Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    B. A reménység

    V. Nehézségek Jézus feltámadásánál (127-154. oldalak)

    1. Apokrifok

    Egy dolog bizonyos: Jézus halála nem tetszhalál volt, hanem riasztóan valóságos, borzalmas halál volt - embertől és Istentől elhagyatva.

    (Óriási dolognak tartom ezt az első mondatot. Mert mondanivalója elején kijelenti, hogy vannak dolgok, amelyekben előzetesen meg kell állapodnunk ahhoz, hogy a továbbiakban LOGOSZ-értékű kijelentéseket tehessünk. Sem Anton Mayer, sem Karl Herbst nem teszi meg ezt mondanivalója elején, legalább is az ismertető nem tudósít bennünket róla. Pedig tisztább lenne a kép, ha ezt megtették volna. Nemcsak ezért, de egyébként is fontosnak tartom, hogy a kijelentések mellett és ellene felhozható érveket mondjuk el egymásnak nyíltan. Sajnos én nem vagyok képes tanulmányban megfogalmazni véleményemet. De van véleményem, és ezt jól fejezi ki ez a most közreadott szöveg, amire véletlenül találtam rá. Krammékon keresztül Franz Moritz küldte Bulányi Gyurkának Münnerstadtból néhány héttel ezelőtt. Az előfeltétel (axióma) igaz voltát, valóságnak megfelelőségét az axiomatika törvényeinek megfelelően nem vizsgálom. Ebben meg kell állapodnunk egymással. Ha nem jön létre megállapodás, akkor LOGOSZ értelemben nincs értelme semmi további szövegelésnek! Ezt mindnyájunknak tudomásul kell vennünk! A Ford.)

    Az ilyen halál valóságát teológiailag is komolyan kell venni. Halálával minden végetért? Ezt a kérdést tettük fel az előző előadás végén.

      (A kivégzettek zsidó szokás szerinti elföldelésétől a keresztrefeszítettet megkímélték. Római szokás szerint a holttestet kiadhatták a barátoknak vagy rokonoknak. A tudósítás szerint tanítvány nem, csak egyetlen szimpatizáns, a csak ebben a jelenetben szereplő Arimateai József tanácstag, aki látszat szerint később sem lesz tagja a közösségnek, temetteti el a holttestet a maga magánsírjába. Csak néhány asszony a tanú. Már Márk kiemelte, hogy a halál beálltát hivatalosan is megállapították. És nemcsak ő, hanem a Pál által áthagyományozott régi hitvallás is hangsúlyozza a sírbahelyezés tényét, amit nem lehet kétségbevonni. De amilyen nagy volt a vallásos érdeklődés abban az időben a zsidó mártírok és próféták sírjai iránt, érdekes módon a názáreti Jézus sírja körül nem került sor ilyen kultuszra.

      Jézus halálával mindennek vége lett? Valóban mindennek vége lett? A következő előadásnak lesz feladata, hogy e ilyen halállal kapcsolatban a feltámadásról és az örök életről folytatott szóbeszédre teológiai választ adjon. 126.old.)

    Ha nem akarjuk igazolni Feuerbach kivetítési gyanúját, úgy a legnagyobb gondossággal kell választ adnunk erre a kérdésre. Nem hiába adtam ennek a fejezetnek azt a címet, hogy ,,Nehézségek...'', és nem ,,Hit a...''. Amennyiben a 20. század embereként nem csak fél szívvel és rossz lelkiismerettel, hanem becsületesen és meggyőződéssel akarunk hinni olyasmiben, mint a feltámadás, akkor a hit és hitetlenség ilyen nehézségeit élesen és előítéletmentesen kell szemügyre vennünk.

