Az irgalom az emberi szív egyik legnagyobb cselekedete. Forrása a szeretet. Ha a szeretet egy emberben igazán,mély’ lett, azaz egész testi-lelki létét birtokába vette, akkor egyúttal kiszolgáltatta a szenvedésnek. Meglepő gyorsan veszik észre az emberek a szív önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetnél segítséget és főleg emberi meleget keresnek: az éhesek táplálékot, a szomjasok italt, a mezítelenek ruházatot, az idegenek hazát, a rabok kiváltást, a betegek támaszt, a haldoklók segítséget, az igazságtalanok türelmet, a tudatlanok tanítást, a szomorúak vigasztalást és minden ember, élők és holtak, imát. Általában így nevezik meg az irgalmasság hét cselekedetét. Bennük láthatóvá válik egzisztenciánk minden ínsége[37].
Ezt a nyomorúságot magunkra venni szenvedéssel, néha elviselhetetlenül nehéz szenvedéssel jár. Mások ínsége jobban felőröl minket, mint a saját szenvedésünk. Létünket jobban veszélyezteti mások gyengesége, mint a saját magunké. A szenvedő ember tehetetlensége néha túlságosan nagy. Fájdalomszántotta arccal jön hozzánk valaki, és mi tehetetlenül állunk vele szemben, anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hátra van még ekkor az irgalmasság legvégső cselekedete, amelyet nem lehet egyszerűen a többi hét mellé állítani, mert ez maga minden irgalomnak alapja: ha a fájdalom valóban mélyre hatol, sokszor nem lehet másként segíteni, mint hogy az ember egyszerűen ’együttszenved’ a másikkal. Az egyetlen, amit még tenni lehet: szélesre tárni a szívet, hagyni, hadd áradjon bele a más fajdalma, és kitartani ebben az együttszenvedésben mindaddig, míg a szenvedő megkönnyebbültnek érzi magát, mert egy szerető szív együtt viseli vele kínját. Aki azt hiszi, könnyű kitartani a szeretetben eddig a keserű végig, vagyis a szeretetet legsajátosabb cselekedetünkké tenni, annak még nincs fogalma az emberi szeretet legmélyéről. Szeretnénk most először fenomenológiailag megvilágítani az irgalom lényegi alkatát, és azután a második részben felfedezni a názáreti Jézusban ezt az irgalmat. Eközben felragyog majd előttünk Jézus teljesen más-volta.
Az ’irgalom’ szó, mint mindazok, amelyek valami végsőre utalnak, vallási eredetű. Ezért nagyon hasznos, ha visszanyúlunk gyökereihez és feltesszük a kérdést: milyen emberi tapasztalatok sűrűsödtek össze a különböző szóalakzatokban a vallástörténet évezredei alatt. A héberben elég gyakran használták az irgalomra a ’rahamim’ kifejezést. Ez a szó nyilvánvalóan az anyaölt jelent ’rehem’ többes száma. ’Rahamim’ tehát azt az összetartozást jelöli, amely az anyaság birodalmában terem: összetartozás egy tehetetlen lénnyel, akinek élete teljesen tőlünk függ. Arra az érzésre utal, amelyet az anya érez teste gyümölcsével szemben, tehát olyan szeretetre, amely lényegileg gyengéd. Melegség, közellét, bizalmasság, létközösség: ilyen fogalmak járnak együtt ezzel a szóval. A késő zsidó és őskeresztény irodalom görög szövegeiben sokszor használják a bensőbő1 fakadó irgalmasságra a ’splagchna’ szóképet, amely a test belsejét, a zsigereket jelenti. Ebben a szóban hasonló jelentés csillog, mint a héber ’rahamim’- ban. A ’splagchna’ az egész emberi személyiséget jelöli, a legmélyebb meghatottság és megragadottság állapotában. Pálnál ugyanez a szó az embernek azt a képességét jelenti, amellyel saját magát át tudja engedni a szeretet elragadtatásának, vagy egyszerűen a szerető embert[38]. A latin szó: ’misericordia’ és annak germán tükörfordítása: ’Barmherzigkeit’, az irgalom megjelölésére egy kissé különböző képet, a szívét használja. ’Irgalmas szívű’ az, akinek ’szíve van’ a másik baja, nyomorúsága és ínsége iránt. Az összemberiség ősszava: a ’szív’, a személy legősibb és legbenső központját jelöli, a lénynek végső egységét, forrását mindannak, ami az ember és amit cselekszik. A ’szív’ tehát nemcsak a konkrét ember összfoglalata, hanem cselekvésének, egzisztenciális alapmagatartásának eredete is. Az ember érzületét jelzi: hogyan vélekedik egyáltalában más emberekről, az életről és a létről. Eszerint tehát ’irgalmas’ az, aki személyének ezt a legbenső középpontját kitárja a másik fájdalmának és nyomorának – és ezt az egzisztenciális nyiltságot mint maradandó érzületet hűségesen megvalósítja.
Már ezekből a gyér utalásokból is az emberi irgalom három lényeges tulajdonsága mutatkozik meg. Az irgalom (először) a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket; (másodszor) az a készség, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk és (harmadszor) az az akarat, hogy a szenvedővel ebben a létegységben tevékeny hűségben kitartsunk. Próbáljuk meg az irgalomnak ezt a három tulajdonságát a megadott sorrendben röviden kommentálni.
