Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Boros László:

    Az emberben felénk hajló Isten – Elmélkedés az alázatról

    Az őszintén megélt emberi egzisztencia középponti ténye az alázat, saját mivoltunk szerény belátása. De ez a szerény belátás már Isten bennfoglalt elismerése. Az a képesség, talán fáradságosan elsajátított erény, hogy ne sajátmagunkat állítsuk az események és az érdeklődés középpontjába. Journet bíboros egy szép gondolatára hivatkozunk itt: Az alázat már valósággal imádás – bár nehéz meghatározni, hogyan. Nincs élet, amely elég lenne ahhoz, hogy az alázatról eleget mondjunk, kellőképpen dicsőítsük. És ahhoz sincs senkinek elég ereje életében, hogy radikális mivoltában megvalósítsa, vagyis a lét teljes egyszerűségébe behatoljon. Mert az alázat egy abszolút határ teljes elismerése.[1]

    Az alázatról beszélni alapjában véve tehát annyi, mint Istenről beszélni. Mit jelent ez: elbírni az Istent, úgy elismerni, hogy saját létünk előtte szinte összezsugorodjék, de éppen ebben váljék naggyá? Lelki nagyság kell ahhoz, hogy meg tudjunk hajolni a nagy előtt. Hogyan lesz az ember olyan naggyá, hogy alázatos tud lenni?

    Az alázatosság valami abszolútnak a megtapasztalása: az abszolút határé, s ezen túl az abszolút nagyságé. Magatartása csak akkor jogosult és keresztülvihető, ha van valami abszolút, illetőleg: ha van Abszolútum. Az alázat nem „alacsonyság”. A léleknek ugyanabba a mélyrétegébe veti horgonyát, mint a nagylelkűség, nagyvonalúság. Semmiképpen sem önmegvetés. Éppen ellenkezőleg: tisztelet az előtt a végtelen előtt, ami bennünk lakik, de nem mi magunk vagyunk. Hogy alázatosak legyünk, ahhoz az abszolútum jelenlétében kell élnünk: barátságban és szeretetben. Mindannyian, akár tudjuk, akár nem, Isten jelenlétében élünk. De ez a jelenlét „törött” egzisztenciánkban valósul meg. Az alázat eszerint semmi más, mint annak a feszültségnek az elviselése, amely az isteni jelenlétnek való kiszolgáltatottság és saját nyomorúságunk között fennáll.

    De ki ez az Isten, akinek ki vagyunk szolgáltatva? Milyen az arculata? Olyan Isten ő, akit mindenütt, a szív minden rezdülésében tettenérünk – és mégsem tartozik világunk szerkezetébe. Hogyan él az az ember, aki megtapasztalta Istent? Hogyan folyik le élete ennek a mindenütt közeli és mégis mindig távoli Abszolútumnak a jelenlétében? Hogy tudja az ember elbírni azt, amit Isten jelenléte jelent? Itt nem tehetek mást, mint keresztény becsületességgel elmondom, hogyan tapasztaltam meg én az Istent, tehát milyen „az én Istenem”. Ha aztán egyszer már körülírtuk Isten lényét és jelenlétét a világban, akkor kevés szóval el tudjuk mondani, mi az emberi alázat. Különösképpen öt alapvető feszültség van Isten és az ember között, ahonnan alázatosság sarjad.

    Isten egyszerre világosság és sötétség

    János apostol azt mondja Istenről: „Isten világosság; őbenne nincs sötétség.” Izaiás próféta viszont ezt állítja róla: „Valóban elrejtett Isten vagy, Istenünk, Izrael megmentője” Melyiküknek van igaza?

