Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Boros László:

    Reményből élünk - Jövőbenézés (3. fejezet)

    Az élet eredete és célja

    Az ember „jövő felé irányuló lény”. Az emberréválás folyamata még nincs lezárva. Az ember – biológiai és szellemi fejlődésének szempontjaiból egyaránt – még csak kibontakozásának elején áll. A természettudósok szinte beláthatatlan jövőt igérnek további fejlődésének. A paleontológusoknál egy közepes nagyságú zoológiai faj valószínű életideje 50 évmillió. Ez az egyetlen adat elegendő annak megmutatására, milyen óriási feladatokkal kell a mai embernek megküzdenie, ha saját jövőjével boldogulni akar. Van valami nagyszerű, de egyben félelmetes is ebben a gondolatban: egy fejlődés elején állni, egy olyan jövő felé haladni, amelynek veszélyeit és lehetőségeit mégcsak nem is sejtjük. Ma új tudomány van születőben: a jövőt kutató tudomány. Ennek a tudománynak keresztény szellemben való kifejtése a keresztény gondolkodónak egyik legnagyobb feladata.

    A keresztény ember előtt egy abszolút jövő igérete áll: a „mennyország”. A mai keresztény elsősorban a mennyországról szeretne emberileg elfogadhatót hallani. Sajnos ismét és ismét meg kell állapítanunk, hogy dogmatikánk legunalmasabb és legszíntelenebb fejezetei éppen azok, amelyek a mennyországról szólnak. Ha jómagam a mennyországról – tulajdonképpeni jövőnkről – szentbeszédet szeretnék készíteni, a marxista Ernst Bloch „Prinzip Hoffnung” („A reménység elve”) c. könyveit veszem kezembe. Ebben a könyvben bámulatosan pontos elemzés található arról, mi is az, ami bennünket ennek az abszolút jövőnek irányába hajt. Ok arra, hogy a keresztény gondolkodók szégyenkezzenek. Hiszen legfontosabb – és legkeresztényibb – feladatuknak kellene tekintenünk, hogy eszmeileg is tanúságot tegyünk a mennyország létezéséről; arról a mennyországról, amelyet nemcsak elvont fogalmak segítségével tudunk megsejtetni, hanem amelyet minden nap, sőt minden órában folytonosan megtapasztalhatunk élményeink mélyén. Ha ma valóban becsületesen, vagyis emberi tapasztalatunkból kiindulva, beszélünk a mennyországról, az emberek önkéntelenül felfigyelnek.

    Bloch reménység-filozófiája – gazdag kutatási anyagával – rádöbbenti a keresztény gondolkodót arra, milyen keveset és mennyire „vérszegényen” beszélünk arról a mennyországról, amely tulajdonképpen máris áthatja a jelenlegi világot. Ez a tény elegendő anyagot nyujthatna a keresztény gondolkodóknak a lelkiismeretvizsgálatra. Hiszen a „reménység elve” sokkal inkább van beleégetve a mi testünkbe, mint minden más emberébe. De nem lett-e divat nálunk nagy szavakat mondani az emberiség nyomorúságos állapotáról? Nem egy aratott velük kis irodalmi babért. A remény, az alapvető optimizmus, a„boldogság íze” azonban az ember igazi életeleméhez tartozik. Ha a keresztény ma tanúságot akar tenni Istenről, sőt Isten nagyságáról, akkor talán csak egyetlen feladat vár rá: embertársainak bebizonyítani, hogy van még öröm, van boldogság és remény ezen a világon; hogy élni jó és élni érdemes.

    Honnan az élet, honnan egyáltalán a lét? Istentől. Istentől vagyok. De mit jelent ez? Azt, hogy teljes lényemmel Isten utánzata vagyok. Isten gondolataként élek! Teremtettnek lenni annyit jelent: Isten életét hordozzuk magunkban és hogy Isten ezt a létet örök megdicsőülésünkre tervezte. Isten az életet a mennyországra való tekintettel alkotta meg. Éppen ezért az ember lényegében csak beteljesülése, vagyis a mennyország felől tekintve érthető meg igazán. Ami a beteljesülés előtt történik, csupán születés. A világ csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépi a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem „élünk”. Életünk tehát nem más, mint a mennyország irányába való fejlődés. Az „élet” még nincs jelen. Az „igazi lét” még mindig csak közeledőben van. Az ember még nem érte el igazi lényegét.

    A modern szellemtörténet egyik legfigyelemreméltóbb ténye, hogy az ember egyre jobban rádöbben arra, mennyire a világhoz tartozik. Ezt a tényt azonban nem annyira sztatikus nagyságként fogja fel, inkább mint fejlődési egységet. Ez a fejlődési egység egy – tejutakból, naprendszerekből és bolygókból összetevődő – világ létrejövése: a primitív, majd mind bonyolultabbá váló életformák kifejlődése, állandó előre-tapogatódzás a tudatnak mind magasabb fokai felé. Az ember ennek a fejlődésnek a „produktuma”, „a világ kivirágzása”; mintegy magába sűríti a világ „bensőségesség”-ét. A világmindenség őseredeti léttartalmából kiindulva az élet irányába fejlődik. Az élet emberré lesz, amennyiben szellemmé válik. A szellem annyiban érti meg önmagát, amennyiben megismeri Istent és szeretetben Neki szenteli magát. Az embernek Istennel való egyesülése azután a világmindenséget is „magával rántja” az örök beteljesülésbe.

    A beteljesülés nem más, mint egy olyan világmindenség, amely végérvényesen „áttetsző” lett Isten felé. Így a világ állandó fejlődési egységgé válik. Isten szüntelenül „teremti” a világot, amennyiben olyan erőt kölcsönöz neki, hogy segítségével – évmilliárdos fejlődés folyamán – Istenhez „emelheti” önmagát. A „világteremtés” története ez: A teremtésbe – Istennek ebbe az örök-egy tettébe, amely kezdet és egyszersmind beteljesülés is – Isten mintegy bele-„ékelte” azt az arasznyi időt is, amely a teremtés önkifejléséhez szükséges, s amelyben a világ – Isten erejével s egy évmilliárdos fejlődés során – emberré lesz, az emberen keresztül pedig beletorkollik az abszolút jövőbe, vagyis a mennyországba.

