Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Boros László:

    Az emberben felénk hajló Isten – Elmélkedés a barátságról

    A barátságról és a szeretetről, az egzisztenciának ezekről a „végső dolgairól” nem beszélhetünk előre elgondolt szkéma szerint. Ebben a mai, oly gyakran barátságtalan és szeretetlen világban újból meg kell tanulnunk a barátságot és szeretetet, olyan emberektől, akik mélyen átélték ezt a valóságot. Ezért két szöveget választottunk ki, amelyek nézetünk szerint kifejezik a barátság és a szeretet igazi nagyságát. Az első a „Vallomások” 10. fejezetéből való.

    Ágoston ezt írja: „Mikor már közel volt a nap, hogy távoznia kellett ebből az életből, úgy történt, hogy csak mi ketten, ő meg én, álltunk ott az ablaknak támaszkodva. Látni lehetett onnan a ház belső udvarát, amelyben laktunk, ott a tiberisi Ostiában, ahol a tülekedésből visszahúzódva ki akartuk pihenni a hosszú út fáradalmait az átkelés előtt. Magányos társalgásunk csupa szeretet volt. Kérdezgettük egymást, milyen lesz vajon egyszer a szentek örök élete. Fokról-fokra keresztülvándoroltuk az egész testi világot, bensőleg meggondolva, megbeszélve és megcsodálva műveidet. Így jutottunk el szellemünkhöz, de átléptünk azon is, hogy végül is elérjük a kimeríthetetlen termékenység birodalmát. És ahogy így beszélgettünk és az igazság után vágyódtunk, rövid időre megérintettük azt szívünk teli dobbanásával. Ekkor felsóhajtottunk és visszatértünk ajkunk beszédéhez, oda, ahol születik és elhal a szó”. Eddig a szöveg. Csodálatos jelenet. Anya és fiú között folyt le, de úgy tekinthetjük, mint két személy bármilyen bensőséges viszonyának lényegi leírását, tehát azt is festi, mi történik minden barátságban.

    A szöveg első olvasására észrevesszük, hogy a barátságban tudás keletkezik, közös tudás. Két személy egymásba hatol; egész lényük együtt „lendül”. A barátságban az életet „megragadja” egy másik személy. De ez egyben azt is magában foglalja, hogy ugyanebben az aktusban megragadja az Abszolútum is. Hogy ezt megértsük, egyszerűen el kell kezdenünk a barátságot, magunkra kell vennünk kockázatát, és akkor megtapasztaljuk benne, pontosan két véges személy együttlétében, az abszolútum vonzóerejét. Egyáltalán nem elméletileg tudjuk a másik létét, hanem közvetlen bensőség formájában; az ember egzisztenciálisan megpihen a másik létben. Ehhez egyszerű, sőt együgyű tekintet szükséges. Csak a benső nyugalom állapotában érhető el. És ebben a csendes együttlétben, amint „együtt állnak” az ablaknál, egyúttal benső tudást kapnak Istenről. Miközben két ember barátilag együtt van, megsejtik az abszolút Valóságot, sőt az Abszolút Személyt.

    Ez az ágostoni szöveg a benső élet azon kisszámú dokumentumai közé tartozik, amelyek elévülhetetlen életerőt hordoznak magukban, és alkalmaznak a lét mércéjéül. Magas intenzitású élményt ad vissza. A szó legszorosabb értelmében személyes tanúság, és mégis – vagy éppen ezért mindnyájan ismerjük a magunk átéléséből. Mindegyikünk életében vannak ilyen pillanatok. Néha még az élmény pontos dátumára is emlékszünk, és ha visszagondolunk, még ma is nyelvünk hegyén érezzük a belső átalakulás ízét mint Ágoston még évek múlva is pontosan tudja, melyik ablaknál álltak, amikor közösen megismerték az Istent. Hirtelen, váratlanul lelki bensőség támad két személy között, és ugyanakkor az Abszolútnak megtapasztalása tör be mindkettő lelkébe.

    Hét alapmozzanatot próbálunk kiemelni ebből az összefüggő egészből, hogy megmutassuk, mi mehet végbe az igazán megélt emberi barátságban.

