Boros László:

Az emberben felénk hajló Isten - Elmélkedés a szeretetről

Ebben az elmélkedésben a világ iránti legalapvetőbb keresztény magatartást: a szeretetet akarjuk átgondolni. Ez a szó ma ijesztően „kétértelművé” vált (talán mindig is az volt). Mondhatunk nagy szavakat a szeretetről. De hogy lényegében micsoda, azt csak az fogja föl, aki már megtapasztalta. Milyen az igazi, gyökeressé (radikálissá) vált egzisztencia? Mert ez a szerető élet.

Megpróbáljuk felvázolni a szeretet valóságának a képét, elevenen, lelkesülten. Sorsszerűen szakad ránk, érthetetlen, és mégis bensőleg magátólértődő hatalomként érezzük meg magunkban. A tudattalan mélyeiből merül föl. Mintegy belső szükségszerűség, sőt kényszer, teljesen hatalmába keríti azt, aki érzi. Ha valaki szeret, akkor nem tud mást, mint szeretni. Mint lökőerő működik bennünk, szinte fáj. „Beteg vagyok a szerelemtől” – mondja az Énekek Énekének menyasszonya. A szeretet pusztító egzisztenciális katasztrófává is válhat. Ezért meg kell tanulnunk, hogyan szeressünk, hogyan vegyük kézbe ezt a lelkünkből támadó, egész személyünket igénybevevő indulatot. Nem szabad engednünk, hogy minden vonzalom céltalanul és értelmetlenül elburjánozzék bennünk, hanem alakítanunk kell őket, talajhoz kötnünk, beteljesedésre segítenünk, vagy pedig meg kell tagadnunk tőlük a beteljesülést. Ilyenformán az igazi és érett szeretet „erény”, azaz fáradságosan begyakorolt magatartás a világ iránt. Ha nem „tanuljuk meg” igazán, mérhetetlen szenvedés kerekedhet belőle. Sajátságos dolog: a szeretet „kikerülhetetlen”, s ugyanakkor fájdalmasan és viszontagságok közt kell „megtanulnunk” szeretni. A szeretet puszta „érzése” démoni vadságra gyújthatja föl az embert.

Jól tesszük, ha elmélkedésünkben csínján bánunk a nagy szavakkal. A finom dolgokat finoman kell kezelni. A nyugati szellemtörténetben (kivéve talán Loyolai Sz. Ignác lelkigyakorlatos szövegét: „Elmélkedés a szeretet megszerzésére”) nincs olyan szöveg, amely lényegszerűbben beszélne a szeretet „begyakorolt magatartásáról”, mint Pál apostol első korinthusi levelének tizenharmadik fejezete. Próbáljunk elmélkedve(nem exegetikusan) behatolni ebbe a szövegbe. A világban tanúsított keresztény magatartásnak talán legsűrítettebb és legjelentősebb szövege. Ezt mondja Pál:

„Szólhatok az emberek, vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. És lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és minden tudományt, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket: ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. És szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet hosszantűrő és barátságos. Nem féltékeny és nem kérkedik. Nem fuvalkodik fel. Nem tapintatlan és nem keresi a maga előnyét. Nem hagyja magát elkeseríteni, a rosszat nem rója föl, nem örül az igazságtalanságnak. örül az igazságnak. Mindent elvisel. Mindent elhisz. Mindent remél. Mindenen túl megmarad. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálás véget ér. A nyelvek – elhallgatnak. A tudomány – elenyészik. Mert megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, a töredékes véget ér. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor férfi lettem, elhagytam a gyermek szokásait. Most tükörben, homályosan látunk, akkor azonban színről-színre. Most töredékes a megismerésem, akkor majd úgy ismerek meg, ahogyan én ismert vagyok. Most megmarad a hit, remény és szeretet, ez a három. De közülük a legnagyobb a szeretet” (Kor 13,1-13)

