Az ember szeretne „valaki” lenni – az identitáskrízis és annak legyőzése

A dolgok értelmére vonatkozó kérdésnek az a magva, hogy az ember szakadatlanul aggódik identitásáért. Ennek az élménynek a következménye, hogy hol itt, hol ott s tulajdonképpen mindenütt szembetaláljuk magunkat ezzel a kérdéssel, és szembe kell néznünk vele. A kérdésben benne van a sikerült, a beteljesült, az igazi élet utáni vágy. Az identitásunkért való aggodalom pedig azt jelenti, hogy úgy érezzük; az a veszély fenyeget bennünket, hogy elveszítjük identitásunkat, és befészkeli magát szívünkbe a félelem, hogy félresikerülhet életünk, sőt talán máris félresikerült. Ennek az állapotnak a leírásához és egyszersmind megmagyarázásához szoktuk használni a pszichoanalízisből származó és ma már szinte jelszóvá lett „identitás-krízis” fogalmat.

Az identitás arra a kérdésre felel, hogy: Ki vagyok én? Ez a kérdés nem csak az ember kíváncsiságából származik. Több is ez. mint kérdés. Vágy, és óhajtás csendül ki belőle. Akár hétköznapi nyelven azt mondjuk valakiről, hogy szeretne „valaki” lenni, akár filozofikus reflexióban találkozunk azzal a megállapítással, hogy minden ember arra törekszik, hogy megvalósítsa önmagát – alapjában véve mindkét esetben ugyanarra gondolunk. Amit ez a két változat – különböző színvonalon – kifejez, az az embernek az a vágya, hogy eljusson önmagához, hogy lehessen az, aki; azaz szabad legyen neki annak lenni, aki. Aki eljutott önmagához, aki olyan lehet, amilyen valóban, az az ember egyidejűleg szabad. És csak az méltó a „személy” névre, aki szabad. A személyléthez ugyanis hozzátartozik a szabadság. Így az ember identitása az önmegvalósítás értelmében ugyanazt jelenti, mint a szabadság. És ennek megfelelően az identitásra való törekvés annak a vágynak a kifejezése, hogy az ember szabad lehessen.

Ebből következően az identitása krízise abban áll, hogy az ember elveszítette a szabadságát, illetve, hogy még egyáltalában el sem érte. Ennek pedig egyik döntő oka az, hogy az ember vagy kényszerűségből vagy önként részt vesz a teljesítményre és fogyasztásra koncentráló társadalom szerepjátszásában, amelyben azután az a veszély fenyegeti az embert, hogy elveszíti önmagát és humánumát. Ez a veszély és az általa való fenyegetettség jelenik meg abban a módban, ahogyan az ember önmaga felől kérdez. Tulajdonképpen csak a kérdő névmást cseréli ki. Manapság ugyanis többnyire nem azt kérdezzük: Ki vagyok én?, hanem azt: Mi vagyok én? És ha valakit bemutatnak vagy megmutatnak nekünk, akkor felületesen és futólagosan kérdezzük azt, hogy Kicsoda?, és azután azonnal azt a kérdést tesszük fel: Micsoda? és Mit csinál? Miközben ilyen módon kérdezünk az emberek felől, a másik felől, akaratlanul és szándékunk nélkül is eláruljuk, hogy honnan vesszük és miből eredeztetjük saját identitásunkat: foglalkozásunkból, társadalmi állásunkból: abból a teljesítményből, amit produkálunk, abból a tekintélyből, amit másoknál élvezünk. És éppen ez teszi életünket „diffúzzá”, szétzilálttá, elmosódott határúvá. Mert hiszen csupán szerepeket játszunk, és önmagunkat azonosítjuk a szerepekkel, és eközben s ezáltal elveszítjük identitásunkat. Ezt az állapotot identitásdiffúziónak nevezi Erik H. Erikson amerikai pszichoanalitikus és pszichoterapeuta.