    Ezeket a nehézségeket nem kritikus teológusok találták ki, amint azt a mai teológia ártatlan és néha rosszindulatú teológusai gyakran gondolják. A nehézségek nem csak magában a tárgyban találhatók, hanem, és mindenekelőtt a róluk írott tudósításokban, az ősforrásokban, a hitelesnek tartott alapokmányokban. Legalább kétszáz év óta a klasszikus német irodalom éles eszű vitázója, Gotthold Ephraim Lessing az egyre zavarosabb nyilvánosság számára kiszolgáltatta a felvilágosodás akkor már elhalt hamburgi terjesztőjének, Hermann Samuel Reimarusnak (+ 1768) ,,Fragmenten eines Ungenannten'' (Egy névtelen töredékei) című írását, s azóta a keresztény teológia minden problémáját új szemlélet alapján kell tár alni. Hogyan állunk az Újszövetség feltámadásról közölt tudósításainak hitre-, hitelreméltóságával? Reimarus alapproblémája, amit mindenekelőtt a Töredékek ,,Jézus és tanítványainak céljáról'', valamint ,,A feltámadás történetéről'' fejezeteiben fejt ki, így hangzik: Jézus feltámadásában már csak azért sem lehet hinni, mert az evangéliumok erről szóló tudósításai ellenmondanak egymásnak. Lessing a maga Duplikájában (1778) saját tételét állítja szembe ezzel: ,,Ezzel szemben állítom Jézus feltámadása igaz lehet a maga tényei szerint, noha már az evangélisták tudósításai ellentmondóak.''[1] Dehát biztos ez így? Eddigi megfontolásaink - különösképp az a tény, hogy a zsidó Ószövetségben nem fordul elő a halottak feltámadása, és hogy a feltámadás gondolata csak későn, a Krisztus előtti 2. század apokaliptikájában lép fel először - azt se)tetik, hogy a feltámasztás és feltámadás kérdéseinél nem egyszerűen a történelemtől független ,,örök igazságok'' egyikéről van szó. Ezért tehát nem takaríthatjuk meg a fáradságot, hogy előzetesen különbséget tegyünk a valódi és nem valódi, a kánoni és apokrif források között.

    Feltámadás vagy feltámasztás? Amint már jeleztem - anélkül, hogy kizárnám a ,,feltámadás''-t - az Újszövetséggel összhangban általában a feltámasztás kifejezést részesítem előnyben, kifejezendő azt, hogy az írások szerint itt nem Jézus önálló tettéről van szó, hanem Istennek magának Jézuson, a megfeszítetten, meghalton és eltemetetten végrehajtott művéről. Csak mint az (Isten, az ő Atyja) által feltámasztott Jézus lesz (maga) a feltámadott.

    Jézus feltámasztása egyáltalán nem másodlagos kérdés az Újszövetségben, amint az összes többi lehet másodlagos. Hogy Jézus Betlehemben vagy Názáretben született, hogy egyszer, vagy többször volt Jeruzsálemben, hogy tett-e csodákat, s milyeneket: ezek mind másodlagos kérdések, ezeken semmi döntő nem múlik. Azonban, hogy Jézust életre támasztották-e vagy sem, ezen nagyon sok múlik, mondhatnánk majdnem minden. Éspedig nem személyes krisztushitünk igazságát illetően, amely Pál szerint Jézus feltámadása nélkül üres és semmitmondó.[2] Hanem ezen túlmenően a kereszténység keletkezése történelmi talányának megoldása szempontjából. Fel kell tennünk a kérdést. Miképp kerülhetett sor ennek az üzenetnek és közösségnek a robbanásszerű terjedésére a teljes kudarc és szégyenletes halál után, amely éppen a kereszt bitójára felfüggesztett szégyene jegyében jött létre - olyan elképesztően másként, mint a fokozatos, csendes terjedése a sikeres és bölcs Buddha és Kun-fu-tse tanainak, annyira egészen másképp, mint a győzelmes próféta és hadvezér Mohamed tanításának mindenfelé messze erőszakos terjesztése...

    Valóban, miképp került sor a nagy fordulatra? Ebben minden rendelkezésünkre álló tanú megegyezik: A fordulat annak révén következett be, amit közönségesen a ,,Húsvét'' szóval jeleznek, amelynek etimológiája megoldatlan (Jacob Grimm az ,,Ostern''/,,Easter'' szót Bedara hivatkozva Ostara germán istennőre, illetve egy germán tavaszi ünnepre vezette vissza). Sőt még azt is mondhatjuk: Mindazok nélkül, amik a keresztény ,,Húsvét'' szó mögött rejlenek, valószínűleg egyetlen szót sem tudnánk erről a názáreti Jézusról, aki maga semmit sem írt, és semmit sem íratott le. Jézus tevékenységének történetét, amely katasztrofális végű szenvedéstörténetbe fulladt, aligha jegyezték volna fel a világtörténelem annaleszeibe, ha nem történt volna meg az, amit a Húsvét történetének mondunk, ami persze azt a tevékenység- és szenvedéstörténetet is egészen más fényben világítja meg. Azonban - itt már jelentkeznek a súlyos nehézségek: mi rejlik a ,,Húsvét'' szó mögött, mi történt ezen az első Húsvéton?