    Próbáljunk közelebb jutni a kinyilatkoztatásnak ehhez a paradoxonához. Világosság az Isten? Sötétség? Kétféle sötétség van. Olyan, amely a vakító fényből támad és olyan, amely csak sötétség. Akár túl sok, akár túl kevés a fény, mindkettőtől sötét lesz. A fény teljesen el is kápráztathat valakit, úgyhogy nem lát többé. A lét tisztasága megnyilatkozik nekünk és elvakít. Olyan nagyon közeli, hogy nem tudjuk meglátni. Isten nekünk túlságosan intenzív, túlságosan nyomasztó. Itt kezdődik Isten világosságának paradoxona, közelségének titka. Kápráztató közelsége sötétbe borít. Mindenekelőtt ez a sötétség tölti el ma a világot. Az ember támaszt keres. Dolgokat, amelyeket megérinthet, érzékelhet. Egzisztenciális programot kutat, az élettel való megbirkózás művészetét. De ezen a módon Istent nem lehet megtalálni. Éppen közelsége miatt rejtett számunkra. Fényességében rejtőzik.[2] Ott járhatunk az oldalán, mint az emmauszi tanítványok, és mégsem vesszük észre. Ragyogó sötétség ez. Isten túlságosan ragyogó a mi szemünknek ahhoz, hogy észrevegyük. Lényege előtt mindig fátyol, „függöny” húzódik.

    Ezért az ember soha nem lelheti nyugtát a világban. Látja a dolgokat, megtapasztalja a világot, a barátságot, a szerelmet, az élet boldogságát, és mindezek mögött valami mást, valami rejtettet keres. A pünkösd utáni nyolcadik vasárnap egyik szép imájában az Egyház így könyörgött: „Istenünk, könyörülj rajtunk, mert nélküled nem élhetünk, veled pedig nem bírjuk az életet.” – Ez a mi létünk. Isten nélkül nem tudunk élni. És vele sem. Túl világos, és ugyanakkor túl sötét. Az emberek olyan könnyen és olyan sokat beszélnek Istenről. Talán könnyebb volna, ha kevesebbet beszélnének róla. Isten éje a világban! De mégis: világos éj. Áldott éj! Belső vakságunk állandóan akadályoz abban, hogy belenézzünk Isten világosságába. Miért engedi Isten mindezt? Miért olyan vakító a lénye? A kérdés megmarad: Ki ez az Isten, aki előtt meg kell alázkodnunk, hogy egyáltalában emberek legyünk? Akinek ilyen megaláztatásban vagyunk kiszolgáltatva? A sötétség és a világosság Istene.

    Isten egyszerre hallgatás és szó

    A hallgatás életünk egyik legmegragadóbb eseménye. Szent Domonkos egyszer meglátogatta Szent Ferencet. Megölelték egymást. És egész idő alatt egy szót sem szóltak egymáshoz. Egyetlen szót sem. Elváltak anélkül, hogy valamit mondtak volna. Megrázó esemény. Isten is a hallgatásban és a hallgatás által közli magát velünk. Azonban nehéz elbírni életünkben Istennek ezt a hallgatását. Rettegünk tőle.

    Az ember legszebb szavai hallgatásban születnek. Az mintegy a szó izzó kemencéje, a lényeget érintő szavak és érzések olvasztótégelye, de a lényegre vonatkozó gondolatoké is. Alkotó jellegű folyamat csak a hallgatásban, hosszan kiállott csendben jön létre. Mikor a zene a legszebb, abbamarad. Ilyen pillanatokban valami titkot érzünk. Ezt a titkot meg akarjuk magunkban óvni, nem akarjuk, hogy összevegyüljön a világ dolgaival. Ezért hallgatunk.

    De a megfoghatatlan az, hogy Isten, az abszolút titok, mégis beszél hozzánk. De hogyan? Ózeás prófétánál azt mondja a hallgató Isten: „Kiviszlek a pusztába és majd ott szólok hozzád.” Mindig ilyenek azok az emberek, akikhez Isten szól, és akik által hozzánk szól. Olyanok, akiket a pusztába, a szenvedés, a belső éhség magányába, a csillapíthatatlan vágyakozásba vitt, és abban egészen elcsendesedtek. Az ilyen szenvedéstől átitatott, vágytól duzzadó hallgatásban születnek meg azok a lényeges szavak, amelyeket az imént említettünk. Ezeket a szavakat mondhatni vérző körömmel kaparjuk ki a titok mélyéről. Ha egyszer hallottuk őket, soha többé nem feledjük el. Mint mondjuk a nyolc boldogság szavait. Azonnal, közvetlen evidenciával érthetők és befogadhatók, de alapjában véve soha teljesen föl nem fogjuk. Túlságosan mélyek számunkra, – mégis megértjük. Megértjük például, mint jelentenek Krisztusnak azok a szavai, hogy a kicsinyek és alázatosak boldogok igazán. A lényeget tartalmazó szó mindig benső esemény, a szeretet eseménye. „Az én juhaim értik a hangomat” - mondta Krisztus, és ezen az alázatosakat értette.