Váltogatjuk, cserélgetjük azokat a szerepeket, amelyeket játszunk, illetve játszanunk kell. A váltogatás folytán elmúlnak, múlttá válnak a szerepek és mi is velük együtt, mert azonosultunk szerepeinkkel. Ha viszont nem tesszük meg ezt, nem teszünk eleget mások elvárásának szerepünket illetően, ha nem adjuk bele magunkat szerepünkbe a;,végsőkig”, „utolsó leheletünkig”, akkor az a veszély fenyeget bennünket, hogy elveszítjük „pozíciónkat”, akkor megtörténhet, hogy „ejtenek” bennünket mint olyanféle matériát, amely a termelés és fogyasztás folyamán elkopott és elhasználódott, és ezután már semmire sem használható. Mindenütt folyik ma a harc a szerepekért és a szerepek körül, mégpedig az attól való félelemből, hogy elveszíti az ember az identitását. Így a házasságban férfi és nő között, a családban a szülők és gyermekek között, a hivatás területén idősek és fiatalok között, a társadalomban a hatalom birtokosai és a forradalmárok között, az egyetemeken, az egyesületekben (szövetségekben, szerkesztőségekben). Mert mindenki a maga szerepével törődik, sőt azért aggódik, és megpróbálja mindenki leigázni, lehengerelni a másikat. És nem lehetséges-e, hogy az egyház identitásdiffúziójában és ennek megfelelően a csoportok és irányzatok hatalmi politikájában saját személyes identitáskrízisünk tükröződik vissza? Valahogy úgy, hogy átvittük az egyházra és benne intézményesítettük saját szerepelvárásainkat, miután csalódtunk bennük és kudarcot vallottunk velük?

Identitásdiffúziónk mögött tulajdonképpen a félelem, a szorongás húzódik meg és az hozza létre ezt az állapotot. Ez a félelem és szorongás az egész életet átfogja, és az egészre vonatkozik. Ha viszont ennek a szorongásnak és félelemnek konkrét oka, alapja és tárgya felől kérdezünk, akkor nem kapunk pontos feleletet. Ez valami – ahogyan mondani szoktuk – „névtelen félelem és szorongás”. De éppen ez a névtelenség mutat rá az alapjára s az okára. A név jellemzi ugyanis az embert, és a név különbözteti meg másoktól, a többiektől, más személyektől. Egy személyt akkor tartanak „identifikált”-nak, ha összhangban van azzal, ami a „személyazonossági igazolványá”-ban szerepel. Manapság azonban sokféle nevet viselünk és váltogatjuk arcunkat. Ezért félünk attól, hogy „névtelenné” válunk és elveszítjük arcunkat. De mi mást jelent ez, mint az identitásunk elveszítésétől való félelmet?

Ennek a következménye pedig az önmagunktól való elidegenedés és a szolgaság. Ha az az ember, aki eljutott önmagához, tehát az lehet, aki valójában, és ezt az identitást, az önmagával való azonosságot szabadságként éli át és tapasztalja meg, akkor az az ember, aki kénytelen szerepjátszásban elidegenülni önmagától, az saját állapotát kényszerektől űzött-hajtott szolgaságként éli meg. Az ilyen embernek az az érzése, hogy tulajdonképpen nem önmaga él, hogy ő nem is él valójában, legalábbis nem úgy, ahogyan az neki megfelelne, hanem hogy szinte csak az játszódik le benne, amit mások elvárnak tőle, azaz hogy neki idegen ember füttyére kell táncolnia – és nem is csupán egynek a füttyére! Az az „idegen”, aki őt elidegeníti önmagától, lehet ember, de lehetnek körülmények is.

Ebben a helyzetben két egymással ellentétes lehetőség kínálkozik arra, hogy az ember megnyerje az önmagával való azonosságot és vele a szabadságot. Ez a két lehetőség az önmegtagadás és az önállítás, az ember önmaga hangsúlyozása. Egyik sem jelent azonban kiutat, mert egyik sem tudja megalapozni, megadni a szabadságot.

