Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Boros László:

    Az emberben felénk hajló Isten – Elmélkedés a megbecsülesről

    Próbáljunk most egy második elmélkedésben még mélyebben behatolni ebbe az Isten felől motivált a testvérhez forduló és az igazi emberséget létrehozó magatartásba (ezt jelöltük az „erény” szóval, elkoptatottsága ellenére, sőt éppen ezért, mert szeretnénk újból visszaadni a szó fényét). Az ember Isten felől válik tökéletessé, miközben állandó, begyakorlott magatartással a testvér felé fordul. Az első elmélkedésben már rámutattunk, hogy az igazlelkűség csak előkelő tapintattal, a másik ember sajátos jellegének elismerésével válik lehetővé. Most tovább szeretnénk mélyíteni ezt a megismerésünket.

    Nézzük először ismét a negatív oldalt: erről könnyebb beszélnünk, ti. saját tapasztalatunkból. A mi szívünkben rendszerint megvetés, idegenkedés uralkodik. Még keményebben is kifejezhetnénk: kegyetlenség. Minél inkább belemélyedünk saját életünkbe, annál inkább tudatára ébredünk, milyen gyakran és mennyi embert utasítottunk el bensőleg, szinte ösztönszerűen.

    Alkalomadtán olyan mértékben fokozódhat saját keményszívűségünknek ez a fájdalmas megélése, hogy kísértésbe jutunk. Azt kérdezzük: Miért vagyok ilyen, hogy a legjobb barátaimat megsértem, fájdalmat okozok nekik? Talán ilyennek teremtett az Isten? Ha van Isten, és ha mindenestül jó és mindenható, hogyan engedheti, hogy az emberek gyűlöljék egymást, rosszat tegyenek egymással, hogy a világ úgy tele legyen szörnyű kegyetlenségekkel, amelyek elől mindig újból be kell húnynunk a szemünket, el kell zárnunk a szívünket, hisz különben nem tudnánk tovább élni? Miért vagyok olyan kicsinyes, lelkileg visszataszító, olyan szeretetlen, nemegyszer olyan kegyetlen? Van-e egyáltalában Isten? Ha igazán lenne, nem hordozhatnék magamban ennyi szörnyűséget. – Ez a gondolat igen fontos, mert visszájára fordítva megérteti velünk igazi keresztény feladatunkat.

    Ha mi vagyunk gonoszak és kegyetlenek másokhoz, akkor kísértésbe jutnak, akkor számukra nincs Isten. Az Abszolút felé lendülő életük megfeneklik mirajtunk. Minden aljasság, amit mással teszünk, azt bizonyítja neki: nincs Isten. Persze világunkban kétségtelenül annyi a szeretetreméltó és szép, annyi a sugárzás, hogy egyenesen minden idegszálunkkal érezhetjük benne Isten létét. És mégis: mindannyian tapasztaljuk, hogy egyetlenegy ember elvesztése teljes elmagányosodásra vezethet; egyetlen lény hiányzik, egyetlen mosoly aludt ki, és minden sivár, üres.

    Másrészt viszont az is lehetséges, hogy ha mi hiányzunk egyetlen embernek, ha elutasítóan, vagy éppen kegyetlenül viselkedünk iránta, megutáltatjuk vele az egész világot. Isten bennünk és általunk akar a világba lépni, általunk akarja osztogatni jóságát. Vállalta ezt a hallatlan kockázatot. Íme a keresztény élet lényegi feladata: Legyünk Isten jósága, hogy az emberek elismerjék: van jóság, van jóakarat, és a lét „mégis csak” jó. Mint keresztényeknek bizonyságul kell szolgálnunk másoknak, hogy a holnapi nap jobb lesz a mainál. Ebben tapasztalják meg Istent: a maradéktalan jóakaratot, a végtelen vonzalmat. Vannak istenbizonyítékok, amelyek kifogástalan logikával cáfolják a hitetlenséget. De az emberi lét nehéz válságaiban semmit sem jelentenek, vagy alig valamit. Ilyen időszakokban egy embernek kell velünk lenni, akinek a léte legalább „utalás arra, hogy valaki becsüli, tiszteli az embervoltot, feltétlen barátságába fogadja; tehát csakugyan van Az, aki mindezt lehetővé teszi: Isten.

