Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Boros László:

    Az emberben felénk hajló Isten – Bevezetés

    Az itt következő elmélkedésekben a keresztény élet alapvető feszültségére keressük a feleletet. Két kérdéssel lehet kifejezni ezt a feszültséget; mind a kettőt már századokkal ezelőtt szabatosan megfogalmazták olyan emberek, akik a maguk módján becsületesen próbáltak igazán keresztények lenni: „Hogyan lesz Isten kegyelmes hozzám?” – és: „Hogyan lesz belőlem igazi ember?”

    Luther Márton egy életen át az első problémával viaskodott. Ez az istenélményétől megrendült, dinamikus, szeretetében és haragjában egyaránt mértéktelen, az Abszolútum hatalmától megigézett ember így ír Wittenbergből Melanchtonnak 1527. okt. 27-én: „Semmi másra nem vágyakozom, nem szomjazom, csak hogy Isten kegyes legyen hozzám.” Ugyanabban az időben az érzékeny és nagyműveltségű Rotterdami Erazmus a másik kérdésre keresi a választ: „Hogyan jutok el igazi (jól megalapozott) emberségre?” Ez a két kérdés Nyugat egyik legvajúdóbb korszakában hangzott el. Akkor kezdődött az újkor: az a kor, amelyben ma is meg kell találnunk Istent. Nincs szükség rá, hogy itt, ebben a teológiai elmélkedésben felsoroljuk e korszak történeti sajátosságait: úgyis közismertek. Az emberi valóság minden birodalmában új világkorszak virradt ránk. Szenvedélyek, érzések, ismeretek és remények forrpontjának órája volt.

    Ma is a radikális változások korát éljük. Az egész érzelmi és élményvilág átalakulása olyan erősen él az emberek tudatában, hagy már közhellyé vált „az újkor végét” emlegetni. De mi itt nem történelmi emlékeket akarunk fölidézni, nem is azt fontolgatjuk, mire bukkantak az említett gondolkodók és keresők felelet és megoldás gyanánt. A „gyökeres” átalakulás minden korszakában pontosan ugyanazokat a kérdéseket vetik föl az emberek: „Hogyan lesz Isten kegyelmes hozzám?” – és: „Hogyan találok vissza igazi emberségemhez?” A keresztény felelet lényege mindig ebben az „és” kötőszóban rejlik.

    Annyiban találok kegyelmes Istenre, amennyiben igazi ember leszek. Kereszténynek lenni alapjában véve azt jelenti, hogy hiszek Krisztusban, vagyis a megtestesült Istenben. A végtelen és kifejezhetetlen Isten emberré lett. Ezért ezóta, ebben az emberré lett Istenben embernek lenni maga is kegyelem. Az emberi lét mélyes mélyén ott csordogál az örökkévalóság forrása. Az emberségért való fáradozás tüskebokrában kigyúl az Abszolútum lángja. Amióta Isten emberré lett, azóta mindenütt, ahol valami emberi történik már az isteni is jelen van. Az emberség titka lényegi kapcsolatban áll Isten megtestesülésével. Megtestesülésével Isten a teljes emberi valóságot átjárta. Igazán emberré lett. Magára vette – a bűnön kívül – a teljes emberséget, tehát azt is, ami olyan borzasztóan mindennapi, ami megszokott, ami mindig ugyanaz, ami észrevétlen.

    Gondoljuk csak meg, mi ez valójában: „Isten emberré lett”. Isten: Ez a név a megfoghatatlant, a megnevezhetetlent jelzi. Isten az, aki mivoltánál fogva elérhetetlen. Korunk különös kegyelme, hogy Istennek ezt a „más-voltát” létünk minden rostjával megélhetjük. Talán másképpen nem is megy: az emberiségnek végig kell ma szenvednie a tapasztalatok legborzalmasabbikát, Isten távollétét, hogy újból érzéke lehessen az iránt, mennyire teljesen más ő. Előtte csődöt mond minden beszéd, minden gondolkodás, minden érzés. Isten: a „dermesztően idegen”.

