Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

    Boros László:

    Az emberben felénk hajló Isten – Elmélkedés az igazlelkűségről

    Nézzük meg először saját életünket őszintén. Vannak benne becsületes, világos és nyílt pillanatok. De nem ez a létállapotunk. Mindennapunk messzemenően hazugság. Szinte egész életünkben hazudunk magunknak. Mindannyian álarcot hordunk, és mindig újból kitérünk az „igazi” elől. A „hazugság” kifejezés itt nem annyira a tények tudatos meghamisítását jelzi, nem a valótlan kijelentést, amellyel félrevezetjük embertársunkat. Inkább valami központi jellegű, létünkben gyökerező folyamatra vonatkozik: egész életünk igaztalanságára. Próbáljuk meg mindenekelőtt életünknek ezt a legmélyebb lényegtagadását, létünknek ezt az elsötétülését megragadni, hogy elmélkedésünk későbbi folyamán annál láthatóbbá váljék az igaz ember nagysága és az, hogy benne megvalósul az embervolt lényege.[1]

    Mit jelent hát ez a szó: „élethazugság”? Haladjunk nagyon óvatosan. Még ne éljünk meghatározásokkal. Nézzünk előbb a saját életünkbe. Kíséreljük meg leírni azt az állapotot, amelyben valamennyien élünk.

    Életünk nagymértékben azzal telik, hogy kitérünk. Nem akarunk szembeállni a dolgokkal, eseményekkel, emberekkel. Ha az ember kitér a szájával még nem hazudik. De az életével már igen. Talán még nincsenek hátsó gondolataink, nem tagadunk le semmit. Egyszerűen kitérünk. Ha előttünk fekszik egy testileg vagy lelkileg bajbajutott ember – továbbmegyünk. Nem hajlunk le hozzá. Talán jó okaink vannak rá. Hogy még jobban megalapozzuk ezeket a „jó okokat”, gyakran igazságrendszereket alkotunk, filozófiai iskolákat nyitunk. A létének teljességével hazudó hazug a szájával talán nagy hangon és ünnepélyesen vallja az igazságot. Ezen a téren talán „csúcsteljesítményeket” ér el. Ez azonban nem változtat az alapvető tényen: Elmegyünk a másik baja mellett, közben talán még mosolygunk is. Kényszerítő erejű követelés kiált felénk és mi kitérünk, „gépesítjük”, kitekerjük, félremagyarázzuk.

    Hadd világítsuk meg ezt egy példával. Három jóbarát ül Jób előtt. Ő is, barátai is megrendülve hallgattak hét napon át. Ekkor a három barát beszélni kezd. Vigasztalást, intést, de mindenekelőtt oktatást adnak a szenvedő embernek. Egyszerre csak azt kell hallaniok Istentől, hogy nem a jajgató, panaszkodó Jóbra haragszik, hanem rájuk, a tanító, intő, vigasztaló barátokra. Pedig itt komoly, jámbor és jó szándékú emberek beszéltek. „Színigazságokat” mondtak. És mégis hamis szavak voltak, mert az istenkáromláshoz oly közelálló Jóbnak emberileg mit sem segítettek. Ez a három ember nem osztozott az embertárs bajában, hanem tanított, pasztorált, liturgiát és prédikációt tartott. És Istent éppen ez gyullasztotta haragra. Tanításuk, előadásuk igen jól hangzik. Minden igaz, nagyon is igaz ezekben az intelmekben. Három derék és bölcs ember próbál itt segíteni egy szenvedőn. És mégis elmennek mellette, mert nem osztoznak bajában. Inkább hallgattak volna. Jób nagyon helyesen feleli nekik: „Nekem is van annyi eszem, mint nektek” – és: „Ilyesmit gyakran hallottam. Én is tudnék úgy beszélni, mint ti. Lennétek csak ti az én helyemben, akkor én találnék számotokra szép szavakat, és csóválnám miattatok a fejemet. Számmal vigasztalnálak titeket és nem fukarkodnék ajkam vigaszával.” Majd újból: „Bár elhallgatnátok. Bölcsnek dicsérnének érte.” Ez a három ember igazat beszélt, de nem találta meg az utat a bajban levő felebaráthoz: tehát a létével hazudott. „Időtlen igazságokat” prédikáltak, és ezzel csakugyan segíteni akartak Jóbnak. Alapjában véve mégsem mondtak semmi vigasztalót. Nem vitték közelebb az előttük szenvedő embert az igazsághoz, Istenhez. Az igazságok, amelyeket kiejtettek, igaztalansággá váltak. Ezért nem voltak az igazság tanúí. Ez a három ember alapjában véve csak saját életét akarta igazolni, sajátmagát fölmenteni. Nem adtak helyet magukban a felebarát szenvedésének. Megtagadták a létet, pedig igazat mondtak.

