Szegedi Piaristák

 

Nyári ügyeleti napok

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • - 2018. július 4. (szerda) 9:00-13:00
  • - 2018. július 18. (szerda) 9:00-13:00
  • - 2018. július 25. (szerda) 9:00-13:00
  • - 2018. augusztus 8. (szerda) 9:00-13:00
  • - 2018. augusztus 22. (szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.

 

Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

    2018. augusztus 27-én (hétfő) 9.00 órától

 

    Boros László:

    Az emberben felénk hajló Isten – Elmélkedés a tiszteletről

    Harmadik elmélkedésünk az eddigieket szeretné elmélyíteni. Láttuk, hogyan összpontosul létünk a becsületesen élt igazlelkűségben és megbecsülésben mindig inkább a „te”, a testvér felé, hogyan válik „önzetlenné”, vagyis hogyan szabadul meg önmagától. Az önzetlenségben – igen, éppen ebben tapasztalja meg az ember erősebben, hogy léte szent, tiszteletreméltó. Ebből bátorságot merít az életre, bátorságot az odaadásra, a szolgálatra. Tehát nem valami szétfolyó magatartás ez, hanem az a követelmény, hogy örvendezve, boldog (és boldogító) jóakarattal az élet rendelkezésére bocsássuk magunkat. Minthogy megtapasztaltuk a lét szentségét, tevékeny odaadással akarjuk oltalmazni, mindenekelőtt ott, ahol fenyegetett. Az élet szolgálatába szegődünk.

    Ez azonban csak akkor történhetik meg, ha tiszteljük az életet, megbecsülést tanúsítunk iránta, segítjük, hogy még szebb, még élőbb legyen. Így lesz a lét „intenzív”. Ismét kedvünk telik az életben, a boldogságban, de mindenekelőtt mások örömében. Kezdünk segíteni másoknak, hogy jól eligazodjanak az életben, megszabaduljanak mindattól, ami útjában állna boldogságuknak; több életet ígérünk nekik, megerősítjük az életre, a fejlődésre való jogukat és kötelességüket; szent lelkesedést keltünk bennük a boldogságért. Ezzel lendületet és könnyedséget viszünk az életbe; segítjük, hogy tiszteletet kapjon, hogy kibontakozzék; teljesebb létet, szilárdabb egyéniséget hozunk létre másokban. Hiszen azzal „tisztelünk” valakit, hogy a lét magasabb fokával biztatjuk – sőt ezt a többletet el is várjuk tőle –, mint közvetlen megjelenése mutatná, tehát a puszta „látszaton” túl nagyobbat, méltóbbat, emelkedettebbet fedezünk föl benne, és ezt kibontakozni segítjük. Ez nagy adag „fennkölt gondolkodást” (ha szabad ezt a szokatlan szót használni) követel meg: olyan érzéket az emelkedett iránt, amely állandó érzületté vált bennünk.

    De hogy ezzel a tisztelettel forduljunk az élet felé, hogy gyarapíthassuk benne a szépet, a boldogítót, ahhoz először saját igyekezetünkkel próbálnunk kell megtapasztalni a lét szépségét és tiszteletreméltóságát. Megtesszük-e ezt? Lelkesedéssel fordulunk-e az élet felé? Elmélkedésünket sajnos megint negatív leírással kell kezdeni.

    Az élet rendszerint fénytelennek tűnik előttünk, nehezünkre esik. Néha igazán torkig vagyunk vele. Ami néhány éve még lelkesített, szeretetre indított, hirtelen közömbösnek, sőt terhesnek látszik. Csak vonszoljuk az életünket. Nem ragaszkodunk többé hozzá, nem vonz, ami élő: csak elviseljük, fáradságosan keresztülverekedjük magunkat rajta. Már maga ez az elviselés is megerőltető. Minden színtelenné, unalmassá válik. Nem érdekel komolyan az, amit teszünk. Ezt a keserves csalódásunkat az életben elkeseredett hangulatok, gyűlölködő ítéletek, elutasító tekintetek juttatják kifejezésre. Még megtesszük, amit muszáj. Elviseljük sorsunkat. De mindjobban erőt vesz rajtunk az undor. Nincs többé örömünk az életben. Szórakozásokba vetjük magunkat, hogy meneküljünk a még kínzóbb unalom elől. Panaszkodunk – rossz jel! –, hogy agyonnyomnak a gondok, a munka. minden banális és elcsépelt lesz. Semmiben sem leljük igazán kedvünket. Képtelenek vagyunk az életben megízlelni a jót.