    Ez mind igaz – és mégsem igaz. Mert azt mondtuk: Isten valamivé lett. Ez az abszolút, egészen-más, távoli és megfoghatatlan lény fogható közelbe jött, belépett az életbe, mindannyiunk közös létébe, egyenlő lett velünk. Gyermekké lett, észrevétlenül élt köztünk, ácsmesterséget tanult szerteszét vándorolt, elfáradt, lehangoltság vett erőt rajta, és művét a megváltás művét a gyötrő aggodalom vérizzadásával és az elhagyatottság elfúló kiáltásával fejezte be. Emberi gondolkodásunk már „Isten” fogalmán szilánkokra törik, – mit kezdjünk hát a „valamivé váló Istennel?!

    És még mindig hátra van a kijelentés harmadik eleme: Isten emberré lesz. Krisztusban egy csupa-megértés, csupa jóság ember jelent meg közöttünk, olyan, aki oltalmába vette a bűnösöket és a gyengéket. A „tiszta emberség” ragyogott fel benne. Végre olyan ember járt itt közöttünk aki nem törte ketté a meghajlott nádat és nem oltotta ki a pislákoló mécsbelet; egyre azt ismételte: „Ne féljetek”; „az Úr kegyelmének esztendejét” hirdette és a latorhoz így szólt: „Még ma velem leszel a paradicsomban”. Ennyire emberi csak Isten lehetett! Mostantól fogva – a bűnön kívül – semmi emberi dologra nem gondolhatunk úgy, hogy azt ne alkalmazhatnánk magára Istenre. Krisztusban Isten emberi kedvességgé és jósággá szelídült.

    Egy egyszerű teológiai megfontolás talán még mélyebben feltárja előttünk Isten emberségét. Hogy valamennyire megérthessük az emberré lett Istent, gondoljuk meg a következőt: Krisztusban teljesen helyreállt az emberség, úgy, amint eredetileg volt. A teológia a maga elvont nyelvén így fogalmaz: Krisztus „konkupiszcencia” (rendetlen kívánságok) nélkül élt. Ez az önmagában még negatív kijelentés pozitív oldalról nézve ezt jelenti: Krisztus a lét eredeti egységében valósította meg életét; nem volt benne hasadás aközött, ami volt és aközött, amit tett; minden, amit átélt, közvetlenül életté vált benne; cselekedeteiben tökéletesen „ő maga” volt. Az emberség mindenestül integrálódott létében (elválaszthatatlanul, de ugyanakkor összevegyülés nélkül). Egészen ember volt, – mert egészen Isten.

    Mostantól fogva nekünk embereknek sincsen más utunk Istenhez: Krisztus az út. Ő volt az ember. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy mi még nem vagyunk igazi emberek. Bennünk mindig csak töredékesen van meg az igazi emberség. Nem készen találjuk magunkat a világban. Bennünk mindig feszültség áll fenn aközött, ami vagyunk és ami lenni szeretnénk; aközött, amit már megvalósítottunk és amit még létre kell hoznunk. Hogy igazán emberek legyünk, mindig újra kell kezdenünk, mindig újból el kell tökélnünk magunkat, hogy emberként állunk helyt az életben.