    Bizonyos e házi húsvéti szövegek, énekek, prédikációk, de szertartások és képek is - közöttük Matthias Grünewald mesteri feltámadás ábrázolása az ,,Isenheimi oltáron'' - magának a feltámasztásnak a folyamatát mutatják be egészen közvetlenül. Egy holttest csodálatos módon ismét életre kel, kilép a sírból és a mennybe megy. A feltámasztás folyamatának rendelkezésünkre álló legrégibb leírása így hangzik: ,,Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és látták a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától félre hengeredett, a sír feltárult és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, mert ők is ott voltak őrizni. És mialatt még mesélték, amit láttak, ismét látták, amint három férfi jön ki a sírból, kettő elölről támogatja a harmadikat és követi őket egy kereszt, a kettőnek a feje az égig ért, de akit támogattak, annak feje felülmúlta az egeket. és hang hallatszott az égből, amely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' És a válasz hangzott a kereszttől: 'Igen!' Ekkor ők azon tanácskoztak, elmenjenek-e Pilátushoz elmondani a dolgokat.''[3]

    Érdekes elbeszélés? Forrása a Péter evangéliuma, amelyről Konstantin császár udvari püspöke és történetírója, Euszebiosz tudósít a 4. században; amelyet Szerapion püspök a 2 és 3. század fordulóján még szószerint ismert. Ez egy hosszabb töredékben újra ismertté vált egy pergamen kézirat révén, amelyet Felsó-Egyiptomban Akhmimnál egy sírban fedeztek fel 1866/67 telén. Ebből két dolog látható be:

    Először: Jézus feltámasztásának ez a csak szúk körben elterjedt első leírása, amint azt már Szerapion püspök is kitalálta, nem Péter apostoltól származik, hanem egy a 2. században élt ismeretlen szerzőtől, aki ezt valószínűleg 150-ben írhatta Kr.u., tehát kereken 120 évvel Jézus halála után.

    Másodszor: A régi egyház ezt sohasem fogadta el ,,valódi'', kánoni evangéliumként, hanem mindig ,,nem valódi''-nak, apokrif evangéliumnak tekintette, és felolvasását kizárta az istentiszteletekről. Éppen ezért maradt ismeretlen széles körben.

    És ebben igazuk volt. Ugyanis ez a Péter evangéliuma az evangéliumian egyszerű nyelvezete ellenére lényegesen eltér a ,,valódi'' evagéliumoktól, különösképp a feltámasztás témájában. Miért? Nemcsak azért, mert fantasztikus dolgokkal díszített: a kővel, amely magától félregördül; a két angyallal és Jézussal, akik kozmikus óriássá lesznek; a kereszttel, amely magától menni, sőt beszélni képes. Hanem mindenekelőtt azért, mert naiv dramatikával legendás részletek segítségével magát a feltámasztást írja le olyan folyamatként, amely a teljes nyilvánosság előtt, az egész római és zsidó őrség számára láthatóan, tehát mintegy rendőrségi jegyzőkönyv szerint zajlott le.

    Egészen mások a ,,valódi'', kánoni írások. Sosem Jézus feltámasztását magát írják le, hanem csak azt, ami a hívő tanúk számára a feltámasztás után bekövetkezett. Ennyiben a Péter evangéliumát, bármennyire is csak 150 körül keletkezett, helyesen mondhatjuk a feltámasztási folyamat legrégibb leírásának. Azonban az egész Újszövetségben senki sem állítja magáról, hogy magának a feltámasztás folyamatának tanúja lenne. A szinoptikusoknál bármenynyire is szerepelnek tudósítások angyaljelenségekről a sírnál, maga a feltámasztás folyamata e jelenségeket megelőzi és nem tárgya a leírásnak. Azaz: a valódi evangéliumok szerint a feltámasztásnál senki sem volt jelen, és a későbbi megjelenések nem a tágabb nyilvánossá nak szóltak, hanem a Jézus kíséretéhez tartozó néhány nőre és tanítványra korlátozódtak.