    Mit is értünk el igazából az életben? Vittük-e csakugyan valamire? Hivatásunk, amelybe kezdetben annyi lelkesedéssel fogtunk, mondhatni nekirohantunk – lassanként fáradságossá, sőt tartalmatlanná válik. Már csak mindennapos taposómalom. Buta munka, haszontalan, értelmetlen ügyek. Hogy teljék még örömünk olyan dolgokban, amelyeket annyiszor elárultunk?

    A környező embereket is unjuk már. Minden érdekeset elmondtunk nekik, amit tudtunk; igazán lényegeset nem tudunk már, és tőlük se sokat várunk. Az embertársainkkal való viszonyban sivár üresség, őrlő közöny áll be. Szomorú alkalmakkor szomorúnak mutatkozunk, vidámakkor vidámnak, mert így illik. Kezdjük nem túl tragikusan venni mindezt. Minden bizonytalanná válik. Csak egy a vágyunk: „aludni” – talán nem éppen fizikailag, de egzisztenciálisan; nem harcolni többé; mindent súrlódásmentesen „lebonyolítani”, fölrakni az elfoglaltság és az illendőség álarcát, és mögötte szunnyadozni. Hiszen ha fölébrednénk, mindenen változtatni kellene! Az élet „beszűkült” bennem. Törjek ki megint a szabadba? Akkor már jobb a magam közönyössége és fáradtsága; abban élek tovább, talán kurta lélegzettel, apró lépésekkel, alvajáró módjára. Legalább így elalszik az aggodalom a nagyobbtól, attól, ami maradéktalan követelményeket állít elém.

    Ez a romboló lanyhaság olyan, mint a lelki vérszegénység; annak a következménye, hogy állandóan „elejtjük” a dolgokat. A lét elevensége lassanként bomlásnak indul. Kezdetben talán észre sem veszünk semmit. De egyszerre látjuk, hogy semmi sem nő tovább; életünk fái nem hoznak gyümölcsöt, a termékeny talaj kővé vált. Még a bűn is szokássá lett, énem egy részévé, amelyet gyűlölök, és mégsem vagyok képes elhagyni. Halálos üresség kerít hatalmába. Nem is vagyok már többé, csak a fáradtság van, belefáradás mindenbe és önmagamba. Nem szeretem már az életet. Halott vagyok, mielőtt meghaltam volna.

    Kilátástalan körforgás ez. Az órák némán és borúsan telnek. Nem csatlakozunk semmiféle párthoz, nem ítéljük meg többé a helyzetet, hagyjuk, hogy mások döntsenek az életről. Saját cselekedeteink hallgatag nézőivé leszünk, távol az élettől, távol önmagunktól, félelmetes messzeségben. Sajátságos szokás fejlődik ki bennünk, pozitív alakjában csak a misztikusoknál találjuk ezt: Kikapcsoljuk tudatunk nagy részét, és kitűnően értünk ahhoz, hogy még a legfontosabb munkát is a lehető legkisebb értelmi és kedélyi erő bevetésével végezzük. Az érzékek még észlelik a színt, ízt, szagot és formát, de mindez a benyomás már nem hatol be a voltaképpeni énbe. A külső élet mintegy magától folyik. Résztvehet az illető üléseken és megbeszéléseken, okos szavakat mondhat, akár megrendítő előadásokat is tarthat. Miközben az agy és az ajkak ezt végzik és az ember talán ismert és fontos személyiséggé válik, valójában távol marad, magábazárkózott életet él, sehol sem mozdítja elő a nagyobbat, a szebbet.

