Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: A fehér tigris

    19.

    Saját kezűleg zárta vissza a tisztet a pincébe. Embereinek megtiltotta, hogy szót váltsanak vele. Eltette a kulcsot, az élelmet is ő maga hordta le neki. Másnap elbocsátotta a személyzetet, csak az öreg szakácsnőt tartotta meg. Félt.

    Rettegve sétált a kertben a kitaposott ösvényen. A fák ágai súrolták a vállát. Észre sem vette, hogy fák közt sétál. Az avar sisegett a lába alatt. A tigrist szerette volna próbára tenni. De nem mert neki parancsot adni.

    Szitált az eső, beszorította a szobába. Nem tudott meglenni egyedül, lement a pincébe, Káptalanhoz.

    – Esik az eső – mondta az ablaktalan betoncella priccsén ülő férfinak.

    – Eső – mondta áhítattal Káptalan, s szemét Makos Gáborra emelte. Még soha ilyen szelíd szemeket nem látott. Lehajtotta a fejét.

    – Nagyon egyedül vagyok – motyogta.

    – Már régóta egyedül van. Miért csak most veszi észre!

    – Ha lenne valakim, elmennék innen. Kell, hogy valaki szeressen, nem?

    – Talán lesz olyan is – mondta Káptalan, s a szelídség elillant a szeméből.

    – Azt hiszi, engem már nem szerethet senki? – váltott Makos Gábor a régi hangra.

    Káptalan hallgatott.

    – Emlékezzen, az a lány első látásra belém szeretett. Az a mongolarcú…

    Felugrott.

    – Hogy hívták?

    – Fartus Ilonának.

    Makos Gábor kirohant, bezárta maga mögött az ajtót. Most boldog volt, hogy a városban eltűnnek előle az emberek.

    Fartus Ilona felsikoltott, amikor meglátta. Egyedül volt otthon. Riadtan kapkodta a fejét, az erő kiszaladt a lábából. Nem tudott menekülni.

    – Ne féljen tőlem – mondta szelíden Makos Gábor.

    A lány reszketve hátrált a falhoz.

    – Tejet adtam magának… ne bántson… soha semmi rosszat…

    – Ne féljen, nem akarom bántani. – Hátrapillantott a tigrisre. – Lefeküdni.

    A tigris leheveredett.

    – Üljön le nyugodtan! Nem lesz semmi baj.

    Mosolyogni próbált.

    A lány nem mozdult a fal mellől.

    – Gyűlöl engem?

    Fartus Ilona megrázta a fejét. Gyors, ijedt mozdulattal.

    – Szeretném magát feleségül venni.

    A lány kitágult szemmel nézte őt.

    – Ne bántson engem! – könyörgött.

    – Komolyan mondom.

    A lány tartása vesztett merevségéből, válla lejjebb csúszott.

    – Ha nem akarja, mondja meg. Nem lesz semmi baja, elmegyek.

    – Szeretek valakit – mondta halkan a lány.

    Makos Gábor fintorgott. Álarcnak, hogy a lány ne láthassa, mit érez.

    A csend csak egy másodpercig tartott. Nagy dördüléssel feltépte valaki a kaput, a léptek az ajtó felé dobogtak.

    A lány felsikoltott.

    – Jaj, Péter!

    Egy szőke fiatalember rontott be az ajtón. Kezében fejsze.

    – Állj! – kiáltott Makos Gábor, de a fiú akkor már a tigris felé sújtott. Az állat felugrott, nagy lendülettel menekült. Elsodorta az asztalt. Ez volt Makos Gábor szerencséje, mert az asztal kibillentette a fiatalembert egyensúlyából, s ezalatt neki is volt ideje kiugrani az ajtón.

    Szerencsére a fiú csak néhány perc múlva rohant utánuk.

    – Fogják meg! – üvöltötte.

    De az emberek nem mertek a fekete tigrishez és a nyomában rohanó emberhez közeledni. Féltek.

    Makos Gábor tétovázás nélkül követte a tigrist. Egyenesen neki az erdőnek.

    Órákba telt, míg az emberek megértették, mi történt. Felbolydult a város, a férfiak felfegyverkeztek, üldöző csoportok alakultak. A vagányokat összefogdosták, és teketória nélkül akasztották az első fára. De legjobban Makos Gáborra fájt a foguk. Az erdő hangos lett az üldözők és kutyáik lármájától.

    Makos Gábort tépték az ágak, arcába csaptak a bozót csípős ágai.

    Éjfél felé ért Szabarpusztára. A bokrok árnyékában lopózkodott Bácski háza felé. A sejtelmesen fehérlő házfal mögül ekkor egy fegyveres alak lépett elő.

    Makos Gábor hátraugrott, rohanni akart.

    – Ne ijedezzen! – hallotta a suttogóra fogott hangot. – Már vártam. Jöjjön!

    Bácski volt. Elindultak az erdő felé. Makos Gábor úgy érezte, megfullad, szíve elviselhetetlen erővel pumpálta a vért nyaka ereibe.

    Macskapuhán lépdeltek a felázott ösvényen.

    – Kerestek már? – kérdezte Makos Gábor.

    Bácski hátrafordult. A félhomályban rókaarca kegyetlennek tűnt.

    – Nem – mondta az erdész –, csak telefonáltak, valahol meglátjuk, lőjük le. Tízezer arany.

    – Micsoda?

    – A vérdíj – mondta Bácski, és koccantott egyet, mintha jó viccet mondott volna.

    Makos Gábor megállt. Reszketett. Bácski észrevette, hogy nem megy utána, megfordult.

    – Mi történt?

    – Le akar lőni?

    Bácski nevetett.

    – Mondtam én, hogy rossz vége lesz, igaz? Na, jöjjön csak.

    Az erdő zúgott körülöttük, mint egy nagy víziorgona. Távoli kutyacsaholás szúrt a hátukba.

    – Jönnek – ijedezett Makos Gábor. Bácski megszaporázta lépteit.

    Patakhoz értek. A tigris a vízhez rohant. Előrehajolt. Lafatyolva ivott.

    Bácski gyanakvóan jártatta rajtuk a szemét.

    – Azt mondta, nem iszik.

    – Menjünk – mondta Makos Gábor.

    – Tovább nem megyek. Itt átgázol a patakon, s aztán csak kövesse a folyását, egy órán belül a határnál van… És legyen több szerencséje.

    Ezt búcsúzásnak szánta. Kezet nem nyújtott.

    Makos Gábor nem mozdult.

    – Miért nem megy?

    – Előbb maga.

    – Tart tőlem? – kesernyésen nevetett. – Nyugodjon meg, most már mindenkitől félni fog. A kisgyerekektől is.

    Megfordult, elindult visszafelé az ösvényen. Eltűnt a fák között.

    Makos Gábor átrohant a patakon. A nagy sietségben elbukott, csuromvíz lett a ruhája. Felugrott, rohant. Zúgott a füle, várta a lövés csattanását.

    De a kegyelemlövés nem dördült el.

    Kilométereket futhatott. Egyre csak emelkedőn, a táj arca megváltozott, csenevész fák borókabokrok borították a köves oldalakat. Tudta, hogy már túl van a határon. Megfordult, arccal arrafelé, amerre a várost sejtette.

    – Megváltottalak benneteket – üvöltötte, és rázta ökleit.

    A hegyoldalak ellabdázgattak az egyre halkuló kiáltással. Makos Gábor sírva fakadt, hátat fordított a városnak. Tudta, hogy két hét múlva eléri a tengert. A tigris a térde mellett ballagott. Lenézett rá, s az orrát megcsapta a vadállatok csípős bűze.