    Mikor már közel volt a nap, hogy távoznia kellett ebből az életből

    Először a történeti háttér: Mónika életét erős vallásos anyaiság jellemezte, amely átfogta Ágoston bontakozó keresztény életét és tudatos létre segítette. Már a „Vallomások” 9. könyvében beszámol róla Ágoston, milyen mélyen megrázta anyja halála. Valamiképpen ő maga is vele halt: „Lelkem sebe mindig mélyült, és mintegy szétszakadt az az élet, amely az enyémből és az övéből eggyé forrott.”

    Ágoston élménye világosan mutatja, hogy a barátság több puszta együttlétnél. A barát lényemnek egy része. Ha nincs többé, akkor valahogyan én is meghaltam vele együtt. De nem lebeg-e ott minden barátság fölött az elválás veszélye? Milyen kockázat hát barátságot kötni, egy másik embert létünk „lényeges részévé” tenni! Minden elválással minden távozással – ha nem is okvetlenül a halálról van szó – belőlünk magunkból hal meg valami. Ez sajátos súlyt ad minden igaz barátságnak: Ha nem vagy többé, ha elmész, valahogy magam is megsemmisülök. És éppen ebben a belső kapcsolatban bukkan minden barátság egy határra, ahol megragadja az Abszolút.

    Ezzel már a barátság végső mozzanatát érintettük: Amíg barátság lesz a földön, meglesz az abszolútum megtapasztalása, az Isten is. A barátságban már öntudatlanul a lét egészét elővételezzük. Jellegzetessége az, hogy felülmúlja önmagát. Miközben két lény bensőségesen egymásba hatol, túl is jut egymáson. Később még behatóbban foglalkozunk ezzel. De már itt jelezzük: az abszolútnak jelenlétét a világban egzisztenciálisan a barátság biztosítja. A barátságban egész létünk átvilágosodik. A világ dolgait új fény árasztja el általa, szinte Isten világosságából lépnek a valóságba. A barátság az abszolútum evilági jelenlétének öntudatlan megvalósulása lehet. Ez az emberi bensőség létrejöttének lényegi, de egyben legrejtettebb folyamata. Az ostiai látomást tovább értelmezve szeretnénk közelebbről leírni ezt.

    Csak mi ketten, ő meg én, álltunk ott az ablaknak támaszkodva

    A védett házban időztek és kinéztek a védtelen világba. Ahogy boldogan, meghitt egységben az ablakhoz támaszkodtak, észrevették a külső világot. Közös tekintetükben közösség, barátság jött létre a világgal. A dolgok igazi látása csak az átélt és megélt kölcsönös alanyi kapcsolatban, a barátságban jön létre. Megragadó ebben a beszámolóban, hogyan próbál itt két ember, egymásnak segítve, a lét legszélső pereméig előrehatolni. Egyikük sem tudná egyedül megtenni az utat. De alapjában véve egyik sem előzi meg a másikat, sem az anya, sem a fiú, hanem mindkettő vezet is, követ is. A barátságban nincs elsőbbség. Az ilyen beszélgetés talán semmitmondó szavakkal indul, s hirtelen, akaratlanul nem sejtett irányba fordul, hogy elérkezzék a boldogító megtapasztaláshoz. Ágoston a beszélgetést „csupa szeretet”-nek mondja. A barátok találkozása az abszolútummal a szelídség, kedvesség, odaadás és nyugalom légkörében jön létre. A legfinomabbnak van a legnagyobb ereje. Isten föltétlensége mint kegyelem, „kharisz” jut osztályrészünkül (ez a szó egyben kedvességet is jelent), és barátunk arcán sűrűsödik össze.

    Dante költői és gondolkodói ereje ki tudta fejezni ezt a titokzatos tényt: A „Paradiso” 28. énekében néhány szóval megrendítő eseményt ír le. Beatrice ott áll, szerető mosollyal fordulva Dante felé, és szépsége teljesen lebilincseli Dante tekintetét. De miközben a költő Beatricét szemléli, megborzong, mert észreveszi, hogyan tükröződik annak szemében maga Isten, az angyalok tűzkörétől övezve. Ez a legtisztább jelképe annak, micsoda létteljesség töltheti be két törékeny földi lény baráti egymás felé hajlását.

