Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Boros László:

    Reményből élünk - Teremtés és fejlődés (6. fejezet)

    Korunk egyik legnagyobb eredménye az, amit Pascual Jordan nemrégiben így fogalmazott meg: „a természettudomány többé már nem a vallástalanság motorja”. Ma már a tudomány és a vallás nem áll ellenségesen szemben egymással. Ennek a párbeszédnek továbbfolytatása – és teljes őszinteséggel való folytatása – a huszadik század kereszténységének életfontosságú feladata.

    XXIII. János pápának a II. Vatikáni Zsinatot megnyitó, szinte drámai beszéde alapjában véve a huszadik század keresztényének ezt a nyílt magatartását teszi magáévá: „Mindennapi lelkipásztori hivatalunk ellátásában sokszor okoz fájdalmat, hogy gyakran olyan embereket is meg kell hallgatnunk, akik egyébként buzgók, de éppenséggel nem rendelkeznek a mértéktartás erényével és híjával vannak annak az érzéknek, amelyet a szellemek megkülönböztetésének szoktunk nevezni. A mai időkben csak engedetlenséget és romlást látnak. Azt állítják, hogy a mi korunk rosszabb az előzőknél. úgy viselkednek, mintha semmit sem tanultak volna abból a történelemből, amely éppen arra tanít bennünket, milyen is az élet… Ezeknek a mindig csak bajt jósoló prófétáknak… nem adhatunk igazat. A dolgok mai állása azt mutatja, hogy az emberek egymásközötti viszonyában új rend van kialakulóban. Ez a rend – emberi törekvéseink segítségével – az isteni Gondviselésnek nagy, meglepő és minden várakozást felülmúló terveit fogja megvalósítani”.

    Melyek ennek az új embernek jellemvonásai, azé az emberé, aki már most a jövő embere kezdetének és mintegy „vázlatá”-nak tekinti magát? Ez az „új ember” természettudományos, evolúciós és technikus beállítottságú. Mindenekelőtt azt kell tehát kérdeznünk, milyen viszonyban áll a kereszténység a természettudománnyal, a fejlődéselmélettel és a technikával.

    Természettudomány – Vallás

    A mai ember – még akkor is, ha nem rendelkezik különösebb természettudományos képzettséggel – szinte észrevétlenül veszi át a „természettudományos szellem”-et. Ez a ma feltörekvő világérzésnek elsőszámú összetevője. De hogyan ítéli meg a kereszténység a természettudományt?

    A kereszténységnek a természettudománnyal szemben elfoglalt magatartásának első, legáltalánosabb és minden mást magábafoglaló elve ez: az igazság – minden igazság – isteni eredetű. Alapjában véve tehát lehetetlen, hogy a hit és a természettudomány egymásnak ellentmondjon. A kettő között nem állhat fenn igazi konfliktus, legfeljebb látszólagos. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a hit és a természettudomány között feszültség ne támadjon, melynek kiküszöbölése csak az egy igazság felfedése érdekében folytatott lassú, hosszantartó és egyes esetekben tragikus küzdelem árán lehetséges. Amennyiben azonban a természettudomány igazságokat fedez fel, nem állhat ellentétben a vallással.

    Egyedül ez látszik a kereszténység tárgyilagos magatartásának a tudományossal szemben; azzal a tudománnyal szemben, amely jelenleg azon dolgozik, hogy az emberek számára lélekzetelállítóan hatalmas világmindenséget fedezzen fel. S éppen ebben van a jövő nagy ígérete: minél nagyobb a világ, minél hatalmasabb az emberi szellem, annál nagyobb Istenről alkotott fogalmunk is.

    Fejlődés

    Világképünk legjelentősebb átalakulása a fejlődéselmélettel kapcsolatban történik. A reneszánsztól kezdve az emberiség szellemének világképe a statikusból a dinamikusba alakul. Első fázisában (Galilei) az emberiség felfedezte, hogy a föld mozog, vagyis hogy nem ő a világmindenség egyedüli nyugodt központja. Második fázisában (Darwin) az emberiség megértette, hogy a kozmikus mozgást minden földi életre ki kell terjeszteni. A harmadik fázisban (ma) sejteni kezdjük, hogy az emberrélevés folyamata még nem zárult le és hogy ugyanaz a fejlődés, amely a világmindenség anyagából „kozmosz”-t, rendezett világot teremtett s mely az élővilág kifejlődéséig alakult tovább, továbbhat bennünk és az emberi történetet valami felé hajtja, ami túlmutat az emberen. A világmindenség fejlődése az emberben teljesül be; az ember azonban még csak az „emberrélevés” kezdetén áll. Az a kereszténység, amely ma, ha csak átmenetileg is (mint az Galilei, vagy később Darwin esetében történt) elzárkózik ez elől a fejlődés elől, élet- és vonzóerejét egyaránt elveszíti. Mi már most a katolikus Egyház felfogása a fejlődéselméletről?