Az irgalom a szeretet képessége arra, hogy a másik baja bensőleg megragadjon minket. Az emberi szeretet mélyén lényegként lakozik valami bensőség; ebből kiindulva találkozunk a tehetetlennel, ebben visszhangzanak mintegy a szenvedők segélykiáltásai. A más fájdalma saját lényünkben ott érint minket, ahol az ’lényegivé’ lesz, azaz legősibb középpontjában. Ha az önzetlen szeretet szemével nézünk az emberekre, akikkel találkozunk, akkor hétköznapi biztonságuk álarca mögött leleplezik valódi arcukat. Elhatalmasodik fölöttünk minden ember minden fájdalmának megsejtése; megérezzük életük mélyén a súlyos gondot, a csalódást, a keserűséget; összetörtségüket és kicsinységüket hordják magukban, és valami halk, csodálkozó sírást, azoknak a gyermekeknek sírását, akik nem tudják felfogni, hogy az ember fájdalmat okozhat nekik. Az ilyen pillanatokban hirtelen ijedség támad reánk: Mi lenne akkor, ha ezek az emberek ránk akarnák rakni terhüket; ha a mi kezünkön akarnák magukat felhúzni sötét mélységeikből! Ezt nem bírnánk elviselni, tönkremennénk bele. Hiszen micsoda szörnyű terhet képviselnek az emberek! És milyen rémes veszélynek teszi ki magát szeretetével az ember! A szeretet boldogtalansága az, hogy magával ragad minket minden szenvedés. Itt megsejtjük Louis Aragon híres költeményének mélyen emberi értelmét: „Il n ’y a pas d’amour heureux” (nincs boldog szeretet). Nem létezhetik boldog szeretet olyan világban, ahol a szeretetnek és a szenvedésnek együtt kell élnie, hiszen a szeretetnek lényegénél fogva készen kell lennie arra, hogy megragadja a másik szenvedése. A szerető szívnek barát minden idegen, kitaszított és hazátlan. A görög nyelv világosan kifejezésre juttatja ezeket a titokzatos összefüggéseket: ’xenos’ jelentése egyszerre ’az idegen’ és ’a barát’. Az emberek iránti igazi szeretetet mérhetetlenül felháborítja a szenvedés és minden, ami szenvedést okoz: az embernek ember általi kizsákmányolása, az az állapot, amelyben saját maguktól elidegenített, nyomorult sorsban tartott embereket megfosztanak igazi valójuktól, sőt még álmaiktól is. A szeretet ismeri a szent haragot: haragszunk a szenvedésre és arra, ami szenvedést okoz..
Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által. Felrobbantja önmagunk határát és engedi, hogy a másik belépjen benső szféránkba. A másik ember a szeretetben énemmé lesz. így az ő baja is saját létemmé válik. Saját nyomorúságom mellett az ő törékenységét is viselnem kell. Minden ütés, amely őt éri, az én szívemet is találja. Ez a legalapvetőbb segítség, amelyet a szerető ember a szenvedőnek nyújtani tud: magára vállalja a létközösséget vele, és ezzel az idegen szenvedés minden ínségét. A másik sikertelenségét, betegségét fáradtságát, mindent elszíntelenítő kedvetlenségét, a ránehezedő gondokat, a vesződést, amely kiüresíti. A szerető ember egyesül mindazzal, ami a szenvedőben a szenvedés hatására történik. Szorongatottságával, kiúttalanságával és a sötétséggel, amely létére borul. Bizonytalanságával, elhagyatottságával, sőt tompultságával, megzavarodottságával. Belső feloszlásával: azzal az állapottal, amelyben már nem tudja az ember, hová forduljon; a lét legbenseje szinte csupasz és védtelen lesz; a világnak eddig oly biztos vonatkozásai meglazulnak; a kétségbeesés tompa kiáltással térdre rogy; az ember a pillanat sodrásába és a szétszórtságba menekül, hogy megszabaduljon saját magától; nagy erővel érvényesül létünk szívszorongató szűkössége, határoltsága, gyöngeségei és hibái, és a lét ereje szinte megtörik. A szenvedésnek ezt az állapotát a szerető ember sokszor teszi saját szituációjává. Sőt sokszor úgy tűnik, mintha a szeretőnek még többet kellene viselnie a fájdalomból, mint magának a szenvedőnek, mivel ő világos öntudattal szenved, míg a másik, a szenvedéstől már elfásulva és szinte érzéketlenné válva, csak elvisel. A szerető ember sokszor éppen az alatt szenved, amit a másik már meg sem tud érezni. Csak később fedezi fel a másik, hogy mit tűrtünk el érte, hogy feldúlta lelkünket és mintegy kiszolgáltatott a halálnak. Ezeket az összefüggéseket különösen szépen ábrázolja Gertrud von Le Fort csodálatos regényében: ’Der Kranz der Engel’ (Az angyalok koszorúja). Veronika kedvesének, Enzionak egész Istentől való elhagyatottságát átszenvedi, míg az utóbbi ezt már nem is érzi. „Egész benső emberségemnek pusztulása zúdult rám feltartóztathatatlanul. Mint értéktelenné vált pénz darab olyan silánynak tűnt hirtelen benső birtokom minden kincse. Keresztény hitemet szörnyűségesen tehetetlennek éreztem; átéltem névtelen egyedüllétét, sőt elveszettségét, és mindenütt ennek az egyedüllétnek és elveszettségnek bebizonyosodását láttam…. Úgy éreztem, mintha idegen szívet hordanék keblemben, amelyen sem Istennek, sem magamnak nincs hatalma: ki voltam szolgáltatva ennek az idegen szívnek… Olyan volt ez, mintha most minden, de minden ellenállás nélkül belém hatolhatna. Éreztem, ahogy személyem határai mindinkább roskataggá lettek. Bensőmben mindenütt hasadékok nyíltak, már semmi sem maradt bennem szilárd. Úgy tűnt, mintha létem csupa apró darabkára törne szét, puszta észrevételek halmazának láttam magam, mintha nem lennék egyéb, mint egy számomra idegen és ellenséges világnak mezítelen, védtelen tükre… Mintha megszámlálhatatlan felbomlott lény hangtalan áradata töltene be és borítana el mindent. A világ mintegy eloldódott az embertől, vad, névtelen erők szédítő játéka velem… Ledőltek személyiségemnek utolsó védőbástyái, a gonosz hatalmak gátlás nélkül törtek rám és testem-lelkem egyformán pusztulásba rántották. Természetes, hogy az orvosok tehetetlenek voltak – hogyan is menthetett volna meg emberkéz? Hiszen már nem ott voltam, ahol embernek még hatalma van; az ember uralmának vége szakadt… Hallottam, amint mind közelebb hullámzott a tűz lángja és moraja. Senki sem tartóztatta föl – senki nem tudta föltartóztatni, mert már nem volt ember a földön. Már csak a végső, borzasztó egyedüllét volt”[39]. Ennek a nagy költeménynek egyedülálló szépsége talán éppen abban rejlik, hogy azt a legvégsőt és legkeserűbbet mutatja meg nekünk, amit egy szerető a szeretett lényért magára tud venni: Veronika Enzioval létegységre lép, magába engedi hatolni annak sötét zavartságát, ő maga szenvedi végig szenvedését, és így megváltja mintegy saját akarata ellenére. Az emberi irgalmasságnak hallatlan csúcspontját festi meg ez a költemény.