    A kolosszei levél ezt így fejezi ki: „Benne lett minden a mennyben és a földön … Minden általa és érte lett”. (Kol 1,16.) Ezek szerint Krisztus az abszolút kezdet és egyben az abszolút cél is. A világ Krisztus felé fejlődik. Ebből azonban az is következik, hogy Krisztus még mindig alakulóban van. S ezzel rámutattunk a keresztény hittan egyik legmélyebb igazságára: bár Krisztus „egy pillanatra” eljött hozzánk, de mindjárt el is tűnt a – talán még évmilliókig tartó – jövőnek kifürkészhetetlenségébe. Krisztus az idők végéig állandó „fejlődésben” van. E szerint keresztény az az ember, akinek élete egy gyökeres „máslét”-be, egy felülmúlhatatlan jövőbe fog torkollni. Ha van világ, ha van ember, akiben vágy ég, akkor van mennyország is, mert az ember csak úgy létezhet, ha állandó, utolérhetetlen „remény”-ként fogja fel önmagát.

    A keresztény történetszemlélet így örömhírré válik. A világ sorsa már eldőlt. Nincs többé ürességbe nyúló tapogatódzás. Ahol van még élet, ahol ég még a szeretetnek parányi lángja, ott már láthatóvá lett a végleges teremtés, a mennyország. Ilyen világban nincs tehát ok a kétségbeesésre és kishitűségre. A mi Istenünk örömteli, friss, megújult és gondnélküli lelkeket akar látni: töretlenszárú lelkeket! Ezzel megteremtettük azt az alaphangulatot, amellyel a kereszténynek teremtett mivoltára és jövőjére gondolnia kell. A szomorúságot ki kell írtania lelkéből. Semmire sem jó. Elmegy a lényeg mellett. Keresztény életünknek ezt a magatartást kellene tükröznie, ezt kellene hirdetnie: az élet még folytonos alakulásban van bennünk; a világmindenség is részese az üdvösségnek; a világ Krisztusban éri el teljességét; Isten örökkétartó örömet készített számunkra!

    Itt talán még egy utolsó megfontolás volna helyénvaló. A cél, a végső beteljesülés: az Istenben való részesülés. Isten végtelen teljességét azonban a teremtmény nem fogadhatja magába teljesen, ki nem merítheti. Véges természetünk sohasem eshetik egybe teljesen Isten létével. Így minden beteljesülés egy még nagyobb beteljesülés kezdete csupán. A mennyország határtalan dinamikát jelent. A beteljesülés annyira kitágít bennünket, lényünket, hogy a következő pillanatban még jobban töltekezhessünk a végtelennel. Örök Isten-keresők vagyunk. Találóan fejezi ki ezt Szent Ágoston: egész földi életünkön keresztül azért keressük Istent, hogy megtaláljuk; őt keressük akkor is, ha már megtaláltuk az örök boldogságban, a mennyországban. Azért rejtőzött el előlünk, hogy keressük és megtaláljuk; de azért mérhetetlen, hogy akkor is keressük, ha már megtaláltuk. Az örökkévalóság nem más, mint állandó beljebbhatolás Istenbe.

    Minden, ami sztatikus, a mennyországban átváltozik egy, a végtelenségig továbbható dinamikába. A beteljesülés örök változás. A mennyországban semmi sem merev. A mennyország a végnélküli, a töretlen elevenség állapota.

    Ha mindez megvalósul, ha végre minden vágy beteljesült, akkor ér csak véget a teremtés nagyszerű kalandja. Majd csak akkor kezdődik a tulajdonképpeni teremtés. Ekkor minden szív vágya beteljesül, ahogyan Szent János írja: „Akkor új eget és új földet láttam… Isten letöröl szemükről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom”. Kereszténynek lenni tehát ennyit jelent: az életnek minden, még legsúlyosabb helyzetében is tanuságtevő módon megvalósítani ezt a reménységet!

    Van-e lelkünk?

    Nem meglepő, hogy éppen pap teszi fel a kérdést, sőt: hogy egyáltalán fel meri tenni ezt a kérdést? De ma különös időket élünk. Egyszerűen hitünk kényszerít bennünket arra, hogy minden kérdést, alapjaiból kiindulva, újra átgondoljunk. Úgy gondolom azonban, a problémát másként kellene megfogalmazni: „Mit is jelent az, hogy az embernél ,külső'-ről és ,belső'-ről beszélünk?” – „Hogyan tapasztalja meg az ember a világban való helyzetét?” – „Hogyan áll eléje a világ a maga hétköznapiságában és korlátoltságában, de egyben reménységében is, a még-meg-nem-tapasztalt felé mutató nyitottsággal?”

    Mindennap tapasztalhatjuk, hogy van bennünk valami, ami szüntelenül áttöri korlátoltságunkat, beszűkültségünket, fáradtságunkat, életünk szűkösségét; valamiféle remény, a mind nagyobb felé való törekvés ösztöne, várakozás. Ugyanakkor a „helyzet szűkösségé”-be bezárt lények is vagyunk. Van bennünk valami, amit soha meg nem tudunk valósítani, amit nem tudunk kimondani, sem kifejezni. A filozófia megkisérelte lényünknek ezt a kettősségét – a végtelen felé való nyíltságunkat és ugyanakkor a közvetlen környezetünk szűkösségébe való bezártságunkat – megmagyarázni. Azt mondta: az ember testből és lélekből áll, s azt hitte, ezzel kimerítően meg tudja magyarázni a tapasztalatunkban rejlő feszültséget. Kisérlet volt arra, hogy fogalmakba foglalja az ember mélységes titkát. A tulajdonképpeni kérdést tehát így kellene megfogalmaznunk: „mi rejlik az embernek azon élménye mögött, amellyel egyszerre tapasztalja meg magát végesnek és végtelennek?”