    Ezen a szélsőséges példán mutattuk meg, mi az az élethazugság: olyan hazugság, amely nem föltétlenül esik egybe a nyelv hamis megnyilatkozásával. Ha próbálunk még mélyebbre hatolni ebbe az egzisztenciális igaztalanságba, egy további jellegzetességet (tulajdonképpen azt kellene mondanunk: jellegtelenséget) fedezünk fel. Neve: az élet egyszerű tengetése. Ezzel az elnevezési kísérlettel az egzisztenciális igaztalanság legmélyebb lealacsonyodását próbáljuk jellemezni.

    Az ember élete végső soron – akárhogy vesszük is – mégis csak törekvés a végtelen felé. Az ilyen életet nehéz elviselni. Az ember túlságosan rest. Védekezik az ellen, ami követel tőle valamit. Ebben a merevségben élete összezsugorodik. Szokásokat, életszabályokat fejleszt ki. Ezzel léte elveszti frissességét, szellemi jellegét; mert a szellem mélye lényege szerint fölötte áll a szokásoknak. Az élet így egyhangúvá válik. Igaz, az ember megpróbálja ezt az egyhangúságot szórakozással és kalandokkal elűzni. De lassan életunalommá sűrűsödik benne, egész léte sivárrá, üressé válik. Bezárkózik, érzéketlenné lesz a váratlan, a kegyelmi események iránt. Lassan eltűnik belőle a nagyratörés annak várása, ami „igazivá” tesz, a szépség, jóság, találkozás, barátság és szerelem reménye. A szív nyugtalansága elapad. Eltompul minden vágyakozás iránt. Kezd értetlenül állni a többiekkel szemben és elutasítóan, sőt ellenségesen szegül szembe minden újjal. Minden találkozás zavarja beidegzett szokásaiban, sőt kilendíti síneiből. Semmi se történjék, ami vegetálásának szilárd kereteit zavarhatná, vagy éppen megrendíthetné.

    Nagyon is lehetséges, hogy az ilyen ember helytáll az életben, „derék”-nek számít, De tud-e arról, hogy az ember lényének legmélye kimeríthetetlen, hogy a véges a végtelent hordozza magában? Az ilyen élet nem adhatja oda igazán magát, mert énjének odaadásában maradéktalanul odaveszne. Nem tapasztalja meg önmaga odaadásának boldogságát, azt a kegyelmet hozó veszteséget, amikor kiszolgáltatjuk a saját, oly aggodalmasan őrzött és mégsem biztos, alapjában véve bebiztosíthatatlan valónkat. Ilyenformán a „tengődő” létben mély – gyakran be nem vallott – ellenkezés támad a szeretet iránt, és minden olyasmi iránt, ami áldozatkészséget kíván. Szokásai rabjává lesz; az élet görcsösen ragaszkodik pályájához. A lét „szilárddá” válik. De ez a vélt szilárdság csupán megmerevedés, megkérgesedés, nem pedig az igazi elevenség jótét világossága és kristályos keménysége.

    Az egész élet kicsinyessé válik. Gyakran csodálkozunk, milyen kicsinyesnek és szűkkeblűnek bizonyulnak közelebbi ismeretségre olyan emberek, akiknek hivatásuknál és társadalmi állásuknál fogva nagyvonalúaknak kellene lenniök; milyen gyakran hiányzik belőlük a szellemi és igazán emberi kiválóság. Ezzel szemben a szerény, egyszerű, alig észrevett emberben igazi emberi nagyság és nagyvonalúság is megnyilvánulhat, ha eléggé a közelébe kerülünk ahhoz, hogy lényének kisugárzását megérezzük. Mert ez él, a másik csak tengődik.