Az irgalom az az akarat, hogy a szenvedővel való létegységben tevékeny hűséggel kitartsunk. Csak az imént ábrázolt létegység teszi lehetővé a vigasztalást. Az a beteglátogató, aki csak ’kívülről’ vígasztal, azaz a betegnek épületes és sztereotip beszédeket tart, még súlyosabbá teheti a beteg állapotát, lázadásra és ellenállásra ingerelheti. A beteg az ilyen vigaszt sokszor gúnynak érzi: „Azért mondod ezt nekem, mert el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen szenvedek, mert fájdalmam nem a tiéd. Csak akkor lenne jogod vigasztalásomra, ha úgy szenvednél, mint én, vagy ha legalább velem együtt tudnál szenvedni” A szenvedő vigasztalójának tehát először magává a szenvedővé kell válnia[40]. És ha ekkor mondja a vígasz szavait, akkor azok már nem kívülről jönnek, hanem ’belülről’. A vigasztaló beszédet csak igazi létegység alapján lehet elviselni. Akkor nem egyszerűen ’a szenvedés’-ről beszél az ember, hanem ’a te szenvedésed’-ről, amely kölcsönös szeretetünk által ’az én szenvedésemmé’ lett. És egyáltalán sokszor elég már az, ha a szerető ember a szenvedőre tekint, megfogja kezét, vagy csak mellette marad, tolakodás nélkül és egyszerűen. Jelenlétében nyomorúságom nem emésztő többé; új támasztékot találok a létben, átváltozik a világ körülöttem; sorsom hirtelen más lett, nem vagyok többé bezárva kiúttalan helyzetem szűk határai közé; új világot teremtett számomra, igen, új életre támasztott, annak ellenére, hogy állapotomban talán nem is változott semmi. Ez ’teremtő jelenlét’, ebben valósul meg az igazi vigasz. Aki azonban ilyen módon mer vigasztalni, annak vállalnia kell odaadásának következményeit: azt, hogy teremtő jelenlétét mindig megismétli, vagyis megköti azt a kemény és magát létünket felemésztő emberi kapcsolatot, amelyet hűségnek hívnak. Nem vállaltuk magunkra a más szenvedését, ha csak egyszer hordoztuk vele együtt. Ha mégis így cselekszünk, akkor nem vigasztaljuk meg, hanem becsapjuk és csak növeljük kínját. A szenvedés csupán az életben való időbeli kiterjedése által lesz valódi. Csak akkor kezd hatni egész romboló erejével, akkor kezd benyomulni a létezés mélységeibe, megmérgezni az élet forrásait és szétmorzsolni az egzisztencia minden rostját. Az embernek ezt a lassú felbomlását megélni vele együtt, és közben mindig újonnan teremtő jelenlétet ajándékozni neki: bizonyára ez az irgalom legkeményebb követelménye. Megtenni ezt, akkor is, ha már belső lendületünk nem ragad magával, a legvégső fáradtság és kedvetlenség állapotában, akkor is, ha lelkünk mélyén lassan undor gyülemlik fel, ha létünk a szeretet állandó erőfeszítése miatt mindjobban elszíntelenedik, ha szívünk elbágyad, mivel a szenvedő már nem képes a viszontszeretetre és életünket sértésekkel mérgezi, sőt lassan tönkreteszi, – mindezt már nem teremtő jelenlétnek hanem ’teremtő hűségnek’, az irgalmasság teljességének hívják. Ez a hűség végtelenül túlhaladja az előírhatóság határát. Nagy türelmet, végső önzetlenséget, tévedhetetlen szeretetet és mindenekelőtt csendes, szelíd alázatot követel. A leghűségesebb szívek egyúttal a legalázatosabbak. Elajándékozzák saját létüket, egészen addig, míg végül nem marad szinte semmijük.