    A fejlődés ténye a modern természettudós szemében ma már minden kétségen kívül áll. A természettudós az egyetemes, az embert is magábafoglaló fejlődést tudományosan megalapozott alapkoncepciónak tekinti. A mai tudós számára már nem az a kérdés, „vajon” volt-e fejlődés vagy sem, hanem az, hogy „hogyan” is történt ez a fejlődés, melyek ennek a fejlődésnek a mechanizmusai. Az egyházi tanítóhivatal a tudósoknak ezt az állásfoglalását kifejezetten elismerte és megállapította, hogy nem áll ellentétben a kinyilatkoztatás tanításával.

    Ezzel kapcsolatban három egyházi Dokumentumnak van elsőrangú jelentősége. Először: XII. Pius pápának a Pápai Tudományos Akadémia tagjaihoz intézett beszéde 1941-ben; másodszor: a Biblia-Bizottság titkárának levele Suhard bíboroshoz 1948-ban; harmadszor: a „Humani generis” enciklika 1950-ből. Az ezt megelőző egyházi megnyilatkozásokat ennek a három okmánynak a tanításából kell megítélni.

    E három okmányból a jelenlegi összefüggésben négy szem pont emelendő ki: Először: az evolucionizmust hivatalosan is szabad véleménynek ismerik el, amely komoly és lelkiismeretes vita tárgyává tehető. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a tanítás nem ellenkezik a kinyilatkoztatással. Szószerint ezt olvassuk a „Humani generis” enciklikában: „Az egyházi tanítóhivatal nem tesz ellenvetést az ellen, hogy a fejlődéselméletet a természettudományok és a teológia mai álláspontja alapján mindkét tudomány szakemberei kutatásaik és tudományos vitáik tárgyává tegyék.” Másodszor: az emberi szellem nem fejlődés eredménye. A hivatalos engedély tehát a fejlődéstannak arra a válfajára, amely az anyag és a szellem közti különbséget elmossa, nem vonatkozik. Az emberi lelket (mind a hominizációs folyamat kezdetén, mind pedig ma, az egyes embereknél) Isten teremti közvetlenül. Hogy „hogyan” is gondolandó el ez a teremtés, arról az okmány nem beszél. A „Humani generis” átmenetinek tekinthető intézkedése azt mondja: a szakemberek vitája arra a pontra korlátozódjék, hogy „hogyan is jött létre és mint fejlődött ki az emberi test az alacsonyabbrendű organizmusból”. Harmadszor: a kereszténynek nem szabad úgy tennie, „mintha az emberi test fejlődése az előzőleg meglévő anyagból az eddigi leletek alapján és a belőlük vont következtetésekből már végérvényesen be volna bizonyítva.” Itt két dolgot kell megfontolnunk: az enciklika 1950-ben íródott és így azoknak az időknek tudományos nézeteire vonatkozik. Továbbá: úgy látszik, mintha az egyházi tanítóhivatal a katolikus tudósoknak egy, a tudományos megismerés bizonyossági fokát illető ítéletet akarna „sugalmazni”. Ezzel azonban fogas kérdés merül fel: illetékes-e az egyházi tanítóhivatal arra, hogy „feltaksálja” a természettudomány egy-egy eredményét? Véleményünk és a teológiai alapelvek alapján a kérdésre tagadólag kell válaszolnunk. Végül óv a dokumentum az ún. „poligenizmus”-tól. A monogenizmussal ellentétben (amely az egész, ma élő emberiségnek egyetlen emberpártól való leszármazását tanítja), a poligenizmus azt feltételezi, hogy a mai emberiség sok őszülőre vezethető vissza. A „mai emberiség” a „homo sapiens” törzsét jelenti. Nincs tehát szó a hominizáció egyéb fokairól: a neandervölgyi emberről, a pithecanthropusról vagy az australopithecusról. Ez annyit jelent: a monogenizmus nem zárja ki szükségképpen az u. n. „szukcesszív poligenizmus”-t. A tanítóhivatal intése egyedül a „homo sapiens” poligenetikus leszármazására vonatkozik. A mai antropologiai kutatások azonban egyöntetűen a sapiens-törzs poligenetikus leszármazásának irányába mutatnak. Bizonyos, hogy ezt nem egyszerűen azért teszik, hogy az Egyháznak ellentmondjanak, hanem komoly kutatási eredmények alapján. Ezzel szemben az antropológia kitart az embernek u. n. „monofiletikus” származása mellett, vagyis feltételezi, hogy a hominizáció egy genetikus értelemben vett homogén állatfajon belül történt (ez azt jelenti, hogy az emberiség nem származik fajilag egymástól különböző elődöktől). Röviden összefoglalva: minden jel arra mutat, hogy az embertan az emberiség faji egysége mellett foglal állást, hajlamos azonban arra, hogy a hominizáció kezdetét nem pontszerűen, hanem mint olyan eredményt tekintse, amely „számos egyeden keresztül” jött létre.