    Ezért összehasonlítás céljából:

    2. Az elismert tanúk

    Hallgassuk meg ellentétként a legidősebb evangélistának, Márknak megdöbbentően rövid húsvéti elbeszélését, amely valószínűleg egy évszázaddal korábban keletkezett, mint a Péter evangéliuma, aki hozzávetőleg 70 körül a következő történetet írta le, amelyből nyilvánvalóan kihagyta magát a feltámasztást: ,,Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária,,Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak és elmentek, hogy bebalzsamozzák Jézust. A hét első napján kora reggel, napkeltekor kimentek a sírhoz. Egymás között így beszélgettek: 'Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?' De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, jóllehet igen nagy volt. Amint bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút látta amint ott ült. Megrémültek. De az megszólította őket: 'Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt a hely ahová tették! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek.' Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.''[4]

    Ezzel fejeződik be - elég megdöbbentően - Márk evangéliuma. Márk evangéliumának egy esetleges elveszett másik befejezésére vonatkozó találgatásoknak nincs értelme. Az eredeti Márk evangéliumból ami a feltámasztást illetően rendelkezésünkre áll, az ez a nyolc vers, és ez elegendő a Péter evangéliumával történő összehasonlításhoz, hogy világossá tegye, miszerint minden, ami itt történik, az a feltámasztás után zajlik le. Márk csak a feltámasztásról tesz tanúságot, pontosabban: a feltámasztás örömhírét hirdeti. Ez pedig nem megdöbbenést és ,,húsvéti'' örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást'': ,,Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.'' Lehet, hogy egyházi fülek számára ez is idegenül hangzik; ugyanis évszázadokon keresztül legalábbis a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, amivel az egész evangélium befejeződik, egy szerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Ezen túlmenően figyelembe kell venni: mindez csak kevés tanú előtt történik, először egy olyan kétséges csoport előtt, mint amilyen tanúk abban a korban asszonyok lehettek. Az egyetlen név, amelyet a késői evangéliumok is egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária (Máriáról, Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben). A magdalai Mária a késői János evangélium szerint is az egyetlen, aki vasárnap reggel - kegyességből, hogy megkenje Jézust - kiment a sírhoz.

    Hogy az újszövetségi evangéliumok ezen tartózkodó felfogása Jézus feltámasztásáról vajon nem éppen bizalmat ébreszt azok megbízhatósága iránt? Vagy éppen megfordítva, a túlzások és a demonstráció vágyának érdeke, amely az apokrifeket jellemzi, nem inkább hiteltelenné teszik a közléseket? Az újszövetségi húsvéti tanúság tevők mindenesetre nem a feltámasztás folyamatának, hanem a feltámasztott mint személy tanúi akarnak lenni.

    Jól jegyezzük meg, tanúságtételekről, és nem egy szerűen tudósításokról van szó. A húsvéti történetek egyike sem pártatlan megfigyelők dokumentációs jellegű tudósítása, hanem ezek hívő, Jézus pártját fogó rendkívül érdekelt és elkötelezett tanúk. A szövegek tehát kevésbé történelmi, mint inkább teológiai dokumentumok, nem jegyzőkönyvek vagy krónikák, hanem a hit tanúságtételei. A húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt kezdettől fogva meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is - - amely tényállás mindenesetre eleve elképesztő módon akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag persze nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti törtértek alapján kell rákérdezni, hogy azokban fel lehessen fedezni az eredeti Húsvét üzenetét.[5]

    3. Fejlődések és bonyolódások

    A húsvéti tudósítások pontos elemzése valóban feloldhatatlan megnemegyezéseket és ellentmondásokat mutat a hagyományban. Persze újra és újra megkísérelték, hogy összhangot teremtő kombinációk segítségével megalkossák az egységes hagyományt. Az egyöntetűség hiányzik először röviden összefoglalva, 1. az érintett személyek tekintetében: Péter, a magdalai Mária és a másik Mária, a tanítványok, az apostolok, a Tizenkettő, az emmauszi tanítványok, 500 testvér, Jakab, Pál; 2. az események helyszíne tekintetében: Galilea (egy hegy ott, a Tibériás tó) vagy Jeruzsálem (Jézus sírjánál, valami gyülekezési helyen); 3. egyáltalán az események lezajlása tekintetében: Húsvét vasárnap reggelén és estéjén, nyolc nappal és negyven nappal később. Az összhang megteremtése mindenütt lehetetlennek bizonyul, ha az ember nem hajlandó megalkudni a szövegek megváltoztatásával és a különbségek jelentéktelenné tételével.