    Ezért olyan fontos abban a korban, amikor Isten arca elhomályosul, hogy kiirtsuk szívünkből a megvetést, és így előtörjön belőlünk a lét iránti szunnyadó rokonérzés teljessége, a másiknak mondott zavartalan Igen, s ezzel létünk „istenbizonyíték” legyen másoknak. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha először megvetésünk gyökereiig fúrunk. Ez a gyökér – amennyire egyáltalában megragadhatjuk – négyes.

    Minden cselekedetünk mélyén sajátmagunk keresését fedezzük föl. Nem annyira az emberi önzésnek azokra a durva formáira gondolunk itt, amelyekkel szétromboljuk mások életét, csak azért, hogy sajátmagunk előnyökre tegyünk szert, le akarunk győzni másokat csak azért, hogy győzelmet arassunk. Inkább arra az alig körülírható magunk felé fordulásra, amely egész életünket átszövi, beburjánozza. Csak néha-néha tudjuk kiküszöbölni ezt az egzisztenciális önmagunk felé fordulást. Csak a barátság és a szerelem nagy elragadtatásában sikerül olykor tisztán „jelen lennünk” mások számára. Máskülönben többnyire önmagunk rabjai maradunk, még olyan cselekedetekben is, amelyek külsőleg nagyon önzetlennek tűnnek. Kifinomult öntükrözés tart hatalmában. Megrendítő látni, hogyan viaskodtak a legtisztább embermivolt megigézettjei: a szentek, szünet nélkül ezzel az egész lényüket átitató önzéssel, és mégis folyvást áldozatul estek neki. Tudattalan önérvényesítésünkben naponta megsemmisítjük azokat az embereket, akik fölingerelnek. Ez a magunk-keresése lappang gyakran apró idegeskedéseknek, erényes botránkozásoknak, mindent-jobban-tudásnak, mások kis megalázásainak álarca alatt.

    Emögött, talán még mélyebben lappang a következő réteg: az ember sajátságos képtelensége a szeretetre. Bensejében állandóan elárulja azokat, akiket valójában a legjobban szeret. Igaz, vannak az életben egészen nagy, intenzív, „szellemi” órák, amikor föllendül az önátadás magaslatára. Utána talán élethossziglan nem tesz egyebet, mint visszaveszi mindazt, amit a lelki bátorságnak és szeretetnek ebben a pillanatában odaadott. Elképzelhetetlen energiával, szívós kitartással kell saját szeretni – képtelenségének lankáján, kimerítő görgeteg-lejtőjén fölfelé kaptatnia, ha csak valamennyire is meg akarja valósítani a tőle elvárt önátadást. Az ember nem tud igazán szeretni. Végül is semmink sem marad: sem a boldogságunk, sem a boldogtalanságunk. Életünk furcsa és fájdalmas búcsú azoktól, akiket szerettünk volna szeretni, sőt magától a szeretettől. Mondhatni fegyvertelenül küldtek bennünket a szeretet kalandjába: minden kísérlet, hogy szeressünk, a szívünket szakasztja meg. Túlságosan rövid az idő. Az igazi odaadást mindig későn, mindig csak utólag tanuljuk meg. Mindig késő van az életünkben. Későn vesszük észre, mire volt a másiknak bajában szüksége, későn sejtjük meg, hogy barátságot kínáltak; későn ismerjük föl, hogy igazán szeretett valaki.

    A szeretetre való képtelenségünk becsületes elemzése arra vezet, hogy cselekedeteink mélyén valami szinte velünkszületett belső idegenkedésre bukkanunk. Ez az idegenség a másik ember létének leplezett tagadása, tehát gyűlölet. Jó1 tudja álcázni magát; gyakran a tudattalanba szorul és csak más alakban merül fel tudatunkban: mint ellenszenv, mint közönyösség, mint ingerültség. Ki tudná leírni, kikutatni ezt az idegenkedést? Még a másik iránti vonzalmunknak is gyakran ez a gyökere: a felületes szerelmi vagy baráti kapcsolat mélyén pusztító szándék rejlik: azért kötjük magunkhoz a másikat, hogy annál jobban meg tudjuk kínozni.