Ez a csodálatos szöveg, amelyet most antropológiai-filozófiai jelentésében elemzünk, különös felsorakoztatása és vegyüléke kijelentéseknek, elhatárolásoknak, szembeállításoknak és értelmezési kísérleteknek. De közelebbről szemlélve ki fog tűnni, hogy másképpen nem is beszélhetünk a szeretetről. A sajátságos a dolgokban az, hogy Pál egyáltalán nem igyekszik meghatározni magát a szeretetet. E1határolja más erényektől és adottságoktól; felsorolja tulajdonságait, körülírja. Ebben már jelentős állítás rejlik: A szeretetről nem lehet beszélni; az kell, hogy megtapasztaljuk, hogy ereje megrendítsen. A szeretet ősélmény. De a legeredetibb sajátosságok mindig megfoghatatlanok; nem tudjuk, nem szabad „beszédbe csigázni” őket. A lényeget sohasem tudjuk utolérni gondolkodói igyekezetünkkel és nyelvi kifejezésünkkel. Csak a tapasztalatban van adva.

A szeretet minden

Szólhatok az emberek, vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.

Nem akarjuk itt részleteiben vizsgálni, mit akart ezzel Pál a korinthusi gyülekezetnek mondani, inkább azt, mit élt át közben ő maga. Nyilvánvalóan voltak Korinthusban „a Lélek adományait birtokló” emberek, akik eljutottak az emberileg átélhetőnek szélső határáig. Nem fontosak itt ennek a „nyelveken való beszédnek” történeti és lélektani részletei. A fontos az alapvető tapasztalat: „Beszélhetsz olyan gyönyörűen, ahogyan ember csak képes, beszélhetsz úgy, mint egy angyal – ha szereteted nincs, ez mind csak „zengő érc”, bádogdarab. Ami lényeg, azt nem tetted meg, meg sem tapasztaltad. Jól hangzik a beszéded, még a szíveket is megmozgatja, megindítja. De mögötte mi van? Semmi! Csak üresség! Beszélsz, de szavaid nem érnek a lényegig. Kifejezéseid, előadásod megragad, izgalomba hoz, sőt megvilágosít; igazán nagyszerű. De te magad nem vagy ott mögötte. És így beszédednek nincs igazi tartalma, „híg”. Elszomorítja az embert. Csak sajátmagadat keresed, hatást akarsz kelteni. Ha még sohasem szerettél, hogy mersz a lényegről beszélni? Szavad üresen kong. Saját nagyságod élvezete, nagyarányú reprezentáció. Bizonyítsd be előbb, hogy a másik embert többre becsülöd a magad életbevágó érdekeinél; hogy meg akarod kímélni mindattól, ami gondot, kínt, sebet világunk okozhat neki. Vedd először védelmedbe a másikat, ha kell, sajátmagad ellenére is. Küzdj érte, védd meg, adj neki életet és benső növekedést. A szeretet tehát Pál szerint: szolgálat. De beszédünk mindig üres és értéktelen. Először egzisztenciálisan kell bebizonyítanunk, hogy becsületesen szólunk. Könnyű mást rászedni. Mi haszna a legtartalmasabb beszédnek, ha nem áll mögötte szeretet? A szeretet teljes csöndben, hallgatagon osztogatja magát: egyszerű melléállással, hűséges velemaradással. Szép szavakat mindenki mondhat. De a szeretet igazi „nyelve” egészen más: önátadás, nem pedig érzelmi kitörés, vagy okos magyarázat.

És lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes títkokat és minden tudományt, hítemmel elmozdíthatom a hegyeket ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

Újabb, még nyomatékosabb elhatárolás. A „próféta” olyan ember, aki Isten kegyelmének nézőpontjából tudja értelmezni az eseményeket. „Titkokat” akkor „ismer” az ember, ha képes ámulva megállni a megmagyarázhatatlan előtt, átfogja azt létének egész fogékonyságával, mindig növekvő, a rejtett igazságba behatoló készséggel. Akkor „hisz”, ha bensőleg talán még kétségektől emésztve – kiszolgáltatja magát egy olyan valóságnak, amely nem a mi világunk anyagából áll; ha léte legmélyéig igénybe veszi valaki más, egy megmagyarázhatatlan, abszolút Lény; ha ennek a hívásnak és igénybevételnek az erejében alkalomadtán még olyasmit is meg tud tenni, ami másokat, sőt még a világtörvényt is „csodálatba ejti”, mondjuk „elmozdítja a hegyeket”.