Az emberi könyörület e sietősen felvázolt formája az irgalmasság legvégső követelését mutatja meg nekünk. Eddig nem mondtuk ki ezt, bár már mindenütt utaltunk rá. Az irgalom sajátos jegye az, hogy abszolút. Lényegénél fogva mindig a lehetőség határáig kell elmennie. Mindig az emberi szenvedés tökéletes megszüntetését célozza. A szerető ember semmi körülmények között sem akarja, hogy a szeretett lény szenvedjen. Nem tud beletörődni ebbe. Nem szabad, hogy tönkremenjen az az ember, akit én szeretek. Hiszen a szeretet nem más, mint a szeretett lény föltétlen igenlése, mindazzal a lehetőséggel együtt, amit magába zár. A szeretet kimondja a szót: Légy! Bontakoztass ki mindent, amit léted jelent; légy szebb, dicsőbb, hatalmasabb, mint amilyen már vagy; egy világ vagy számomra, nélküled nekem a világ nem lenne világ; te örökre megmaradsz. Pusztuljak el én, ha úgy hozza a sors, de te élj, örökké! Ez a szeretet valódi szava. Gabriel Marcel színdarabjában: ’Le mort de demain’, ezt a mondatot mondja ki az egyik szereplő: „Aimer, c’est dire: Toi, tu ne mourras pas”. Az emberi szeretet minden cselekedetében magába foglalja, föltételezi és igenli a halhatatlanságot, akár kifejezetten tudjuk ezt, akár nem[41]. Ez az a pont, ahol a szeretet eléri végső feltétlenségét. A szeretett lénynek ebből a feltétlen igenléséből folynak az irgalom egyes cselekedetei. Mindent meg akarok akadályozni, ami a szeretett lény örök megmaradását kérdésessé tehetné. Az emberi segítés lehetőségeiben természetesen vannak fokozatok. De még ott is, ahol embererő már nem tud segítséget nyújtani, érvényes marad a segíteniakarás feltétlensége, sőt itt éri el végső mélységét. Aki valaha – ha csak egyetlen egyszer is – átélte egy ember kétségbeesését a szeretett lény szenvedése miatt, például egy anyáét gyermekének halálos ágya mellett, az előtt közvetlen evidenciával világosodnak meg a mondottak.
Véleményünk szerint ez az irgalom lényege az emberi tapasztalat szférájában. Most még az a feladatunk, hogy az emberi irgalom fogalmát Jézusra alkalmazzuk. Ha ezt megtesszük, valami különös történik. Először úgy tűnik, hogy az emberi irgalom imént kapott képe Jézus alakjában is megtalálható. Igen, ő irgalommal teljes volt. Sőt irgalma döbbenetessé fokozódott. A csoda jelensége mutatkozott nála. így segítési lehetősége határtalanná tágult. Hogy honnan voltak ilyen erői, azzal itt még ne foglalkozzunk. A csoda jelensége, amelyet máshol is, például e ószövetség óriási vallásos alakjaiban is megfigyelhetünk, itt csak annyiban érdekel minket, amennyiben az emberi személy segítőerőinek lényeges fokozódását jelenti[42]. A második – különös és megfoghatatlan – dolog azonban ez: Annak ellenére, hogy lényegesen fokozott segítő erői voltak, mégis határt szabott segítésének. Ezt a jelenséget az emberi irgalom lényegéből kiindulva nem lehet megérteni. Ez az ember, a názáreti Jézus, nyilvánvalóan oly erőkkel rendelkezett, hogy meg tudta volna szüntetni azoknak a tehetetlen embereknek szenvedését, akiket szeretett. Ezt a lehetőséget azonban – néhány, viszonylag kevés esettől eltekintve – nem használta ki. Ezt emberileg talán egyedül abból értenénk meg, hogy nem is volt igazán irgalmas. Mivel azonban ezt az ellentmondó tények láttán nem állíthatjuk, tisztán emberi megértésre irányuló kísérletünk meghiúsul. Bizonyítási eljárásunk két pontja tehát: először: Jézus valóban tele volt irgalommal; másodszor: mégsem használta ki teljesen a rendelkezésére álló segítési lehetőségeket. Ez a két tény, egymással szembeállítva, a Jézus teljes másfajtaságára mutató leghatásosabb utalások közé tartozik.
Valóban tele volt irgalommal. Jézus irgalmának megmutatkozása világos körvonalú és könnyen megközelíthető. Már az előző elmélkedésekben megállapítottuk, hogy Jézus legigazibb egzisztencia- megnyilvánulása a nagy, önmagát elfelejtő, önmagából kilépő szeretet volt. Nyilván nem a már elmondottak megismétléséről van itt szó. Új irányba akarjuk Jézus egzisztenciájának megvilágítását tovább vezetni: megmutatni, milyen jelentősége és súlya volt ebben az életben az emberi szenvedésnek.