    De az ősegyházban nyilvánvalóan nem volt szükség és nem is akartak egységes sémát, megvoltak az evangéliumok lapos harmóniája nélkül, sőt egyáltalán nem volt igényük a Feltámasztott életrajzára! Hogy az újszövetségi szerzők semmiféle teljesség, meghatározott sorrend, sem a különböző tudósítások történeti-kritikai felülvizsgálata iránt egyáltalán nem mutattak érdeklődést, világossá teszi, hogy az egyes elbeszéléseknél mennyire különbőző dolgok állnak az előtérben. Először is Márknál a tanítványok ehívása és elküldése; aztán Lukácsnál és Jánosnál egyre inkább az, hogy a Feltámasztott valóban azonos a Húsvét előtti Jézussal.

    A hagyományanyag bővítő alakításának ezt a tendenciáját az evangéliumokban nem szabad elhallgatni. Az értelmezés számára ez fontos: Márk evangéliuma mint legidősebb (70 körül írták meg) amint láttuk, még megdöbbentően szűkszavú. A két Márk utáni evangélium azonban, Máté és Lukács nagyevangéliumai - részben hitvédelmi okok miatt - jelentős változtatásokat és bővítéseket mutatnak. Egy újszövetségi ,,szinopszisban'' (együttlátásban), amelyben a feltámasztás[6] evangéliumi alapszövegei egymás mellett jelennek meg, mindezt a laikus is észreveheti. Máté Jézusnak magának az asszonyok előtti megjelenésével elbeszélő módon összefüggést állít fel a jeruzsálemi sírnál történt események és a galileai megjelenés között. Nála új dolog: először a földrengés; aztán a sírőrség története, valamint az angyal és Jézus megbízatásának végrehajtása, hogy menjenek Galileába; végül a megjelenés a ,,Tizenegy előtt a galileai hegyen, ahol missziós és keresztelési parancsot ad. - Lukács viszont rövid úton törli a megbízatást, hogy menjenek Galileába. Elhallgatja a galileai megjelenést, és az egész húsvéti eseményanyagot helyileg és időben a számára teológiailag és egy házi szempontból döntő fontosságú egyházi központra, Jeruzsálemre összpontosítja. O hozzáfűzi még: az emmauszi tanítványok művészileg megformált elbeszélését, a Tizenegy előtti megjelenést, Jeruzsálemben, egy rövid búcsúbeszédet és egy rövid tudósítást Jézus mennybemeneteléről, amely egyedül Lukácsnál található, és amit aztán ismét felvesz a lukácsi Apostolok Cselekedeteibe, és ott jelentősen kibővíti.

    Emellett a későbbi evangéliumokban néhány dolgot, amely időközben egyházi gyakorlattá vált, a Feltámasztott hatására és megbízására vezetnek vissza: a pogánymissziót és keresztelést Máténál; a kenyértörést (amely az emmauszi jelenetben minden olvasóban az utolsó vacsora képét kellett felidézze) Lukácsnál; Péter helyzetét és a bűnbocsátás teljhatalmát (minden hívő számára) Jánosnál. Márknál és Máténál egy angyal jelenik meg, Lukácsnál és Jánosnál kettő.

    János igencsak késői evangéliuma, amit sejthetően 100 körül írtak le, minden lukácsi érintkezési pontja mellett szintén tartalmaz új elemeket és motívumokat. A beszélgetés magdalai Máriával, Péter és a meg nem nevezett szeretett tanítvány versenyfutása a sírhoz, a húsvétesti összejövetel a jeruzsálemi teremben a Szentlélek közlésével, a hitetlen Tamás története az itt erőteljesen kifejtett kételkedés motívumával. Később hozzáfűzték még, ismét az azonosságélmény szolgálata érdekében, szinte egész utófejezetként a Genezáret tó melletti megjelenést a csodálatos halfogással és Péter külön feladatával a nyáj legeltetését illetően. Itt újul ki a konkurencia motívuma Péter, aki számára igazolódik az első megjelenés és az elsőbbség, és a szeretett tanítvány között, akit a negyedik evangélium nyilvánvalóan a hagyomány tulajdonképpeni garantálójaként ábrázol.