    Ha ezt a kérdést új megfontolás tárgyává akarjuk tenni, akkor vissza kell nyúlnunk az embernek legegyszerűbb, mindenki által megtapasztalható és ellenőrizhető tényeihez. Kisérletképpen képzeljünk el egy embert, akinek sikerült – a benne rejlő dinamika törvényei szerint – lényegét születésétől haláláig megvalósítani. Az ilyen embernél kettős életgörbét figyelhetünk meg.

    Az ember élete „robbanásszerű” kifejléssel kezdődik. Ez a kifejezés itt nemcsak a testre, hanem az egész emberre vonatkozik, amennyiben ti. élete a „külső” felé fordul. De mi ez a „külső”? Először is a biológiai erők növekedése, a szervezet kibontakozása és érése, az egyes képességek specializálódása, a tudás kifejlődése, a barátságra való ráébredés, a látókörnek, a világ és önmaga felett való uralkodásnak, valamint a szeretetnek kiszélesbülése. Létünk „belenő” a világba. S miközben az ember beleveti magát világátalakító feladataiba, a „külsőség”-be, ez a világ máris kezdi kiszívni erőit. Az ifjúság lendülete lassan alábbhagy, az életerő mind szűkösebbé lesz. Az ember ijesztő élességgel látja, hogy – alkalmi sikerek és a világban folytatott teremtő tevékenysége ellenére – álmainak és sejtéseinek tulajdonképpeni célját nem érte el. Lényegében kudarcot vallott: hivatásában, világalakító tevékenységében, a becsületességben és szeretetben egyaránt. Az ember nem felelt meg feladatának. S ez így megy tovább könyörtelenül. Mindinkább magára marad, s végül teljesen egyedül áll kudarcával szemben. S ami talán a legnehezebben viselhető el: kezd mások terhére válni. Az ember végre teljesen összetörik, s vele együtt mindaz, amit annyi fáradsággal, szeretettel, törekvéssel és önzetlenséggel „felépített” a világban. A„külső ember” felmorzsolta önmagát. Ez volna az egész emberi élet?! Semmiképpen!

    Ha becsülettel éljük végig életünket, úgy éppen saját korlátoltságunk megtapasztalásán, a „külső összeomlás” élményén keresztül játszódik le bennünk a jelentős esemény: a „belső ember” kiérése. A sok kínban és nehézségben, a „külső ember felmorzsolódása” közben létrejön valami, amit talán legjobban a „személyiség” kifejezéssel illethetnénk. Egy becsületesen végigélt életben a „külső ember” energiája nem fecsérlődik el, hanem bensőséggé alakul át. Egy olyan emberben, aki – minden kudarc és sikertelenség ellenére – ismét és ismét megpróbál újrakezdeni, bizonyos „életmag” alakul ki; aki pl. látja a veszélyt, s mégis kitart benne; aki minden, még a legegyszerűbb helyzetet is arra használja fel, hogy bensőleg növekedjék… Így alakul ki bennünk – lassan és minden feltűnés nélkül – az „érett ember”. Valamiféle „elrejtett” és „szent” jelleg tűnik elő; olyan lét, amely tudatában van ugyan korlátoltságának, de ennek ellenére a végtelenbe nő bele; a dolgok és események lármájában is tud igazán „hallgatni”; belsőleg összeszedett. Ez a lényegi bensőség legtöbbször csak súlyos megpróbáltatások között leélt élet eredményeként jön létre. Az ilyen életből aztán különös erő árad: a szelídség és önmagát másokra rá nem erőszakoló jóakarat ereje.

    A „külső ember” elszenvedett megpróbáltatásai nyomán (és csakis bennük) alakul ki a valódi bensőség. Így növekszik a világban az „áttetszőség”. A világ életének új dimenziója jön létre. Az életnek örömtől és bánattól terhes napjaiból lassan gyűlik össze az a belső „Én”, amely csak azért nevezhető „Én”-nek, mert és amennyiben megfeledkezik önmagáról. A „külsőség”-ből „bensőség” lett. Így lesz az ember a lét középpontjává.

    A feleletnek tehát így kellene hangzania: az embernek van lelke, – ugyanakkor: az embernek magának kell megteremtenie saját lelkét. Az embernek az a feladata, hogy „benső ember”-ré váljon. Az a feladata, hogy a dolgokon túl megsejtsen valamit, ami semmiképpen sem rakható össze pusztán rész-ismeretekből: az alapok alapját, a lét létét, valamit, ami felülmúl minden ismeretet! Az a feladata, hogy állandó vágyat tápláljon önmagában. Feladata, hogy a barátságot és szeretetet úgy élje meg, hogy ebben a barátságban és szeretetben a végtelenség tere nyíljék. Mindabból, amit az ember „külső jelenlété”-ben megél, kiharcol, eltűr és szeretetben meghódít, és abban a mértékben, ahogyan életereje kialszik, úgy fejlődik ki, vagy legalábbis úgy kellene kifejlődnie valaminek, ami jóságot, megértést, jóindulatot, igazságosságot, sőt irgalmat áraszt a világba.

    Az ember bensősége – az, amit a „lélek” fogalmával szoktunk jelölni – nem „található meg” egyszerűen a világban. Igaz, egy embrióban is van valami, ami későbbi fejlődése során mind magasabbra tör. Éppen azért kell védenünk és őriznünk. Ezt a (csíraszerű) „jelenlétet” azonban szabadon ki kell bontakoztatni. Ez ember-létünk feladata. Ennek a lehetőségnek egyszer minden ember számára meg kell nyílnia. Hogyan és mikor?. „Egyszer” – s ez annyit jelent: legalább a halálban. Minden ember számára meg kell lennie annak a lehetőségnek, hogy a „külsőség”-et (amelyet testnek nevezünk), bevezesse a lét „bensőségé”-be, hogy megnyílhasson az abszolút számára.