    Visszahúzódva a tülekedésből

    Ezzel Ágoston az átélt barátságnak egy új lényeges vonását világítja meg, amely két mozzanatot tartalmaz:

    Együttlét. A barátság lényege szerint együttlét. A furcsa benne az, hogy egyenesen lehetetlen megmondani, miért éppen ez az ember a barátunk. összegezzük egy másik személy iránti minden „vonzalmunkat”, minden becsülést, rokonszenvet, csodálatot vagy tiszteletet. Mindezeknek a vonzalmaknak az összege még nem barátság. A barátságban az ember a másik személy páratlan létére bukkan. Azt mondja: Jó, hogy vagy. Elkülöníti ezt a személyt a többi emberi kapcsolat tömegéből.

    De miért jó a barátnak, hogy a másik van? Hisz nem lesz tőle gazdagabb, nem jut vele előnyökhöz, nem halad gyorsabban előre a pályáján. Nem, nem így jó, hogy a barát „van”! Azért nevezzük barátunknak, mert örömmel tudunk együtt lenni vele, mert semmit sem akar tőlünk, mert szabadnak érezzük magunkat nála? Ezért is. De még ez sem a lényeg. A barátságban semmi dologit nem kapunk. Nem valamit: saját magunkat kapjuk vissza. Mielőtt az embernek ez a barátja volt, még mintegy nem volt „ő maga”. Csak azoknak a „szerepeknek” az összege volt, amelyeket játszott, játszania kellett a világban. A másiknak, barátjának is ugyanez az élménye vele kapcsolatban. Mindketten azáltal „vannak”, hogy „egyik a másikkal” van, hogy kettejükből „Mi” lesz. Ez valami felbecsülhetetlent jelent: Egyik a másiktól önmagát kapja kölcsönös ajándékul. Létük ettől fogva „együttlét”. Egyetlen létegységet alkotnak. Az egyiknek a léte a másik létének anyagává válik, és megfordítva. Ebből nő ki a barátságnak az az egyenesen félelmetes követelménye, hogy tartsuk tisztán saját énünket, irtsuk ki magunkból romlottságunkat, önzésünket, hatalomvágyunkat, szívünk restségét, mindent, ami gonosz, hogy mindez, saját létünk egész kuszáltsága ne csapjon át a másikra, ne fertőzze, ne mérgezze meg. Így a barátságban gyakran úgy, hogy nem is tudunk róla – állandó tisztulás megy végbe.

    Visszavonultság. Ágoston nem véletlenül jegyzi meg, hogy ez a két egymást szerető ember „visszavonult a tülekedésből”. A két ember szívesen van együtt, nem akarják, hogy a többiek zavarják őket. Emögött, a „visszavonulásnak” ebben a magatartásában valami mélyebb világlik föl. A külső elkülönültség csak jelzi azt a minőségi folyamatot, amikor az ember közösen félrehúzódik és ebben tartózkodást tanúsít. A teljes lényeg csak annak az embernek nyílik meg, aki a lét iránt tartózkodó udvariasságot tanúsít, és ezt csak a barátságban tanuljuk meg. Newman „a gentleman tudásának” nevezte ezt a magatartást. Annak az embernek az előkelő magatartásáról van szó, aki semmiféle lény iránt nem erőszakos, nem okoz neki szenvedést. Az ilyen magatartás legyőzte a hasznossági gondolkodást, az eltorzítást és a belső megkeményedést.

    Csak az ilyen tiszta, önzetlen és oldott magatartással, csak a barátságban megtanulható „tartózkodással” fogjuk föl helyesen a dolgokat. Nyugodt, oldott és derűs világszemlélet jön létre. Mit nekem a világ rútságai, a saját szomorúságom és fáradtságom, a saját belső kicsinységem? Van egy barátom, aki megért, akinek barátsága sokkal többet jelent nekem, mint minden naponta átélt sértés és kellemetlenség. Így születik az „oldott” élet, a léttel szemben való derűs magatartás. Ez a belső visszavonultság nem elutasítás. Épp ellenkezőleg. Csakis a barátság által vesszük észre igazán a dolgok belső szépségét. A belső feszültség feloldódásával tudomásul tudjuk venni a dolgok bensejéből elővilágító szentséget; ez tárja fel a valóságot a maga teljességében. Most megértjük, miért áll a beszámolóban:

    Kérdezgettük egymást, milyen lesz vajon egyszer a szentek örök élete

    Ágoston és Mónika együttléte az öröklét felé irányul. Ez minden barátságra jellemző. A barátságban a lét föltétlen igenlése megy végbe. Azt mondja – és ez a lényege: Légy! Fejleszd ki léted minden lehetőségét; igen, légy még szebb, világosabb, hatalmasabb és élőbb, mint máris vagy; hisz te vagy nekem a világ; csak barátságunk fényében élem át igazán a világot; nélküled nem volna szép nekem. Ez a szeretet lényegi szava. Gabriel Marcel: „Le mort de demain” c. művének egyik szereplőjével ezt mondatja: „Szerelmesnek lenni annyit tesz, mint azt mondani: Nem fogsz meghalni” Ugyanezt a barátságra is alkalmazhatjuk. Minden mély emberi kapcsolat, legyen az akár szerelem, akár barátság, egyben a halhatatlanság igenlése, azt föltételezi, azt zárja magába. Lehetetlen, hogy ez a lény elpusztuljon. Az emberi barátságból a halhatatlanság közvetlen evidenciája fakad föl, és ezzel az örök tökéletesség közvetlen megsejtése is.

    Megértjük – nem önmagunkból, hanem a másik felől – hogy az életnek örökké fenn kell maradnia, hogy el kell jönnie a végső megvilágosodás állapotának. Ágoston és Mónika számára a „vita beata”-nak ez az állapota nem utópisztikus létmód volt, hanem egészen pontosan és konkréten a szentek élete: a „mennyország”.

    Minden barátság belső dinamikája mennyország. Minden barátság, talán tört tükrözésben, de mégis valóságosan, a mennyet elővételezi. Ha valaki lemondana a barátság maradéktalan beteljesedéséről, ezzel nemcsak a lényegéről mondana le, hanem csírájában megölné. Mire való maradéktalanul igent mondani egymásra, ha ez a helyeslés sohasem fejlődhet a maradéktalanság állapotáig? Nincs átélt barátság, amellyel egyszersmind a mennyországra is igent ne mondanánk, – akár kifejezetten tudja valaki, akár nem. Ez azonban alapjában véve azt jelenti, hogy menny nélkül nem lehet élni a földön. A barátsággal bebizonyítjuk a világnak és önmagunknak: kell lennie örök beteljesedésnek. Tehát úgy is értelmezhetjük, mint a menny előlegezett ismeretét. A mennyország minden barátságélmény föltétlen lényegéhez tartozik, akkor is, ha a barátok gyakran egyáltalán nem, vagy nem kifejezetten tudnak számot adni maguknak erről.

    Rámutathatnánk itt talán még az emmauszi tanítványok barátságára. Együtt maradtak. Mindent reménytelenül cserbenhagytak, elmenekültek. De egymást nem hagyták cserben. Ahol két ember a végsőkig, akár minden álom és remény összetörtében is kitart egy emberi barátság mellett, ott az olyan távolinak gondolt Isten már egészen közel van. A két tanítvány szünet nélkül beszélt egymással, együtt volt. Ezáltal megadták az alkalmat Krisztusnak, hogy „belevegyüljön” beszélgetésükbe. Ezzel a furcsa eseménnyel ezt adja tudtunkra: Tarts ki barátságod mellett, embertársad sorsában való osztozásodban; amíg ki tudod mondani: „Te”, nem vagy elveszett. Még mindig meglesz a lehetősége annak, hogy miközben kimondod ezt a szót, hirtelen rájössz: énvelem beszélsz.

    A mai ember legnagyobb esélye – az emmauszi tanítványok a világban elfoglalt mai helyzetünk jelképei – a becsületesen élt barátság. A barátság ugyan nem szentség a szó szigorúan vett értelmében, de azért meg lehetünk győződve, hogy az Abszolútum evilági jelenlétének konkrét jele, tehát azt valósítja meg, amit a szentségtől várhatunk. Megváltott világunkban a szakramentális, krisztushordozó jelleg nem korlátozódik a hét szentségre. Csak mintegy ezekbe „sűrűsödik össze” a Feltámadott jelenléte. De vannak még más „helyei” is az Úrral való találkozásnak, és ezek éppen olyan hatékonyak, sőt még hatékonyabbak lehetnek, mint a tulajdonképpeni szentségek.

