Szegedi Piaristák

Sapientia

bolt.piarista.hu

    Kézdy Edit:

    „Mint állatok”?

    Miért agresszív az ember? Agresszívebbek vagy szelídebbek vagyunk, mint más fajok? Mennyiben hasonlítható agressziónk az állatokéhoz? Milyen fajtáit különíthetjük el az emberi agressziónak? Ezekre és hasonló kérdéseinkre remélhetünk választ, ha az etológia (magatartás-kutatás) eszközeit hívjuk segítségül saját magunk megismeréséhez.

    Durvaság, vagy az élet velejárója?

    Az agresszió szón kissé mást értünk a biológiában, mint a köznapi szóhasználatban. A biológiában agressziónak a fajtársaknak a környezet valamely szűkös erőforrásáért (élelemért, fészkelőhelyért, párzótársért) való mérkőzéses versengését tekintjük. Nem tekinthető e meghatározás szerint agresszív viselkedésnek a zsákmányszerzés (disznóölés, vadászat, stb.), bár ragadozók esetében ez is öléssel jár. A pszichológia ezzel az állítással biztosan vitatkozna, de ragaszkodjunk most az etológia szóhasználatához. Első hallásra negatív csengésűnek érezzük az agresszió szót, de ha definíciónkat újra átgondoljuk, látjuk, hogy morális és esztétikai ítéleteket értelmetlen, felesleges és ezért nem is szabad ezzel kapcsolatban alkotni.

    Az agresszió hasznáról

    Mennyiben szolgálja az agresszió az élőlény fennmaradását, szaporodási sikerét? Mivel az agresszív viselkedés széles körben elterjedt és hosszú időn át fennmaradt, joggal feltételezhetjük, hogy valamilyen mértékben hozzájárul az egyedek szaporodási sikeréhez. Általános előfordulása arra utal ugyanis, hogy az agresszív viselkedés(ek) génjeit hordozó egyedek elegendően hosszú ideig élnek, számos utódot képesek nemzeni és felnevelni, ha nem így volna, a gén kiveszett vagy legalább erősen megritkult volna az idők során. Beleillik ez a gondolat „az erősebb nyer” elvéről alkotott elképzelésünkbe.

    Az öléstől való tartózkodásról

    Ha ilyen kedvező az agresszió a túlélés szempontjából, akkor a fordított kérdést is fel kell tennünk: miért nem agresszívebbek az élőlények? Miért nem ölik meg egymást gyakrabban? Ritkán végződik az állatok küzdelme a fajtárs legyilkolásával. Pedig ha eltűnik a vetélytárs, biztosan hosszú távra kerül előnyös helyzetbe az erősebb. Mi gátolja mégis az öldöklést? A mérkőzésnek nemcsak jutalma, hanem „költsége” is jelentős. A sérülés kockázata végigkíséri a küzdelmet, a harcoló időt veszít, erőt pocsékol, a harc alatt kevésbé tud figyelni a ragadozó közeledtére, udvarlásra, párosodásra nem is gondolhat ezalatt. Továbbá nem is feltétlen éri meg a vetélytársat eltenni láb alól, mert abból a további vetélytársak esetleg nagyobb hasznot húznak, mint maga a győztes. Ezért alakulhattak ki különféle, a küzdelmeket ritkító és az ölést megelőző mechanizmusok.

    A vesztésre álló fél „behódolással” vet véget a küzdelemnek. Gyenge testrészét (pl. nyakát) mutatja a győzőnek, erre az nem adja meg a „kegyelemdöfést”, hanem futni engedi a vesztest, és mindketten elismerik a győzelmet. Amíg nem érzik úgy, hogy megváltoztak az erőviszonyok, nem szükséges újra vívnia harcot, az energiákat az élet más területeire tudják összpontosítani a volt vetélytársak.