    Aquinói Tamás, a keresztény gondolkodók egyik legnagyobb alakja (akit még a „test-lélek” fogalmi sémája tart fogva), hasonló gondolatot vet fel. Szerinte az ember nem áll két „dologból”, hanem egyetlen lényeg, akiben anyag és szellem lényegileg egyesül. A kettőből egy harmadik lesz, s ez egyik sem az előző kettő közül. Az emberi test nem más, mint a „lélek kifejlése”. És megfordítva: az emberi lélek az anyag legmagasabb önmegvalósulása. Az emberi lélek – így mondja Aquinói Tamás többször is – a lényegéhez tartozó szükségszerűséggel hatol bele az anyagba. Test nélkül nincs emberi lélek. Test és lélek: az emberi valóság lényegileg egyesített elvei. Az a valóság, amelyet „ember”-nek nevezünk, nem két szubsztancia összekapcsolódása. A test a lélek lényegi aktusa. A léleknek a testhez való viszonyulása lényegéhez tartozik. A testiség nem más, mint kifejtése mindannak, ami a lélekben már „ős-eredetileg” benne volt. És fordítva: az, ami „az anyag törekvéséből” lényegi szükségszerűséggel előtör, az a lélek. Ez a filozófiai meglátás valószínüleg a szellemtörténet egyik legfontosabb gondolat-vázlata. Egyben azt is megmutatja, hogy egy olyan ember, aki a dolgokat a végső alap szempontjából fontolja meg, még akkor is át tudja törni a formulák korlátját és rámutathat olyan gondolatokra, amelyeket az emberiség csak évszázadok múlva tud felfogni, ha megmerevült formulákba és fogalmakba van „bezárva”. Mindez már sejteti, milyen átfogó gondolati következtetéseket vonhatunk le mindebből következő témánkkal, a halállal kapcsolatban. Még korai volna azonban ezeket a következtetéseket már most leszűrni.

    Csírájában azonban már benne van a feleletünk. Amit keresztény és világi tudatunk segítségével – minden fogalmi sémától függetlenül – mondhatunk, az a következő: az ember az a lény, amely egy állandóan fejlődő világ évmilliós erőfeszítéséből jött létre; amelyben a világmindenségnek bensőségre törekvő erői egyesülnek; s amelyben az anyag elindulhat az abszolút tudata felé, s ezáltal örök fennmaradását elérheti. Az ember: határtalan belefeszülés a végtelenbe, – ugyanakkor önmagát elhasználó, törékeny lény. A világtól való eloldottság és a világgal való összekötöttség: mindkettő egyszerre! Ez lenne az a valóság, amelyet eddig testnek és léleknek neveztünk? Ha igen, akkor van „lélek” és van „test”! Úgy gondolom azonban, végre meg kell kezdenünk a „nagy egészben” való gondolkodást. Össze vagyunk kötve a világmindenséggel. A világmindenség bennünk „virágzik ki”; bennünk lesz közvetlenséggé, bennünk ér el Istenhez. Bennünk ismeri meg a világ Istent, bennünk szereti vagy – ezt ne felejtsük el – bennünk gyűlöli őt. Ez az a különös valóság bennünk, amelyet évezredek gondolkodói „lélek”-nek neveztek. Remény és veszélyezettség egyszerre.

    Elmélkedésünk, sajnos, túl „filozófikus”-sá vált. De csak arra ügyeltünk, hogy megmutassuk: az embert más fogalmak segítségével is meg lehet magyarázni, mint ahogyan eddig megszoktuk. A fontos azonban az, hogy – bárhogyan is fejezzük ki magunkat – egyhez ragaszkodjunk: embernek lenni határtalan nyíltságot és egyben fenyegető korlátoltságot jelent. Nem a jelzőkön, nem szavakon és kifejezéseken múlik, hanem azon, hogy életünkben megvalósítsuk a világmindenség alapvető törekvését:„Mindig közelebb Istenhez”. Ez azonban – sajnos vagy szerencsére (ahogyan éppen felfogjuk) – csak úgy történhet meg, ha Istenbe halunk „bele” és így a feltámadás örök dicsőségébe mentjük át azt a világot, amely létrehozott bennünket.

    A halál mint végső állásfoglalás

    „A halálban nyílik számunkra az első alkalom a teljes személyi aktus számára; így a halál az öntudatraébredés, a szabadság és az örök sorsunkkal kapcsolatos döntés tulajdonképpeni helye”. Ezzel a kissé akadémikusan megfogalmazott mondattal a következőt szeretnők kifejezni: csak a halál pillanatában vetheti le az ember saját létének idegenségét. Csak a halálban lesz elég hatalmas és bensőleg eléggé összeszedett ahhoz, hogy egészen, lényének minden idegszálával találkozzék Krisztussal, és hogy vele kapcsolatban véglegesen állást foglalhasson. A halál pillanatában tehát még lenne egy lehetőség a döntésre, pontosabban: csak a halálban lenne meg az első lehetőség arra, hogy teljesen, egész személyiségünk latbavetésével foglaljunk állást. E szerint az elmélet szerint tehát minden embernek meglenne a lehetősége arra, hogy egyszer – a halálban – egész erejének birtokában, teljes világossággal és szabadsággal állást foglalhasson Krisztussal kapcsolatban.

    A halálban.” Sok függ attól, hogy ezt a kifejezést jól megértsük. Nem a „halál előtti” állapotról van szó. Valóban nem lehet feltételezni, hogy az ember a testi szenvedés és agónia pillanatában, a haldoklás tompultságában tegye meg életének első, teljesszemélyi aktusát. De nem is a „halál utáni” állapotról van szó.

    A halál után sorsunk véglegesen eldőlt. A halálban az ember annyira „véglegessé” vált, hogy utána ezen a végérvényességen már nem lehet változtatni. Itt tehát elsősorban a „halál pillanatá”-ról van szó.

    Amikor a lélek – az a bensőség, amelyről előző elmélkedésünkben volt szó – elhagyja a testet, hirtelen ráébred tiszta szellemi mivoltára, s teljesen megtelik fénnyel és világossággal. Hirtelen megért mindent, amit teremtett szellem egyáltalán megismerhet és megérthet. Egész életét egyetlen egészbe sűrítve látja, s felfedezi benne Isten hívását és vezetését. Egyszersmind előtte áll az egész világ is, és látja, amint a feltámadt Úr – aki az Efezusi levél tanúsága szerint feltámadása és mennybemenetele által az egész világmindenséget betölti – a világ végső titkaként felragyog. Az ember most itt áll, szabadságával és képes arra, hogy végső döntést hozzon. Ebben a döntésben életének legnagyobb és legtisztább találkozása megy végbe Krisztussal. Ebben a pillanatban képtelen, hogy „elmenjen” Krisztus mellett. Döntenie kell. S amit most, a halálban, dönt, az megmarad örökké, mivel egész lényegét beleveti ebbe a döntésbe, sőt maga az ember lesz mintegy „döntés”-sé. Ennek az elhatározásnak alapján él az ember örökké. Az ember örökkévalósága nem lesz más, mint lényegi kifejtése annak, amit ebben a pillanatban határozott.