    Miért óvott azonban az egyház a poligenezistől? Mert (annakidején) a „poligenetikus perspektivában” az üdvtörténet egységét és mindenekelőtt az eredeti bűnnel kapcsolatos tanítást látta veszélyeztetve. Itt azonban a következőt kell megfontolnunk: a „Humani generis” enciklika nem állítja, hogy a poligenezis összeegyeztethetetlen az eredeti bűn katolikus értelemben vett tanával, csupán annak lehetőségét vitatja, hogy a kettőt összeegyeztethessük: „az ember nem látja be, hogyan”. (Ez egyike a tanítóhivatal legragyogóbb, de egyben legsemmitmondóbb kijelentéseinek.) A szöveg nem állítja sem azt, hogy később egy ilyen belátás lehetséges lesz-e, de azt sem, hogy ez minden időkre ki van zárva.

    Ha már most ideiglenes mérleget akarunk készíteni, megállapíthatjuk, hogy – egészében véve – az Egyház említett állásfoglalása a fejlődés kérdésében igen pozitív és békés atmoszférát teremtett a teológusok és természettudósok között. Ha pedig ez így van, kérdeznünk kell, hogyan lehetséges, hogy az Egyház ennyi ideig harcolt a fejlődés gondolata ellen. Válaszunk az, hogy a katolikus Egyház mint olyan, „hivatalosan” sohasem harcolt a fejlődéselmélet ellen (egyetlen okmány – a kölni tartományi zsinat egyik, l860-ban kelt „magyarázatá”-nak – kivételével, amelyet azonban ma senki sem vesz tekintetbe). Nemcsak XII. Pius óta, hanem mindig is szabad volt a katolikusoknak a fejlődéstant elfogadniuk. Egyes nagy egyházatyák (pl. Ireneusz, Nisszai Szt. Gergely vagy Ágoston) ténylegesen evolúcionisták voltak. Persze, nem a mai értelemben. A génmutáció és a kromoszómaváltozás jelenségeiről mit sem tudtak. Alapgondolatukban azonban már megtaláljuk a fejlődéstani kiindulópontot. Ágoston felfogása szerint pl. (amely igen modern és melyet csak mi tudunk teljes egészében megérteni) az idők kezdetén való teremtés azt jelenti: Isten kezdetben az összes energiák és lehetőségek sűrűsödését hívta létre, amelyben csírájában már minden megvolt, majd ezeket az energiákat szabadon engedte úgy, hogy saját törvényeik szerint hassanak tovább; ez a jövőtől terhes időbeli kezdet, meg alaktalanul ugyan, de már magában foglalja a létnek mindennemű formáját.

    Más természetesen a helyzet az egyes katolikusnál (s ez a protestánsokra is vonatkozik: az evolúció kérdésében nincs különbség), vagyis gyakorlatilag a legtöbb katolikus teológus- és filozófusnál, a mult század közétől egészen századunk huszas éveiig. Csak ekkor kezdődött meg a teológusok körében a vélemények átcsoportosítása. Evolucionizmussal kapcsolatos elutasító magatartásuknak elsősorban egy alapvető bizonytalanság volt az oka.

    Arra hivatkoztak, hogy a Szentírás tanúsága szószerint veendő. Közben hallgatólagosan feltételezték azt, hogy a Szentírás természettudományos ismeretet akar közvetíteni. Éppen ez nem igaz. A Biblia nem természettudományos tankönyv, hanem az üdvösségről szóló üzenet. Isten úgy szólt az emberekhez, hogy a konkrét ember meg is érthesse, vagyis az évszázadokkal ezelőtt élt keleti ember képes beszédében. Különbséget kell tehát tennünk az üdvösségről szóló üzenet és ennek az üzenetnek formája között, kijelentett igazság és annak közlési módja között, vagyis a között „amit” a Szentírás mond és a között, „ahogyan” mondja. Ha ezt nem tesszük, akkor a bibliai üzenetet nem „szószerintibb értelemben” vesszük, hanem egyszerűen félreértjük. Egy bibliai leírásnál tehát mindenekelőtt azt kell kérdeznünk, milyen irodalmi műfajhoz tartozik, hogy így a tartalmat a formától pontosan meg tudjuk különböztetni.