    Az ilyen ember akár nagyon vonzó is lehet. Embertársai fölfigyelnek rá, gondolkodnak róla, kegyeit keresik, próbálják meghódítani, hatása rájuk megindító, megrázó, de végül – pusztító. Nem jár senki után, mégis magához vonz. Talán ez a legfurcsább az ilyen bensőleg kiürült emberben. Gyakran nagy erőt sugároz ki: tárgynélküli, önmagát megmérgező, tehetetlen erőt. Rettenetes belső hideg uralkodik benne, akkor is, ha kifelé gyöngédnek és jóakaratúnak mutatkozik. Van hatalmas, intenzív hideg, létezik hideg szenvedély is; a jég is éget! A körülötte lévők titokzatos gazdagságot sejtenek benne. De belül közönyös marad. Belül üres. Az élet „megfagyott” benne.

    Nemcsak a többiektől esik nagyon távol az ilyen ember, hanem saját magától is. Ha a szív nem élő, akkor az ember szinte csak saját maga „mellett” áll. Így egzisztenciális távolság jön létre. Az ilyenbe nem lehet igazán „behatolni”, nem lehet nála „megotthonosodni”. Zárt egyén. De a belsejében semmi sincs, amit ez a zár őrizne. Elérhetetlen, ajándéknak hasznavehetetlen, senkit sem képes gazdagítani, senkié sem tud lenni; nem tud elfogadni, meggazdagodni attól, ami egyedül tesz gazdaggá: az önmagát ajándékozó szeretettől.

    Ha ilyesvalaki van jelen egy társaságban, talán lenyűgöző erőt érzünk. De ugyanakkor valami élettelenség súlyosodik benne. Van – de nem tapasztalja meg a létet. Gondolkodik – de nem viszi végig a gondolatot. Hat az emberekre, de nem éli át az emberi viszonyt. Képességeivel, elvont zsenialitásával, egész lényüket lángra gyújtó izgalomba hoz másokat, hogy aztán egyszerűen elhajítsa, megbecstelenítse őket, szétrombolja bennük azt, ami nagy.

    De elég ebből a „negatív fenomenológiából”. Lehetne még egyet mást mondani. Ezt már – azt hisszük – az egyéni lelkiismeretvizsgálatra hagyhatjuk. Mi csak azt a lefelé tartó vonalat akartuk leírni, amely a belső élettelenségbe visz; rámutatni a mindannyiunkra leselkedő veszély mozzanataira, hogy „tisztességtelenné tesszük” az életet. Ennek a belső ürességnek a legyőzése talán leglényegesebb feladatunk a világban és Isten előtt. Ki kell érlelnünk magunkban az életet, mielőtt teljesen formát ölt bennünk és körülöttünk.

    A felebarát tisztelete

    A másik ember nem közvetlen „adottság” számunkra. Hűségünktől indíttatva mindig újból „föl kell keresnünk”, bizalommal fordulnunk feléje. De mi ad jogot erre a bizalomra? Semmi más, mint maga a bizalom. Alig igazolható. Éppen ez a nagy dolog a tiszteletben, ez a nagy „csakazértis”, vagy egyszerűbben mondva az életbe vetett bizalom. Ha valaki minden csalódás ellenére kitart a másik mellett, akkor lassan sarjadni kezd valami, ami segítséget ad, jóságot sugárzik, reménységet hoz. Hirtelen új ígéret támadt. A világ rajtunk keresztül tudomásul veszi, hogy él, hogy szép és helyeslésreméltó. A lét csak akkor lesz boldog, ha boldogságnak érezzük, mégpedig úgy, hogy ezt észre is vegye. Az önzetlen tisztelet abban áll, hogy boldoggá teszünk másokat, mert létüket boldogságnak érezzük.

    Az idegen létet először is azzal tiszteljük meg, hogy minden hátsó szándék nélkül befogadjuk. Ennek a módja csakis a hallgatag, mindig erősbödő kitartás a másik létezése iránti fogékonyságban. Nem várjuk meg, hogy mások erősítsék létünket, hogy ők keressenek föl minket, hanem mi aggódunk értük elsőnek, gondoskodunk róluk, síkra szállunk értük. Ez a csendes elfogadás és ez a tevékeny gond több derűt, több világosságot hoz létre a világban.