Ezzel a három tulajdonsággal Pál az emberi lét megragadó képét vázolja fel: a profetikus, tudó és hivő életet. Antropológiailag: olyan dinamikát, amely a lényegből kiindulva és a lényeg felé mutatva az ember egész lényét átfogja. És még erre is azt mondja: nem. Mindez nem számít a valóság előtt. Sem a prófécia, sem a tudás, sem a hit nem a végső alap, akármilyen jelentősek, szépek és nélkülözhetetlenek is – hanem a szeretet.

Mi lehet hát ez a szeretet, amelyet Pál ilyen kiváltságos helyre állít? Minél erőteljesebben végrehajtja az elhatárolást „a Lélek többi adományával” szemben, annál világosabbá válik: semmik vagyunk, ha nem szeretünk.

És szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

Karl Barth ezt mondja ezzel a hellyel kapcsolatban: „Ténylegesen van olyan szeretet, amely szeretet nélküli, olyan odaadás, amely nem az, hanem végsőkig fokozott önszeretet. Csalódásig hasonlít az igazi, végsőkig menő isten- és testvérszeretethez, de egyáltalában nem Istenről és a testvérről van benne szó… Csak a szeretet számít – nem a szeretet tettei önmagukban, még a legnagyobbak sem. Ezeket szeretet nélkül is végbe lehet vinni, és akkor nincs értelmük, mi több: akkor ellenére tettük őket Istennek és a testvérnek”

Ha az imént a szeretetet szolgálat gyanánt határoztuk meg, akkor itt hozzá kell tennünk lényeges elemként az „önzetlenséget”. Az úgynevezett „szeretetben” is kereshetjük sajátmagunkat. De a látszólag önzetlen cselekvésben el is veszíthetjük szeretetünket. Itt a szeretetnek egy különös tulajdonsága válik világossá: az, hogy „nem tud sajátmagáról”, „nem néz magára”, nem ismer semmi hátsó szándékot. Odaadhatunk mindent, még az életünket is: ha ez nem tisztára „ingyenesen” történik, akkor semmi.

Elérkeztünk itt az emberileg kifejezhetőnek végső határáig. Talán az igazi szeretet egyszerűen az, amit avigasztaló zsoltárvers mond: „Igavonó állattá lettem színed előtt, puszta semmivé…” Ez az „önmagáról nemtudás”, az odaadásnak ez a tisztasága, ez a „semmitsem-akarás” a másiktól, az idegen létnek ez az elfogadása úgy, amint van ez a szeretet. Enélkül az alapvető önzetlenség nélkül semmik vagyunk, bármennyi „szeretetgyakorlatot” is hajtunk végre. Nem szeretünk, csak önmagunkat keressük. Aki valaha is szeretett, az érti ezt: jóságunk igazságtalan lehet mások iránt, odaadásunkkal egyenesen „megsérthetjük” a másikat. Ameddig a szeretet nem szakad el saját énjétől, addig nem szeretet.

Ennek a csodálatos szövegnek a gondolatmenete könyörtelen, de jótékony is. Leleplezi előttünk az embervolt igazi méreteit. És most Pál érdekes módon váratlan irányban folytatja. Majd pozitív, majd negatív módszerrel leírja ennek az emberi magatartásnak a tulajdonságait, holott előzőleg azt mondta, hogy egyáltalán nem tud beszélni róla.

A szeretet tulajdonságai

A szeretet leírása Pálnál nagyon töredékes. Érezzük: ez az ember megtapasztalta az igazi szeretetet, épp azért nem tud beszélni róla. A gondolatmenet nem annyira az agyból, mint a szívből forrásozik. Ilyenformán különös logikája van, csak a szív értheti meg. Az önálló lendületet vett megtapasztalásból gondolatmorzsák, intuitív megismerések fakadnak, de mindegyik lényegbevágó.