    Ha ezeket a követelményeket (Karl Rahner közelebbről is meghatározza őket írásaiban) behatóbban alkalmazzuk a Genezis két teremtéstörténetére, összefoglalóan azt mondhatjuk; ezek nem szemtanúk leírásai, nem az idők kezdetén történt teremtés eseményeiről készült „riportok”, csupán ezeknek ténylegességére vonatkozó kijelentések. Ha ez az alapvető elv helyes, akkor mindaz, amit a szerzők az idők kezdetével kapcsolatos reflexió segítségével valóban megismerhettek, a kijelentés tartalmához, mindaz, amit így nem ismerhettek meg, a kijelentés formájához sorolandó.

    Kiséreljük meg az imént felállított elvet a Genezisnek arra a részére alkalmazni, amely az embernek Isten által történt külön-teremtéséről szól. Azt olvassuk, hogy Isten agyagot vett a földből, belőle alakot formált úgy, ahogyan a fazekas agyagból mindenféle használati tárgyat gyúr, vette ezt az alakot és orrlyukaiba életet lehelt. „Így lett az ember élő lénnyé”. Ebben a képben hármas kijelentést ismerhetünk fel. Először: Isten az embert nem semmiből, hanem anyagilag a világtól függően teremti. Hogy milyen fajtájú ez – az „agyag” kifejezéssel illetett – anyagi függés, arról itt nincsen szó; ez az agyag éppúgy egy már meglévő, magasfejlettségű állati test is lehetett. Ami azonban itt teológiailag fontos, az az alapvető földhözkötöttség, az ember „beágyazottsága” a világba. – Másodszor: bár az ember ennyire bele van ágyazva a világba, mégis gyökeresen más, mint a többi teremtmény; Isten mintegy „sajátkezűleg” teremti, hogy partnerévé tegye; ezzel az embernek közvetlen Istenhez való viszonya jut kifejezésre. Ezt az Istenhez való kötöttséget azonban földhözkötöttségének állapotában kell megélnie és megvalósítania. – Harmadszor: ez a közvetlen kapcsolat Istennel, amely az embert minden más teremtménytől megkülönbözteti, abban leli magyarázatát, hogy az ember mintegy Isten leheletét hordozza magában, tehát szellemi, vagy más szóval: világot és állatot egyaránt felülmúló teremtmény. Földhözkötöttség, Istenhez kötöttség, szellemiség: ezek – úgy látszik – ennek a teremtéstörténetnek legfontosabb mondanivalói. Minden más a közlés módjához, az elképzelési sémához, a beöltöztetéshez tartozik: tehát a közlési tartalom a kulturkörhöz kötött elképzelések segítségével konkrétizálódik. Ezt a három lényegi tényt minden vallásos ember minden élethelyzetben megtapasztalhatja.

    Hasonló módon lehetne a világ kezdetére vonatkozó többi beszámolót is (a világ megteremtése, a hatnapos teremtés, az első asszonynak megteremtése Ádám oldalából, a paradicsomi ősállapot, az eredeti bűn elkövetése) megszabadítani irodalmi-elképzelési öltözéküktől és leredukálni közlései tartalmára. Csakhogy ez túl messzire vezetne. Egy azonban már most világos: az így felfogott teremtéstörténet semmiképpen sem mond ellent az evolúció természettudományos elméletének, – éppen ellenkezőleg!

    Ez a tapasztalat rejlik abban a szintézisben, amelyet Teilhard de Chardin alkotott a fejlődéselmélet és a keresztény hit kapcsolatáról.

    Teremtés és fejlődés nem ellentétes valóságok Teilhard de Chardin számára. A fejlődés konkrét struktúrája nem más, mint Isten teremtési aktusának az ember felé fordított része. A teremtés tehát nem kész világba dobja bele erővel a dolgokat, hanem az egyes alakzatokat hagyja felemelkedni és létrejönni a lét öléből. S ez a fejlődés egészen az emberig megy, sőt még azon túl is. Teilhard számára a kozmosz fejlődési folyamatot jelent, amely évmilliárdokon keresztül fokozatosan és mind előbbre tapogatózva, az anyagnak folytonos komplikálódása és bensőségesítése által éri el a beteljesülést. Olyan folyamat ez, amelyben az ember az élet totális erőfeszítésének egyenes vonalában fekszik.