    Mindez a visszautasítás alakjában nyilatkozik meg, sűrűsödik össze egzisztenciánkban. Megkeményítjük magunkat, mert félünk a szeretet megkívánta erőfeszítéstől. Ott leskelődik bennünk az ösztön, hogy rabszolgánkká tegyük, tárgyként kisajátítsuk az embertársat. Az úgynevezett szeretet gyakran nem más, mint a másik ember teljes birtoklásának türelmetlen akarása. Így a másik személy puszta tárggyá válik. De egy tárgy nem elégíti ki szeretetünket. Ezért a szeretet gyűlöletbe fordul, el akarjuk pusztítani a szeretetnek ezt a keserves csalódást okozó „tárgyát”, hogy legalább így bizonyítsuk be, hogy a „tulajdonosa” vagyunk. Hányszor csak az önállítás eszköze szeretetünk! Nem halljuk meg többé a másik hívását, esdeklését. Ha visszautasítunk valakit, aki kétségbeesve koldulja vonzalmunkat, azzal a megsemmisülésnek szolgáltatjuk ki, sőt vonakodásunkkal – amennyire ez hatalmunkban áll – egyenesen megsemmisítjük.

    Ha hiszünk Istenben, akkor egyszer rendet kell teremtenünk életünkben, amely – ismerjük be becsületesen – javarészt önzés, szeretetre valóképtelenség, idegenkedés és visszautasítás. És ennek a rendnek a neve: becsülés. Hagyjuk most szóhoz jutni megint szívünk legbenső vágyát, még akkor is, ha az emberek azt mondják: álmodozók vagyunk, a lehetetlent hajszoljuk és nevetségessé tesszük magunkat. Éppen azt érdemes meghódítani, ami emberileg elérhetetlen. Hisz mindannyian olyan rendre vágyunk, amelyben az ember valóban úgy érvényesülhet, mint személy, mint a másik igenlésének szeretett és szeretetreméltó középpontja.

    A világ rászolgál az ítéletre. Az „ítélet” szó kellemetlen érzést kelt bennünk. De minél jobban belelátunk a világba, indítékaiba, hatalmi, önállítási törekvéseibe, minél mélyebbre pillantunk a magunk szívébe, annál inkább észrevesszük hogy nem élünk a „helyes” világban, tehát a világot „helyre kell hozni”.[1] Csak akkor lesz „helyes”, ha a jó egyben szép is, az igaz egyben jó is, és a lét világít. Ez a világ – saját életünkben tapasztaljuk – még nincs itt. Nekünk kell megalkotni, persze úgy, hogy ajándékba kapjuk. Milyen is lenne ez a „helyénlevő” világ? Abban a jó ember boldog is lenne; a szívbeli érzület mindjárt tettben nyilvánulna meg; ami tiszta, mindig szép lenne; a jó ember élete gazdag nagyságban teljesedne be. És megfordítva: alacsony gondolkodása rúttá tenné az embert, az igazságtalanság boldogtalanságot hozna magával, a vétek nyomban megbosszulná magát a vétkesen – csakis rajta, nem egy ártatlanon. A valóság egészen más. Annak a törekvésnek, hogy „helyes” világot teremtsünk, a becsülés erénye a neve. Ebben jön létre a világ helyes alakja. Beszéljünk most erről.

    A testvér megbecsülése

    A személy megbecsülése voltaképpen respektáló tisztelet. A német „Ehrfurcht” szó furcsa kifejezés: a „félelem” és a „tisztelet” kapcsolódik benne. Félelem, amely tiszteletet ad. Szent borzongás a másik emberben megmutatkozó nagyság előtt. Akiben ez megvan, az lemond arról, hogy birtokbavegye, saját céljaira használja föl a másikat. Visszahúzzuk a kezünket, ahelyett, hogy odakapnánk. Igazi emberség csak ott jön létre, ahol az ember hátralép, nem tolakszik, nem ránt magához erőszakosan; így szabad tér keletkezik a világban, ahol a másik személy kedvére élhet a maga természetével, méltóságával és szépségében. Ha egy barátság széthull, egy házasság eldurvul, kérdezze meg magától az a fél, akit illet: nem mulasztotta-e el a megbecsülést, nem bánt-e úgy a másikkal, mint valami berendezési tárggyal – mondja Romano Guardini.