    Haláláig az ember még nem „birtokolja” önmagát. Vágyai szüntelenül megelőzik és sohasem tudja őket megvalósítani. Belső szétszaggatottságban él, ezért képtelen arra, hogy elvégezze azt a feladatot, amelyre lényegében hivatva van. Élete sem tud fejlődni addig, amíg él. Saját lényege mindig megelőzi őt. Tulajdonképpen, a szó eredeti értelmében, még „nincs”; csupán alakulóban van. Ezért marad az ember idegen a világban, idegen az őt körülvevő dolgokkal, személyekkel és eseményekkel szemben. Mindenekelőtt: önmaga számára idegen, s az is marad. Hogy végre igazán „legyen”, a jövőbe veti magát. Ezzel azonban legfeljebb „érinti” önmagát, de még nem él igazán. Életét nem fejtheti ki, nem képes megélni egy osztatlan jelenben. Csak abban a pillanatban, amelyben nem halad többé „előre” a mindig egyforma, szétdarabolt jövőbe, csak ekkor valósíthatja meg lényegét. Ekkor feltornyosulnak életének folyamai, és végre „van”. Már nem úgy él, mint a rohanó hegyipatak, hanem úgy, mint a nyugodt hegyi tó, tisztán és mélyen, az egész világ teljességét tükrözi felszínén. Ez a pillanat azonban csak a halálban következhetik be. Egyedül a halálban nincs már „előre”, nincs „tovább” ugyanabba az irányba, az idő tátongó ürességébe. A halálban olyan élet nyílik meg számunkra, amely folytonos jelenből áll. Csak a halálban éri el az ember lényének totális egységét. Kiszabadul az egzisztenciáját minden oldalról fenyegető korlátokból, és a világnak mélyremutató dimenziójába, a világmindenség szívébe lép.

    Ha a halállal kapcsolatos eseményeket képben akarjuk kifejezni, önkéntelenül is a születés jut eszünkbe. A születés a gyermeket erőszakkal ragadja ki az anyaméh szűkösségéből, s a gyermeknek el kell hagynia mindazt, amit addig megszokott, ami védelmezte, s ami annyira otthonos volt számára. „Kiszolgáltatottá” lesz és teljes pusztulás fenyegeti. De ugyanekkor széles, új világ is nyílik meg számára, új viszonyba lép a világgal; a fény, a színek, a jelképek, a másokkal való együttlét és a szeretet világa ez. Hasonló dolog történik az emberrel a halálban is. A halál erőszakkal ragadja ki őt a világ szűk korlátaiból. Ugyanakkor új, lényeges, egészen a világ széléig terjedő viszonyba lép a világgal. Az ember tehát – egyrészt – valóban „elmerül”, bizonyos értelemben megsemmisül, amennyiben a halál erőszakkal szétrombolja testéhez és a világhoz fűződő viszonyát. Ugyanakkor ez az „elmerülés” „le-merülés”-t is jelent, lehatolást a világ „gyökeré”-ig, s ezáltal új, kozmikus létviszonyulás jön létre, egy totális jelenlét a világmindenségben. Az a világ„-alj” azonban, amelyben az ember a halálban elmerül, lényegében nyitva áll Krisztus felé, más szóval: áttetszik rajta minden lét ősalapja. A halál az embert szembesíti mindazzal, amit vágyainak mélyén mindig is kívánt, amit ismereteinek mélyén eddig is sejtett, ahová öntudatlanul eddig is törekedett, s amit szeretetével lényegében eddig is átkarolt. Mindez tehát a „világ urá”-val való szembesítést jelent. Ezen a metafizikai „helyen” hozza meg az ember végső döntését. A halálban Krisztus áll az ember elé – világosan, felismerhetően – Krisztus, aki a megváltó szeretet gesztusával hívja az embert önmagához. Az embernek csak döntenie kell. Az ítélet tőle függ. Krisztus egy örökkévalóságon keresztül fog így állni, a hívó és adakozó szeretet gesztusával. Ha az ember Krisztus ellen foglal állást, mindez nem változtat, semmit sem Krisztus szeretetén. Ebben az esetben azonban ez a szeretet örökké égetni fogja az embert, mert örökre viszautasította ezt a szeretetet. Ha azonban Krisztus mellett dönt, akkor ugyanez a szeretet az örök fény és a határtalan boldogság végső beteljesülése lesz számára.

    Isten nem kicsinyes. Ő nagy Úr. Senki sem kárhozik el csak azért, mert a véletlen így akarta, mert hirtelen, baleset következtében szólíttatott el az örökkévalóságba; vagy mert sohasem ismerte meg Istent életében igazán; mert olyan családba született bele, amelyben nem tapasztalhatta meg a szeretetet, és ezért soha meg nem értette, mit is jelent Isten lényegében; mert esetleg szembefordult azzal az Istennel, akiben csak végrehajtót, vagy szörnyű kényúrt látott; vagy azért mert az emberek gyűlölték, megvetették, félreismerték őt s ezáltal bensőleg megsebzett emberré lett, s így mindenkivel szembefordult, Istennel is. De fordítva is: senki sem üdvözül csak azért mert jámbor szülei voltak; mert polgári előítéletei megóvták a rossztól, amelyet olyan szívesen elkövetett volna; mivel megvolt az az előnye, hogy olyan földrészen nőjjön fel, amelyen mégiscsak alkalma volt Krisztusról hallania; mivel véletlenül kellemes természete volt, s így megtapasztalta, mit is jelent az, ha valaki szeret bennünket, s így nem esett nehezére az sem, hogy higgyen az őt szerető Istenben.