    A „tengődő” lét fokozatosan restté, gondolattalanná és mindenestül „élettelenné” vállk. Ha igazi emberséggel találkozik, mindig megtapasztalja: alapjában véve milyen tehetetlen szellemileg. Ez a benső tehetetlenség bizonytalanná teszi az ilyen embereket, bár a lelket mélyen megragadó súlyos megrázkódtatások esetén gyakran megőrzik hidegvérüket. Mégsem birkóznak meg az élet igazi problémáival.

    Ez az alapvető bizonytalanság lassacskán aggodalommá egzisztenciális gyávasággá sűrűsödik. Az ember a szó szoros értelmében kedvetlenné válik: elvesztette kedvét az igazi élethez. Ragaszkodott magához, azért elvesztette magát. Ennélfogva az ilyen életbe – még ha kifelé vidámnak és fesztelennek mutatkozik is – mélyen ülő rossz hangulat, rejtett rossz közérzet lopózik be. Már pedig az emberi egzisztenciában azt kell fontolóra vennünk, hogy csak akkor lesz igazán szilárd, ha – és amennyiben – „labilis” marad: alakítható, érzékeny, nyitott a meglepetések iránt. Ha valaki csak „tengődni” próbál, ezzel olyasmit próbál, amire valójában senki emberfia nem képes: azt, hogy maradéktalanul felületes legyen. Pedig az ember nagy előjoga az „elégedetlenség” és a még el nem következettnek állhatatos várása. Aki erről lemond, magát az életét adja fel.

    Megkíséreltük vázolni az emberi élet egzisztenciális igaztalanságát. Nem az erkölcsi értelemben vett „hazugságról” beszéltünk, hanem az élet hazug voltáról. Ennek lényeges megnyilvánulása a kitérés és az élet tengetése. Ilyen üres figurák vagyunk valamennyien, nagyon is ilyenek. Ebből kiindulva szeretnénk most megsejteni, minek kellene lennünk valójában: meglátni az emberi igazlelkűséget. Ennek érdekében most elmélkedésünk témájára alkalmazzuk a keresztény létnek bevezetőben kifejtett alapszkémáját („A testvérhez vivő út igazi emberségre és egyben Istenhez is vezet”), hogy így előtörjön szívünk mélyéből az őszinteség vágya.

    Igazlelkűség a testvérhez

    Szavunk most nehézkessé válik, sőt nehezünkre esik a szó. Mikor az imént a léthazugságról beszéltünk, saját tapasztalatunkból szóltunk. Most viszont olyasmiről kell beszélnünk, amit csak sejtünk, ami után csak vágyakozhatunk. Senki közülünk még töredékesen sem valósította meg életében. Amiről itt szólunk, olyan egyszerű, hogy az emberi nyelv csak bonyolultan tudja kifejezni. Létünk „világos oldaláról” van szó.

    Persze nagyon fontos lenne az is, hogy itt a másik emberrel való beszéd igaz voltáról beszéljünk. Vagyis hogy a beszélő azt mondja, amit csakugyan gondol, lát és ért; hogy amit elgondolt, meglátott, megértett, azt nem hamisítja meg, nem csorbítja meg, nem változtat rajta és nem színezi át. Mindez természetesen azzal az előfeltétellel áll, hogy a másiknak joga van tájékoztatásunkra. De az igazlelkűségnek ezt az igen fontos oldalát – mennyi kárt vallott ez korunkban! – itt mellőznünk kell, vagyis inkább magától értetődőnek föltételeznünk. Aki fejlett és kritikus keresztény életet él, le tudja győzni félénkségét és zavarát, ráadásul pedig a szükséges mértékben ura a kifejezéseknek, az maga is rá fog jönni, hogyan mondhatja meg, hogyan tartozik megmondani az ember az igazat a mi furán összekuszálódott világunkban.