    Mindannyian találkoztunk már olyan emberekkel, akik el tudták ismerni az igazi nagyságot. Elismerni a nagyságot ez a becsülés alapföltétele. Az embernek ki kell tudni mondania: ő nagy, én nem vagyok az. Mégis jó, hogy van nagyság a világban, akkor is, ha nem bennem van, hanem a másikban. Igent kell mondanunk a nagyságra azért, mert van, azért, mert szép. Létfontosságú, hogy elismerjük akkor is, ha a magunk élete „összezsugorodik” mellette. Jó, hogy a másik képes volt erre!

    De az az ember, aki áhítattal nézi a másikat, föl tudja ismerni a nagyságot a kisemberben is, sőt pontosan abban, még a megvetettben és a méltatlanban is, de mindenekelőtt a védtelenben, abban, aki képtelen az érvényesülésre. A másokat respektáló ember különös kötelességének érzi, hogy éppen a védtelent becsülje. Magától értetődően segít a gyermeknek vagy a gyöngének; megáll a sorstól sújtott előtt, megindul rajta. Alig pár esztendő az élet, és az a néhány év oly gyorsan tovatűnik. Ha a legdrágábbat akarjuk kihozni belőle, amit nyújthat, akkor tudnunk kell: létünk igazi értelme nem az, hogy a magunk erejét élvezzük, hanem hogy azt valósítsuk meg, ami előbbre segíti az életet; hogy ahol csak megjelenik, teret, kedvére való teret teremtsünk neki.

    A Szentírás egy titokzatos kijelentéssel világítja meg ezt a kicsinységben fölfénylő nagyságot: „Aki kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). A kicsiségnek ez a nagysága – titok. Hármas titok. Először is a kicsinyek mögött ott állnak a világ mindenütt jelenlevő, leghatalmasabb lényei, az angyalok: „Vigyázzatok, hogy e kicsinyek közül egyet se vessetek meg. Mondom ugyanis nektek, hogy angyalaik az égben mindenkor látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10). Másodszor és harmadszor még mélyebben és megragadóbban mutatkozik meg a kicsinynek a nagysága abban, hogy a kicsiségben közvetlenül megjelenik az emberré lett Isten, és rajta keresztül maga a mindenható Atya: „Aki befogad egy kicsinyt, engem fogad be; aki pedig befogad engem, nemcsak engem fogad be, hanem azt is, aki küldött” (Mk 9,37). – Három roppant állítás, amelyet nagyon mélyen meg kellene gondolnunk. A gyámoltalanság, a védtelenség olyan szent, hogy közvetlenül a teremtés hatalmas szellemeinek és a Szentháromságnak oltalma alatt áll. Minden igazán nagy ember védelmébe veszi a gyerekeket, a védteleneket, a jogfosztottakat és boldogtalanokat; mindig respektálja méltóságukat, bízik jóakaratukban; bizalommal közeledik feléjük, minden pedagógiai szándék nélkül, egészen természetesen. Ez jót tesz; ez felszabadít; így tud az a sok ember világunk szűk terében együtt élni anélkül, hogy kölcsönösen megsebezné egymást.

    Az, aki mindenki iránt tiszteletet tanúsít, keresetlen, tartózkodó udvariassággal és egyszerű segítőkészséggel: sajátmagában győzi le mindig és mindenütt azt, ami megfojtással fenyegeti az életet. Ez az „életfojtó” valami nehezen nevezhető a nevén. Talán legtalálóbban így lehetne jellemezni: „rosszakarat az élet iránt”. Elemei: uralkodásvágy, düh és irigység. Az a pozitívum viszont, amely az élet iránt jóakaratú emberben világít: érvényesülni engedés, jóakarat és jóság. Akárhol is találkozik élettel az ilyen ember, nem az az első indítása, hogy bizalmatlan és bírál, hanem hogy tiszteli, érvényesülni engedi, nőni segíti.