    A menny, a lényegi lét, ahol minden mindenestül önmaga lesz, már egészen közel van tehát a barátságban. A barátok – talán csak öntudatlanul – mindenütt megtapasztalják. Így a barátság fölébreszti a vágyat.

    Vágyódtunk

    Amikor megtapasztaljuk a barátság abszolút voltát, s ugyanakkor észrevesszük alapvető veszélyeztetettségét, abbó1 nő ki a vágy. A barátság világosságánál megsejtjük, hogy még nem vagyunk a tökéletes világban, igazi helyünkön, létünk ajtói még furcsán bezártak. Amikor a barátság megnyitja szemünket a lét fényére, fájdalmasan tapasztaljuk: mindig többet sejtünk, mint amit megértünk; mindig többet érzünk meg, mint amennyit ténylegesen birtokolunk. Amit már elértünk, amit már megvalósítottunk, az ezzel magával bensőleg tartalmatlanná válik számunkra. Ez az egzisztenciális csalódás hozzátartozik a barátság lényegéhez.

    A barátság csalódása mélyre nyúlik lényünkbe. Mindenekelőtt abban áll, hogy sohasem vagyunk eléggé barátai barátainknak, mindig újból kudarcot vallunk a baráti viszony becsületességében és igazságában. A világ egészében csalódunk ezzel. Akkor járunk így, amikor az ember egy barátjával folytatott bensőséges beszélgetésben megsejtette a lét fényességét, amikor azt hiszi, hogy kezében van a végleges, a boldogító. Másnap látnia kell, hogy mindez szétfolyt, széthullott, nincs többé. Úgy vagyunk, mint az, aki álmában kinyújtja a kezét valami után, amit lát, és nem tapint meg semmit. Vagy mint a mesebeli ember, aki tükörbe néz és nem lát benne arcot. Rilke „Orfeuszi szonettjeiben” áll: „Ott küldtek el bennünket, ahol azt hittük, most köszöntenek igazán „

    Maurice Blondel „Action” c. művében, az újkori filozófiának ebben az egyik legjelentősebb megfogalmazásában, dinamikus összetevője felől elemzi ezt a minden élményünkkel, a barátsággal is velejáró „kielégítetlenséget”: Egzisztenciális csalódásunk alapja az, hogy vágyunk abszolút, vagyis éppen az, ami vágyat olt belénk. Nekünk mértéket nem ismerőknek csak Isten lehet elég, mégpedig a természetfölötti beteljesülés Istene. Alapjában véve semmi emberi barátság ki nem elégít. A barát lényege mindig az, hogy fölkelti az abszolút vágyat, vagyis előfutár; véges, tökéletlen lényében transzcendens többlet tárul fel. A mi barátságunk mindig csak jelzés és jelkép; hegy, sok-sok felhőkbe-nyúló csúccsal; ajtók, amelyek álomszerűen föltárulnak, csak azért, hogy mögöttük újabb szőnyegcsík és egy másik ajt6 jelenjék meg. Talán csak „előképek” vagyunk egymás számára, és az a szomorúság, amely néha a barátok közé lopózik, abszolútum-keresésünk mély csalódásából fakad.

    Ez a barátság nagy melankóliája, de egyben boldogsága is: A baráton átcsillámló abszolútum megragad, magával sodor a határtalanba, és közben meg kell értenünk, hogy ez a másik ember, akinek a létére olyan maradéktalanul igent mondtunk, mégsem a beteljesedés. Végtelent sejteni meg a végesben: ez a barátság lényege.

    Rövid időre megérintettük szívünk teli dobbanásával.