    Elmélkedésünkben azonban valami sokkal fontosabbról van szó. A következő kérdésről: Milyen az az élet, amelyben nemcsak szóban, hanem tettben is megvan az igazság? Milyen az a lét, amelyben az igazság „felcsillan”, élményszerűen, közvetlenül? Haladjunk ismét nagyon óvatosan, és először csak fenomenológiailag vázoljuk fel az igazságot „cselekvő” lét képét. Hogy fest a „világító” élet? Leírásunk szükségképpen szubjektív jellegű: Először csak arról akarunk beszélni, amit megtapasztaltunk – vagy csupán megsejtettünk olyan emberekkel találkozva, akiknek az élete „világít”. Nem szabad tehát rendszert alkotnunk, hanem első pillanatra talán nem okvetlenül összetartozó tulajdonságokat kell lazán egymás mellé állítanunk. Így megkapjuk a testvér iránti igazlelkűség képét – nem pedig a definícióját.

    Az igazán becsületes ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy természetszerűen szeretetet és barátságot ébreszt bennünk. Miért? Nehéz megmondani, még nehezebb körülírni. Talán azért, mert egészen „felvevőképes”. Minden hátsó szándék nélkül veszi magába lényünket; semmit sem akar tőlünk; nem próbál nálunk semmit sem elérni, nem akar senkit magához kötni. Ilyen embereknél a lélek egyszerűen jól érzi magát, bár legtöbbször csöndesek, sőt hallgatagok, és szívesen vannak egyedül. A belőlük sugárzó öröm belső nagyságról tanúskodik. Ennek a nagyságnak a következménye, hogy valahogyan nincs bennük félelem. Hiszen rettenthetetlennek kell lenni ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül megnyissa lelkét a többinek. Az ilyen „egzisztenciálisan igaz” élet magva független attól a befolyástól, amelyet a világban és az emberben levő szörnyűségek gyakorolnak ránk. Ez bizonyára különleges választottság jele. Mindenekelőtt abban mutatkozik, hogy az ilyen ember nem neheztel a sértések miatt sőt mi több: egyáltalán nincs megbocsátanivalója. Soha sincs az a benyomásunk velük kapcsolatban, mintha tudatosan meg akarnának bocsátani a sértőnek. Csendes ártatlanság él bennük. Eleve nem tartják sértésnek a sértést, sőt észre sem veszik. Ez az az önzetlenség tehát magunk-elvesztése, amiről már volt szó: Az ilyen emberben van hely a másik embernek, az ilyenben a másik szabadon élhet.

    A maradéktalan igazlelkűségnek ezek az emberei gyakran semmi látható nyomot nem hagynak hátra a földön. Nem ritkán úgy tűnik el világosságuk a világból, mintha sohasem lett volna. Egészen egyszerűen, csendesen átlépnek a Nagyobba. De szellemi hatalomként tovább hatnak azoknak a tudatában akik találkoztak velük az életben. Igazvoltukkal ítélnek fölöttünk, éppen mert nem ítélnek el. Bár pontosan megkülönböztetik a helyeset a helytelentől és nem adják beleegyezésüket ott, ahol nem lehet, de nem ítélnek meg. Gyakran csak csendesen továbbmennek. Mégis épp ezzel megy végbe az igazi ítélet, olyan, amilyen világunk törvényszékein nem vagy csak ritkán lehetséges. Azzal ítélnek meg bennünket, hogy ragaszkodnak a belátott igazsághoz, anélkül hogy különösebben hangsúlyoznák, anélkül, hogy ránk akarnák erőszakolni. A visszataszító „mindent jobban tudás” hiányzik belőlük.

    Önmagunknak ezt a háttérbe vonulását lényegi tisztaságnak is mondhatnánk. Az ilyen emberek összeszedett életükkel a végső valóság, vagyis a szentség elkötelezettjei. Gyakran „szent gondtalanságban” élnek. Sokszor semmi belső közük nincs a pénzhez, van úgy, hogy mindent odaadnak és nekik maguknak nem marad miből élni. Létük lényege szerint gondtalan. Sokszor nem is sokat tudnak Krisztusról, mégis megvalósítják intelmét: „Ne aggódjatok a holnap miatt”. Nem mindenki tud így élni. De kell, hogy legyenek közöttünk ilyen emberek: így marad eleven az élet.