    Máris sejtjük, milyen veszedelmes számunkra ilyen jóságot kisugározni a világba. A jóságos ember mindig szembekerül szenvedéssel is. De a szenvedés megértést igényel, segítségre, rokonérzésre vágyakozik. Ez pedig kifáraszt, megerőltető. Talán csak annyiban, hogy ebben a pillanatban ennek az embernek megtaláljuk a pillanatnyi baját megenyhítő szavakat. Nagy türelem is kell ahhoz, hogy meghallgassuk a másik panaszát, megértsük a maga egyedülálló voltában. Néha már könyvnélkül tudjuk, mit fog mondani. Az emberi szenvedés gyakran olyan banális, hogy minden erőnkkel vissza kell tartanunk magunkat, hogy ne rántsuk le kíméletlenül a leplet mindennapiságáról és ízetlenségéről. És mégis: a szenvedőnek az ő semmi máshoz nem hasonlítható szenvedése ez. A becsülésnek készen kell állnia arra, hogy türelmesen mindig újból fölvegye magába ugyanazt a szenvedést, és ne mondja az önmagát talán túlságosan is komolyan vevőnek: unalmas ez az örökös jajgatásod. Sokszor csak az segít itt, ha magunkban csöndesen elmosolyodunk az emberlét furcsaságán. Ez a mosoly megint megadja a készséget, hogy mégis csak jósággal és megértéssel forduljunk a másik baja felé. Ehhez belső csendre és nyugalomra van szükség. Ez a csendes becsülés életet táplál. Ebből nő ki a jóságos megértés.

    A megértés mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember az érzés olyan finomságát, az együttlendülés olyan képességét fejleszti ki magában, amely áthidalja az emberek közötti idegenséget. Így közösség születik meg a jóakaratban. De ez csak tapasztalatból tanulható meg, föltéve persze, hogy csakugyan tanulunk a tapasztalatból. A tekintet lassan megvilágosodik, a beleérzőképesség finomabb, az alkalmazkodás könnyebb. Ez pedig ismét csak akkor lehetséges, ha az ember megszabadul ösztönös rokonszenvétől és ellenszenvétől, és próbálja érvényesülni hagyni a másikat, úgy, amint van; ha már nem rokonszenves és ellenszenves részre osztja fel a világot, hanem minden lény felé így fordul: jogod van olyannak lenni, amilyen vagy.

    Ez a csendes, jóságos és megértő magatartás az idegen lét iránt egyben alázat is. Mindenekelőtt azon fárad, hogy ne tegye az életet rosszabbá, mint amilyen már úgyis. Minél inkább kiismeri magát az ember a szív világában, annál mélyebben felfogja, hogy minden rossz szó, amit kimond, az egész emberiség levegőjét mérgezi; minden hazugság és minden erőszakosság még alapvetőbben megzavarja felebarátunk életét. Az, akit becsülés tölt el az idegen élet iránt, így imádkozik: Uram, sok rosszat okoztam a te szép világodban; türelemmel el kell viselnem, hogy milyenek a többiek és milyen vagyok én magam; add, hogy tehessek valamit, hadd legyen az élet egy kicsivel jobb ott, ahová állítottál.

    Az ilyen alázat megpróbálja valóra váltani Krisztus nyomatékos követelését: „Ne ítéljetek!” (Mt 7,1) Fölismerjük, hogy a legtöbb egymásról mondott ítélet alapjában véve a magunk előtérbe tolása: Te kellemes vagy nekem, a másik nem; téged használhatlak, a másikat nem. Így lassanként az élet javát akaró ember előtt feltárul a lét szentsége. Az ilyen ember tekintete fölfedezi bennünk azt, ami még nem vagyunk, de amivé lennünk kellene, szunnyadó lehetőségeket és reményeket ébreszt lelkünkben Így megtanuljunk, hogy közönséges voltunk, kicsiségünk ellenére mi magunk is igazán nagyok vagyunk, és tudatára ébredünk a magunk szentségének.

    Saját létünk becsülése

    Ha sajátmagunkat szentnek, vagyis sérthetetlennek és tiszteletreméltónak próbáljuk elfogadni, akkor végbemegy a megszabadulás.