    Egyetlen ember sem kárhozik el anélkül, hogy ne egész lényével, – teljes világossággal és tökéletes megfontolással –, döntött volna Krisztus ellen. De nem is „istenül meg” anélkül, hogy Istent – egy meghitt találkozásban – lelkének minden idegszálával át ne ölelte volna. Hogy hol születtünk, mikor haltunk meg, milyen jellemet örököltünk, mindez nem játszik szerepet. Minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy teljes világossággal Krisztus mellett vagy ellen foglaljon állást. Ebben a perspektívában, amelyet itt csupán gondolatkísérletként szeretnék felvetni, jobban meg lehet érteni, hogy az ítélet és Istennek egyetemesen üdvözítő akarata egymásnak tökéletesen megfelelő fogalmak. Minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy legalább egyszer találkozzék Krisztussal, a Feltámadottal, hogy személyesen megismerkedhessék vele. Minden embernek megvan ez a lehetősége. A pogányoknak, vagyis azoknak a milliárdoknak is, akik sohasem hallottak Krisztusról; a pogánnyá vált keresztényeknek is, akiknek talán egy unalmas és a valóságtól teljesen idegen Istent „prédikáltunk”, akit sohasem tudtak igazán becsülni és megérteni; sőt azoknak az embereknek is, akik – bár egyéb képességeik teljesen normálisan fejlődtek és sikerrel igazodtak el a mai élet komplikált feladataiban is – vallási, és erkölcsi szempontból egyszerűen kiskorúak maradtak; azoknak is, akik gyűlölik az Istent, mert csak a„kapitalista kizsákmányolás eszközé”-nek tekintik és sohasem ismerték meg igazi lényegét; a gyengeelméjűeknek és lelkileg elmaradottaknak, akik képtelenek voltak arra, hogy bármit is megértsenek; a meg nem született és keresztség nélkül elhúnyt gyermeknek; s végül nekünk is, akik sokszor túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy megtegyük a jót, s akiknek szíve annyira hideg és üres maradt. Mindenkinek megvan az a lehetősége, hogy az üdvösséget, egy – egész lényünket átfogó – Krisztus-találkozással elérje.

    Az ember halálával kapcsolatos felfogásunkkal („a halál, mint végső állásfoglalás”) szemben gyakran hangzik el az ellenvetés: „Ha a halálban még megvan az utolsó lehetőség arra, hogy döntsünk, miért ,siessünk' már most, és miért kezdjünk el már ma keresztény módon élni?” Hát ellenvetés ez? Semmiképpen! Mert: ki és mi adja meg éppen „nekem” azt a bizonyosságot, hogy a halálban az igazi döntést hozom meg majd? Ennek az utolsó döntésnek kimenetele tőlem függ. Nincs más mércénk, amellyel a megtéréshez való komoly szándékunkat mérni lehetne, mint maga az azonnali megtérés. Ami a jövőben lenni szeretnék azt már most meg kell kezdenem. Sok apró, egyedi döntéssel kell magam belegyakorolnom legutolsó, nagy állásfoglalásomba. Meg kell térnem, mégpedig azonnal, ha őszintén kívánom megtérésemet a halál pillanatában. Minden halasztás egzisztenciális hazugság. Nem „éldegélhetek” csak úgy békésen és nem hagyhatok rá mindent az utolsó pillanatra. Ki garantálhatja, hogy utolsó pillanatomban meg fogom majd változtatni életem irányát? Az a gondolat, hogy a halálban még lesz egy utolsó döntési lehetőségem, egyáltalán nem csökkentheti éberségemet örök üdvösségemmel kapcsolatban.

    Hipotézisünk azonban egyszerű és emberi feleletet ad más teológiai kérdésekre is. Itt van pl. a tisztítótűz problémája. Az itt előadott elmélet szerint halálunk – vagyis a Krisztussal kapcsolatos végleges állásfoglalás – tisztitótűzünk is lenne egyben. A tisztulás helye nem „kínzókamra”, nem „kozmikus koncentrációstábor”, amelyben Isten jajgató, síró és sóhajtó teremtményeit bünteti; Isten gondolatai nem ennyire groteszkek és kicsinyesek. Krisztussal való találkozásunk sokkal inkább nevezhető Krisztus szerető lángtekintetébe való belehatolásnak. Krisztus szeretettel és irgalommal telt tekintettel néz a feléje közeledő emberekre. Tekintete azonban behatol az ember legbensejébe, lelkének legelrejtetteb zugaiba, az emberi élet lényegének mélyére. Ez a találkozás Krisztus lángtekintetével szeretetünk legmélyebb beteljesedését jelenti ugyan, de egyben lényünk legszörnyűbb szenvedését is. Ebben a szemléletben a tisztitótűz nem lenne más, mint egy átmenés Krisztus szeretetének tüzén, amely azonban csak egy pillanatig tartó esemény volna Krisztussal való találkozásunkkor a halálban. Ennél a találkozásnál életünk mélyéből elemi erővel tör fel Isten iránti szeretetünk. Ennek a szeretetnek azonban mintegy „át kell törnie” önzésünknek különféle rétegeit és lerakódásait. Életünknek meg kell nyílnia a szeretettel felénk közeledő Krisztusnak. Minél keményebbek önzésünknek ezek a „lerakódásai”, annál fájdalmasabb lesz majd az istenszeretet feltörése létünk mélyéből, annál jobban kell megtisztítania bennünket a Krisztussal való találkozásnak. A halál pillanatában tehát minden egyes ember más-más intenzitású megtisztulási folyamaton megy keresztül. Így a tisztitótűzben eltöltendő idő különbözősége tehát a megtisztulás intenzitásának különbözőségévé lenne.

