudnak, megölnek.

Káptalan nem válaszolt.

– Mit hallgat! Megöltek volna, igaz?!

– Igaz – mondta sötéten Káptalan, s szemét nem vette le Makos Gábor arcáról.

– Örült volna neki, mi?

– Én mindig segítettem önt.

– Segített… – színészkedve felnevetett. – De örült volna, ha megölnek?

– Akkor nem tudhattam, amit most. De ha tudom, magam ölöm meg.

Elhallgatott, nem tudta, helyes volt-e ezt mondania. Csendben hozzátette:

– Magának is jobb lett volna.

Makos Gábor mereven nézte a meggyötört, csonttá aszott embert.

– A végén még rendes ember lesz a gonoszságaimtól – mondta gunyorosan.

Káptalan lehajtotta a fejét.

Makos Gábor az ablakhoz sétált, bámulta az őszi kertet.

Fújt a szél, a levelek úgy hullottak a fákról, mint a zuhanóbombázók.

– Nem lebegnek, figyeli, zuhannak.

– Nem értem – fordult feléje ültében Káptalan.

Makos Gábor mélázva hallgatott. Visszasétált Káptalanhoz.

– Elmegyek innen – mondta. – Megkeresem Szolga Erzsébetet, és híremet se hallják soha. Vele akarok élni.

– Ő már nem akar magával.

– Honnan veszi?

– Tudom.

– Tehát azt is tudja, hol van? – emelte fel a hangját.

– Tudom.

– Ne hazudjon!

– Miért hazudnék? Érezte ön kezdettől, hogy tudom… És azt is, hogy nem mondom meg.

Makos Gábor előrehajolt.

– Mert szereti, mi?

– Igen. Az első pillanattól. És ő tett jobbá, nem az ön gaztettei.

– Gaztett – ismételte automatikusan. – Szóval ez folyt a hátam mögött.

– Nem folyt a háta mögött semmi. Jellemző, mennyire nem ismeri Erzsébetet.

– Ne Erzsébetezze!

– Erzsébet a legtisztább ember a világon.

– Igen? Hát akkor most azonnal megmondja, hol van.

– Soha – mondta eltökélten Káptalan. – Inkább meghalok.

– Meglátjuk. – A tigrishez fordult. – Rajta!

A tigris kelletlen léptekkel indult Káptalan felé.

– Gyerünk! – üvöltötte Makos Gábor

A tigris meglódult. Káptalan fölugrott, minden erejét összeszedte, felkapta a széket, és a tigris felé csapott.

Az állat elugrott az ütés elől, vinnyogva hátrált.

Mindketten csodálkoztak. Makos Gábor még egyszer elmotyogta a parancsot, de a tigris nem közeledett Káptalanhoz.


dugo@szepi.hu