    Mindenekelőtt sajátságos módon: megszabadulás sajátmagunktól. Megértjük, hogy életünk lényege, igazán becsülésreméltó oldala nem az én, hanem az, ami fölviláglik benne: titokzatos más-voltunk. Aki teljes becsületességgel tiszteli önmagát, az nem önmagát tiszteli. Ki vagyok én, a büszke, a nevetséges, a fáradtan csődöt mondó, hogy még becsülhetném magam? És mégis megélem, hogy egy bizonyos határon rábukkanok önmagamban az abszolútumra, amire nincs többé szavam; hogy a végtelenbe lépek be, olyasvalamibe, ami fönségesebb, mint el tudnám mondani; hogy végtelenül több vagyok, végtelenül többet ismerek meg, végtelenül többet sejtek, többre vágyom, mint amit valaha is megvalósíthatok; hogy ez a végtelen és kimondhatatlan közelebb van hozzám, mint saját magam; vagyis hogy én kezdettől fogva nem én magam vagyok; és hogy egzisztenciámnak erről az igazi valójáról lényegében semmit sem mondhatok, mert ha valamihez hasonlónak mondom, ezt az állítást azonnal keresztezi egy szinte halálos, és épp ezzel életet adó nem-hasonlóság. Éppen abban vagyok tiszteletreméltó, ami nem én vagyok, és mégis saját létemhez tartozik. Éppen ezt a szentet kell magamban becsülnöm. El kell magamat fogadnom: életemet, környezetemet, barátaimat, kudarcaimat, történelmi korszakomat, külső-belső sorsomat, életem irányát, jellememet, szörnyűséges tucatember-voltomat, tanácstalanságomat. És ezzel mondok igent arra a másikra, a kimondhatatlanra, az abszolútra és véglegesre. Ez az igazi emberség: véges bezártságomban megélni a végtelen nyitottságot, és ezt életemmel hitelesen mások elé tárni. Akkor leszünk önmagunk, ha megszabadulunk magunktól.

    De ez az önmagunktól való megszabadulás ugyanakkor a világtól való függetlenedést jelent. „Világon” itt most ösztöneinket, előítéleteinket, ideges reagálásunkat értjük. Az emberlét lényege fölötte áll mindezeknek. Az embert nem szabad azonosítani önmagával, megrögzöttˇ szokásaival, előítéleteivel és elhamarkodott döntéseivel, a hétköznapinak hatalmával, véglegesen meghódított állásaival. Az igazi emberség abban áll, hogy észrevegyük a meglepőt, az újat, vagyis az emberi lény nyitottságában és nyitva maradásában a minden sejtelmet túlszárnyaló tökéletesség felé.

    Ha az ember igazán ember akar lenni, akkor tudnia kell nemet mondani sajátmagának és a világnak nyomorúságos kicsinységére. Bele kell merülnie életével a mérőónnal ki nem mérhető mélységekbe. Nem szabad megelégednie önmagával, örömeivel, nézeteivel és meggyőződéseivel, a maga alkotta „Jóistennel”. Így szent gondtalanság ver tanyát benne, az élet merészsége, fogékony fül a még-nagyobb szavára. Mit használ nekünk, ha csak önmagunk maradunk és a világ csak világ marad, hogyha a kevesebből nem lesz több?

    Önmagunk becsülése tehát nyitottságot jelent a bennünk lakozó abszolút iránt. Az ilyen élet – el önmagunktól, el a világ kicsinyességétől, tehát a maradéktalan becsülés élete – valóban merész követelés. Ha az ember ember akar lenni, merész követelmény áll előtte: az igazi emberség merészsége. Nagyon nehéz nekünk elfogadni a mások és a magunk életét. De éppen ezt akarja tőlünk Isten. Ennélfogva az emberi élettel tulajdonképpen nem lehet emberileg megbirkózni. A testvér és sajátmagunk becsülése tehát egy többlet-megbecsülést tételez föl: Isten becsülését.

    Isten becsülése

    Ez két dolgot foglal magában, aszerint, hogy a kifejezést objektív vagy szubjektív értelmében vesszük-e.

    Az ember becsüli Istent. Ezt is be kell gyakorolni. Hogy otthonosak legyünk Istennél, hogy szívesen „érintkezzünk” vele, ahhoz külön erőfeszítés szükséges: az ima begyakorlása. Akaratmunkával, önlegyőzéssel, hűséggel kell megvalósítanunk; mindig újból, mindig újonnan. Időt kell szakítanunk az imára; akkor, érdemtelen kegyelem gyanánt, meglep Isten közelsége. Ennek a begyakorlásnak egyik lényeges eleme az, hogy az ember teljesen nyitottá válik az Abszolút iránt, tehát nem a maga előnyét keresi Istennél, csak azt az egyet, hogy megnyíljon, hogy minden célzatosság nélkül odaadja magát.