A szeretet hosszantűrő

Pál most részletezni kezdi a szeretetről szerzett pozitív tapasztalatát. A leírás egy feltűnés nélküli, de életet hordozó tulajdonsággal kezdődik: a hosszútűréssel. Azt jelenti ez, hogy az ember sokáig, mindhalálig ki tud tartani a másik mellett; elviseli a másikat, de nem közönyös hanyagsággal, hanem teremtő hűséggel. Bátorság ez arra, hogy „elviseljük” a másikat, segítsünk „hordani” létét; bátorság, hogy a múló idővel mindig újra, mindig másképpen bizonyítsuk be a szeretett lénynek igazi odaadásunkat; bátorság, hogy ne vágjuk el a szeretet fonalát, hanem átélt jelenlétünkkel bebizonyítsuk: a másik az élet minden helyzetében számíthat rá, hogy „nála maradunk”.

Ha nincs meg a bátorság erre a hosszúlejáratú, hűségben megvalósított odaadásra, akkor emberek szoros együttélése pokollá válhat. Ránevelni önmagunkat lemondásra kész hűségre, nem kapitulálni a kitartás feladata előtt, fokozatosan legyőzni a rossz hangulatokat, megfékezni az ösztön állhatatlanságát: mindez az igazi szeretet és az igazi emberség lényeges föltételeihez tartozik. Ebből a szempontból nézve a szeretet föltétel nélküli „jelen-lét” a másik számára.

A szeretet barátságos; nem féltékeny, nem kérkedik.

Ennek a csendes, alázatos és minden élethelyzet számára nyitott hosszútűrésnek barátságos kedvességbe kell ágyazódnia. A Szentírásban ez a „szelídség” elnevezéssel jelenik meg (a szót különfelé jelentéseiben véve). Nyugalmas melléje-szegődés ez a másiknak, a sok fenyegető hajsza, idegesség és nyugtalanság ellenére; hibáinak és ingadozásának, belső csődjének, nyugtalanságának, testi-lelki megtörtségének csendes elfogadása; tisztult kímélete figyelmes és udvarias magatartással, együttérző részvéttel.

Az ilyen szeretet nem „vetélkedik”, nem keresi a neki járó elismerést, nem harcol mások ellen, nincsenek ellenségei. Nem igyekszik, hogy neki legyen igaza és ne a másiknak, nem szedi listába mások hibáit; nem lovalja bele magát abba az egészségtelen, magát az életet aláaknázó elkeseredésbe a többiek miatt, amely egyszerűen önteltség.

Ez a barátságos és nem vetélkedő szeretet nem is „kérkedik”. Nem tolja előtérbe magát, meghallgatja a másikat akkor is, ha az „butaságot” beszél, és nem állítja sajátmagát a csodálat vagy a szánalom kirakatába.

Látjuk már, milyen egyszerű, világos és tiszta az a szeretet, amelyről Pál beszél. De azt is, hogy naponként és óránként mennyi erőlködést és önlegyőzést követel. Kicsiny, gyakran észrevétlen, sőt magától értetődő dolgokból hajt ki a legalapvetőbb magatartás a lét irányában. De ha becsületesen próbáljuk a mindennapokban megvalósítani őket, akkor ezek a magától értetődő dolgok egyáltalán nem olyan „magától értetődőek”.

A szeretet nem fuvalkodik fel; nem tapintatlan és nem keresi a maga előnyét.

Pál most másik oldalról tesz kísérletet. Az igazi, érett szeretet jellegét a tagadások homorú tükrében mutatja meg. Különös módon sorakoztatja föl ezeket. Először azt mondja, hogy a szeretet „nem fuvalkodik fel”. Ezzel nyilvánvalóan egy fontos tulajdonságára gondol, amely már a képes kifejezésből is közvetlenül érthető, de nagyon nehéz szavakba foglalni. Nyilván olyan embert értünk rajta, aki nem mutatja nagyobbnak magát, mint amilyen a valóságban; semmi üreset nem tűr magában; nem tulajdonít a kelleténél nagyobb jelentőséget sajátmagának, ügyeinek, törekvéseinek. Az igazi szeretet az életteret nem a maga énjével tölti be. Inkább visszahúzódik, teret hagy a többi élőnek, ahol szabadon mozogjanak, kedvükre tanyázzanak. Nem veszi föl magába azt, aminek nincs jelentősége, hanem engedi, hogy beleömöljék a másik élete, elevensége, érzése, öröme, gondolatai, egyéni léte. Csak az szeret igazán, aki a rajta kívülálló lét ajándékát föl tudja venni magába. „Felfuvalkodott” az állandóan hangsúlyozott én; az ilyen kiszorítja az élettérből a többieket. A szeretet ezzel szemben tartózkodást, önmagunktól való belső függetlenséget jelent, azt, hogy nem hangsúlyozzuk sajátmagunkat. A szeretet „kicsinnyé teszi magát”, eltekint önmagától; szívesen látja a másiknál, ami talán sajátmagából hiányzik; még talán örül is annak, hogy a másik nagyobb.