    Az ember tehát – hangsúlyozza Teilhard – többé nem egy már tökéletes világnak változhatatlan középpontja, amint azt korábban hitte, hanem – amennyiben megtapasztalhatjuk – a világmindenség fejlődésének csúcspontjává lett, amely egy mindinkább növekvő szellemi bensőbbé-válás útján van. Az ember „az öntudatra ébredt fejlődés” – mondja Teilhard, Julian Huxley-t idézve, akivel teljesen egyetért e pontban. Az ember, a világ sorsát hordozza magában. A világmindenség életakarata zúg át rajta. Az ember maga azonban még nem tökéletes. Fejlődő lény. A hominizáció folyamata még nincs lezárva. Az ember még csak önkifejlésének elején áll. Olyan jövő előtt, amelyet tisztelni kell és mellyel nem lehet tréfálni. Az igazi emberséghez való hűség tehát a jövőhöz való hűséget is jelenti, a múlthoz és jelenhez való hűségen kívül. Az emberiségben már most megfigyelhető a fejlődés törekvésének ez a növekvése. Milyen jövő felé tart az emberiség? Teilhard így válaszol: minden erők összefogásának irányába.

    A világmindenség mint fejlődési egység mindinkább összetart, mindjobban kiéleződik, vagyis kúp alakját veszi fel. Az emberben a fejlődési folyamat véglegesen összeszűkül. A fejlődés az emberben – a szellemi felé való áttörésével – egyszersmindenkorra összesűrűsödött. Egy következetesen végiggondolt fejlődéstan fényénél a mai idők az emberiség történetének fordulópontjaként jelennek meg. Az egyedek kezdenek egymás felé sodródni. Szellemi kötések sűrű hálója szövődik köztük. Csoportok, egységek, népek és népcsaládok mind átlátszóbbakká lesznek egymás számára, mindig nyíltabbak, őszintébbek, mindinkább képesek az egymással való életre. Teilhard szerint egy planetáris „önmagáragyüremkedés” folyamatával állunk szemben, az emberiségnek mindent átfogó összefonódásával. Az embernek ezek a törekvései azonban nem veszélyeztethetik a személyiségnek elidegeníthetetlen értékeit. A kozmikus fejlődés legfőbb eredményét, az emberi személyt, nem szabad elnyomniok és totalitarizmusba vezetniök. Az emberiségnek tisztán jogi-politikai egyesülése nem elégítheti ki az emberi lélek mélyén ébredt vágyat az organikus egységre.

    A világmindenség végső törekvése tehát, amelynek az emberiségben kell végbemennie, egyedül az emberiségen belül nem történhetik meg. Teilhard de Chardin számára csak egy lehetőség marad nyitva: az emberiségnek olyasvalami által kell eggyé válnia, ami meghaladja az egész emberiséget, ami egyszersmind személyes lény és így minden ember számára biztosíthatja személyi egyediségét és ami ugyanakkor egyesíteni tudja az összes embereket is, vagyis – konkrét és egyedül igazi nevén nevezve – Istenen keresztül. „Nézetem szerint – mondja Teilhard – itt merül fel a fejlődést kutató tudomány számára Isten problémája; mert csak így tud ez a fejlődés továbbra is előrehaladni: Isten, a fejlődés gyűjtőpontja és feje.

    Ezzel azonban még nem mondtuk ki a Teilhard-i világértelmezésnek végső és tulajdonképpeni mondanivalóját. A világmindenség fejlődése nem egyszerűen a transzcendentális Isten, hanem az Istenember felé tart. Ha az emberiség a fejlődés utolsó nagy ugrását – az Istennel való egyesülést – meg akarja tenni, akkor az Isten és ember közötti abszolut transzcendencia űrét át kell hidalnia, akkor valakinek lennie kell, aki Isten is és ember is egyszerre, aki ugyanakkor olyan hatalmas is, hogy önmagába – önnön testébe – az egész emberiséget felveheti. A gyűjtőpont, a fejlődés Omega-pontja tehát az Istenember, aki feltámadott állapotban él, vagyis a legáthatóbb, pneumatikus nagyság; a megdicsőült Istenember, aki valóságának teljességét az eggyé-lett emberiségből építi fel. Ha ezt a világszemléletet néhány mondatban akarjuk összefoglalni, akkor nem tehetünk jobbat, mint hogy idézzük Teilhard egy kis írásának „Comment je crois” (Hogyan hiszek) kezdősorait: „Hiszem hogy a világmindenség fejlődés. Hiszem, hogy a fejlődés a szellem irányába tart. Hiszem, hogy a szellem a személyben teljesül ki. Hiszem, hogy a személy beteljesülése az egyetemes Krisztus.”