    Pontosan abban a mértékben, amennyire az ember előbbre jut ebben a semmit sem igénylő, tiszta együttlétben az Abszolútummal, gyarapodik igazi emberségében. Egyszerűen „van”, minden tolakodó jelleg nélkül. Külső énje valamiképpen kialudt, és emberi létén átvilágít a lényeg. Amikor az ember így lényegileg elszakad önmagától az Abszolútum előtt, azt hívjuk imádásnak. Egyedül Isten jó; egyedül ő imádásra méltó; egyedül ő nagy. Az imádásban meghajlunk az Abszolútum előtt. Nemcsak mélyen, hanem mindenestül. Nemcsak addig a belső határig, ameddig még sajátmagunk vagyunk, hanem túl ezen, legmélyebb, leglényegesebb valónkban is. Az ilyen imádás hatása olyan, mint a tiszta fényé, a kristályos levegőé. Rendíthetetlen bizalom forrásozik belőle, az a tudat, hogy Isten mindenhatósága biztos oltalmunk, minden nehézség és megrázkódtatás, minden ellenünk szegülő hatalom, még sajátmagunk ellenében is.

    Gondolkodóba kellene ejtenie bennünket, hogy a keresztény imában olyannyira a kérés, hálaadás, olykor még talán a dicsőítés áll előtérben, s alig fordul elő az imádás, az abszolútumhoz való viszonynak ez a lényegi aktusa. Éppen az imádás nem könnyű ma; tehát külön erőfeszítéssel kell begyakorolni. Nap mint nap annyi benyomás, követelmény, kötelesség szakad ránk, hogy állandóan abban a veszélyben forgunk: elhagyjuk az imádás vonalát, egyszerűen nem szedjük többé össze magunkat a lét abszolút értelme és központja irányában, nem tudunk már tiszta odaadással, mit sem akarva elébe állni, úgy, hogy semmit sem mondunk, semmiről sem fecsegünk, legföljebb egyetlen szót ejtünk ki, egzisztenciánk lényegét: Te. Világunk mindennapos üzeme szinte kiszorította, hamu alá temette bennünk Istent. Újból „át kell törni” magunkat az eleven imádásig. Enélkül sem testvéreinket, sem önmagunkat nem tudjuk becsülni. De milyen imádást akar tőlünk az Isten?

    Isten becsüli az embert. Az abszolút Isten „könnyűvé” tette, hogy imádjuk, amikor Krisztusban feladta hozzáférhetetlenségét. Ez a megtestesülés titka: Isten itt áll közöttünk, védtelenül, szó és tett egyaránt megsebezheti; így vezet ki saját szűkösségünk hálójából. Benne tapinthatóvá vált az érinthetetlen, foghatóvá a megfoghatatlan. Isten olyan „előkelően” viselkedik irántunk, hogy mindenfelől közeledik hozzánk.

    Isten szent előkelősége már abban megnyilvánult, hogy egyáltalában megteremtett. Teremtői tettét csak becsülés nek foghatjuk föl. Az Írásban ezt olvassuk: „Így szólt Isten: legyen, és lett” Egyetlen halk, csendes szóval teremtett bennünket. Egész csendesen, mindenhatóságának minden fáradság nélküli könnyedségével mondta ki a világot, az életet és az emberiséget. A teremtés igazi ténye a tartózkodás. Isten nem kiált ránk, nem ragad üstökön, amikor teremt, hanem helyet hagy a létnek: mindenhatósága, mindent betöltő lénye mintegy visszavonul, hogy egyáltalában létezhessünk. A teremtés tette végtelenül gyengéd, halk érintés, létté sűrűsödő becsülés. Istennek ez a gyengédsége, a teremtés, Krisztusban – ha szabad így mondani – még gyengédebb, még tartózkodóbb, még szelídebb lett. Benne Isten tiszteletet adott az egész emberiségnek, tehát mindnyájunknak. „Íme, az ajtó előtt állok és kopogok” (Jel 3,20). Krisztus hatalma egészen halk volt: „Nem civakodik, nem kiáltozik” (Mt 12,19). De az, aki így beszélt magáról – gondoljuk csak meg imádkozva! – ugyanaz volt, akinek minden hatalóm adatott a mennyben és a földön” (Mt 26,18), és mindent vasvesszővel törhetett volna össze, „mint a cserépedényt törik össze” (Jel 2,27). Sohasem harcolt mások ellen, sohasem alázott meg senkit. Lényét kozmikus becsülés járta át az egész teremtés iránt, a csírázó, ezer veszélynek kitett, fenyegetett élet szerető átkarolása volt, a kímélet egyetlen nagy gesztusa. Mindent átfogó békét sugárzott még az állatok felé is. Ha mélyen bepillantunk Krisztus bensejébe, akkor fogjuk csak fel igazából a Márk evangélium jelentéktelennek tűnő mondatát: „Negyven napig maradt a pusztában a vadállatok között” (1,13). A béke birodalma, az emberiség örök álma, ővele belépett a világba.