A hamisítatlan szeretet ismertetőjele, hogy „semmi illetlent nem tesz”. A kifejezést itt nem morális értelemben kell venni. Benső magatartást jelent: a szerető ember finom érzékét. Aki szeret, az nem neveletlen, mert a szeretett lény annyira megragadja, hogy benső ösztönzésre egyszerűen kénytelen udvarias lenni iránta. A szeretet elvadulása azonnal kifejezésre jut az érintkezési formák elhanyagolásában. Mert a szeretet nemesveretű. Elismeri másban a jót és érezteti vele, hogy becsüli, nagyra tartja. Mérsékeli az ember veleszületett erőszakosságát, megpróbálja kiküszöbölni a kellemetlent, hogy ne okozzon bajt és szenvedést. Ez a magatartás egész egyszerűen abban áll, hogy tegyük lehetővé az életet másoknak, hidaljuk át a kínos helyzeteket, számoljunk a másik lény belső sebezhetőségével, tehát ismerjük el személyi méltóságát.

Ebből adódik a szeretet leglényegesebb jegye: „Nem keresi a maga előnyét”. Ez azonban végtelenül nehéz. Mindannyiunk életébe betör egyszer az az érzés, hogy torkig vagyunk vele. Olyan megalázó annak lenni, aki vagyunk. Mindig csak ugyanaz, mindig ez a nyomorúságos élet. Szeretnénk „előrejutni”, gyakran mások rovására. Úgy érezzük, mindenkiben csalódtunk és kisiklunk sajátmagunk markából. Veszedelem ez, mégpedig súlyos, magát a szeretet lényegét fenyegető: az a kísértés, hogy a másikat sajátmagunk igazolására, gazdagítására használjuk fel.

Egyáltalában hogy lehetséges legyőzni ezt az ösztönt? Itt újból a kifejezés határáig jutottunk. Azt hiszem ezt kell felelni: úgy, hogy szeretünk. Éppen ez a szeretet titka, a másokhoz hajló, önmagunktól elszakadó magatartás kikutathatatlan végső rejtélye. Az a szeretet lényege, hogy „játszva legyőzi” ezt a sötét kísértést, amelyet „a szeretetnek le kell győznie a szerető szívben” (Karl Barth). Ha a szeretet szeret, egyszerűen nem képes sajátmagát keresni.

Pál gondolatmenete most éleset fordul. A szeretet diadalmas fölényét írja le, győzelmét a mindennapokban.

A szeretet nem hagyja magát elkeseríteni, a rosszat nem rója fel, nem örül az igazságtalanságnak. Örül az igazságnak.

A szeretet egyik lényeges jegye az egész egzisztencia „oldottsága”: nem unjuk a másikat, nem megy egykönnyen „az idegeinkre”. Tehát senkit sem szorít eleve ellenséges állásba, alapvetően legyőzi az „elkeseredést”.

Ez a győzelem mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy „nem rója fel a rosszat”, nem vezet „számlát” a másik hibáiról, nem neheztel a szeretett lényre amiatt a rossz miatt, amelyet az bizonyosan magában hordoz. A szeretet egyszerűen képtelen kiejteni az annyiszor hallott, egyenesen erkölcstelen mondatot: „Megbocsátottam neked, de nem felejtettem el semmit”. Második korinthusi levelében Pál folytatja ugyanezt a gondolatot: „Mindezt Istennek köszönjük, aki kiengesztelődött irántunk Krisztusban és megbízott bennünket a kiengesztelődés szolgálatával. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeit, és ránk bízta a kiengesztelődés szavát” (2Kor 5,18-19). A „felrovás” idővel még a legszeretettebb embert is szörnyeteggé változtathatja, kibírhatatlan „tárggyá” alacsonyíthatja. A szeretet lényegéhez tartozik, hogy nem számol, nem fektet föl kontót.