    Az igaz emberben az ítélettől való tartózkodás egzisztenciális egyszerűséggel és átlátszósággal párosul. Az ilyen ember őszintesége azt jelenti, hogy alkalomadtán belső indítást érez az igazság kimondására. Úgy találja, oda kell mennie a másikhoz és megmondani neki: Te színészkedsz a világnak és sajátmagadnak; hagyj föl ezzel. Hirtelen megvilágosításként tör rá: Meg kell mondanom az igazságot ennek az embernek, különben senki sem mondja meg neki. Ilyenkor azonban különleges erő árad belőle. Ha utána elgondolkodik, maga sem tudja, hogy merhette kimondani a teljes igazságot. Félelem ébred beszélőben és megszólítottban egyaránt, a szent dolgok borzongása. De ezzel a félelemmel öröm, sőt ujjongás is jár együtt: a lét tiszta szentségében világít. Valaki elvállalta annak kockázatát, hogy kimondja az igazságot. Valami szilárd és rendíthetetlen jött létre, valami, ami világít és tüzel, és mégis csupa szeretet és önzetlenség.

    De gondoljuk csak meg, milyen sebezhető az ilyen ember. Mások élő lelkiismeretének lenni: kibírhatatlan dolog. Senki emberfia tartósan nem bírja. Ezért éppen az igaz ember forog veszélyben. Az igazság küldötteként áll a világban. Küldetése azonban egyben próbatétel is. Mindaz, amit eddig megkíséreltünk leírni: ez a félelemnélküliség, ez a tisztaság, ez a gondtalanság, magában hordja a bukás lehetőségét. Hiszen csak az zuhanhat le, aki magasan áll. Sarkában leselkedik a csüggedés, a bizonytalanság, a kísértés. Azt kérdi magától: Csakugyan a jótevő igazságot mondtam meg? nem voltam túlságosan kemény? nem voltam túlságosan önhitt? És nagyon is valószínű, hogy azok voltunk.

    Igazlelkűség önmagunkhoz

    Pál apostol, aki alkalomadtán bámulatos mélyen pillantott az emberi szívbe, arra intette efezusi barátait, hogy legyenek „igazak a szeretetben”. A görög kifejezés szinte lefordíthatatlan: „aletheúein en agápe” (Ef 4,15), vagyis nagyjából: „igaznak lenni (igazat mondani, tenni), de szeretetben”.

    Nagyon is gyakran kerülünk abba a kísértésbe, hogy olyankor mondjunk meg valamit, amikor nem helyénvaló, amikor az igazsággal sértünk másokat, sőt ártunk nekik. A testvér iránti igazlelkűségnek tehát tapintattal és jósággal kell párosulnia. Nem élhetünk bunkó módjára az őszinteséggel. Ennek az állandó önvizsgálatnak a során, amelyet mindig újból, mindig elölről kell kezdenünk, létrejön az a belső igazság, amelynek csak egyetlen nevet adhatunk: alázat. Éppen amikor és amennyiben az ember próbál „igazság lenni” mások számára, fölismeri, hogy szinte csak másoknak prédikál, ő maga nem teljesíti a követelményeket. Ez szerénységre vezet. Kezdünk türelmesek lenni magunkhoz és másokhoz, és csendben hagyjuk érni az igazság gyümölcsét. Ez erőssé teszi az egzisztenciát. Csak erős emberek képesek élő türelemre, azaz csak ők bírják a feszültséget magukban aközött, amit szeretnének megszerezni és ami ténylegesen megvan bennük; aközött, amit tenniök kellene és amit valójában tenni tudnak; aközött, ami lenni szeretnének, és amik igazából. Ebből a belső feszültségből nő ki az a türelem a többiek iránt, amely nem gyáva engedékenység, hanem valódi elnézés és jóság.