    Jézus Isten Igéje volt. És mégis, vagy éppen ezért: micsoda csendesség uralkodott a lelkében. Magányos volt közöttünk, egyedül azzal a titokkal, amit „Atyának” nevezett. A tanítványok sokáig nem értették meg, mindig magyarázatot kértek tőle, éppen olyankor, amikor a legvilágosabban beszélt. De nem lett ideges, sem elutasító. Emögött nagy belső nyugalom rejlett. Lukács evangélista mondja: „Az időben Jézus a hegyre ment, hogy imádkozzék. Az egész éjszakát imádságban töltötte. Azután leszállt és kiválasztotta apostolait” (Lk 6,12-13).

    Krisztus hallgatása, Isten hallgatása! Mit mondott Isten az ő Fiának, mikor a kereszten hozzá kiáltott? Mikor Jeanne d'Arcot a roueni piactéren kivégezték, ezt kiáltotta: „Jézus, Jézus!” Az egész városban hallották ezt a kétségbeesett kiáltást, olyan hangos volt, olyan emberfölötti és kétségbeesett. De csak Isten hallgatása volt a felelet. Ezt az Istent elbírni: ez a szent alázat.

    Isten béke, amely nyugtalanságot kelt bennünk

    Gyakran olvassuk az evangéliumban, hogy mikor Krisztus belépett egy házba, így köszönt: „Béke veletek”. Vagy: „Én vagyok, ne féljetek.” Az Egyház azt kívánja a paptól, hogy pl. amikor a betegnek az Oltáriszentséget viszi, a házba lépve ezt mondja: „Békesség a háznak és minden lakójának” A „béke” szó, pontosabban annak az üdvözletnek az elkötelezése: „Béke veletek”, vagyis hogy így szólunk egy személyhez, vagy barátainkhoz – lényeget hordozó szó, kereszténységünk és igehirdetésünk egyik kulcsszava. A béke, a békés viselkedés a világ leghatalmasabb ereje. Rendszerint sejtelmünk sincs arról, milyen átható hatalma lehet a jóakaratnak és a szeretetnek. Istennek bennünk lakó békéje tehát súlyos elkötelezettséget jelenthet. „Magasságos Isten, rettenetes vagy te”, szinte kibírhatatlan, mert a szeretetnek és a barátságnak ez az intenzitása olyasmit ró ránk, amit emberileg jóformán képtelenek vagyunk elviselni.

    Isten jóságot követel tőlünk, és ezzel a kereszthez kötelez el. Krisztus keresztrefeszítése óta tudjuk, mit tesz az: maradéktalanul jóságosnak és jóakaratúnak lenni ebben a zűrzavaros világban; hogy jár az az ember, aki békét és emberszeretetet akar hozni a földre. De ha az isteni békesség fényének csak az árnyéka is ránkesik, egyszerre egészen más megvilágításban látjuk a dolgokat. Látjuk, mi dolgunk a világon. Ez megváltoztatja a valóság irányában való beállítottságunkat, megváltoztatja az emberekhez való viszonyunkat, megváltoztatja hanghordozásunkat, tekintetünket, még arckifejezésünket is – hacsak lehet, mosolygósra.

    Krisztus békéjét jól kiolvashatjuk életének egyik eseményéből. Ott alszik a kis hajóban, miközben tombol a vihar. Nyilvánvalóan fáradt. De a szíve virraszt. Az apostolok látták ezt a csendes, nyugodt arcot. Persze álomban az arc rendszerint nyugodt. De micsoda békét sugároz ki az emberré lett Isten arca! A vihar nem ébresztette föl, egyszerűen nem tudta fölébreszteni. ő aludni akart. És aludt. Amit tett, azt egészen tette, mint teljesen összeszedett ember. Még álmában is. Egyetlen cselekedete sem volt belső kínban fogant, félig-meddig akart. Nála minden nyugodt magátólértetődéssel történt. Barátainak aggódó szava mégis fölébresztette. Éppen ez tudta fölébreszteni. Bergson, a filozófus mondta egyszer: „Az anya hangja, leghalkabb szava úgy hangzik a szeretett és szerető gyermeknek, mint a mennydörgés.” Az apostolok fölébresztették Krisztust. De nyugtalanságot is okoztak neki (vö. Mt 8,23-27).