    Konrad Lorenz felhívta a figyelmet arra, hogy a gyilkos fogakkal, agyarakkal felfegyverzett ragadozó fajokban alakultak ki erős gátlások az ölés megfékezésére. Így fordulhat elő, hogy fogságban tartott galambok „Különös kegyetlenséggel” kínozzák és ölik meg egymást. Ha a tükörbe nézve testünket különféle állatokéval hasonlítjuk össze, szánni valóan puhának, gyengének, fegyvertelennek látjuk magunkat. Sajnos ebből a szempontból a galambokra hasonlítunk, fegyvertelenségünk miatt kevesebb gátlás épült belénk. Szemtől-szembe, puszta kézzel mégis kevés ember tud ölni. A gyengébb fél arckifejezése, könyörgése felébreszti bennünk az ősi gátlásokat, nemhiába próbálják ezeket a hadba küldök többféleképpen, például alkoholmámorral csökkenteni – gondoljunk akár az Egri csillagok világára, akár a jugoszláviai háborúk résztvevőinek beszámolójára. A másik „kiküszöbölési lehetőség”, hogy ezek a gesztusok lőtávolból, repülőgépről már nem hatnak.

    „Tanárnő melyikünk a leghangosabb?”

    A dominancia-sor kialakulása is csökkenti az agresszív küzdelmek számát. A csoportban, ahol az egyedek többé-kevésbé felismerik egymást, a kezdeti harcok után kialakul a hierarchia, és a mindennapi táplálkozás, párzás során tiszteletben tartják a harcban megállapított erőviszonyokat. Új csoport kialakulásakor jól megfigyelhető a kezdeti magas agressziós szint gyermek-, de még felnőtt közösségekben is. A küzdelmek nyilvánvaló célja az emberi közösségekben is az, hogy a csoport tagjai hosszabb időre tisztázzák helyüket a hierarchiában. Erről árulkodik a fejezet címadó mondata, amelyet egy induló, nagy létszámú osztály fiútagja tett fel az osztályfőnöknek az év eleji osztálykiránduláson. Még felnőttekkel is előfordul, hogy új munkahelyen, első lakógyűléseken kezdetben kötözködőbbek, mint később. Az ember faji sajátossága, hogy nagy csoporton belül különösen sok társát személy szerint ismeri fel, tehát bonyolult dominancia-viszonyok számontartására képes, minden társadalomban.

    Sokszor elég a harc elemeiből ritualizálódott jelekkel kommunikálni, hogy ki az erősebb. A test felfújása, nagyobbnak tettetése, a karok felemelése, a fegyverek mutogatása („kimutatja a foga fehérjét”), a peckes járás, főemlősöknél a jellegzetes arckifejezés jelzi az egyed dominanciáját. Jane Goodall leírja, hogy csimpánzok a kutatócsoporttól elcsent benzineskannák döngetésével vívták meg dominanciaharcukat. Az alárendelt fél kisebbnek tetteti, összehúzza magát, letérdel, fejét lehajtja, és sebezhető pontjait tárja a domináns felé. Elegendő az uralkodók iránti tisztelet kifejezéseire vagy a kocsinkat leállító rendőrrel szembeni viselkedési tanácsokra gondolnunk, hogy felidézzük az alárendeltség kifejezéseit. Alkalmas az agresszió leszerelésére a kölykök viselkedésének imitálása is, velük szemben ugyanis szintén gátolt a felnőttek agressziója. A váratlan játékosság, biggyesztett ajak az embernél is használatos eszközök, különösen nők élnek velük.

    Az agresszió fajtái

    Nap mint nap átéljük a „környezet erőforrásainak szűkösségét”, a körülöttünk állandóan kialakuló versenyhelyzetet. Hogyan csoportosítja az etológus az ember agresszív megnyilvánulásait?

    1. Territoriális agresszió

    A territórium az a tér, amit az egyed vagy a csoport megvéd, hogy a rajta lévő erőforrásokat használni tudja. Az ember is védi territóriumát: a betörés nemcsak az elvitt javak, hanem az illetéktelen behatolás miatt is különösen bosszantó. Hasonló okból utáljuk, ha asztalunkon rámol, helyünkre ül valaki.

    2. Tulajdonnal kapcsolatos agresszió

    A tárgyakhoz való vonzódás az emberi faj extrém sajátsága. Rengeteg csecsebecsével vesszük körül magunkat, „nélkülözhetetlen” tárgyainkat magunkkal hurcolásszuk, és már kisgyermekkorunktól védjük tulajdonunkat.

    3. Rangsor kialakítását célzó agresszió

    Mint már előbb láttuk, ez az agressziós forma megelőz számos későbbi vitát.

    4. Frusztrációs agresszió

    Kedvelt, közismert pszichológiai fogalom a frusztráció. Ha valakit áhított célja elérésében meggátolnak, nehezen küzdi le agresszióját.