Nézzük először az önmegtagadást. Ha abban áll az ember identitása, önmagával váló azonossága, illetve szabadsága, hogy eljut önmagához, és az lehet, aki tulajdonképpen, akkor ehhez az is hozzátartozik, hogy elfogadja önmagát. Erről nemcsak a hamis és téves keresztény szigorúság feledkezik meg gyakran, hanem az általános morális merevség is. Erre napjainkban nem utolsósorban a pszichoanalízis emlékezteti újra és újra a teológiát. Arra ugyanis, hogy aki vonakodik elfogadni önmagát, az a legteljesebb mértékben, a lehető legmélységesebben szolga, szabadságában gátolt, akadályozott, személy-volt és személyiség nélküli. Az ilyen ember önmegtagadása – bármennyire is önzetlennek és áldozatkésznek látszik is – nem válik javára embertársainak, mert annak ellenére, sőt éppen amiatt, hogy vonakodik elfogadni önmagát, állandóan önmagával foglalkozik, és önmaga körül forog.

Egészen hasonló a helyzet akkor is, ha az ember önmaga hangsúlyozása által akar megszabadulni az önmagától való elidegenedésből és szolgaságból, a szabadságban való akadályoztatástól, gátoltságtól. Ez az út sem járható. Aki ugyanis azáltal próbálja megnyerni identitását, hogy önmagát másokkal szemben erőteljesen hangsúlyozza, az velük – a többiekkel – szemben ugyanazt gyakorolja, ugyanazt az eljárást alkalmazza, amivel őt is elnyomták és elidegenítették önmagától. Azaz anyaggá alacsonyítja le embertársát az, aki önmagát erőteljesen hangsúlyozza. Olyan matériaként kezeli a másik embert, akit bekebelezhet mint bármely más fogyasztásra szánt matériát. Elnyeli, felveszi önmagába, hogy azáltal építse és erősítse önmagát. De még soha senki sem érte el saját identitását embertársa identitásának feláldozása árán. Hogyan is juthatna valaki egy idegen Én bekebelezése révén saját Én-jéhez. Nemcsak egy, de még sok idegen Én sem tudna létrehozni egy saját Én-t. Az önmagát ilyen módon hangsúlyozó ember ameddig csak lehetséges, elveszi másoktól az életet, hogy belőlük önmagát építse, erősítse. Végül azonban eljuthat addig a pontig, amikor már nem lát más kiutat, minthogy önmagát fossza meg az élettől, azaz eldobja magától az életet. Az identitás utáni vágy, sőt az identitás hajszolása mértékében és jellegében lehet olyan, hogy éppen teljes mértékben elhibázza a célt, azaz önmagát. És akkor az ember önmaga kereséséből önzés lesz, vagyis csak a saját előnnyel és érdekkel való törődés – gondolatban és cselekvésben egyaránt. Aki viszont mindabban, amit tesz, teljesít, s ami vele történik, csak saját identitását, önazonosságát igyekszik meglelni, az végülis nemcsak saját magát nem fogja megtalálni, hanem ráadásul egyáltalában semmit sem fog találni.

Dehát hogyan tudja az ember elérni és megnyerni identitását és szabadságát, ha sem az önmegtagadás, sem az önállítás nem segít el az önmagunktól való elidegenülésből az identitásra és a szabadság hiányából és nélkülözéséből a szabadságra? Hogyan jut el az ember saját magához? Hogyan lehet és válhat azt ember azzá, akinek lennie kell? Azzá, aki ma tulajdonképpen, aki mindig is volt? Hogyan lehet az ember szabad és (valóban) személy?

„A boldogság és a teológia” című írásában Heinrich Buhr a következő történetet mondja el: „Atyai barátom fia vizsgaidőben valóságos teljesítményőrületbe esett. Minden más dologtól teljesen elzárkózott, és vasszigorral dolgozott. Apja észrevette ezt, és azt szerette volna, hogy fia ismét lovagoljon. A fiú azonban azt válaszolta, hogy nem teheti, mert ahhoz naponta tréningeznie kellene, hogy ismét formába lendüljön. A lovaglás helyett inkább súlyemeléssel próbálkozott. Minden nap egyre több és több kilót igyekezett felemelni. Egyszer aztán véletlenül ráakadt valakire, aki leesett a lováról, a ló pedig elfutott. Akkor a fiú – bár már este volt – elindult, hogy megkeresse a lovat. Sokáig hiábavaló volt az igyekezete: Közben leszállt az éjszaka. És amikor már éppen abba akarta hagyni a keresést, az ösvényen szembe jött vele a ló. Megfogta, felült rá, és a pillanatot ajándéknak érezte. Nem trenírozott, nem törekedett teljesítményre, hanem egyszerűen lovagolt.”