A szeretet feloldódott magatartásának semmi köze ahhoz a beállítottsághoz, amely „örül az igazságtalanságnak”, ahhoz a belső aljassághoz, mikor valaki elégtétellel látja, hogy a másik félrelépett, hogy valami nem sikerült neki, hogy végre egyszer jól felsült. Az ilyen életben összetörik a szeretet lényege. Innen már csak egy kicsi lépés, és a fennhéjázáshoz érünk, addig a szörnyűséges mondatig, a.mikor az ember így merészel beszélni értünk megfeszített és meggyalázott Istene előtt: „Uram, köszönöm neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: mint ezek a rablók, csalók, betörők, vagy éppen ez a vámos itt.”

Ezzel szemben Pál azt mondja a szerető emberről, hogy „örül az igazságnak”. Öröm ez a másik élet fényességén, mélységes jóakarat. örülök, hogy a másik a tudat, a szabadság, talán az evilági siker, az önzetlenség és az odaadás magasabb fokát érte el. Isten ezzel a magatartással fordul felénk a világ megteremtése óta egy örökléten át. János néhány szóba foglalta ezt össze, de ezek a kereszténység lényegét fejezik ki: „Nagyobb az Isten a mi szívünknél” (1Jn 3,20).

A beérett szeretet

Pál eddig felállított követelményei akkorák, hogy az apostol hirtelen tudatára ébred: ez a szeretet emberileg elérhetetlen. Türelmesnek kell lennünk önmagunk iránt. Ha szeretni akarunk, mindig újra kell kezdenünk, mindig új kezdeményezéssel és szabadsággal, kibírva és elviselve mindazt, amit még nem tudtunk megtermi, állandóan ismétlődő kudarcainkat. Most négy szakaszban jelzi a szeretetnek ezt az érési folyamatát. A valódi növekedés mindig lassú. A kialakuló ember, ha helyesen értelmezi viszonyát önmagához és másokhoz, türelmet valósít meg életében.

A szeretet mindent elvisel. Mindent elhisz. Mindent remél. Mindenen túl megmarad.

Először négy egyszerű fogalom merül fel: Elviselés, hit, remény és állandóság. Éppen mikor szeretünk, milyen gyakran előfordul, hogy kihasználnak. Védtelenek vagyunk, szinte elveszítjük, játékszernek érezzük magunkat. A másik talán nagyon könnyen veszi a szeretetet. Ezt a csalódást szeretetünknek el kell viselnie, hitben és reményben. Gyakran olyan fáradtak vagyunk, hogy egyszerűen szeretnénk abbahagyni mindent. Nem hiszünk többé a másiknak, mert érezzük, sőt talán hiteles bizonyítékaink is vannak rá, hogy megcsal. Nem remélünk többé igazi változásban. Hogy maradhatna meg így a szeretet?

De ha becsületesek vagyunk, akkor a másik oldalról is meg kell néznünk a dolgot. Vannak persze olyan helyzetek, amelyekben az ember rájön, hogy a szeretet – az, amit annak gondolt – nem vált együttlétté. Akkor föl kellene hagyni az egésszel. De ha talán már belementünk egy fájdalmas kapcsolatba, akkor nincs más hátra, mint elviselni, hinni remélni és túlélni. Mi lenne világunkból, ha senki sem tudna többé kitartani a másik mellett?

Az érett szeretetnek ezzel a négy tulajdonságával Pál lényegében egyetlen alapmagatartást ír körül: önzetlen szeretetemmel lehetővé teszem a másiknak, hogy ő is szerethessen; éreztetem vele, amikor nála és vele vagyok, hogy tekintetem előtt teljes biztonságban érezheti magát, egészen az lehet, aki, vagy aki lenni szeretne; hogy lényem nem szorítja korlátok közé; hogy nem teszek neki szemrehányást azért, ami; hogy azt látom benne, amivé lennie kell. Talán – persze nem egyszerre, hanem a mindig újabb találkozások során – új lehetőségek ébrednek föl benne. Így ráébresztem emberi lényegére.