    Ez Krisztus titokzatos békéjének a másik oldala. Micsoda nyugtalanságot, micsoda gondot kellett elviselnie az Istenembernek, ennek a nyugodt Istennek; éppen neki, aki csak békét akart hozni! Egyfelől rendíthetetlenül nyugodt volt belül, mert Istent látta, közvetlen egyesülésben élt vele. Az örök Lét kimeríthetetlen nyugalmát hordozta. Blaise Pascal viszont azt mondja: „Az ember szíve bizonytalanság és nyugtalanság szakadéka” Micsoda bizonytalanságot és micsoda nyugtalanságot érzett szívében az emberré lett Isten! Olyan türelmetlenséget, hogy egyszer azt kellett mondania: „Tüzet jöttem hozni a földre és mi mást akarok, mint hogy felgyulladjon!”

    Az Evangélium így írja le a Megváltó megindultságát, amikor barátja, Lázár sírja előtt állt: „Bensőleg megrendült.” Vagyis nem fojtotta vissza erőszakkal felindulását. Tudott sírni. Az Evangélium el is mondja: „És Krisztus sírt”. Ténylegesen, nemcsak jelképesen, mindazzal a keservvel, ami a sírásban rejlik. Egy a szinoptikusoknál följegyzett kijelentés beláthatatlan mélységig fokozza azt, amiről itt szó van: „Halálosan szomorú a lelkem.”

    Honnét ez a szomorúság egy végtelenül nyugodt lélekben? Mit jelent egy maradéktalanul békés életnek ez a bizonytalansága? Egy olyan lélek megzavarodása, aki látja az Istent? Olyan lété, amely elmerült Isten békéjébe? Igazából nem nyugtalanság ez, hanem az ember miatti nyugtalankodás. Valóságos agóniává fokozódik, úgy könyörög az Atyához, hogy ne igazságosságának adja a hatalmat, csak szeretete uralkodjék. Ebben a tusakodásban aztán angyal jön hozzá, hogy megvigasztalja. Mit jelent ez? Egy teremtmény vigasztalja az Istent! Isten annyira magára vette az emberi nyugtalanságot, hogy egy véges teremtménynek kell vigasztalnia.

    Ezt kell nekünk megvalósítanunk életünkben: Istennek ezt a békéjét, amely nyugtalanságban és gondban nyilvánul meg. Ez a mi kegyelmies feladatunk. Ha szeretet az Isten – már pedig ez a lényegi meghatározása –, akkor ennek a szeretetnek gond alakjában kell megnyilatkoznia. A gond annak a jele, hogy szeretünk. Az anya nyugtalan, ha gyermeke beteg, vagy nehézségei vannak. A szív nyugtalansága az igazi szeretet kifejeződése, amely felfogja, milyen fenyegetett az az ember, akit szeret. Ha az anya nem nyugtalankodnék, nem szeretne. De kíséreljük meg mindazt, amit mi a magunk tört létében a szeretetből megtapasztalunk, belevetíteni Istenbe, az abszolút Szeretetbe, a Szeretetbe, a feneketlen mélységű szeretetbe.

    Ha az abszolút szeretet nyugalomból és nyugtalanságból tevődik össze, akkor tudjuk, hogy áll a dolog a mi véges szeretetünkkel. Krisztus a szeretet egész nyugtalanságát a szívébe gyűjtötte. És kibírta. Minthogy békét akart szerezni, békétlenségben kellett élnie. Magára kellett vennie az emberek, minden ember minden baját és szorongatását. Hogy hogyan bírta mindezt, nem tudjuk. Isten volt. Ő elbírta.

    A mi keresztény létünk nagy kérdése viszont éppen ez: Hogyan bírjuk ki mi? Igen nagy alázatot követel az érintkezés ezzel az Istennel. Isten békéje, amely szeretetből nyugtalansággá változik! A szeretetnek ez a terhe nehezedik ránk is. Olykor mintha szét lenne taposva életünk, és nem bírjuk tovább. De jó, ha a szeretet terhe „elnyom”. Mások gondját szeretettel, türelmesen magunkra venni, velük lenni bajban és szorongatásban és kitartani ebben: ez az alázat.