    Talán a legdöntőbb mindebben: Pierre Teilhard de Chardin-ben olyan ember áll előttünk, aki a világot ismét vallásos meghatódottsággal tudja szemlélni, aki Istennek új világ-közelségét érezte meg, mégpedig azt az Isten-közelséget, amely egyedül adatott meg az embernek, ti. Isten közelségét Jézus Krisztusban. Ez a tény nem fordítható többé visszájára. Ezzel a keresztény gondolkodáson belül olyan mozgalom indult meg, amely a világmindenséget krisztocentrikusan kezdi szemlélni. Ha később talán ki is tűnik, hogy Teilhard de Chardin gondolatai pontatlanok, túlhaladottak, sőt talán hibásak is, mégis ez az irányvonal fogja a jövő nemzedék keresztényeit, az „új ember”-t meghatározni. Világképünk változásának, amely Teilhard de Chardin-nél mutatkozik, mély és messzireható következményei lesznek. Az egész embert érinti ugyanis, ön- és világ-megértésével egyetemben, sőt ahhoz való viszonyát is, akit Istennek nevez.

    Technika

    Az új embertipust mindinkább a természettudomány fémjelzi. A tudós magatartása ma egész népeket befolyásol. A jövő embere egészen új viszonyban áll majd a technikával. „Tudományos szellem” hatja át, s ezt a szellemet teszi meg életstílusává. Lelke struktúráját elsősorban a technikai feladatok befolyásolják. Melyek most már ennek a technika és a tudomány által fémjelzett embernek fő jellemvonásai? A világot át akarja alakítani, vagy még inkább: most akarja megteremteni a világot tökéletes formájában.

    Ezért ennek az embernek első jellemvonása a célratörekvés. Mindig úgy érzi: feladatok előtt áll. Lelki magatartásának lényege a „célhozkötöttség”. Szellemét az ehhez szükséges tárgyra-irányítottság jellemzi. Ezzel egész sor más tulajdonsága is össze van kötve: szívósság, kitartás, koncentráció, lelkiismeretesség és önfegyelem. Teljesen „előretervezett” világban él. Magatartását a technikai anyag törvényei és jellege diktálja: lényegében tehát a mű kényszeríti rá. Ezzel egy másik alaptulajdonság is összefügg. Ez az új ember az „utasítás” embere.

    A kemény tárgyilagosság embere is. Szellemének egész figyelmével arra az „utasítás”-ra kell ügyelnie, amely a tárgy felől jön. A tárgy maga alakítja őt. És ezzel a tárggyal csak a legnagyobb figyelemmel, a szubjektív befolyások kikapcsolása árán találkozhat. Alapvető magatartása tehát az odafigyelés a „dolgokban rejlő valóság”-ra, egy bizonyos földi „áhitat”. Számára nincs „véletlen”. Csak a kemény tényekkel szabad számolnia.

    Ebben a magatartásban az újonnan létrejövő embernek egy másik tulajdonsága is felismerhetővé válik, ti. az önátadás. Szinte „ott kell hagynia” alanyiságát, önmagát „zárójelbe” kell tennie. Minden a sikerre irányul. A kész mű a döntő. A technikai-tudományos tevékenységben nem lehetséges semmiféle engedékenység, nincs alanyi engedmény, nincs kitérés. Az ismeretnek valóban a tárgyból kell fakadnia. Ilyen beállítottsággal az ember minden szeszély és önakarat veszélyétől védve van. Mindebből egy negyedik alaptulajdonság fakad: a józanság. Ez az ember sokkal kritikusabb, bizalmatlanabb, sőt szkeptikusabb mint az előző nemzedékek. Nem akar kalandokba bocsátkozni. Nem szabad kockáztatnia azt, amit sok-sok fáradsággal sikerült elérnie, felépítenie. Ez az embertípus tudja, hogy tudásával, fegyelmezettségével, szakemberi pontosságával új biztonságot nyújt az emberi társadalomnak. Csak cívódást, véleménykülönbséget, pontatlanságot és fecsegést vél felfedezni a társadalmi rendszerek egyéb területén: a szellemtudományokban, a politikában, a filozófiában, a vallásban. Társadalmi beállítottsága pátosz-, programm- és jelszónélküli. Számára az igazi társadalomalkotó erők: a józan világosság, a lényegre tekintés, az illúziók nélküli tárgyilagosság, a szigorú önfegyelem. Véleménye szerint csak ezek a tulajdonságok fogják a jövendő világot felépíteni és a jelent fenyegető káoszt megszüntetni. Az ilyen magatartású emberek tudtak pl. a Kennedy-adminisztrációban érvényre jutni, s alkották az amerikai elnök legszűkebb tanácsadói testületét.