    Ebben a magatartásban különös védtelenség rejlik, de védtelen mivoltából erő árad: az az önzetlenség, amely elfogadja a sorsot, nem ítél, nem igazgat, mégpedig lényegéből kifolyólag nem. Egyszerűen magára veszi az idegen sorsot, úgy, hogy semmisem keveredik bele a saját igényéből, a saját önállításából vagy érzékenységéből. Ez az önzetlenség igent mond a másik ember teljes életére, és ezzel fölemelő erővé válik. Nem csapong a jelenen túl a lehetetlenbe, az utópiába, hanem megpróbál életet ébreszteni, kiutat teremteni a kiúttalanságból. Igyekszik mások helyett gondolkodni, mérlegelni, helyzeteket fölbecsülni, utat törni.

    Megrendítő látvány, hogyan fölvirágzik az élet, ha bizalommal vagyunk iránta; hogy megváltoznak az emberek, ha nagyobbra becsüljük őket (és ennek megfelelően bánunk velük); ha csendes, nem tolakodó tiszteletünkkel tanúsítjuk, hogy van bennük jó, szép, szeretetreméltó, valami, ami mint ígéret él bennük, de még ki kell bontakoztatni. Ha nem remélhet a nagyságban, akkor elsatnyul az emberi egzisztencia, elhal maga az élet. Pierre Teilhard de Chardin találóan írja erről: „Ám állítsák úgynevezett egzakt és kritikus gondolkodók, hogy az új nemzedék kevésbé naiv a régebbinél, s nem hisz többé a jövőben, a világ tökéletesedésében. Azok, akik ilyeneket leírnak, gondoltak-e arra is, hogy ha igazuk lenne, minden szellemi mozgás megállna a földön? Úgy látszik azt hiszik, az élet körei békében folynának tovább akkor is, ha meg lenne fosztva a világosságtól, a reménytől és a kimeríthetetlen jövendő igézetétől. Néhány évig talán még puszta megszokásból kivirágoznék és gyümölcsöt hozna. De törzsének már nem volna kapcsolata a gyökerekkel. Még ha az emberiségnek az anyagi energia tömegei állnának is rendelkezésére, az életnek enélkül a szeretete nélkül hamarosan semmi kedve sem lenne olyan művön dolgozni, amely reménytelenségre kárhoztatott. Lendítőerejének eredeténél kapna halálos sebet; az undor vagy a lázadás szétbomlasztaná és porrá hullna szét.”

    Ez arra tanít minket, hogy az ember igazi életeleme a remény, az alapvető optimizmus, a boldogság iránti fogékonyság. Az ember napjához lényegesen és kettős értelemben is hozzátartozik az, hogy kezdete a reggel: a kelő nap, meg az új holnap.[1] Az újonnan kelő Nap elűzi az éjszakát; az újrakezdődő nap a mái nyomában a jövőt hozza. Az élet követelménye: szabadulás minden nyomottságtól és dohosságtól, áttörés a friss levegőre, nagy távolságokba. „Incipit vita nova” – új élet kezdődik („rajta!”); Így fejezte ki Dante az életbe belenövő ember alaphangulatát. Pál sem beszélt másképpen: „Az élet újságában járunk” (Róm 6,4). Az ember lénye a nagy elszánás érzületében bontakozik ki; ez a lélek rejtett motora, a szellem nekifeszülése a még el nem ért nagyságnak: „extensio animi ad magna”, mondták a régiek. Ezt a nagyobb iránti nyitottságot ébrentartani, sőt táplálni az emberekben: ez a tisztelet.

    De ki tud-e a másik ennyire lépni magából, tud-e ilyen „szabadjára eresztett” lenni? Hogyan érem el, hogy talpra álljon? Hogyan tartom nyitva barátaimat? Hogyan értetem meg velük, hogy az élet éppen most kezdődik, és az ember még csak most válik igazán emberré? Azzal, hogy elismerem bennük a nagyobbat, azzal, hogy irántuk tanúsított magatartásommal bizonyítom: életük feltárult az abszolút beteljesülés felé.