    Isten tisztaság, amely megérint bennünket, tisztátalanokat

    Ez Istennek talán legmegragadóbb titka. Mi a tisztaság? Annak az embernek egzisztenciális magatartása, aki azt mondja magában: Valami olyat akarok létrehozni a világban, ami szép, tiszta és jó, ami szín-lét. Ezt akarta Isten, ez volt a terve, amikor megteremtett bennünket. Ezt a létbeli magatartást adta elénk mint paradicsomot: közvetlen közelség mindenhez, ami szép és jó.

    Ezt a felajánlott esélyt az ember valamiképpen eljátszotta. A bibliai tudósítások itt nem világosak. Most arról van szó, hogy újból felépítsük magunkban ezt az átlátszó, hibátlan, tiszta létet. Tisztának lenni annyit tesz, mint a hátsó szándék nélküli gondolkodás, érzés, akarás és szeretés világába lépni; belebocsátkozni minden elénk kerülő kérdésbe, bajba, megtörtségbe; beleállni a földi életbe, egyenes szívvel, vagyis nem kétkulacsos célokkal. Ha az ilyen ember szívének egyszerűségében magára veszi a jóságos közelség terhét, akkor olyannak tapasztalja meg a dolgokat, amilyenek valójában. Aquinói Tamás szerint a tisztaság alapjában véve „firmitas”: állhatatosság az elhatározásban, a szeretet kitartása abban a világban, amely javarészt baj és szorongatás. Jóságunknak nyilvánvalóvá kell lennie minden ember előtt.

    Ha megjelenne köztünk egy tökéletesen jó ember, nem bírnánk ki vele. Sorsa a kereszt lenne. Ez volt Krisztus sorsa is. Isten a világot semmiből emelte ki, tiszta átlátszó létre teremtette. A semmiből. Ez a lét, ez a világ állandóan, minden pillanatban visszahull a semmibe. Mindenekelőtt belül, mibennünk. Azért van szükségünk olyan emberekre, akik ismét fölemelik ezt a létet, bele a fénylőbe, a jóba, a barátiba, a szeretetreméltóba, egyszerűen abba, ami van. Különben felhagyhatnánk minden reménnyel a világ sorsát illetően. Semmi sem lesz belőle! De Isten mindig újból elhívott embereket, akik felfogták szívükkel, hogy éppen ez a feladatuk, a sorsuk: semmit sem várni, de mindent odaadni.

    Vannak ilyen emberek. Emberek, akik visszavonultan élnek; akik a tiszta bátorság egy pillanatában eltökélték, hogy egészen feláldozzák magukat a jónak. Akik semmi más nem akarnak lenni, mint könyörületesség, akik csak Isten hívásának és feladatának akarnak élni. Mondjuk egy Szent Bernát, aki bensőleg eltávolodott a világtól és semmi más kívánsága nem volt, mint hogy mindenestül Isten előtt időzzék. Az Istennek élés e tiszta szándéka mérhetetlenül sok jót hozott létre, talán többet, mint pártok és mozgalmak. A bűnnélküli Mária alázatos igenje nélkül nem lett volna lehetséges a megtestesülés. Isten ember akart lenni. De sohasem lehetett volna azzá, ha földünk nem fogadta volna be. Isten kegyelméből földünk tiszta befogadássá sűrűsödött össze Máriában. Ez a tette mindörökre tiszteletreméltóvá teszi számunkra, és naggyá tesz minden nőt a világon.

    Krisztus azután megjelent közöttünk. Ő volt az egyenesség, a jóság és egyszerűség. A többiekért élt. Éppen ez tette tönkre, ez az érzülete. A bűnösökhöz fordult, tehát olyan emberekhez, akikben nem volt meg ez a beállítottság. Azért jött hozzánk – mondja mindig újból az evangéliumban –, hogy ezeket megajándékozza Isten közelségével.

    Egy megvetett, kitaszított ember, Zakeus, egyszer fölmászott egy fára, hogy Krisztust lássa. Amikor Krisztus arra ment, megállt a fa előtt, amelyen a kistermetű Zakeus kuporgott. Fölkiáltott neki – közben magában talán mosolygott: Zakeus, szállj le hamar! Nálad akarok megszállni. Elment egy olyan ember házába, akit a többiek figyelembe se vettek, sőt megvetettek; kicsi volt, rosszhírű hivatást gyakorolt. Éppen ehhez az emberhez ment. Nála vett lakást (vö. Lk 19,1-10). A tisztaság a tisztátalanságban lakik.