    A szenvedő Jób megsejtette Istennek ezt az emberré lett gyengédségét: „Te nem ismersz félelmet. Bírod az éhséget a pusztában és nem kell félned a vadállatoktól. Frigyben vagy még a kövekkel is” (Jób 5,22-23). Izaiás pedig még nyomatékosabban mondja: „örvendezzetek és vigadjatok azokon amiket teremtek… Mielőtt még kiáltanának, én már felelek. Amikor még beszélnek, én már meghallgatom” ( Iz 65,18.24).

    Mindenekelőtt azt kellene itt megfontolnunk, hogyan védelmezte meg Krisztus a bűnösöket az igazak ellen (Lk 5,31; 15,1-7; 18,9-14); a védteleneket az erősek ellen (Mk 10,14), Máriát Márta és Júdás ellen (Lk 10,41 és Jn 12,7). Krisztusban olyan Isten jelent meg köztünk, aki lemond arról, hogy bármilyen lénynek szenvedést okozzon. Ezzel „az élet szerzőjévé” lett (Csel 3,15). Megígérte nekünk, hogy jóllakunk, hogy egyszer igazán szívből nevethetünk, hogy örököljük az országot, az örökkétartó országot. Milyen keveset fogunk mi föl Istennek ebből a tartózkodásából. Mindannyiunknak szól Péterhez intézett szava: „Dugd vissza hüvelyébe kardodat” (Jn 18,11).

    Mi valamennyien szinte velünkszületett megvetést melengetünk magunkban, és ezzel elhomályosítjuk Isten arcát a világban. Ez a megvetés önzésből, szeretetre való képtelenségből, idegenkedésből és visszautasításból tevődik össze. Csak úgy jutunk igazi emberségre, ha elismerjük a nagyságot a másik emberben, mindenekelőtt pedig a kicsinyben és a védtelenben; ha erőfeszítések árán olyan emberré fejlődünk, aki jóakaratú az élet iránt; ha türelmesek vagyunk, próbálunk megérteni másokat és senkit sem ítélünk meg. Ez szabaddá tesz az igazi emberségre, megszabadít önmagunktól és függetlenséget biztosít szűkös mindennapi világunktól. Szabadok leszünk az imádásra, az Abszolútum jelenlétében való tartózkodásra úgy, hogy nem akarunk semmit. Ez annyira nehéz, hogy magának Istennek „kellett” emberré lennie, hogy megsejtsük: hogyan élhetjük a mi világunkban ezt a gyengéd, csendes, szelíd, a másiktól semmit sem kívánó magatartást, amelynek becsülés a neve. Igazi emberség csak Krisztusból való lehet. És fordítva: ahol igazi emberség valósul meg, ott Krisztus is mindig jelen van.

    Két erényről elmélkedtünk, az igazi emberség begyakorlásának kétféle módjáról: az igazlelkűségről és a becsülésről. Ezzel a kétféle magatartással a létnek egy új dimenziója jön létre a világban: az önzetlenség. ősi emberi tapasztalat kifejezése ez: csak akkor kapunk életet, ha segítünk fejleszteni az életet. Még mélyebbre menve: minden adományt az odaadás hoz meg. Éppen ez a tapasztalat nyit új látóhatárt előttünk. Még magasabb igény merül föl velünk szemben. Nem elég, hogy őszinteséget és megbecsülést tanúsítsunk világunkban. Ha önzetlenek akarunk lenni, nem maradhatunk csak önzetlenek. Még jobban oda kell adnunk, „el kell pazarolnunk” magunkat. Még jobban egyesülnünk kell a testvérrel, és ezáltal még igazabb emberségre növekednünk, s így ismét még közelebb kerülnünk Istenhez. Önzetlenségünknek szolgálat alakjában kell kibontakoznia. Erről szeretnénk beszélni a két következő elmélkedésben.


    Jegyzetek

    1. A német szójáték lényege visszaadhatatlan: a richten = ítélni ige és a richtig = helyes melléknév töve azonos.