    Különben ez a szentségek értelme is. A szentség azt jelenti, hogy egy földi folyamat abszolút értéket, abszolút tiszteletreméltót hordoz magában. A napi tisztálkodásra szolgáló víz; a kibontakozás és érlelődés; az együttétkezés mint a benső együttlét kifejezése; a hamis irányba tévedt egzisztencia bűnbánó megtérése és az emberien jóakaró, barátságos, intő beszélgetés; az abszolút és megfoghatatlan felé való törekvés; a testben-lélekben megvalósított szeretet és embertársi segítés; a hűséggel megélt nemiség; a beteg, szenvedő, vagy haldokló támogatása, és egyáltalában mindennapi adott életünk becsületes megvalósítása – mindez végtelen titkokat, tehát abszolút értéket rejt. A szentségek azt jelentik, hogy életünk teljesen nyitott, hogy az ember saját lényének is utolérhetetlen transzcendenciát (önmagán felülemelkedést) hordoz magában, és csak ebben és ezáltal ember. Mindnyájan szentségek hírnökei vagyunk, sőt implicite, vagyis bennfoglalóan és előre jelezve hozzáférhetővé is tesszük őket azoknak az embereknek, akiket tisztelünk, akiktől többet várunk el lényük megvalósulásában, mint amit fel tudnak mutatni.

    Mit kell ezzel a tiszteletünkkel hozzáférhetővé tenni a többieknek? Nem valami egyszerű hitet a haladásban. Hanem annak az abszolút, felülmúlhatatlan jövőnek a hitét, amely már ott él mindannyiunkban. Az emberi fejlődést és haladást csak ebből a kimondhatatlan, felülmúlhatatlan titokból kiindulva lehet helyeselni és megvalósítani. Csak az abszolút tökéletesség irányában megtervezett világban lehet emberileg remélni, vidámnak lenni, hisz „nem történhetik velem” semmi. Ha semmisem sikerül, ha életem atomokra hull, ha semmire sincs kilátásom többé, még akkor is sérthetetlenül megmarad belső titkom, abszolút jövőm. Ha, és amilyen mértékben beleveszem magam ebbe a Titokba, akkor és annyiban sikerült az életemben az, ami lényeges.

    Az egzisztenciális higgadtságnak ezt az alaphangulatát kellene a kereszténynek a világba sugároznia; azt az élményt, hogy az élet csakugyan „zöld jelzést kapott”. Abszolút jövő terül el előtte. Legyünk hát olyan emberek, akik tovább is előrehaladnak az élettel. ráadásul ez a magunkban hordott abszolút titok egyéni kegyelem, személyes misztérium, pótolhatatlan karizma. Én, ebben az én egyszeri életemben, valami pótolhatatlant hordok magamban: abszolút feladatot. Ha nem vagyok jelen a világban, ha nem valósítom meg emberi tökéletességemet, akkor nemcsak „valami” hiányzik a világból, hanem elsötétedik, fénytelenné válik a világ. Nélkülözhetetlen vagyok az egész világnak. A másik ember nélkülözhetetlenségét bebizonyítani szóval, tettel, vele-létemmel, és egyáltalán egész magatartásommal, – ez a tisztelet. Még nem barátság és nem szeretet, de helyet teremt a világban a barátságnak és a szeretetnek, mindent átfogó rokonérzés az idegen lét iránt.

    Aki „beledolgozza magát” az egyetemes elvi rokonérzésnek ebbe a magatartásába (és hogy ez milyen nehéz, azt már mindannyian megtapasztaltuk), tehát a tisztelet erényét gyakorolja, abban kifejlődik a „személyiség”. Önmagának odaadásával, az önmagáról való megfeledkezéssel új lényeg jön létre benne. A másik személy tisztelete által saját személye csakugyan „önmagává” válik, ő maga is lényeget hordó középpont lesz, átéli azt az egzisztenciális folyamatot amelyet ezzel a kifejezéssel jelölhetünk meg: önmagunkká válás.