Ez a történet példává, sőt szinte olyan példázattá válhat számunkra, mintha az Újtestamentumban lenne. Négy pontot, mintegy tételsort állíthatunk fel ez alapján.

Első tétel: Teljesítmény által nem lehet elérni az ember (személy) identitását és azzal együtt a szabadságát.

Tévedésnek esett áldozatul a fiatalember a történet elején. Tévedése az volt, hogy egész életét a teljesítmény szempontjából nézte, és ennek megfelelően Én-je megerősítését és ezzel egzisztenciája értelmét saját teljesítményétől várta. Ebből következően nemcsak vasszigorral dolgozott és készült a vizsgákra, hanem még a szabadidejére is nagy megerőltetést igénylő sportot választott magának; a súlyemelést. Az erőfeszítés által szabadidejének is értelmet akart adni. Mindezek következtében egész élete nem volt más, mint egyetlen nagy erőfeszítés. Ebben az életben mindennek azt kellett bizonyítania, hogy a fiú derék, ügyes, alkalmas. Emögött az önfegyelem mögött valami titkolt önzés húzódik meg. Aki így él, az alapjában véve és tulajdonképpen csak önmagának él.

És ennek ellenére sem szabad: ugyanis a teljesítmény törvénye alatt áll. Bár saját maga vetette ki magára ezt a törvényt, mégis attól a pillanattól fogva, hogy magára vállalta ezt a törvényt, a törvény önálló és tőle független erővé vált, idegen és külső, kívülről kényszerítő hatalomként uralkodott rajta.

Ez a fiatalember minden bizonnyal megérdemli tiszteletünket, de tiszteletünknél is jobban részvétünket. Mert minden teljesítménye ellenére és azzal együtt tulajdonképpen ez a fiatalember elmegy az élet mellett.

Második tétel: Az ember csak akkor jut el önmagához, ha megszabadul önmagától.

A mi történetünkben ez abban a pillanatban megy végbe, amikor a fiatalember rátalál a lovasra, aki leesett a lováról, és elindul, hogy az erdőben megkeresse a lovat, akár éjnek idején is. Ekkor is teljesít, véghez visz valamit, bizonyára éppen olyan sokat és jelentőset, mint amikor vizsgájára tanul vagy a súlyemelést gyakorolja. Ennél azonban nem saját magára gondol és nem saját teljesítményére, hanem csak a másikra, másokra: a lovasra és a lóra, hogy rajtuk segítsen. De éppen eközben, azaz miközben önfeledten fárad másokért, mások érdekében, eljutott önmagához és végre önmaga volt. Hogy megtalálhassa az ember ömnagát, ahhoz el kell veszítenie önmagát. Az önmegvalósítás csak úgy lehetséges, ha az ember maga megváltozik. De hogyan következhet be ez a változás, ez a magunk megváltoztatása?

Harmadik tétel: Identitását és szabadságát nem tudja az ember teljesítményével kiharcolni, hanem csak ajándékként kaphatja és ajándékként fogadhatja el.

Az egész elbeszélés, amit példázatnak tekinthetünk, az utolsó mondatra van kihegyezve és becélozva. Az pedig azt mondja: Most nem teljesítményre trenírozott a lovon, hanem egyszerűen csak lovagolt. Ez éppen ellentéte annak a magatartásnak, amit előzőleg tanúsított. Akkor a lovaglást is egyedül a teljesítmény szempontjából ítélte meg, és ennek megfelelően „derék, ügyes, alkalmas” voltának normáján mérte le. A lovaglásban is csak olyan eszközt látott, amely megerősíti, megszilárdítja. S teszi ezt azáltal, hogy az az ő saját teljesítménye, Az eszközt viszont kicserélhetőnek, leválthatónak tekintette, s ki is cserélte, le is váltotta a lovaglást a súlyemelésre. De éppen ezáltal fogott mellé mindkettőnek a tekintetében, azaz a lovaglás értelme és az önmegvalósítás tekintetében is.