    Máskor egy asszony állt előtte, akit szeretetének eltévelyedése házasságtörésre csábított. A többiek el akarják ítélni. Krisztus elé vezették. Szegény elveszett teremtmény! És mi történt? Krisztus nem a bűnös nőre nézett, hanem bíráira. Mélyen lelkükbe néz, azután lassan és nyomatékosan így szól: „Aki még sohasem vétkezett közületek, az vesse rá az első követ” Majd letérdelt és a homokba kezdett írni. Hogy mit írt, azt nem jegyezte föl az evangélium. De azt elmondja, hogy minden vádló eltűnt. Íme a tisztaság, amely megérint bennünket, tisztátalanokat. Azután pedig ezt olvassuk: Az Úr fölemelte a szemét és az asszonyra nézett. Már senki más nem volt ott. Azt kérdezte tőle: Senkisem ítélt el téged? – Megrázó pillanat. Krisztus nagyon jól tudta, mi bűn. De túlságosan nagylelkű volt ahhoz, hogy elítélje ezt a szegény teremtményt, szemrehányásokat tegyen neki. Egész egyszerűen így szólt hozzá: Én sem ítéllek el. De hozzátette – éppen mert küldetése abban állt, hogy a tisztaságot hozza a világba: Ne vétkezz többé (vö. Jn 8,1-11).

    És a mi életünkkel hogy állunk? Milyen ez az élet? Annyi sötétséget és ellentétet hordunk magunkban, tudva vagy tudatlanul. Hogyan tapasztalhatjuk meg ebben az állapotban ezt az irgalmas Istent? Annyi bennünk az ellenszenv, az idegenkedés, sőt gyűlölet – talán nem durva alakban, de kis idegeskedések, érzékenykedés formájában. Egy meggondolatlan, ügyetlen szavunk, egy talán jóakaratú, de balkezes cselekedetünk évekig fájhat valakinek. Hogyan tud minket Isten megváltani, ebből az állapotból kiemelni? Talán csak a halállal, amikor teljesen találkozunk az ő tisztaságával. A halálban majd nagyon szelídek és jók leszünk. Egész lényünkkel fogjuk kimondani: Uram, nem vagyok méltó.

    Hogy mer hát az ember egyáltalán közeledni Krisztushoz ebben a földi életben? Hogy mer áldozni? – Isten megparancsolta, hogy hozzá jöjjünk. Úgy, amint vagyunk. Elesettségünk ne akadályozzon ebben. De alázatosan kell mondanunk: Uram, nem vagyok méltó. Mint ahogy a koldus beszél. Aki ezeket a szavakat átérezve kimondja, aki igazán így gondolkodik magáról, az sohasem áldozhat méltatlanul. Csak az fogadja „méltatlanul” Krisztust, aki elbizakodott, aki azt mondja: Uram, én méltó vagyok.

    Isten egyszerre gazdagság és szegénység

    Gazdagság, aki koldul nálunk. Adni a szeretet jele. De mi semmit sem tudunk adni Istennek. Minden az ő tulajdona. És mégis úgy teremtett minket, hogy ajándékot adhatunk neki. Mint ahogy a szülők pénzt adnak a gyerekeknek, hogy azok ajándékot vehessenek nekik. És akkor meglepődöttnek és boldognak mutatkoznak – sőt csakugyan azok. A gyermek valóban ajándékozott nekik valamit. Ez a szeretet: adunk, és nekünk is adnak. Azért ajándékozunk, hogy a többieknek meglegyen az az örömük, hogy ők is viszonozhatják.

    Istennel éppen így van. Örök lényegében senkire sincs ráutalva. Abszolút létteljesség. Tökéletes úgy, amint van, tőlünk függetlenül. Miért teremtette akkor a világot? Mert szeretetre van szüksége! Hogy lehet ez? Titok! Biztos, hogy tiszta szeretetből teremtette a világot, mert amit tesz, az nem fakadhat másból, mint szeretetből. A világ teremtésének oka tehát a végső ok, a szeretet, amelynek semmi más oka nincs. Erről a szeretetről mondja Aquinói Tamás, hogy „kiüresíti önmagát”. Az igazán jó ember is kénytelen belső sürgetéstől vezérelve – odaajándékozni önmagát.