    Az imént említett józansággal egy ötödik alaptulajdonság van egybekötve. A technikus-beállítottságú ember etikai magatartása szinte szélsőséges tárgyi fegyelemre alapul. Számára magátólértetődő, hogy bizonyos munkatervhez kell idomulnia. A munka maga, a munka célja hihetetlen alkalmazkodási készséget kíván. De ez a magatartás nem alávetettség és tulajdonképpen nem parancsvárás. Egy technikailag jól megszervezett üzemben nem lehet csak úgy parancsolgatni. A szó szoros értelmében itt nincs is olyan, aki parancsot elfogadjon: mindenkit a technikai feladat lényegéből fakadó tárgyi fegyelem irányít. Mindenkinek ugyanaz a méltóság jár ki. Minél bonyolultabb egy technikai feladat, annál nagyobb szükség van arra, hogy az egyes technikusok munkaközösséggé alakuljanak át. Mindenkinek a maga területén a legpontosabbat kell nyújtania, s a kész mű csak a közös munka eredményeként jöhet létre.

    Éppen ezért látjuk ennek az embernek hatodik alaptulajdonságát a közösségi érzésben. Technikus munkakör betöltésekor mindinkább alapvető követelményként jelentkezik a csoportokban és munkaközösségekben való együttdolgozás képessége. Ezáltal ma igen nagy fontosságú „szociológiai kiválasztódás” jön létre. A „nagy egyéniségek”, a „magányos nagyság emberé”-nek kora – úgy látszik – lejárt. A mű és a cél döntő, nem a szubjektív különlegesség és értékelés. Egység a tárgyilagosságban, a pátosz nélküli bajtársiasság, a közös mű előtérbehelyezése, a készség az elkötelezettségre és az egymásiránti türelem – ezek azok a magatartások, amelyek ma ebben a közösségi érzésben kialakulnak. S ez a munkában való közösség ma szinte az egész világot átfogja. A technikus-tudományos képzettségű ember már ma is közelebb áll egy más nemzetiségű és fajhoz tartozó technikushoz, mint pl. humanisztikus műveltségű szomszédjához. Egy világosan kirajzolódó vonzóerő mindinkább közelebb hozza egymáshoz az embereket. Ennek a vonzóerőnek nem áll útjában semmiféle áthághatatlan határ, nem ismer szociális, faji vagy vallási korlátokat.

    S ebben áll ennek az embernek hetedik alaptulajdonsága. Magatartása világot-átfogó, vagyis az egyetemességre irányul. Nemcsak egy planetáris egység, hanem valamiféle mindent átfogó „kozmikus rokonság” értelmében is. A technikai beállítottságú ember nem ismer a világon olyan területet, amely tilos volna számára: sem a világmindenség csillagmélységei, sem az anyagnak atomontúli világa, sem az embernek bio-pszichikus felépítése nem jelent korlátot számára. Sőt, ma már azon van, hogy a technikai átalakítás tudományát magára az emberre alkalmazza, hogy önmagát tegye meg terveinek tárgyává. A biológiai embertervezés legújabb kisérletei: a mesterséges megtermékenyítés, a pozitív és negatív eugenika, a nemek meghatározása a fejlődés embrionális stádiumában, emberi lénynek az anyaméhen kívüli tenyésztése, parthenogenezis, szervek és szövetek konzerválása egy későbbi átültetés céljából, az agysejteknek művi megsokszorosítása, az embernek a betegségek elleni immunizálása, a biológiai kor kiterjesztése. Az új ember egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy az öröklési anyag megromlását irányított kiválasztási módszerrel megakadályozza. Az ember egészségének megóvása és továbbfejlesztése csak a genetikus nívó emelésével érhető el.

    A tapasztalati biológia eredményei ma már lehetővé teszik, hogy az ember fizikai és pszichikai alkatát messzemenően megváltoztassuk. Más lehetőségek is vannak; ezek ugyan ma még nem valósíthatók meg, de elzárva sincsenek az ember elől örök időkre. Szükség van arra, hogy a keresztényeket az ilyen fejlődés előnyeire – és veszélyeire is – figyelmeztessük. Szabad reménykednünk, de sok okunk van az aggodalomra is. Az új ember a világot és saját magát is csak nyersanyagnak nézi, amelyből saját tervei szerint akar új világot és új embert alkotni.

    A világ nagysága feltárult előtte. Figyelmesen hallgatja az elrejtett nagyság szavát, amelynek magát odaszentelte. Hallgatagsága tehát nem más, mint összesűrített erejének kifejezése. Minden, ami kicsinyes és alacsony, kínos és mélységesen idegen számára. Vajon meddig viseli még el ez az ember azt a „kispolgári, kicsinyes és méltóság nélküli” Istent, akit eddig annyiszor megfestettünk neki?