    5. Explorációs agresszió

    Az exploráció megfigyelést jelent. A gyerek próbálgatja, „meddig mehet el”? Szülő-tanár jól ismeri ezt a jelenséget. Megtapasztalhatjuk például, ha egy osztály sűrűn kap új tanárt. Miután felderítették a tanár tűrőképességét, szépen hajlandók dolgozni a gyerekek, feltéve, ha a tanár elég egyértelműen viselkedik a „vizsgálat” alatt.

    6. Szülői agresszió

    Nemcsak az embernél, más főemlősöknél is megfigyelhetjük, hogy a szülő a kölyök nevelgetése folyamán agressziót is gyakorol. A Budapesti Állatkert páviánjai körében például gyakran látjuk, hogy a szülő a farkánál fogva rángatja vissza a kölyköt, ha az el akar csellengeni.

    7. Nevelői agresszió

    Az emberre jellemző, a szülőiből származtatható, speciális agressziós forma. Az etológusok határozott álláspontja a pedagógia alapállásáról folyó vitában, hogy a tanítási folyamat sokkal hatékonyabb, ha a nevelő dominál a tanítvány felett, és dominanciájának időnként jelét is adja.

    8. Normatív agresszió, a kívülállóval szembeni agresszió, csoportos agresszió

    A legtöbb állat csoportban él, de az emberre rendkívül erős csoportképzés és összetartás jellemző. Csányi Vilmos idén megjelent, Az emberi természet című könyvében (Vince Kiadó, Budapest, 1999) azt a gondolatát fejti ki, hogy az emberi csoport külön élőlénynek tekinthető. Ahogy a sejtek, szövetek, szervek, egyedek szerveződési szintjei egymásra épülnek és szerveződnek egyre bonyolultabban, úgy az emberi a csoportot is külön szerveződési szintnek, önálló tulajdonságokkal rendelkező lénynek tekinthetjük. A csoport tagjai nagy erőkkel tartják be és próbálják egymással is betartatni a csoport normáit. Egy iskolai osztály, munkahely vagy lakóközösség tagjai gyakran lépnek fel agresszíven a szokások, szabályok, normák megszegőivel szemben. A normák közös betartása erősíti a csoport összetartozását. A csoport kohézióját növeli a kívülállókkal szembeni agresszív viselkedés is. A csoport határait egyértelműen meg kell tartani. Szabóék, a falubeliek, a vasutasok, a fehérek... különböző jelek alapján felismerik egymást, öltözettel, jelvénnyel, köszönéssel meg is erősítik az összetartozás jeleit, és az után együttesen harcolnak vagy legalább versengnek Kovácsékkal, a szomszéd faluval, a bányászokkal vagy a feketékkel. Aki deviáns, vagyis nem simul eléggé a csoportba, azt próbálgatják nevelgetni, ha pedig nem megy, kizárják. Nem csak nálunk jelenik meg ez a viselkedés, a csimpánzok is kicsúfolják, kizárják például a béna kezű egyedet csoportjukból.

    Agresszívek vagy szelídek vagyunk?

    Látjuk, hogy agressziónk indítékai és formái is nagyrészt rokoníthatók az állatokéval. Végül is szelídebbnek vagy agresszívebbnek tarthatjuk-e magunkat náluk? Napi súrlódásaink, konfliktusaink jó része bizonyosan abból származik, hogy sokkal több emberrel kell találkoznunk, valamiféle kapcsolatba kerülnünk, mint ahányra emberré válásunk során „hitelesítődtünk”. Főemlős rokonaink és a törzsi társadalmak vizsgálata alapján körülbelül 50- re teszik azoknak az embereknek a számát, akikkel rendszeres, személyes kapcsolatot tudunk fenntartani. Ha ennél sokkal több találkozást kell naponta elviselnünk, idegessé, türelmetlenné válunk. Az evolúció lassan dolgozik, nem volt időnk a nagyvárosi élet feltételeihez alkalmazkodni. Nem vagyunk azonban teljesen sikertelenek, más emberszabásúak, csimpánzok vagy gorillák aligha szállnának ki élve a hetes autóbuszból a Bosnyák téren, ha nyolcvanat bezsúfolnánk belőlük egy kocsiba a Kelenföldi Pályaudvarnál.

    Cikkünk a Diakópia 1992/1. számában megjelent tanulmány átdolgozása.

    Forrás: HANG - 1999. október-november