    Saját egzisztenciánk tisztelete

    Miközben ugyanis bizalmat ajándékozó és páratlan, abszolút mivoltát elismerő magatartással közeledünk a többi ember felé, fölfedezzük, hogy saját egzisztenciánk is „tiszteletreméltó”. Sajátságos folyamat ez. A személyiség szilárddá, s ugyanakkor simulékonnyá válik. Ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Az állat szilárdan „körülírt” lény, ösztöneitől vezetve biztosan, szilárdan él környezetében, a sokszor elkeseredett létküzdelem ellenére. Ezzel szemben az ember kezdettől fogva helyét keresi a világban; e keresés folyamán gyakran megbotlik, gyakran eltéved. Labilis, excentrikus, egzisztenciálisan még nem szilárd, bizonytalan. Ezt a „megszilárdulást”, saját életünk, saját személyünk megtalálását neveztük az imént önmagunkká válásnak. 'Úgy megy végbe, hogy az ember a másik emberben fölfedezi az abszolút jelleget, és ezt tisztelettel illeti. Akkor lesz lényegében emberré, amikor elismeri a többiek lényegét. Ezzel kiváltja saját létének mélyből kibontakozó növekedését.

    Az ilyen ember – mint már jeleztük – higgadt. Olyan méltóságot, olyan szent jelentőséget fedezett föl az életben, amelyet semmiféle külső veszély nem fenyegethet. Ezért csendes kiegyensúlyozottságban él. A különféle élethelyzetek, szenvedés és öröm, veszedelem és ijedség nem egykönnyen hozzák ki a sodrából. Így gyakran a közelébe kerülők is észreveszik, hogy emögött a higgadtság mögött nagy szellemi izzás él. Nem pusztító, hanem alkotó és fenntartó jellegű.

    A derűs elevenség hordozta higgadtság pontosan ellentéte a restségnek: erő. Egyben a belsőleg fürge, eleven, sokoldalúan fogékony lélek megragadottsága is. Ezért az ilyen ember, rendíthetetlensége és kiegyensúlyozottsága ellenére (utóbbit nem szabad összetéveszteni a közönnyel), bensőleg mozgékony. Értelmi mozgékonysága abban nyilvánul meg, hogy a találkozásban megértő, és minden indítás iránt fogékony; szívének mozgékonyságát részvéte és tágszívűsége jelzi. Az ilyen ember „öntudatos”, sőt – ne értsük félre a szót – „büszke”: tudatában van legmélyebb méltóságának, amely azonban nem tőle való, nem saját lényegén alapul. Ezért ez a sajátmagát tisztelő magatartása mindig alázattal kapcsolatos, nem bizakodik el, és tud szerény lenni az Abszolútum, valamint embertársa előtt. Ez az alázat csendes áldozatkészségben mutatkozik meg. A világban megtapasztalt valóság nem tartja vissza attól, hogy belenőjön a végtelenbe és ha kell, odaadja magát. Így a másokat tisztelő ember egyre gyarapodik gazdagságban, mélységben és lelki intenzitásban.

    A hatékonyság sajátos módját figyelhetjük meg benne: bibliai kifejezéssel mondva, „a lélekből” él és hat. Ez a hatás lényének átlátszó tisztaságából származik, alkotó és termékenyítő egyszerűségéből. Egy a sorsával. Sorsa nem aggasztja többé; fölébe emelkedett az élet megrázkódtatásainak, aggályainak és veszélyeinek; mondhatni „együtt él” sorsával és az benne él. Így meg tudjuk érteni azt is, hogy különös képessége van a barátságra, találkozásra, szeretetre. Fejlődő lénye összekapcsolódik a másikéval, mert mindenütt a világon fel tudja fedezni a titkot, – azt a titkot, amely meghitt otthona neki magának és mindenki másnak.