Jézus az emberek szenvedését nagyon is komolyan vette. Nem kerülte ki a szenvedők kiáltásait. Egzisztenciája szinte védtelenül ki volt szolgáltatva a másik embertől beléáradó szenvedésnek. Nem zárkózott el; bensőleg egyesült a gyámoltalanokkal. Szeretete sebezhető volt. Jézus alázatos, szerény és békés volt. Életét azoknak szentelte, akik létüket fáradozásban és elnyomás alatt kénytelenek tölteni: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatosszívű, – és nyugalmat találtok lelketeknek. Az én igám édes, az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30). A kicsikhez, alacsonysorsúakhoz, szegényekhez és alázatosakhoz jött, mennyországot hirdetett nekik, megtiltotta nekik a kicsinyek lebecsülését, testvéreik sanyargatását (Mt 18, 1-35). A názáreti zsinagógában a következő szavakat olvasta fel Izaiásból, és ezeket magára vonatkoztatta, sőt önmagában beteljesültnek tekintette: „Az Úr lelke rajtam: ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ő küldött engem, hogy szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak, hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,18-19). „Azután összetekerte az írást, visszaadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Akkor megszólalt ’Ma beteljesedett az írás, amit az imént hallottatok’ ” (Lk 4, 20-21). Máté Izaiás más, nem kevésbé jellemző szavait vonatkoztatja rá: „Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken. A megroppant nádat nem töri el, a füstölgő mécsbelet nem oltja ki, míg csak győzelemre nem viszi az igazságot” (Mt 12,19-21). Azoknak, akiket Keresztelő János hozzá küldött, hogy tudakozódjanak küldetése után, ezt válaszolta: „Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését” (Lk 7, 22). A bűnösök, mindazok, akik a vétek terhe alatt görnyednek, „barátot” találtak benne (Lk 7,34). „Ezután kiment. Odakinn látott egy Lévi nevű vámost a vámnál.,Kövess engem!’ – szólította meg. Az fölkelt és mindenét elhagyva csatlakozott hozzá. Lévi otthon nagy lakomát adott tiszteletére. Sok vámos és más ember telepedett asztalhoz vele. A farizeusok és írástudók zúgolódtak emiatt.,Miért esztek-isztok vámosokkal és bűnösökkel?’ – kérdezték tanítványaitól. Jézus felelt meg nekik: ’Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek’ ” (Lk 5,27-32). És mindezt nem programszerűen, hanem csendes magátólértetődéssel tette. Azokhoz fordult, akik kiúttalanságban, agyondolgozottan, létbizonytalanságban és az elnyomás igája alatt éltek, akik senkinek nem jelentettek semmit, akiket a legkeményebb sors arra ítélt, hogy minden gondjukkal-bajukkal nyomtalanul eltűnjenek ebből a világból. Ilyen emberekhez társult, az ’anavim’-hoz, Jahve szegényeihez, akiknek leggyönyörűbb énekét saját édesanyja énekelte: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjongjon szívem üdvözítő Istenemben. Hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát. Mily nagy dolgot művelt velem ő, a Hatalmas és a Szent! Irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre… Fölemeli az alázatosakat. Éhezőket tölt be minden jóval” (Lk 1,46-53). Azokhoz vonzódott, akiknek életüket kemény sikertelenségben kellett eltölteniük, akiknek egyedüli gazdagsága Isten volt[43]. És azokhoz, akik azt hitték, már Istentől sem várhatnak segítséget: a bensőleg betegekhez, a bűnösökhöz.
Ez a szorongatotthoz való lehajlás azonban nála nem futó érzelmi megnyilvánulás, hanem Istenről és az üdvösségről szóló tanításának központi tartalma volt. Istennek irgalommal teljes szíve van. Ezt a szívet nem azok töltik el örömmel, akik ’igaznak’ tartják magukat, hanem a bűnös, aki megtér: olyan, mint az elveszett és megtalált bárány, vagy mint a drachma, amelyet az asszony hosszú keresés után ismét meglel (Lk 15,1-7 és 8-10). Isten az apa, aki elveszett fiát kémleli és amint messziről közeledni látja, sietve elébe megy, nyakába borul és megcsókolja (Lk 15,20). Olyan az Úr, mint a szőlőművelő, aki még a terméketlen fügefának is időt hagy, és türelemmel várja, hogy végre gyümölcsöt hozzon (Lk 13,6-9).
Követőitől ezt kívánta Jézus: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36). Az irgalmasság lényeges feltétele annak az országnak, amelyet alapítani akart; mert csak az irgalmasok kaphatnak Istentől irgalmasságot (Mt 5,7). Megismételte Ozeás próféta nagyszerű követelését: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot’” (Mt 9,13; 12,7). Ennek az irgalmasságnak gyöngédnek kell lennie. Hozzon közel engem ahhoz a nyomorult emberhez, akit utamon találok, tegye őt ’felebarátommá’, mint ahogy felebarátjává lett a szamaritánusnak az a szegény ember, akit a rablók a jerikói úton megtámadtak, levetkőztettek, sebesre vertek és félholtan otthagytak (Lk 10,30-37). Részvéttel kell lennem adósaim iránt (Mt 18,23-35), és egyedül irgalmam mértéke szerint ítélnek majd fölöttem, aszerint az irgalom szerint, amelyet – talán tudtomon kívül – a szenvedő testvéren keresztül magával Jézussal gyakoroltam (Mt 25,31-46). Jézus kinyilatkoztatása tehát mindig az irgalom körül forgott. Ezzel mutatta meg, mennyire meghatotta a szenvedők és a szegények szüksége.
Lukács megragadó élmény nyomán ábrázolja ezt. Egy napon Jézus a Naim nevű kis helységbe ment. Amint a városkapu közelébe ért, éppen egy halottat vittek ki, egyetlen fiát anyjának, aki özvegyasszony volt. Sok földije kísérte. Amint Jézus megpillantotta az asszonyt, mély részvét ragadta meg. Így szólt hozzá: Ne sírj! A halottvivők megálltak. Odalépett, megérintette a ravatalt és így szólt: Ifjú, mondom neked, kelj föl! „Erre a halott felült és beszélni kezdett. ő pedig visszaadta anyjának.” (Lk 7,11- 15.) Megrázó esemény, amelyet a nép így is fogott fel. Lukács kifejezetten ezt mondja: „Félelem szállta meg mindnyájukat” (Lk 7,16). És mégis egészen az irgalom emberi struktúrája szerint épül fel. Semmi sem érződik benne idegennek. Az anya fájdalma Jézust közvetlenül szíven találta és a szeretetnek azt a mély meghatottságát (’splagchna’) ébresztette benne, amely a tehetetlen emberrel való közvetlen közösség feltétele. Ebből a benső megindultságból fakadt aztán rögtön a segítség. Jézus alkalmazta csodatévő hatalmát, feltámasztotta a holtat és visszaadta anyjának. Ha ilyen hatalommal rendelkeznénk mi is, ugyanígy viselkedtünk volna.