    Nem olyan megterhelés-e az ilyen élet, amit senkitől sem lehet elvárni? Igazat kell mondanunk, mi pedig nem vagyunk igazak! Éppen itt tör fel a lét legmélyebb tapasztalata, amikor az ember próbál igazság lenni mások számára. Ez az élmény a következő: Igazságnak kell lennem és nem tudok az lenni! Mindkettő megmásíthatatlan tény Mi megy végbe az olyan emberben, aki megéli, hogy igazság, pedig mégsem igazság? Istent tapasztalja meg. Valami megrendítő dolog történik az igazság megvalósítására törekvőben: Az „egészen-más” tör be a világba; az, amit emberi erővel nem lehet elérni, nem lehet megteremteni. Üres kézzel kell ajándékot adnunk! És megfoghatatlan: csakugyan meg tudjuk tenni. Ez még nem istenbizonyíték. De aki egyszer megtapasztalta, nem lehet, hogy ne higgyen Istenben. Amikor saját tehetetlensége hirtelen, mintegy belső lökésre megérdemeletlenül erővé válik, teljes bizonyossággal fölismeri Istent. Így jön létre a világban.

    Az igazlelkűség Isten felől

    Aki elég soká elviseli létének ezt a feszültségét, abban világítani kezd a világban az abszolút Lét: a teremtmény izzón áll a végtelen világosságában. Legjobban talán a feltámadott Krisztusról szóló beszámolókban sejthetjük meg, hogyan válik az emberlét áttetszővé az Abszolútum számára. Amiről itt szó van, az a lét gyökeres átváltozása. Határtalan hely, idő erő és szeretet tárul föl előttünk. Végre egy ember, akiben teljes a dicsőség, a valóság bensőségé és ereje, a megvalósult lényeg világító lángja. Aki valami sejtelmet akar szerezni erről, olvassa csak el a Titkos Jelenések bevezető látomását, vagy a Krisztus táborhegyi színeváltozásáról szóló beszámolót.

    Most talán át kellene elmélkedni a feltámadott Krisztus megjelenéseiről szóló valamennyi tudósítást, hogy legalább megközelítően felfogjuk, mit jelent ez: egy ember maradéktalanul átlátszóvá lett az Abszolútum irányában. Ehelyett próbáljuk megmutatni, hogyan vált élményévé az apostoloknak az Igazság: Krisztus, és hogyan lettek tanúivá azaz hogyan kezdték kisugározni Krisztus igazságát a világba. Amikor találkoznak az emberré lett Istennel, akkor lesnek csak – mint az Efezusi levél mondja – olyan emberek, akik „szívének szeme megvilágosodott” (Ef 1,18). A Krisztussal való eleven, a mindennapokat átható érintkezésben megtapasztalták, milyen az, ha Isten fénye felragyog egy emberarcon (2Kor 4,6).

    Ez az élmény mindenekelőtt csodálkozást keltett bennük: Minden ember átéli ezt, aki Istentől kapja meg az igazságot. Az evangéliumok erről a lelkiállapotról csodálatos történetek, „csodák” alakjában tudósítanak. Itt még kezdetlegesen sincs módunkban a csoda teológiáját felvázolni, csak mellékesen mutatunk rá, hogy végső soron voltaképpen maga Krisztus volt a csoda. Egyszerre valami tökéletesen új termett köztünk: „A megmentő Jézus van itt!” Valójában és döntő módon Krisztus a csoda, minden csodák csodája. És ez a Krisztus egyszersmindenkorra csodálkozó emberekké varázsolta apostolait. A csodák csupán külső figyelmeztető jelzései voltak ennek a csodálkozásnak. Ezt éli át ma is még minden ember, ha Krisztus bármilyen formában közeledik hozzá.

    A csodálkozás az apostolokban megrendüléssé fokozódott. Amikor csatlakoztak ehhez a „világító emberhez” ezzel valami olyat kockáztattak meg, ami aggodalmaskodó lényük legmélyébe vágott. Az újszövetség minden írásában nyomon követhetjük ezt a megrendültséget. Ezzel az emberrel nem lehet teketóriázni. Utánunk jön; titka reánk szakad. Egészen a közelünkbe lép és azt kérdi: Testvér, hogy állsz a szíveddel? Mint amikor Isten valaha azt kiáltotta: „Ádám, hol vagy?” Immár nem az igazságról szóló szabadon lebegő, nem kötelező erejű kijelentés áll ezek előtt a megriadt emberek előtt, hanem egy személy.