    Ez az ember egy nagy feladat lenyűgöző élményéből meríti azt a reményt, amely teljesen lefoglalja lelkének benső alkatát. S ez volna a kilencedik tulajdonság, amellyel a mai „technikus” ember jellemzését be is szeretnők fejezni. Az új ember a jövő szolgája, az új föld kialakítója. Teljes egészében lefoglalja ennek a szolgálatnak az etosza. A technikai feladatvállalásban pátosz nélküli önzetlenség rejlik. A technikus ember tudja, hogy nem a maga számára dolgozik, hogy az általa létrehozott mű másokat fog majd szolgálni. Ebből a szolgálat-etoszból születik meg nagy bizakodása: „amit alkotok, valóban szolgál valamire”.

    Lehet, hogy sokak számára ez a jövő fenyegető jelleget ölt magára; a technikus kor új emberét azonban az az érzés tölti el, hogy valahogyan majdcsak megbírkózik ezekkel a veszélyekkel is, mint ahogyan minden más technikai feladatot meg tudott oldani. A természet törvényeinek hűséges megtartásával és a tökéletes technikai megvalósítással biztosra veszi alkotásának sikerét. S ezzel egy bizonyos higgadtság alakul ki benne, mint a világgal szemben elfoglalt magatartásának egyik alapvető tulajdonsága. Olyan ember szilárdsága, hűvös nyugalma és megrázkódtatás-nélkülisége ez, akinek ugyan a világ legveszélyesebb természeti erői vannak kiszolgáltatva, de aki tudja, hogy korlátok közé is tudja őket szorítani. Ebben az érzésben leli magyarázatát az a meggyőződése, hogy a világ „jó”, s hogy addig, amíg a világban található törvényszerűségekhez alkalmazkodunk és ezek szerint alakítjuk a jövőt, biztonságban vagyunk. Ez a meggyőződés az a pont, ahol az új ember a legmesszebbre hatol be a metafizika és a vallás világába.

    Az újonnan feltörekvő világérzésnek ez a – szükségszerűen hézagos – felvázolása semmiképpen sem rajzolja meg az ember „ideális” típusát. Ennek az embernek egyik-másik tulajdonsága idegenszerűen hat ránk, sőt úgy tűnik, egyikben-másikban teljesen elsikkad az emberi lényeg. Ugyanakkor azonban a kereszténynek ebben a technikai áttörésben Istennek a mi korunk számára adott kegyelmét kell látnia. A kegyelem pedig mindig megvalósítandó feladatot is jelent.

    Úgy tűnik, hogy az újonnan létrejövő embertípus abban látja életének célját, hogy átalakítsa, átformálja a világot, sőt, hogy megteremtse ezt a világot a maga végleges formájában. Mindenütt azt látja, hogy a világ tökéletlen bár, de tökéletesíthető. Meg akarja szelidíteni a kozmoszt és így egy fenyegetően ránknehezedő világban otthont és hazát akar teremteni, meg akarja „nyitni” a világot, alávetni az emberiségnek; olyan világot óhajt teremteni, amely az embernek lehetővé teszi, hogy új ember legyen, hogy a világot olyan hellyé alakítsa át, ahol lehetséges lesz majd emberi módon élni. S ez, nemcsak emberi feladat: megfelel Isten szándékainak is.

    A filippiekhez küldött levélben Szent Pál így írja le a keresztények várakozását: „Onnan várjuk az Üdvözítőt is: az Úr Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez”. A Jelenések Könyvének végén pedig Krisztus így szól: „Íme, mindeneket megújítok”. Az üdvösségtörténet végén tehát egy teljesen megváltozott világ, Krisztus teljessége áll: az emberi lényekből felépített és a megdicsőült világtól körülvett Krisztus. Az egyházatyák fáradhatatlanul írják le ezt az átalakulást, átformálást, a mi világunk átváltozását és megújítását. Milyen viszonyban áll most már a világnak végső átalakulása – a mennyország, vagyis az Isten-közvetlenség világa – a mai univerzummal, melynek átalakításán az ember éppen fáradozik?

    A teremtés és az átváltozás Isten számára egyetlen egészet jelent. A véglegesen megteremtett világ egyben az átalakított világ is. A „mindeneket megújító Krisztus” nem dobja el magától kezünk alkotásait, hanem megfényesítve a véglegesség szférájába emeli őket. Az „új ember” tehát különösen közel érezheti magát Krisztushoz. Eszköz Isten kezében, a világ átalakításának nagy művében. Ezt megtapasztalni, vagyis megérezni földi alkotásaink isteni-végső dimenzióit: ez a mai idők nagy kegyelme!

    Forrás: Szolgálat, 1969.