János ábrázoló művészetének segítségével talán még bensőségesebben éljük meg Jézus irgalmát. Az evangelista megmutatja, hogy bolygatta meg Jézus érzelemvilágának egész mélyét barátjának, Lázárnak halála. János ért ahhoz, hogy egy-két kis megjegyzéssel egész lelkiállapotot fessen le. Mikor Jézus Lázár nővérét, Máriát sírni látta, „lelke felháborodott’”, vagyis az az érzés fogta el, amit a bensőségesen szerető ember érez, amikor látnia kell, hogyan szenvednek a szeretett lények, hogyan pusztulnak el: düh a fájdalommal és annak megsemmisítő hatalmával szemben. Egyúttal „mélyen megindult”, mondja János, azaz belső hullámzásba jutott, elfogta a részvét és az irgalom. A sírhoz vezető úton elkezdett ’sírni’. Aztán megint a szenvedés elleni harag ragadta el: „Jézus eközben, bensejében újból felháborodva, a sírhoz ment”. Végül kitört belőle az irgalomnak minden megrázkódtatása és „hangos szóval” kiáltotta bele az élet szavát a sírba (Jn 11,33-34). Itt ismét Jézus szeretetének sebzettsége rajzolódik ki. A folyamat lényegében ugyanaz, mint az előbb. A segítségül használt eszközök szokatlanok; az irgalom benső felépítése azonban egészen emberi. Még sok gyógyítását lehetne bemutatni ezekből a beszámolókból; mindenütt az irgalomnak ugyanaz a formája lépne előtérbe: Jézus érző embernek bizonyul.
Valóban nagy az, ami itt megmutatkozik, de nem több, mint ’emberileg nagy’. Jézus személyiségének másfajtasága mindebből még nem következik. Másként áll a helyzet, ha ellenkező irányban kérdezünk és már nem csodatevő irgalmának eseteit szemléljük, hanem fölvetjük a kérdést: miért tett olyan kevés csodát? Bizonyításunk menetének ez a második lépése. Jézus nem használta ki teljesen a rendelkezésére álló segítési lehetőségeket. Most nem azokra az esetekre gondolunk, ahol benső lehetetlenség miatt nem tudott segíteni. A csoda értelme lényeges kapcsolatban van a hittel. Csodát tenni egy hitetlennel annyit jelentene, mint a csoda benső értékét tönkretenni. A csoda és a hit kapcsolata világosan kitűnik az evangélium sok csoda-beszámolójából, így például a jerikói vaknak (Lk 18,35-33), vagy a kafarnaumi tiszt szolgájának meggyógyításából (Lk 7, 1-10). Hiszen magától értetődik, hogy a világunkba kívülről betörő erő külső vonatkozástól kap jelentést (vagyis a földöntúlinak ’jele’). Ugyanezt találjuk az ószövetség és a kereszténység csodatevőinél. Ez a korlátozás azonban nem érinti az irgalom belső szerkezetét.
Ami azonban nagyon is érinti: Krisztusban óriási méreteket öltenek a segítés erői. Nyilvánvalóan olyan erőszférába tört át, amelyből elsöpörhette volna embertársainak minden szenvedését, vagy legalábbis azokét, akik hittek, vagy hittek volna benne. Bizonyára sok szenvedő részesülhetett volna még minden további nélkül csodatevő segítségében, amely oly hatalmasan buzgott elő tiszta irgalmából. Az evangélium beszámolóiban nem annyira az csodálatos, sőt megrázó, hogy Jézus csodákat művelt, hanem hogy ezeknek a csodáknak a száma oly csekély, szinte elenyésző volt. Ha más ember rendelkezett volna ilyen nagy csodatevő erőkkel, lehetetlen lett volna, hogy ne vesse be mindenütt ezeket az erőket. Nem a saját megdicsőítésére, hanem mert az irgalom lényeges tulajdonsága a segítés feltétlen követelménye. Az irgalom csak ott állhat meg, ahol a segítség minden lehetősége teljesen kimerült, ahol minden erő csődöt mond. Ha az evangélium egy olyan irgalommal teljes emberről beszélne, aki csak ember és semmi más, akkor az ezer csoda könyve lenne[44].
Az evangéliumok figyelmes átolvasásakor arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy Jézus nem is tartotta olyan fontosnak saját csodatevő hatalmát. Nem akart csodákkal feltűnni. Csendesen és feltűnés nélkül akarta az emberek szívéhez közelvinni üzenetét. Természetesen csodákat is tett; de semmiesetre sem összpontosította tevékenységét a csodatevésre. Csodáit, mondhatnánk, csak úgy ’mellékesen’ tette, hogy feltörje egy-egy emberszív zárát és benső csodát vigyen véghez benne[45]. Beteszda fürdőjének öt csarnokában – minő János kifejezetten hangsúlyozza – „számos” beteg feküdt: vakok, bénák, sorvadásosak. Jézus átment közöttük és csak egyetlen egyet gyógyított meg, a legszegényebbet és legelhagyatottabbat, aki már 38 éve viselte betegségét és „nem volt embere” (Jn 5,1-16). Képtelenségnek tűnik számunkra ez az együttes: igazi irgalom, rendkívüli segítő hatalom, és ennek kihasználatlanul hagyása. Ez egzisztenciálisan nem járhat együtt olyan emberben, aki csak ember. Ennek az embernek viselkedési módja a tisztán emberi megokolás eszközeivel nem magyarázható – ez minden, amit megállapíthatunk. Jézus alakja ez alkalommal is túlmutat emberi megértésünk kategóriáin.