    S itt talán út nyílik a mennyország benső megértése felé is. Amint az ember Krisztus felé irányuló szerető törekvésében végigszenvedte az „Istennel való találkozás borzalmát”, mindent maga mögött hagy, ami valamiképpen fenyegető jelleggel bírt Istenben a mi véges létünkkel kapcsolatban. A létünket fenyegető veszély tehát ezzel elhárult; az ember akadálytalanul beléphet Krisztus ismeretébe és szeretetébe, – s ez a mennyország igazi lényege. Ezek szerint a mennyország nem lenne más, mint a halálban Krisztus mellett hozott döntésünknek egzisztenciális állapottá való kifejlődése; a tisztítótűz pedig annak lehetővé-tétele, hogy örökké, zavartalanul és boldogan együttélhessünk Krisztussal.

    Mikor van a feltámadás?

    Milyen sors vár a világra? Kezdjük mindjárt a lényeggel: Krisztus feltámadásával. Krisztus feltámadt. Hitünk szerint áttörte az emberi lét minden korlátját. Benne kinyilvánult, mi az ember a maga valóságában. Így – ha valóban keresztény módon akarunk beszélni a jövőről – elmélkedésünket a Feltámadottal kell kezdenünk. Benne ismerjük meg, milyen létformában teljesül be majd az emberi valóság. A feltámadásnál mindenekelőtt két dimenziót kell egymástól megkülönböztetnünk, ez a két dimenzió azonban nem más, mint egy és ugyanazon valóság két oldala.

    Az egyik dimenzió a „pokolraszállás”. A Megváltó halála előtt a mennyország még nem létezett. A Zsidókhoz írt levél ezt így fejezi ki: „A szentek szentjébe vezető út el volt zárva”. Krisztus halála „lerobbantotta” a világot körülvevő falat. A világ ismét „Isten helyé”-vé lett, „milieu divin”-né. Krisztus valósága teljesen „elárasztotta” a világot. Mindenekelőtt azok számára derült fel fény, akiknek eddig a „világ tömlöcé”-ben kellett élniök. Amint már említettük: a halállal az ember kilép az idő és a tér korlátaiból, vonatkozásba lép az egész világmindenséggel, teljesen „kozmikussá” válik. Az ember belemerül a világnak abba a lényegi középpontjába, ahonnan az egész természet előtört: „a világmindenség szívé”-be. A világnak ebbe a lényegi szférájába jutottak azok, akik a kereszténység előtti időkben haltak meg. Minden emberrel, aki a halálban elmerült ebben a„világalap”-ban, egyre nőtt a világ vágyakozása, mígcsak a megváltás utáni egyetlen kiáltássá nem lett, mígcsak – a Római levél szerint – „az egész természet együtt sóhajtozott és vajúdott”. Amikor aztán Krisztus a maga halálával alámerült ebbe az alvilágba, a Krisztus előtt élő emberek egyetlen szempillantás alatt megismerhették őt. Minden fénnyé lett: a megismerés és felszabadulás fényéve. Az emberek milliárdjainak egyetlen szempillantás alatt meg kellett tenniök életüknek ezt a végső, döntő lépését. Ezzel elkezdődött a világ „hazatérése” Istenbe. Nem csoda, ha rengett a föld. Hogy minden ember részesülhessen a megváltásban, Krisztusnak magának „kellett” meghalnia, neki kellett alámerülnie az alvilágba, hogy minden lény számára, amely halálával ide került, jelen lehessen. Ebben a pillanatban érte el célját az évmilliárdos fejlődés. A világ ettől kezdve már nem ugyanaz, ami volt. Ettől kezdve mindabban, ami „mély”, ami „lényeges” és „titokzatos”, Krisztus maga van jelen. Ettől kezdve minden halál, minden földbetemetkezés, „Krisztusba való temetkezés”. A világ szentté lett. Ez az annyiszor félreértett hittétel – „szálla alá poklokra”, vagyis „az alvilágba” – tulajdonképpeni értelme (ahol a „pokol” nem a mai értelemben vett „poklot” jelenti, hanem a „világ legbensejét”, a „föld szívé”-t). Krisztus ezzel a világ és egyben az emberi szív minden dobbanásának is középpontjává lett.

    A másik dimenzió; a feltámadás. Itt valami megfoghatatlan történt. Ha a Feltámadottról szóló történeteket figyelmesen olvassuk, először zavaros benyomás keletkezik bennünk. A tér és idő korlátai Krisztus számára nem léteznek többé. Tanítványainak közvetlenül jelenik meg, hirtelen mellettük megy, eltűnik előlük, zárt szobákba hatol be. Új létmód jött létre. Erről a Krisztusról az apostol azt mondja, hogy „szellem”. Ez a kifejezés itt nem a testtel való ellentétet fejezi ki. Ennyit jelent: az élet határtalanságába van áthelyezve. Krisztus magával vitte emberi testét, s átalakította egy új, az egész világmindenséget átfogó valósággá. Az ő feltámadása nem volt egyszerűen visszatérés eddigi életébe, mint pl. Lázár feltámasztása esetében, akit a feltámasztás egyszerűen visszahelyezett eddigi életének korlátozottságába. Az apostolok számára az első jel az üres sír volt. Ez tulajdonképpen csak ennyit jelentett: Krisztus magával vitte emberi testét. Szegény, kopott emberi testét nem dobta el magától. Emberi arca, amelyet annakidején megütöttek, mindörökre Isten arca marad. A végső és legmélyebb, amit egzisztenciánkról el lehet mondani: az ember a maga valóságában „felszállt” a világ legkülső szféráján is túl és a Szentháromság életének részesévé lett. A világ – amelynek évmilliós fejlődése az emberben sűrűsödött össze – visszatért Ahhoz, akinek öléből elgondolhatatlan idők előtt elindult. A Feltámadott az új életnek „kezdete”, „alapja” és „első gyümölcse”. Vele kezdte meg a világ „hazatérését” a végleges jövőbe. S ezzel megérkeztünk elmélkedésünk tulajdonképpeni tárgyához.

    Az ember fel fog támadni. De mit jelent ez: „feltámadott” ember? E kérdés elé egy másikat szeretnénk helyezni, amely látszólag mellékes problémát ölel fel ugyan, mégis szorosan az emberi feltámadás lényegi meghatározásához fog vezetni, ti.: mikor történik a feltámadás? Az itt vázolt gondolatmenet talán sokak számára kissé merésznek fog tűnni. Ennek ellenére szeretnők itt – legalább kisérletképpen – elmondani.