Most a történet végén arról van szó, hogy a fiatalember egyszerűen: lovagolt. Ebben a pillanatban igenelte az életet és örült saját létének, itt-létének. Azaz megtalálta önmagát. Cselekvése közepette egy volt, egységben volt önmagával. És eközben a tett, a cselekvés nem valami olyan teljesítmény volt, amelynek arra kellett szolgálnia, hogy saját létét megalapozza. A lovaglás természetesen mindenképpen megerőltető teljesítmény, itt azonban kifejezetten arról van szó, hogy: abban a pillanatban ajándéknak érezte a lovaglást. Ez azt jelenti, hogy minden tettet, cselekvést megelőz az elfogadás; helyesebben hogy minden tett, cselekvés alapja az elfogadás, vagy még pontosabban, hogy minden tett, cselekvés a véghezvitel, a végbemenetel pillanatában egyszersmind elfogadás. Ezzel minden tett, cselekvés is kegyelemnek bizonyul. Ha tehát az ember saját életét ilyen módon kapja, fogadja el, akkor megszabadul önmagától, akkor e jut önmagához. Mi egyebet jelent azonban ez, minthogy valóban ember lesz, tehát elnyeri identitását? Most már az lehet, aki tényleg, és olyan, amilyen valóban. És ezzel szabaddá válik.

Negyedik tétel: A boldogság nem azáltal jön létre. hogy az ember akarja és megteremti, produkálja, hanem akaratlan, szándéktalan beköszönt. beállít, ott terem.

Az elbeszélés első fele fölött – amelyben a fiatalember teljesítményőrületéről és tényleges teljesítményeiről volt szó – valahogy ki nem mondottan a szomorúság levegője lebegett. A második rész felett viszont, amelyben – noha szintén a fiú teljesítményéről, de többé – már nem a teljesítményőrületéről van szó, az öröm tiszta ragyogása árad szét. „A pillanatot ajándéknak érzi… lovagol.” Ez a néhány szó mélységesen átérzett boldogságélményt fejez ki. Hogyan lehet hozzájutni? A fiatalember nem úgy jutott hozzá, hogy kereste volna a boldogságélményt – a lovat kereste. De miközben a lovat kereste és megtalálta, beköszöntött. beállított, ott termett a boldogság.

Sohasem törekedhet az ember a boldogságra úgy, mint életének direkt, közvetlen céljára. Nem határozhatja el az ember azt. hogy: Boldog akarok lenni. Legfeljebb azt mondhatja, hogy: Ezt és ezt fogom tenni, illetve ezt és ezt szeretném tenni. És azután, ha ez sikerül neki, akkor boldog lesz. A boldogság mindig csak következmény lehet, jobban mondva a cselekvés és a lét beteljesedésében, végbemenetelében melléktermékként vagy kísérőjelenségként jelenik meg. Az ember nem kovácsa saját boldogságának. hanem a boldogság az ember után fut. ott jár az ember nyomában. Természetesen nem úgy, mint B. Brecht Koldusoperájának közismert dalában mondja, hogy a boldogság, a szerencse fut, lohol, de sohasem éri utol az embert. Hanem úgy történik, hogy egyszer csak magától ott terem, megjelenik, beköszönt; szándéktalanul és akaratlanul, mint valami más dolognak a következménye, olyan dologé, amit akarva és szándékosan vitt végbe az ember.

Ezzel a boldogság az identitás és a szabadság közelébe, tőszomszédságába került. A boldogság ugyanis nem ezt vagy azt az egyes eseményt jelenti, ami boldoggá teszi az embert, hanem valamiféle alaphangulatot jelent, objektívebben az ember alapállapotát, hogylétét, amely azután ebben vagy abban az egyes eseményben manifesztálódik. A boldogság az önmegvalósítás következménye, eredménye. Az az ember, aki eljutott önmagához, aki megvalósította önmagát, aki az lehet, aki tényleg: az szabad. De nem csak szabad. Hiszen azáltal, hogy egységben van önmagával, boldog is. Az ilyen boldogság azután nem korlátozódik az élet ún. vidám óráira, hanem mindenkor lehetséges: örömben, szenvedésben, szerencsében és szerencsétlenségben.

Úgy legyen! (a szerk.)