    Ez megmutatja egzisztenciájának egy további lényeges vonását: bizonyos súlyos kedélyt, melankóliát. Nem más ez, mint megtapasztalása a lét nagyságának és ugyanakkor a saját mélységes elégtelenségünknek arra, hogy megvalósítsuk ezt a nagyságot. Ez a kedélyre nehezedő súly tulajdonképpen csak fájó honvágy. Az abszolútnak vajúdása a véges létben; az az emberi nyugtalanság, amely együtt jár a mindenütt megtapasztalt abszolútum kényszerű szomszédságával. Egyszerre boldogság és fenyegetés. Az ilyen emberek átélik a „szakadékot”, a kétfelé hasadást. A mindennapok útját keresztezte bennük, hogy eljegyezte őket az abszolútnak és az abszolút tiszteletreméltónak élménye. Az abszolút felé vezető útjukat pedig az keresztezi, hogy mint lényegileg tökéletlen teremtmények kénytelenek élni, és ezt az abszolútot sohasem tudják létrehozni önmagukból. De éppen ez a tulajdonképpeni emberi magatartás: határmagatartás.

    Egyszerű beszélni erről a lényegi melankóliáról; elbírni nehezebb. Az élet súlyának, jelentőségének benső átélése sok mindennek el tudja venni az értékét, az élet sok szereplőjét és kötöttségét üresnek mutathatja meg, sok mindent lényegtelenné tehet és ürességbe, életunalomba kergethet. Másfelől viszont a „súlyos kedélyű” ember viszonya a legmélyebb a lét teljességéhez. Meg tudja látni az élet világos színeit, meghallani a világ teljes csengését. A melankolikus az, akinek lényéből túláradóan tör elő az élet árja, és meg tudja tapasztalni minden élet fékezhetetlenségét. Egzisztenciája fölötte áll a végesnek, azaz törekvésében végtelen. Éppen létének gazdagodásában érzi, hogy semmi sem képes betölteni, ilyenkor él át még mélyebb ürességet, a lét sivárságát, és abban újra a vágyat.

    Az egzisztencia nyugtalansága, csillapíthatatlan vágya azonban bizonysága valami másnak, sőt az Egészen-Másnak. És így az előtt a paradoxon előtt állunk, hogy az ember csak akkor lehet önmaga, csak akkor találhat vissza saját lényéhez, ha életében fölébe emelkedik önmagának, ha megtapasztalja, hogy éppen kielégítetlensége az ő kielégítettsége. Minthogy a vágy igazi kielégülése, maradéktalan csillapulása lehetetlen, bánat fog el és újra vágy, mélységes honvágy. És tudjuk, hogy az ember sajátmagától mindenestül képtelen betölteni igazi vágyát?[2]

    Hogy tiszteljük az embereket, ahhoz magunkat kell tisztelnünk. Magunkat azonban nem tudjuk tisztelni anélkül, hogy azt ne tiszteljük magunkban, ami tökéletesen meghaladja saját énünket: Istent.

    Isten tisztelete

    Itt minden közbenső lépcső átugrásával nyomban a lényegre szeretnénk térni. Volt egy ember, akiben maga Isten maradéktalan tiszteletet adott az emberi lényegnek: Krisztus. Krisztus föltétel nélküli igent mondott egzisztenciánk határtalanságára. Az evangéliumban csaknem minden fontos kijelentését Ámen, azaz Igen vezeti be. Jánosnál néha kétszer is: „Ámen, Ámen, mondom nektek” (vö. Jn 1,51; 5,19). Krisztus kimondta a nagy Igent az emberi valóságra. Mi itt egész egyszerűen csak egymásután felsoroljuk az egyes szentírási helyeket annak bizonyítására, milyen nagyon tisztelte az emberré lett Isten az embereket.