    Egyrészt: az ember halálát általában úgy fogjuk fel, mint „a lélek elválását a testtől”. Lehetséges-e azonban annak alapján, amit eddig mondtunk, egy ilyen „elválás”? Az mondtuk, hogy az anyaghoz való kötöttség a lélek lényegéhez tartozik. A lélek test nélkül nem képes a létezésre. Az ember egyetlen lényeg. Bizarr gondolat volna azt hinni, hogy test nélkül is van lélek. Ezek szerint azonban a feltámadásnak mindjárt a halál után kellene megtörténnie. Nincs a testtől „elválasztott” lélek; csak „ember” van. Ez az első elem, amelyet meg kell fontolnunk.

    Másrészt: a kinyilatkoztatás mindig azt hangoztatja, hogy az ember feltámadása a végső időkben bekövetkező esemény lesz. A feltámadás időben egybeesik Krisztus eljövetelével az idők végén. Ezek szerint az ember feltámadása csak az idők végén lenne. Itt nyilvánvalóan ellentmondásba, „gondolati zsákutcá”-ba kerültünk.

    Karl Rahner a következő megoldást ajánlja: az emberi lélek a halálban nem lesz „testnélküli”-vé, hanem „kozmikussá” (allkosmisch), vagyis új viszonyba lép a világmindenséggel, amennyiben a világmindenség minden pontján jelenvalóvá lesz. Ő tehát arra a gondolatra jutott, hogy az emberi lélek – ugyanabban a pillanatban, amikor elhagyja a testet – új viszonyba kerül az anyaggal és ebben az anyagi mivoltban lesz jelenvalóvá a világmindenség összes pontján. Megértem Karl Rahnernek ezt a mély meglátását – és el is fogadom –, de kérdem, miért kell megállni ennél a félmegoldásnál? Miért ne következhetne be a halállal együtt a feltámadás is? Ez radikálisabb megoldás lenne: a feltámadás mindjárt a halál pillanatában megtörténik; és mégis megmarad a végső idők eseményének. Ez csak látszólagos ellentmondás. A feltámadott embernek ugyanis szüksége van az átváltozott és megdicsőült világra, mint új élettérre. Az idők végén történő átváltozás tehát nem lenne más, mint a halál pillanatában már bekövetkezett feltámadás végső beteljesülése. Így mindkét állítás értelmet nyerne: a feltámadás közvetlenül a halál pillanatában történik, – és a feltámadás a végső időkben bekövetkező esemény. Ez azt jelentené: az emberi lélek sohasem „létezik” test nélkül; a „halhatatlanság” és a „feltámadás” egy és ugyanazon valóságot jelenti.

    Most, már feltehetjük a központi kérdést: mit is jelent a „feltámadott” ember? A kinyilatkoztatásból csak annyit tudunk, hogy a feltámadott ember az Istennel örökké egyesült világnak tökéletes kifejezője. Innen kiindulva legalább azt tudjuk megmondani, hogy milyen nem lesz a feltámadott ember.

    Nem fog szenvedni. A feltámadás mindenekelőtt „szenvedésnélküliség”-et jelent, vagyis azt, ami után létünk valóságának minden idegszálával vágyakozik. A kinyilatkoztatás ezt így fejezi ki: a kiválasztottak lényük legvégső porcikájáig „vígasztalást nyernek”. A szenvedésnélküliség azonban a Szentírás nyelvezetében nem más, mint egy végtelen megajándékozottság visszája: az emberi természetet teljesen Isten hatja át, és így az emberi lét (s vele együtt a világmindenség) tiszta lényegre fog felvirulni. Így egy izzó, egyre jobban Istenbe „belenövő”, a földi veszélyeztetettség minden esetlegességétől megóvott élet jön létre.

    Nem lesz többé elzárva Istentől. Az ember egy megélt „Isten-közvetlenség” kifejezője lesz. Istent „hallja”, „szagolja”, „érinti”, Isten teljes egészében jelen lesz egzisztenciánkban. Mit jelent ez? Azt, hogy – mivel Isten mindenütt jelen van – az ember is valamiképpen „korlátlan” lénnyé válik. S ez már elvezet bennünket a feltámadott ember harmadik lényegi tulajdonságához:

    Nem érzi magát korlátok közé szorítva. Minden szellemi „érzéki”-vé válik és minden „érzéki” szellemivé. A látás közvetlen tudássá, a tapintás megismeréssé, a hallás megértéssé. Lehullanak a tér határai is: az ember közvetlenül ott jelenik meg, ahová őt szeretete, vágya és boldogságérzete vonzza. A feltámadás állapotában tehát életünk teljesen „szellemivé” válik; ez a szellemiség azonban magábafoglalja egyben mindazt a mámorítót és boldogítót is, ami érzékeink evilágiságát jellemzi. Valljuk meg őszintén: ki akarná – szíve mélyén – mellőzni azt, amit egy virágzó rét látása, egy szerető kar ölelése, egy édes hang hallása jelent? A feltámadás üzenete a legemberibb mindabból, amit a kereszténység valaha is mondott az emberiségnek.

    Az ember annak a mindenségnek beteljesülése, összefoglalása, amely öt évmilliárdos fejlődés erőfeszítésével létrehozta. A teljesen Istenből élő ember a világmindenség középpontjává lesz, az Abszolút lakóhelyévé, a szentség edényévé. Erre az állapotra teremtődött a világ. Az „igazi ember” csak a feltámadással jön létre. Ez a világteremtés központi eseménye. A világ már meg van váltva. Mi emberek azonban – és ez szabadságunk előjoga – lényünket csak önként menthetjük át ebbe a végső beteljesülésbe. Csak a mi saját és szabad elhatározásunk tehet bennünket „örökkévalók”-ká. Ha Krisztus mellett döntünk, ha Krisztussal szerető létegységet alkotunk, akkor érjük el lényünk egységét, Istenbe való folytonos „belenövésünk” dicsőségét. Így, és csakis így válunk igazában „ember”-ré. A vég a tulajdonképpeni kezdet.

    Forrás: Szolgálat, 1969.