    Ezt a szüntelen, szinte konok fáradozást, hogy lényünkből előbányásszuk azt, ami eleven, ami szép, ami jövőt ígérő, a régi filozófia és nyelvhasználat egy elkoptatott szóval jelölte: az „erény” szavával. Ez a szó ma sokakban kellemetlen érzést kelt. Hogy milyen jelentős és nagy dolgot értettek rajta, arra legtöbbször csak úgy jövünk rá, ha ráeszmélünk: életünk nem lett olyan, amilyen lehetett volna, amilyennek lennie kellett volna. Az embernek sajátmagának kell befejeznie magát. Saját fáradozása árán kell felnőnie, hozzáérlelődnie a benne rejlő lehetőségek gazdag bőségéhez. Ha csakugyan megkíséreli ezt (vagyis ha becsületesen igyekszik igazi ember lenni),akkor ahhoz közeledik, amit Krisztus megvalósított: a tiszta emberséghez, a maradéktalanul megélt embermivolthoz. Isten emberré léte után az embernek semmi más tennivalója, mint hogy emberré váljék – és akkor megtalálja Istent. Élesebb kifejezéssel (az egyházatyák nyelvén): „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné legyen”. Saját emberségemben találom meg Istent. Miközben az ember „begyakorolja magát” emberségébe (ez nem más, mint az „erény” meghatározása), „áttetszik rajta Isten”. Dietrich Bonhoeffer azt mondta: „Isten magában az életemben transzcendens”.

    Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az emberség igazi lényege emberileg elérhetetlen. Senkisem „erényes”, legkevésbé az, aki annak tartja magát. Az emberség mindig megközelítendő eszmény marad, éppen mert állandó belenövés az istenségbe. Vagyis az embernek ahhoz, hogy igazán ember legyen, át kell hágnia saját korlátait, kilépnie a talajtalanba, a dinamikus végtelenbe. Az emberré lett Isten kifelé édesget bennünket kicsinységünkből, megszokott kereteinkből. Ha megelégszünk azzal, amit már elértünk, akkor még nem vagyunk olyanok, amilyennek Isten teremtett: a végtelen tökéletesedés felé vándorló emberek.

    Mégsem követel tőlünk valami hatalmas teljesítményt, hogy beilleszkedjünk életünknek ezekbe a dinamikus, végtelen távlataiba. Isten testvérünkké, felebarátunkká lett. Az ember tehát az isteni tökéletesedésnek való nekiindulását egyszerű, szerény testvériességgel valósíthatja meg: a testvérnek tett alázatos mindennapi szolgálattal. „Amit egynek tettetek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” Ezért a felebaráttal való találkozás az igazi embervolt begyakorlása, és ezzel egyben indulás az Isten felé. A bevezetőben feltett két kérdést tehát még egy harmadikkal egészítjük ki: „Hogyan találok utat testvéremhez?” Ha ezt a három kérdést logikus sorrendben vetjük föl, abból világossá válik Krisztus üzenetének lényege: Amikor megtalálod az utat a testvérhez, igazi emberré leszel, és egyben eljutsz Istenhez.

    Így tehát megtaláltuk elmélkedéseink keresztény logikáját: A testvér útján eltalálni az igazi emberséghez, és ebben magában Istenhez. Testvér – ember – Isten: ez lesz meggondolásaink állandó váza. Ami pedig a tartalmat illeti: bár nem hiánytalanul, de mégis logikus rendben, imádkozva végiggondoljuk az életünkben egzisztenciálisan jelentős erényeket, és talán azt is megkíséreljük, hogy egy kicsit elsajátítsuk őket. Keresztény szempontból az erény: saját erőlködésünkkel megvalósított lényegi emberség. Éppen ezért emberileg elérhetetlen. Hogy mégis megkíséreljük az elérhetetlent és minden sikert érdemtelen kegyelemként fogadnunk: ez valójában a kereszténység titka (egyben a barátságé és a szereteté is). Minél magasabb az ára, annál inkább ajándékba kapjuk. Ezért kell megszolgálni az ajándékot – annál inkább, minél megszolgálhatatlanabb. Éppen ajándék-voltában kell megküzdenünk érte.

    Ott kezdjük az elmélkedést, ahol emberi valótlanságunk metafizikai gyökere rejlik: a hazugságnál. Vagy inkább – hogy ne torpanjunk meg mindjárt a negatívumnál – ott, ahol a pozitívan megvalósult ember „megszólaltatja" az isteni létet: az igazlelkűségnél.