A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálás – véget ér. A nyelvek – elhallgatnak. A tudomány – elenyészik.

Pál itt visszatér eredeti gondolatához, de mintegy csigavonalban, magasabb szinten. Életünk végén nem teljesítményeink és képességeink maradnak a kezünkben. Csak a szeretet terhének elviselése és semmi más nem építi meg igazi, örökkévaló létünket. Mindaz, amit megismertünk, mindaz, ami bensőleg úgy megrázott, mindaz, ami kifejezhető és megfogalmazható volt (vagyis a világ fölötti uralmunknak, a világ legyőzésének egész szférája, „teljesítményeink” egész birodalma) egyszer megváltozik, véget ér. Csak a szeretet folytonossága radikális. Egyedül azt visszük változatlanul, töretlenül magunkkal az örök tökéletességbe. A szeretet „egyenes vonal”: a már beteljesedett ígéret jelene. Pál méginkább kifejezésre juttatja ezt a következő mondatban, amely minden eredményünk teljes viszonylagosságát mutatja be:

Mert megismerésünk csak töredékes és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, a töredékes véget ér.

Semmit sem tudunk igazán befejezni életünkben. A vágy, a sejtés, az akarat mindig előreszárnyal, a megvalósítás folyvást visszamarad. Csak a szeretet maradandó. Minden mást csak töredékesen vihetünk végbe. Ami még néhány évvel, sőt talán néhány hónappal ezelőtt annyira bevilágított, olyan magától értetődőnek tűnt, most hirtelen nyomorúságosan semmitmondónak bizonyul. Nem éppen értéktelen, – de csak töredék.

Az intenzíven élt élet természetesen egyre mélyül. Meglep az elcsendesülés, a megállás, az összeszedettség vágya. De ezt az elcsendesülést tanulnunk kell. Különben elnyomorodik bennünk valami. Különben benneragadunk a töredékes gondolatok taposómalmában, a kívánság, a félelem nyugtalanságában. Be kell gyakorolnunk, hogyan időzzünk el nyugodtan egy-egy komoly kérdésnél, fontos gondolatnál. Csak ekkor jön létre bensőség és mélység. Ha a hallgatásból életforma lett, akkor a létből valami bölcsesség és csendes megértés tör elő. Alapjában véve nem más ez, mint szeretet. És ez megmarad. Csak a szeretet valósíthatja meg az élet igazi egységét, a gondolkodásunkat és beszédünket megnehezítő különbségek, választóvonalak, ellentmondások és ellentétek egybefogását, sőt az eggyéforrást barátainkkal, a természettel és saját életünkkel is. Különben mi magunk is töredék maradunk: idegen lények egy idegen világban. Ezért mondja Pál:

Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor férfi lettem, elhagytam a gyermek szokásait.

Az apostol nem az ellen a nagy dolog ellen beszél itt, amit az evangéliumok dicsőítenek, a gyermeki lelkület ellen; tehát nem a kedély egyszerűségét és közvetlenségét kifogásolja, azt a képességet, hogy minden hátsó szándék nélkül behatoljunk mások lelkébe és otthonosak legyünk benne: ezek az emberség lényeges, nehéz erőfeszítéssel kiküzdhető tulajdonságai. Hanem az ellen a „gyerekesség” ellen szól, mikor valaki nem akar megérni, állandóan megragad az ideiglenesnél. A gyermeket „gyermekinek” mondjuk, azt a felnőttet viszont, aki csak úgy „végigjátssza” az életet és nem tud eljutni kötelességei és feladatai komoly felfogásáig, „gyerekesnek”.

Éppen a gondolkodásnak, beszédnek és ítéletnek ez a felelőtlen gyerekessége zárja el előlünk az igazi szeretet útját. Mert a szeretet, mint már céloztunk rá, sajátságos súlyt, sőt gyakran fenyegető szükséget hoz a létbe. A szeretetben „ki kell tartani”. Nem lehet vele játszani vagy felelőtlenül bánni. Miközben kitesszük magunkat a szeretet gondjának, komolyságának, a benne való elhasználódásnak, beérik életünk lényege. Így, és csakis ebben a mértékben „születik meg” egzisztenciánk.