    „Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi köztetek hirdettünk, nem volt Igen és Nem, hanem az Igen valósult meg benne. Isten valamennyi ígérete Igenné vált benne. Ezért van itt általa az Ámen, az Igen” (2Kor 1,19k). „Emésztő tűz ő” (Zsid 10,27), vagyis önmagán túl ragadja az embert. „Beteljesedett. Én vagyok az alfa és ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből” (Jel 21,6). – „Aki abból a vízből iszik amelyet én nyújtok neki, nem szomjazik soha többé. A víz pedig, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14). – A teljesség van itt: „Elfelejtem, ami mögöttem van és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért Krisztus Jézusban” (Fil 3,13-14). – „Jézus Krisztussal a kedvesség jött a világba” (Jn 1,17). – Benne „megjelent Isten jósága, amely minden embert meg akar menteni” (Tit 3,4). Krisztus biztosított minket: „Veletek maradok mindig, az idők végezetéig” (Mt 28,20). – Az ember legmélyebb vágya valóravált: „Leküldöm rátok Atyám ígéretét” (Lk 24,49). – Azóta a világ mindenestül nyitott: „Semmilyen teremtett dolog nem marad előtte rejtve; minden föl van fedve és nyitva áll szeme előtt” (Zsid 4,13). – Krisztus által az abszolút jóakarat átfogja az egész világmindenséget: „Krisztusban egyesített mindent, ami a mennyben és a földön van” (Ef 1,10). – „Teljesedjék minden, ami helyénvaló” – szólt Jézus a Keresztelőhöz tevékenysége kezdetén (Mt 3,15). És valóban beteljesítette: „Jézus így szólt: Beteljesedett. Azután lehajtotta fejét” (Jn 19,30). A főnek ez a meghajtása (bele a halálba) volt a tett Krisztus életében. Krisztusban Isten igent mondott egész emberi lényünkre, minden kicsiségével, semmiségével, de egyben minden reményével és az abszolútum felé való nyitottságával is.

    Mostantól fogva áll a tétel: Ha egy ember a jövőre és még tovább gondol, ha tiszteli az életet, ha nőni segíti, ha valami még nagyobbnak a reményét dédelgeti magában, ha jóakarattal fordul az élet felé, akkor térden áll – olyankor is, amikor vonaton ül, vagy a villamosszíjon lóg. Az Abszolútumról, Istenről, az ő utairól és végzéseiről való gondolkodásnak sohasem jutunk a végére.

    És mégis: az az ember, aki a másikat tiszteli, már célnál van. Valahányszor valami abszolútot ismer fel a másikban és azt szeretettel elismeri, ez az abszolútum visszaárad rá, és belevonja az emberré lett Istenbe. Istenben való élet az ilyen, és mégis, azaz hogy éppen ezért, a világban való élet. Legmélyében Isten felé fordul. És éppen ezzel az Isten felé fordulással tudnak az ilyen emberek erőt és életet osztogatni a világban. Tudnak egészen, sőt gyermekien egyszerűek is lenni; Krisztusnak ezek az igazi „megigézettjei” sajátosan éltető, gyógyító, megszentelő szelleműek. Nem csodák, de valami csodálatos jelenik meg bennük. Olyan állapotban élnek, amelyet a régi teológiában egy bámulatos kifejezéssel „fruitio Dei”-nek, Isten élvezésének neveztek. Talán anélkül, hogy tudnák, anélkül, hogy számot adnának maguknak róla. Ezek az emberek megtalálták a tiszteletben Istent, önmagukat és a testvért.


    Jegyzetek

    1. Az eredetiben szójáték: der Morgen és das Morgen.

    2. R Guardini, Vom Sinn der Schwermnut c. kis írásában (1928) kijelölte ennek a talán legfájdalmasabb lelki jelenségnek, a melankóliának hatótávolságát és belső dimenzióit. A mi rövid összefoglalásunk csak utalásként adja nézeteit. A melankóliát nem pusztán lélektani jelenségként kell értelmeznünk, hanem olyasminek, amiben egész emberi helyzetünk kritikus pontja válik világossá. Igazi teológiájára még csak kísérletek történtek (mindenekelőtt Søren Kierkegaardnál). Mínt maga Guardini jelzi, csak a Getszemáni misztériumából kiindulva lehet „kidolgozni” ezt, és az adja meg a feleletet is a melankóliának azokra az elemeire, amelyekre nincs „megoldás” a földön. Guardini kis írása sokszor megjelent. A szerző az Arche, Zürich 1949 kiadást használta.