Az emberi szív számára mindez érthetetlen. Ezt nagyon hatásosan bizonyítja a pszichológiailag oly élethű rész a Lukács- evangéliumban a názáreti Jézus első (és valószínűleg utolsó) fellépéséről ott, „ahol nevelkedett” (Lk 4,16-30). A zsinagógában a már ismert ’prófétának’ alkalmat adtak az isteni ige hirdetésére. Minden felnőtt izraelita férfinak szabad volt felolvasnia a szentírást a zsinagógában és magyarázatot fűznie hozzá. Ebben az esetben – úgy látszik – vége volt már a törvény felolvasásának. Jézusnak egy Izaiás-tekercset nyújtottak át. Jézus a 61. fejezetből az Úr felkentjéről szóló részt olvasta fel és magára vonatkoztatta az egész jövendölést. Tanulságos, hogy ettől még nem tört ki botrány. Sőt ellenkezőleg: „Mindnyájan igazat adtak neki és meglepődtek a magasztos igéken, amelyek ajkáról fakadtak.” Lelke gyengéd szépsége, kedvessége megragadta hallgatóit. A prófétai ige az előbb a felkent csodatetteiről beszélt. ő ezt magára vonatkoztatta. És ő valóban – gondolták a názáreti emberek -,az után ítélve, amiket máshol, nevezetesen Kafarnaumban végbevitt, nagy csodatevő. Most hát könnyítse meg szenvedésünket. Ez az ő otthona; sokakat ismer közülünk és velünk nőtt fel. Sorsunk mélyen meg kell hogy rendítse. Már megmutatta, hogy tele van irgalommal. Miért nem irgalmas éppen miirántunk? A názáreti emberek úgy látszik arról álmodoztak, hogy falujuk csodaországgá változik. Egy csapásra megszűnik fáradozásuk, ínségük és szenvedésük. – Jézus megsejtette gondolataikat: „ő azonban így folytatta:,Bizonyára ezt a közmondást fogjátok nekem szegezni: Orvos, gyógyítsd tenmagadat! Tedd idehaza is azt, amit hallomásunk szerint Kafarnaumban tettél!’ Jézus válasza világos,nem’ volt. Magatartását két ószövetségi példával okolta meg. Ennek a megokolásnak értelme: a csodák nem az emberekért vannak. Ott kell történnie a csodatevésnek, ahova Isten a prófétát ’küldi’. ”Ennek hallatára esztelen harag szállta meg mindnyájukat a zsinagógában. Fölugráltak és kiűzték a városból. Fölvitték a hegy tetejére, ahol városuk épült, hogy onnan letaszítsák. ő azonban áthaladt közöttük és elment”.
A názáreti emberek zendülése az ember Jézus miatti emberi kétségbeesés kifejezése. Mindenkit, aki csak-embernek tekinti őt, megkörnyékez ez a kísértés. Olyan ember áll itt, aki emberfölötti erőket hordoz magában és mégsem akar a tehetetleneknek segíteni, annak ellenére, hogy már bebizonyította irgalommal teljes voltát. Sőt minden hivatkozás Isten utasítására üres mentegetőzésként hangzik. Egyetlenegy magyarázat marad, de erre a názáreti emberek nem voltak hajlandók: a hit lásd Mt 5, 58; Mk 6, 5-6), mégpedig az istenségében való hit. Mert ha ő egyszerre ember és Isten, akkor megnyílik előttünk a megértés lehetősége. Az Istenember a mi megváltónk. De mint megváltónak nem az a feladata, hogy elvegye szenvedésünket, bármennyire szívesen is tenné, hanem neki kell azt átszenvednie, hogy megszentelődjék és mindnyájunk számára a megváltás eszközévé váljék. A megváltás nem varázslás, hanem új lehetőség megnyitása, éppen ott, ahol az emberinek vége; egy új dimenzió feltárása, nem pedig a kemény valóság megszüntetése. Maradjon csak meg az emberi, minden sötétségével: ebbe a sötétségbe érkezik aztán a megváltás hívó szava, felhívás, hogy keserű létünket másként éljük, más alapokból és más ígéretekből kiindulva. Ez a megváltás. Minden más mágia volna. Nem szabad azonban itt becsapni magunkat. Ezt kibírni még az Istenembernek is szívettépő volt. Micsoda iszonyú feszültséget kellett kiállania: egyfelől irgalma ellenállhatatlanul a segítésre hajtotta, másfelől viszont – éppen isteni feladata által – kötve volt a keze. Jézus élete lelki vértanúság volt. Nagy mélység tárul itt fel előttünk, s minél tovább nézünk bele, annál hatalmasabban ragad meg a szent borzongás Jézus előtt.
37. Vö. Die Werke der Barmherzigkeit. Mit Beiträgen von J M. Bauer, J. Bernhart, A. Goes J. Chr. Hampe, K. Ihlenfeld, O. Karrer, W. Kramp L Rinser, E. Chaper, R. Schneider, J. M. Wehner (Herder, Freiburg i. Br., 1962).
38. L. H. KtSSTER, Splagchnon (Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament VII, 1962, 548skk) és R. BULTMANN, Eleos (uo. II, 1935 474skk). Sok meglepő áttekintést tartalmaz J. GUILLÉT könyve: Leitgedanken der Bibel (Räber, Luzern, 1954; 1. főleg 54 skk).
39. G. von LE FORT Der Kranz der Engel (Benziger, Einsiedeln, 1947, 304-306, 320-321).
40. L. G. MARCEL, Journal métaphysique (Gallimard, Paris, 1927, 178sk 229); Etre et avoir (Aubier, Paris, 1935, 160); Du refus á l’invocation (Gallimard, Paris, 1940, 102skk).