    Ágoston most leírja a barátságban végbemenő áttörést az abszolút felé. Ennek jelképe a „magasba szállás”. Ágoston egész gondolkodásának alapja, a platonizmus, egyenesen gondolkodási rendszerré építette ki a magasság megtapasztalását. Létezik egy olyan magasság, amelyet csak a lélek legnagyobb erőfeszítésével, a szellem magas röptével, az érzelem merészségével, a platóni „erosz”-szal lehet elérni. E felé a mindenen „túl” eső „metafizikai hely” felé dobban az emberszív minden igazi élményben. A lényegeset, az abszolútot csak azzal lehet megérinteni, amit a platonikus gondolkodók és misztikusok „a szellem csúcsa”, „a kedély finom éle”, „a lét pereme” kifejezésekkel illetnek.

    Mély emberi élmény ez: magasba jutni, a világosságba érni, felkapaszkodni egzisztenciánk ködrétege fölé. De alapjában véve Ágoston itt arról beszél, amikor az életet a legvégső érinti meg: az egészen-más, az abszolút szentség. A szellemnek arról a felizzásáról, amelyet az Istennel való találkozás tüze szít fel. Erről a folyamatról azt mondja, hogy „rövid”, és hogy „a szív teli dobbanásával” történik.

    Barátunk az abszolúttal való találkozás helye. De ebből a találkozásból nem lehet tartós állapot. Ezért nincsen barátság mint adottság. A hűség által mindig újra föl kell építeni, ki kell küzdeni. A lényeget, az eleven létet adót mindig csak egy szempillantásra sejtjük meg. De ha kitartunk a barátságban az emberi „te” mellett, akkor az abszolútum megtapasztalásának ezek a pillanatai mindig telítettebbek lesznek. A szív, vagyis az átizzott egzisztencia a barátságban fölfelé, az abszolútum felé dobban. Nem lehet másképpen leírni ezt a folyamatot. Csak a saját „szívdobbanásunkban” tapasztaljuk meg Istent, vagyis csak annyit tudunk róla, hogy szívünk, amelyet barátunk lángra gyullasztott, valami Egészen-Más felé, „fölfelé” dobban. De ez elég nekünk. Most már tudjuk, mi kell hogy legyen az Isten: ő a lét teljes értelme, az Egyetlen és a Végtelen.; Éppen a földileg betölthetetlen barátságnak ebben a kétségbeesett igyekezetében tapasztaljuk meg őt. Tudjuk, hogy van, éppen abból tudjuk, hogy a barátságban annak szükségszerű földi tökéletlenségében, mindkettőnk kiszolgáltatottságában, szétszórtságában és kielégítetlenségében megéljük, hogyan dobban elégedetlen szívünk az Egészen-Más felé. Sokkal többet nem is tudunk az Istenről. Lényegében ez istenélményünk struktúrája: az Abszolútum megsejtése egzisztenciánk „vaknak” ható tükrében, amely azonban a barátság által mégis csak tükörré vált.

    És visszatértünk ajkunk beszédéhez

    Amikor a „szárnyalásnak” ezek után a szellemi pillanatai után újból kapcsolatba jutunk a mindennap felületességével, nagy csalódás terül rá a lélekre, sőt szinte elviselhetetlen üresség érzése. A lényegi valóság a mindennaposnak, a megszokottnak világában idegenül, gyengén, gyámoltalanul hat. Hogy mit kaptunk barátunktól, azt senkinek sem tudjuk megmagyarázni. Ha próbáljuk szavakba foglalni barátság-élményünk lényegét, üresen és valószerűtlenül cseng a szó. Egyenesen szégyelljük kiszolgáltatni ezt másoknak. A valótlanság érzése úgy elhatalmasodhat, hogy saját magunktól is azt kérdezzük, nem csalódtunk-e. Ezzel „bizonytalan” emberré válunk. Aki igazán szeret, az mindig bizonytalan. Ez a nagysága. Néha-néha, egy-egy istenáldotta pillanatban újból bátorság és bizalom árad belé, és akkor sikerül eljutnia a belső bizonyosságig. Amikor túljutunk a barátságnak és abban az abszolútumnak első megragadó megtapasztalásán, akkor nyugodt, imádságos elmélkedésben meg kellene gondolnunk, mennyiben gyarapította létünket a barátság, mi történt benne, miért van az, hogy mi emberek éppen az ilyen találkozásban evezünk ki, korlátolt emberségünkön túllépve, a kimeríthetetlen mélyre. Az emberi barátság a „kétségbeesésbe” kergethet; még sincs más út az Abszolútum felé. Ilyen a szerkezete emberi életünknek. Mind a kettő együtt szükséges: a barátság, és a maradéktalan nyitottság Isten felé. Alapjában véve a kettő egy.