    Vajon az-e a dolgunk, hogy kérdéseket intézzünk Istenhez? Hogy faggassuk: Miért állítottál ennyi nehézség közé a világban; miért van mindez a szükség köröskörül, mindez a szenvedés és bizonytalanság? Minden bizonnyal ezek a legkínzóbb kérdéseink. De nem fogunk rájuk feleletet találni, ha előbb nincs bátorságunk így szólni: Köszönöm, Istenem, hogy megteremtettél, olyannak, amilyen vagyok. A kétségbeesés pillanataiban nagyon nehéz kimondani ezt, – vagy olyankor, ha valaki talán nagyon közel áll a kétségbeeséshez. És mégis – ez a „heroikus” alázat –, még az ilyen pillanatokban is, mint keresztényeknek el kell tudnunk mondani: Köszönöm, Istenem, hogy megteremtettél. Azért szólítottál a létbe, hogy ebből a világból barátsággal, jósággal valami újat teremtsek. A világot magasabbra emelni, barátaim mellett állni: ez a feladatom. Minden más majd csak megoldódik valahogy.

    De ez még nem a teljes valóság. Isten még jobban szeretett minket. Azért teremtett meg, hogy feleletet kapjon tőlünk. Ezért jön és koldul szerető válaszunkért, szeretetünkért. Krisztus fölkeresett, sőt megkeresett bennünket. Zörgetett az ajtónkon. Mérhetetlenül belefáradt. Az Egyház halotti miséjében van egy szekvencia, a „Dies irae, dies illa” kezdetű vers. Van ennek egy szép szakasza, amelyet szószerint így fordíthatunk: „Amikor kerestél, úgy elfáradtál, hogy le kellett ülnöd. A kereszten szenvedve megváltottál. Ne legyen hiába ennyi szenvedésed.”

    Így ült Jézus Jákob kútjánál is az izzó déli hőségben. Nagyon fáradt volt. Azért ment oda, hogy egy emberrel találkozzék. Egy bűnös nővel. Ha Krisztus vándorlásait nyomon követjük az evangéliumban, látjuk, hogy Júdeából két út vitt Galileába. Az egyik látogatott volt, kellemesebb, kevésbé veszélyes, rövidebb. A másik kerülőút. Jézus a hosszabbat, veszélyesebbet választotta: ez vezetett a találkozásra ezzel a bűnös nővel, a szamáriai asszonnyal a kútnál. Ezt az utat választotta, éppen ezt, mert kereste ezt az asszonyt.

    Ha azt mondjuk, hogy Krisztus szeretetünket koldulja, azzal egyszersmind azt is állítjuk, hogy szabadságunkban áll visszautasítani az ő szeretetét. De figyeljük meg itt Isten előkelő tartózkodását. Nem nagy csodákkal koldulja szeretetünket, nem mindenhatóságának bámulatba ejtő jeleivel. Nem hívott le tüzet az égből. Tiszta lényével akart meghódítani; azzal, hogy jóságosan, egyszerűen, megértően állt közöttünk. Védtelenül és odaadóan. Az arcába köphettek. Miért? Mert nem akart hatalmával elkápráztatni, mert csakugyan szabad ajándékként kívánta vonzalmunkat. A világtörténelem legnagyobb pillanatában, amikor Isten emberré lett, az angyali üdvözletkor, egy embernek teljes szabadsággal igent kellett mondania, hogy a megtestesülés egyáltalában lehetségessé váljék.

    Ha egy koldust egyszer elutasítunk, többnyire nem jön vissza. De Krisztus igen. Ő újból jön. Egyszer majd visszatér, vakító világosságban, halálunk óráján. De még akkor is koldus alakjában. Isten kétszer „teremtett meg” bennünket: egyszer túláradó szeretetéből, másodszor és igazán abban a kikutathatatlan elhatározásában, hogy Fiát koldulni engedi szeretetünkért.

    Ez a mi keresztény sorsunk is: ajándékozni és koldulni. Ajándékot adni, hogy mások megajándékozzanak bennünket. Isten azt kívánja tőlünk, hogy kolduljunk másoktól. Azt követeli, hogy alázatunk koldusformát öltsön. Az élet minden helyzetében. Még akkor is, ha visszautasítják szeretetünket. Ottmaradunk, nem keményedünk meg, újból megajándékozzuk jelenlétünkkel a többieket, lehetőségeket találunk ki, hogy minden feltűnés nélkül továbbra is jót tegyünk. Megmaradunk a koldus helyén. Micsoda alázatba vezet bennünket az Úr!