41. „Hogy meggyőződjünk a halhatatlanságról, szeretni kell” – ez R. TROISFONTAINES szeretetről és hűségről szóló megfontolásainak végkövetkeztetése Je ne meurs pas… c könyvében (Editions Universitaires, Paris, 1960, 31skk) Gondolatmenete rokon G. MARCELével; vö. Journal métaphysique (Gallimard, Paris, 1927, 133); Etre et avoir (Aubier, Paris, 1935, 104sk, 198skk); Position et approches concrétes du mystére ontologique (megjelent a Le monde cassé c. kötet függelékéül, Desclée, 1933, újranyomatva brosúraként Nauwelaerts, Louvain, 1949; l. 298skk); Du refus a l’invocation (Gallimard, Paris, 1940, 138); Homo Viator (Aubier, Paris, 1945, 205, 209skk); Le mystére de 1 etre 11: Foi et réalité (Aubier, Paris, 1951, 62sk, 154, 157, 187sk); Présence et immortalité (Flammarion, Paris, 1959, 18lskk).
42. Érvelésünk tehát nem akar Jézus csodatévő tevékenységéből istenségére következtetni, vagyis nem a szokásos apologetikus bizonyítások útját járja. Az ilyen bizonyításmenet alapvetően lehetséges ugyan, de nehezebb és kényesebb, mint általában vélnék. Gondoljuk csak meg egy pillanatra Jézus csodáinak kettős értelmezési lehetőségét: „Teológiailag Jézus csodatévő tevékenységének történeti bebizonyításával még semmit sem ’bizonyítottunk be’. Jézus csodái jelek, amelyek semmit sem tudnak vagy nem akarnak bebizonyítani – amint maga Jézus is Isten jele, nem pedig bizonyítéka, inkább olyan jel, amelynek ellene mondanak (Lk 2,34). Jézus csodái nem ellentmondást-nem-tűrőek. A szemtanú is megtámadhatja őket, félreismerheti, rosszul értelmezheti, elzárkózhatik előlük és megátalkodhatik, kárhoztathatja Őket mint botrányt és istenkáromlást, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert Jézus itt úgy cselekszik, mint maga Isten. Mert van démoni Imitatio Dei is. Ezért nem jelentéktelen az, ahogyan zsidó ellenfelei értelmezték Jézus csodáit, – bár föntebb először nem foglalkoztunk ezzel, – ezért tartozik hozzá ez is Jézus csodáinak történetéhez akár az árnyék a fényhez. Jézus csodái mindenütt krízist idéztek elő, hit és hitetlenség elválását. A hit így szól: Ecce Deus. A hitetlenség ezt mondja: Ecce Satanas. Éppen ez az a kettős reagálás Jézus csodáira az a kettős értelmezése Jézus alakjának, amiről az evangéliumok mindig újból tudósítanak.” E. STAUFFER Jesus. Gestalt und Geschichte. (Francke, Bern, 1957, 20.) Túlzott megfogalmazása ellenére Stauffer ezen állítása lényegében helytálló. Ezért mi figyelmünket kevésbé irányítottuk Jézus csodáinak tényére, hanem inkább,hogyan’-jukra. Nem azt kérdeztük: hogyan volt lehetséges, hogy Jézus csodákat tett, hanem fordítva: miért tett viszonylag oly ritkán csodát? Annak puszta ténye, hogy Jézus csodákat tett, még ellenségei előtt is megdönthetetlenül szilárd volt. A szanhedrin teológusbizottságot küldött Galileába, amely a helyszínen vizsgálta meg a csodakérdést. Ez arra a szakértői eredményre jutott: Az ördög teljhatalmával tesz csodákat – de csodákat tesz (Mk 3, 22: vö. Mt 9, 34; Jn 8, 48). Hisz éppen csodái miatt tartották népcsábítónak és fogták el (Jn 11, 47-48: 1. még Jn 7 12). Még Jézus ellenségei sem tagadhatták hát csodatévő működését. De éppen erre kell fölfigyelnünk. Nem Jézus csodái puszta tényének elismerése vezet el bennünket ’Krisztushoz’, hanem a ’hogyan’-nak, csodái jelentőségének értelmezése.
43. Az egész kérdéshez vö. J G. GOURBILLON, Der Gott der Armen im Alten und Neuen Testament (Patmos, Düsseldorf, 1961).
44. Jelentősek ebben az összefüggésben L. MONDEN fejtegetései,a csodatevő Jézusról. Különösen hangsúlyozza Jézus csodáinak csendes tartózkodását, szerénységét, csodatevő működésének azt a tulajdonságát, amelyet Tertullianus mint,tacita potestas’-t, ’hallgatag hatalmat’ ír le: Theologie des Wunders (Herder, Freiburg i. Br., 1961, 103-125; l. főleg 111-117).
45. „Amit a mi Urunk Jézus Krisztus testileg végbevitt, arról azt akarta, hogy szellemileg értsük. Mert nem a csodáért tett csodát (AUGUSTINUS, Sermo 98,3; PL 38,592) ”Azért játszódott le ez érzékeink előtt, hogy szellemünk épülhessen rajta. Szemünk előtt történt, hogy értelmünk foglalkozzék vele, hogy csodálattal vegyük észre a láthatatlan Istent látható műveiben, és a hitre ébredve s a hit által megtisztulva láthatatlan módon kívánkozzunk látni őt akit a látható dolgok által mint láthatatlant megismerni tanultunk„ (AUGUSTINUS, In Johannis Evangelium 24,1; PL 35, 1593). ”ő (a főtiszt) azért jött, hogy szolgája testi gyógyulását esdje ki és mikor elment, ő maga fogadta be Isten országát„ (JOHANNES CHRYSOSTOMUS, Comm. in Mt 8,5-13; PG 57,338). ”Más az, amit a csodák mint hatalmas cselekedetek nyilatkoztatnak ki, és az amit mint a hit misztériumai mondanak nekünk.” (GREGORIUS MAGNUS, Homil. in Evangelia I 2; PL 76,1082). Az a tény, hogy a szentatyák ennek az elvnek alkalmazásánál gyakran szubjektív szimbolikába esnek, nem változtat az elv értékén.