    Ez az alapja a megrendülésnek: egy emberben Isten jelenik meg, és ez az ember fölkeres minket, elkötelez a belső igazságra, próbára tesz. Ezzel jön létre a próbatétel. Az embernek szüntelenül vizsgálnia kell saját magát, mi a viszonya ezzel a megtestesült, emberré lett igazsággal. És Krisztus végigcsináltatja apostolaival ezt a tapasztalatot. Saját életével nagy veszélynek teszi ki őket. Ennek a veszedelemnek a szövete a magányos küzdelemnek, a benső kételynek, a hit merész kockázatának, a kísértésnek és a remény „mégis”-ének sajátos szálaiból szövődik. Pál minden kereszténytől megköveteli ezt a fájdalmas önvizsgálatot: „Vizsgáljátok meg magatokat, hogy a hitben éltek-e. Tegyétek csak próbára magatokat. Felismeritek-e, hogy bennetek él Jézus Krisztus? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát” (2Kor 13,5 ).

    A kiállott próbatétel hozza létre – ezt a folyamatot ismét részletekbe menően követhetnénk végig az egész evangéliumon – azt az elkötelezettséget, amely ezeket az embereket az igazság tanúivá teszi: a gondolkodás, az érzékelés, az érzelem és az egész élet bizonyos hajlásszöget vesz föl. Az ember immár nem tehet egyebet, mint hogy kövesse a Krisztusban fölfénylő abszolút igazságot. Többé semmi sem számít, sem földi kötelék, sem gondolkodási rendszer, sem hatalmi állás, sem barátság, még a szeretet sem. Csak Krisztus. Ezáltal lesz az ember a világosság gyermekévé: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban; járjatok úgy, mint a világosság gyermekei!” (Ef 5,8) Megszületik az „égő szív”; ezt a megjelölést találták ki az emmauszi tanítványok húsvéti élményük őskifejezéséül: „Nem lángolt-e bennünk a szívünk, amikor útközben beszélt velünk?” (Lk 24,32).

    És éppen ez az égő szív Krisztus tanúsága a világban. Világossággá kell válnunk. Mostantól fogva nincs többé kiút: örökre kötelességünk, hogy égjünk. Szinte kibírhatatlan feladat. A kereszténynek bele kellene mélyednie abba a parancsoló „akarom”-ba, amelyet a búcsúzó Úr az elválás küszöbén kimondott fölöttünk, amellyel világító dicsőségének tanúivá és részeseivé akart tenni: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én is vagyok; hogy lássák az én dicsőségemet, melyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt” (Jn 19,24).

    A világítás erejét a kegyelemben veszi az ember. Ez a kegyelem meglepi, reászakad. Az elámult, megrendült, próbáját kiállott életet eltölti a tűz. Ez annak az eseménynek a belső értelme, amiről dadogó szavakkal számol be az Apostolok Cselekedeteinek könyve: „Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre” (Csel 2,2-3). A dicsőségnek ezek a „fellobbanásai” „nyelvek” alakjában jelennek meg: A megvilágosodottnak beszélnie kell. Kell, hogy fölkeljen és kimenjen a sötétség világába, hogy ott tanúskodjék az igazságról: Krisztusról.

    Hogy ez milyen nagy dolog, azt elemi erővel mutatja az első vértanú, István alakja. Ez a Lélektől eltöltött fiatalember az igazság képviseletében áll ott; a „felülről származó” Lélek hordozója, de kikerülhetetlenül kiszolgáltatva az „alulról származó” hatalomnak. Hirtelen feltárul előtte a valóság: „Nyitva látom az eget, és az Emberfiát az Isten jobbján állva.” (Figyeljük meg a különbséget: az Emberfia „áll”, nem pedig „ül”, mint Mk 16,19-ben). És arca tanúságtétellé, kinyilatkoztatássá válik: „A Főtanács tagjai mind őt figyelték és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna” (Csel 6,15). Angyali arc: ez azt jelenti: olyan arc, amelyet a földi szorongatások közepett is teljesen átformált már az öröklét… Az első vértanú arcának angyali fényessége az ő győzelmének, és egyáltalán a keresztény ember világfölényes erejének szimboluma. Igazán „fényes” győzelem. De olyan, amely „a halál szakadékában fénylik” (Eugen Biser: „A Bárány világossága”).