    Mit jelent tehát a keresztény alázat? Azt, hogy kibírjuk Istent, úgy, amilyen. Vagyis:

    • elviseljük világunk sötétségét és türelmesen fénnyé alakítjuk;
    • hallgatagok vagyunk és ebben a hallgatásban megtaláljuk a másoknak szóló jó szót;
    • nyugtalan lényünkben lényegszerű nyugalmat hozunk létre, sőt kisugározzuk ezt a világba;
    • beismerjük, hogy méltatlanok vagyunk, és fölismerjük, hogy ebben a vallomásban van igazi méltóságunk;
    • koldusként élünk, hogy másokat megajándékozhassunk.

    Az alázat alapjában véve annak megtapasztalása, hogy saját méltatlanságunk – ha egyszerűen belátjuk – méltósággá válik. Amikor bűnösnek valljuk magunkat, megtisztulunk. Ez a megtört egzisztencia végső merész vállalkozása, a kegyelem alapélménye.


    1. Az itt következő elmélkedő gondolatok leírására a Charles Journet bíboros lelkiségével val6 találkozás adott a szerzőnek alkalmat. Ennek a belső párbeszédnek ihlető hatása a könyvnek még néhány másik helyén is érezhetó. Széles körben ismertek és különféle kiadásokban hozzáférhetők Journet-nak a racionálisan kidolgozott teológia („theologia mentis”) területén írt művei. Annál kevésbé életművének másik, rejtett oldala: elmélkedő erőfeszítése, hogy a szív találkozzék Istennel („theologia cordis”). Itt már nem tisztán hittudományról van szó. Önkéntelenül is olyan emberrel bonyolódunk párbeszédbe, akinek életére rendkívüli b e n s ő s é g nyomta rá bélyegét, és ez a bensőség Isten előtt imádságban (és talán szenvedésben) „kihordott” élet gyümölcse. Krisztus üzenete itt azt a meggyőző erőt és mélységet kapja meg, amelyet legjobban talán a „k e r e s z t é n y v i g a s z” egyszerű kifejezésével jelölhetnénk. Híres (de csak kevéssé ismert) „rekollekcióiban” ezt a bensőséget próbálja lényeges vonásaiban vázolni, Krisztus érzülete alapján, aki maga mindig radikálisan fölébe helyezte a belsőt a külsőnek. Journet bíboros lelkisége a b é k e középponti fogalmába torkollik. Talán legszebb elmélkedései a békeszerző Flüe-i Miklósról szólnak. Hogy békeszerzők lehessünk az erőszaktól, ellenségeskedéstől és gyűlölettől szétszaggatott világon, ahhoz „bolond szeretetet” (amour fou) kell hordoznunk magunkban. Ezek a meditációk olyan ember képét keltik, aki átszenvedte az életet, a „bensőség teológusáét”, aki „Krisztus hét szaváról a kereszten” szóló elmélkedései bevezetőjében ezt írhatta: „Ez után a hét szó után az ember legszívesebben elégetne mindent, amit valaha is írt” Hadd sorolunk fel itt néhányat a rekollekciós kéziratok közül: La Sainte Vierge (1951); Le Mystére de l' Église (1952); Le Mal (1953); Saint Jean de la Croix (1954); La Messe (1595); Évangile de saint Jean (1958); La Charité (1959); Les Fins derniéres (1961); Les Amis de Dieu (1962); Bapteme et Tentation de Jésus (1963); La Priére avec Jésus (1964); Dieu (1965). – Journet bíboros néhány „lelkiségi” műve könyvkereskedésekben is kapható: Les sept Paroles du Christ en Croix (Éditions du Seuil, Paris 1952); Entretiens sur 1a Grâce (Desclée de Brouwer, Bruges 1959); Saint Nicolas de Flue (Nouvelle édition, revue par l'auteur; Éditions de la Baconniére, Neuchâtel-Paris 1947).

    2. Vö. a 4.kánonhoz tartozó prefációt: „…el nem érhető fényben rejtezel”. (Ford.)