De milyen jövő felé tart az embernek ez a szeretetben végbemenő megszületése? Erről beszél Pál ennek a gazdag szövegnek negyedik részében.

A szeretet jövője

Mi a szeretetben megérett lét ígérete? Az apostol három mondatot mond erről:

Most tükörben, homályosan látunk, akkor azonban színről-színre.

Pál itt töredékes látásunkról beszél, amely – mint minden tükörkép – mindig „fordított”, és a vonásokat (persze az antik tükörről, vagyis egy finomra csiszolt fémdarabról van szó) elmosódottan adja vissza. Mi a lényeget szemléletek és fogalmak idegen közegében éljük csak át; ez még nem közvetlen, személyes tapasztalat. Alapjában véve majdnem mindent „fordítva” tapasztalunk meg: Isten egész közel van hozzánk, és mi „távolinak” gondoljuk; Isten távol van, és mi egészen „közelinek” véljük. Ez a létmód gyökerestül meg fog változni. Isten mindenestül „Te” lesz számunkra, színről-színre; egyenesen, közvetlenül, kölcsönös szemlélésben és érintésben. Szeretetem mértékében közöttem és Isten között az fog végbemenni, amit a barátok és szerelmesek sejtenek meg távolról egymásbaválásuk csúcspontján: én „te” vagyok, te meg „én” vagy. A szeretet teljes tökéletességében bontakozik ki. Ez pedig azt jelenti, hogy:

Most töredékes a megismerésem, akkor majd úgy ismerek meg, ahogyan én ismert vagyok.

Ebbe a jelentéktelen mondatba a mi még földi szeretetünk számára fenntartott ígéret egész bősége zsúfolódik. Úgy fogjuk megismerni Istent, ahogyan ő ismer minket. Vagyis: elfoglaljuk helyünket közvetlen szemléletében és jelenlétében. Igaz, teremtmények maradunk; de egzisztenciánk minden rostjával úgy értjük majd meg Istent, ahogyan ő ért bennünket. Ez alapjában véve ezt jelenti: Istenné leszünk. Földi létem alapvető dinamikája úgy fejlődik ki, hogy belenő az Abszolútba. Ezért mondja végül Pál:

Most megmarad a hit, a remény és szeretet, ez a három. De közülük a legnagyobb a szeretet.

Még ebben az Istennel való örök szembesülésben is megmarad a hit és a remény. Persze egészen átváltozva közvetlen kapcsolattá, szemléletté, de mégis valóságosan. Megmarad a hit: Isten állandó szemlélete és szerető befogadása; megmarad a remény: mindig többet tudunk és akarunk magunkba venni az örök Szeretetből. Mindkettőnek meg kell változtatnia földi „formáját”. Nem evilági sötétben és tévelygésben valósulnak meg, hanem világító, izzó, mindig boldogítóbb belenövésként a „mindig nagyobb” Istenbe.

Lyoni Iréneusz így értelmezi ezt a páli helyet: „Isten mindig szükségképpen a Nagyobb. Nemcsak e világban, hanem az örökkévalóságban is. Tehát mindig Isten marad a tanító, az ember pedig a tanuló. Hisz az apostol azt mondja, hogy ha minden más megszűnt, ez a három még akkor is megmarad: a hit, remény és szeretet. Mert mindenkor rendíthetetlen marad tanítónkba vetett hitünk, és ezért remélhetünk abban, hogy mind többet és többet kapunk ajándékba Istentől… Éppen azért, mert ő a Jó, gazdagsága kimeríthetetlen és országa végnélküli”.

De a szeretet a legnagyobb! Miért? Mert ez, és csakis ez mehet be a tökéletességbe változás nélkül. Hitünk és reményünk még a töredékes dolgokhoz tartozik; örökre megmaradnak, de lényegesen új alakot kell ölteniök: az Istenbe való biztos, nyugodt, de – hiszen ő végtelen – örökös behatolásét. Egyedül a szeretet marad meg olyannak, amilyen – ha, és amennyiben igazán szeretet. Ez azonban azt jelenti, hogy már most úgy értelmezhetjük, úgy kell értelmeznünk, mint a végtelennek elővételezését. A mennyország jelenléte földi életünkben.


dugo@szepi_PONT_hu