    Ez a felülről származó erő félelmet nem ismerő szent biztonsággal aiándékozza meg az apostolokat – és ez a végső pontja arra vonatkozó leírásunknak hogyan élték és szenvedték át az apostolok Krisztus igazságát. Meg tudják mondani, meg szabad mondaniok az igazságot minden embernek, mert nem az „ő” igazságuk, mert nem saját indításukból cselekszenek. Ezért, és csakis ezért joguk van a „nyílt beszédre”, a szent szólásszabadságra, megvan bennük a szó mindenható ereje (parrhesia).

    Különösen János élte át mély megrendüléssel és fejezte is ki, hogy mostantól fogva szabadon beszélhetünk mindenekelőtt Istenhez. „Szeretteim, szabadon szólhatunk (parrhesia) az Istenhez, és bármit kérünk, megkapjuk tőle” (lJn 3,21-22). Majd ismét: „Szabadon szólhatunk (parrhesia) Isten előtt: odafigyel szavunkra. Ha pedig tudjuk, hogy akármilyen kéréssel is fordulunk hozzá, figyel szavunkra, tudjuk azt is, hogy amit kértünk, már meg is kaptuk” (1Jn 5,14-15).

    De ennek a belső biztonságnak számunkra legjelentősebb értelmezését Pálnál találjuk. Nála az igazság szabad kimondása a keresztény ember lényeges feladatává lesz: azt jelenti, hogy az abszolút dicsőség fényét sugározzuk a világba. A keresztény: Isten kinyílása a világ felé. A második korintusi levélben Pál kifejti a keresztény félelmet nem ismerő biztonságát az igazságról való tanúskodásban (olvassuk el figyelmesen 2 Kor 3,12-4,7 szövegét): „Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az úr Lelke által” (3,18). Megfoghatatlan esemény: a kétkedő, bensőleg meghasonlott, nyugtalan, önmagában bizonytalan embert besugározza a dicsőség, és Krisztussá, Krisztus képmásává válik embertársai számára. „Az Isten jelenlétében nyíltan hirdetve az igazságot, rábízzuk magunkat az emberek lelkiismeretére” (4,2-3). Mert hiszen „nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat… hogy Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (4,5-6). De mindig abban a tudatban, hogy: „Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak; bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk” (4,9-10). A szorongatott, bizonytalan, üldözött és földre terített emberen tör át az igazság fényességének túláradó ereje. Ennek megnyilvánulása egy fájdalmas „mégis”: az a „csakazértis”, amelynek erejében nem zúznak össze, nem esünk kétségbe, nem érezzük magunkat elhagyottnak, nem hagyjuk magunkat végképp leteríteni.

    Igy jön létre a világban, szenvedések árán és gyakran észrevétlenül, biztonság és szilárdság – Isten felől. És megértjük Krisztus kijelentésének titkos értelmét: „Nem kellett-e mindezt szenvednie a Messiásnak és úgy menni be dicsőségébe?” (Lk 24,26) így élni, az Istenből áramló igazság tanújaként, Krisztus tanújaként élni, elveszíthetetlen öröm, de szorongatásból született öröm: „Ne szomorkodjatok. Viszontlátlak titeket. Akkor örülni fog szívetek és örömötöket senki sem veszi el tőletek. Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit sem” (Jn 16,22-23).


    Jegyzetek

    1. A szerző háláját fejezi ki azokért az indításokért, amelyeket ebben az elmélkedésben mindenekelőtt a következő szerzők írásaiból kapott: B. VON BRANDENSTEIN (többek között: Leben und Tod, Bonn, 1948; Vom Werdegang des Geistes in der Seele, Saarbrücken 1954), R. GUARDINI (főleg: Tugenden, Meditationen über Gestalten sittlichen Lebens, Würzburg 1963) és K. BARTH (Die kirchlziche Dogmatik, Zollikon; itt idézhetnénk jóformán minden kötetet, ahol az igazság kérdéséről beszél). Rámutathatnánk még Aljosa Karamazov alakjának szép ábrázolására R. GUARDINI könyvében: Religiöse Gestalten in Dostojewskijs Werk, München 1947.