    A barátság szétfeszíti énünk határait. És ez fájdalmas. A másik ember a szeretetben saját énemmé lesz. Tehát szenvedése is az enyém. Minden csapás, amely találja, engem is eltalál. Saját nyomorúságom mellé most még cipelnem kell az ő gyarlóságát, az ő sikertelenségét, az ő fáradtságát, az ő gondjait is. Hűségesen ki kell tartanunk ebben a létegységben. Magunkra kell vennünk a barátság következményeit is. És a barátság fölemésztő, keményen követelő kapcsolattá válhat. Néha a másik mellett állva kénytelenek vagyunk a felbomlását végignézni, és közben mindig újra teremtő erejű jelenlétünkkel kell megajándékoznunk. Megtenni ezt akkor is, ha már nem sodor magával a belső lendület, akkor is, ha végképp elfáradtunk és beleuntunk, akkor is, ha a magunk élete mindig fakóbb, akkor is, ha a szívünk elernyed – mindez igazi, becsületesen megélt barátság. Louis Aragon mondja egyik versében: nincs „boldog szerelem”. Boldog barátság sincs. A barátságnak ezt a fájdalmát kibírni, és éppen ebben tapasztalni meg páratlan boldogságot – nemcsak megengedett dolog, hanem kereszténységünk követelménye is. A barátság az igazi élet és az igazi elevenség lényeges előfeltétele.

    Loyolai Ignác híres „választási szabályaiban” igen értékes indítványt tesz arra, hogyan döntsünk életünk fontos helyzeteiben. Ezt írja a „Lelkigyakorlatok”-ban: Képzeljek el egy embert, akit sohasem láttam, nem is ismertem, és minden elérhető tökéletességét kívánom. Azután fontoljam meg, mit mondanék neki: mit tegyen, vagy mit válasszon Isten, a mi Urunk nagyobb dicsőségére és lelkének nagyobb tökéletességére. Ugyanígy cselekszem én magam, és ahhoz a szabályhoz tartom magam, amelyet mások számára állítok fel (185.sz.).

    Ignác itt az emberszívnek egy igen mély indulatára hivatkozik: egy másik lény iránti önzetlen vonzalmára. De a barátságnak és a barátságosságnak ezt a tiszta indulatát már csaknem mindenkivel szemben eljátszottuk, akivel eddig találkoztunk. Minden barátunkat elárultuk már valahogyan. Talán rosszat kívántunk neki, nem álltunk bajában mellette. Vagy fordítva: azzal árultuk el, hogy túlságosan felületesen csüggünk rajta, nem akarjuk elbocsátani, belekapaszkodunk, tehát valamiképpen Isten – a nélkülözhetetlen – akarunk lenni a számára.

    Egyetlen barátunknak sem vagyunk igazán barátja szívünk legmélyéig, legrejtettebb rostjáig. Ignác pontosan tudja ezt. Ezért adja azt a tanácsot, hogy „tiszta barátságot” kössünk, vagyis egy teljesen ismeretlen, sose látott embert képzeljünk el magunknak, aki mintegy az egész emberiség vonásait egyesíti magában, és kívánjunk neki minden elérhető tökéletességet. Így előtörhet szívünkből a benne rejlő minden rokonérzés a lét iránt, a másiknak mondott zavartalan „igen”. Ebben a hangulatban gondoljuk meg, mit mondanánk ennek az embernek, ha a mi helyzetünkben kellene döntenie.

    Ez a tanács igen nagy bölcsességről és az emberszív mélységes ismeretéről tanúskodik. Az az ember, aki sajátmagát illetőleg mindenben bizonytalan és azt se tudja, mihez fogjon, gyakran csodálatos világossággal meg tudja mondani másoknak, mit csináljanak. Isten különös kegyelme ez: hogy kegyelem lehessünk mások számára. Ignácnak ebben az útmutatásában több van, mint lélektan. Egész teológiát találunk benne, sőt az emberi barátság kegyelemtanát, és talán iránymutatást is az emberi jövőre.