    Egészében véve ez a Húsvét hagyományának rendkívül összetett fejlődését mutatja! Azonban igen fontos dolog olvasható ki belőle: történetileg tekintve a húsvéthit legnagyobb valószínűség szerint Galieában keletkezhetett, ahol Jézus követői a menekülés után ismét összegyűltek, hogy aztán Jeruzsálembe húzódjanak fel a felemelt Emberfia újrajövetelét várva. A Húsvét üzenetének többszörös bővítései, eltolódásai és alakításai szám szerint kifejezve: Márknál 8 vers és Jánosnál 54 vers olyan, amely a leírt forrásviszonyok következtében eleve nem tarthat igényt történetiségre, hanem messzemenően legenda-jellegű lehet. A tudósítások különbözőségét a közösségek, a hagyományt átadók és szerkesztők különbözősége és teológiai sajátosságai magyarázzák.

    Az ilyen összetett anyag láttán az ember természetesen felteszi a kérdést: mi a döntő az ellentmondó kijelentésekben és elképzelésekben, képekben, kiszínezésekben és legendákban? Sőt, néhányunk számára még az a kérdés is felvetődhet: vajon ezek a húsvéti történetek nem puszta legendák csupán? Válasz: nem, abban az értelemben bizonyosan nem, hogy itt minden csupán jámbor kitalálás lenne! Abban az értelemben azonban igen, hogy a húsvéti történetek minden időhöz kötött formájukkal és tartalmukkal a Feltámasztott új életének valóságát, annak szemléltetését, konkretizálását és védelmét akarják szolgálni. Ami a hagyományos neveltetésűek számára először aggasztóan hat, közelebbi vizsgálat után egyenesen felszabadító lehet: a Húsvét üzenete nem a húsvéti történetek itt leírt részleteivel azonos! Épp úgy, amint a bibliai teremtés üzenete sem azonos a teremtő Isten hat napos munkája bibliai elbeszélésének részleteivel! Hihetek a Húsvét valóságában anélkül, hogy szószerint kellene igaznak tartanom a húsvéti történetek valamennyiét. Még egyszer: nem rendőrségi kihallgatásokról, hanem (a hirdetés szolgálatában egyre jobban kialakított) hívő tanúságtételekről. Ennek a felismerésnek a következménye pedig: elkerülhetetlen az összpontosítás a Húsvét üzenetének lényegére! Hogy ezt még világosabban lássuk, vissza kell nyúlnunk a legidősebb feltámasztási tanúságtételre, amely persze csupán négy mondatból áll.

    4. A legidősebb húsvéti tanúságtétel

    A legidősebb húsvéti tanúságtétel nem az evangéliumokban található. A páli levelekben van, amelyek bizony egy egész generációval idősebbek még magánál a Márk-evangéliumnál is ezek jelentik egyáltalán az egész Újszövetség legidősebb dokumentumait.

    Ugyanis már 55/56-ban írt Pál apostol a kis-ázsiai Efezusból az általa alapított közösségnek Korintusba. És ebben az első Korintusi levélben a tizenötödik fejezetben van az a legidősebb húsvéti tanúságtétel, amelyet Pál a korinthusi közösségnek ,,áthagyományozott'' annak alapításakor, amit azonban maga is ,,kapott'', és amely a nyelv, a hitelesség és a személyek köre tekintetében valószínűleg a jeruzsálemi ősközösségt81 származik. A tanúságtétel mindenesetre a 35 és 45 közötti évekből való, amikor Pál - hamarosan Jézus halála után - keresztény és misszionárius lett. Pál idézi ezt a hitvallást és kiegészíti azt a feltámasztás tanúinak a kortársak számára ellenőrizhető listájával, akiknek a Feltámasztott ,,megmutatta magát'', akiknek ,,megjelent'' és ,,kinyilatkoztatta magát'', akikkel tehát - bármi módon is - találkozott, és akiknek a többsége az 55/56-os években életben volt és meg lehetett kérdezni őket. Ez a szöveg így hangzik - és itt is meg lehet határozni az eltéréseket nemcsak az apokrif Péter- evangéliumhoz, hanem a kánoni evangéliumi elbeszélésekhez képest is:

      ,,Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam:
          Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint,
          és eltemették.
          Harmadnap feltámaszttatott ismét az Írás szerint,
          és megjelent Péternek, majd a Tizenkettőnek.
      Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg; ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy ,,elvetéltnek'', megjelent nekem is.''[7]

    A legidősebb húsvéti tanúságtétel és a későbbi húsvéti történetek közötti eltérések nyilvánvalók:

    • Az evangélisták feltámadási elbeszélései fokozatosan alakulnak ki mint tudósítások, és egymás közt jelentős eltéréseket mutatnak. Ez a legidősebb húsvéti tanúságtétel jegyzőkönyvszerűen szűkszavú.
    • Az evangélisták húsvéti történeteinek jelentős tendenciája a legendaszerű kiszínezés (a hallgatók megdöbbentését szolgáló elbeszélések). Pál tanúsága ismeretközlő jellegű, lehet, hogy katekizmusszerű összefoglalás, és a katekizmus fejből megtanulását szolgálta.
    • Az evangélisták a húsvéti üzenet megvilágítása céljából hangsúlyt tesznek az üres sírra. Ezzel szemben Pál (amint a többi újszövetségi írások is) egyáltalán nem tesz említést az üres sírról. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus mint élő ember találkozott tanítványaival.

    És amíg a sírról szóló történeteknek nincs közvetlen tanúi a, Pál a leveleiben (évtizedekkel megelőzve az evangéliumokat) maga különféle kijelentéseket tesz, amelyek a Feltámasztott ,,megjelenéseiről'', ,,kinyilatkoztatásairól'' tudósítanak.

    Nem az üres sír, hanem a ,,megjelenések'' és ,,kinyilatkoztatások'' révén jutottak el Jézus tanítványai ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásában az örök életre. Ezek lehettek objektív vagy szubjektív látomások vagy hallomások, mindenesetre felhívások voltak a hirdetésre hasonlóan azokhoz, amelyek a prófétákat indították. - Ezért a vita az üres sírról hamis vita. A teológiai tárgyalás révén az alábbiak tisztázódtak: ma senki számára sem igazolható történetileg az üres sír. Kritikus egzegéták is számolnak azzal a lehetőséggel, hogy a sír üres lehetett. De mit bizonyít ez? Önmagában véve egy üres sír még nem bizonyítja a feltámasztást! Sokféle a bizonyítottság elleni nyilatkozatok fajtája, és már az evangélisták is tudósítanak bizonyos ,,lehetőségekről'' - persze a zsidók tendenciózus híreszteléseinek elhárítása céljából: azaz a tanítványok csalnak, a hullát ellopták, összecserélték, tetszhalál. Vagyis az üres sír magában nem mond többet, sem kevesebbet, minthogy: ,,Nincs itt.'' Art már kifejezetten külön kell hozzátenni, ami korántsem magától értetődő: ,,Feltámadt.'' És éppen ez az, amit az üres sír előzetes jelzése nélkül is el lehet mondani. Ugyanis bármiképp is gondolkodjék az ember az üres sír történetiségéről: sem Jézusé, sem a mi feltámasztásunk nem függ semmiféle üres sírtól. Egy hulla újraélesztése nem előfeltétele az örök életre történő feltámasztásnak. Így tehát Pál számára is nem az általa nem is említett üres sír, hanem az élő Jézus bizonyítéka a döntő a maga hirdetéséhez (és a többi újszövetségi levélhez). Az újszövetségi hit tehát nem az üres sírra hivatkozik, hanem magával az élő Jézussal történő találkozásra: ,,Miért keresitek az élőt a holtak között?''[8]

    Vagyis tehát a feltámasztás nem történelmi esemény? A pontos válasz így hangzik: nem, nem történelmi, de ennek ellenére valóságos esemény! Mit jelent ez?

    A nem történelmi esemény a következőt jelenti: a ,,feltámadt harmadnapon'' kiegészítés nem annyira történelmi, hanem teológiai adat: ,,három'' - nagyon gyakran képletes jelentőségű szám (például Jónás próféta három napig volt a hal gyomrában)[9]. Ezt nem naptár szerint, hanem ,,szent számként'' kell értelmezni. Olyanként, mint az üdvösség napjaként értelmezett adat, mint az idézett Ozeás ige a felegyenesítésről a harmadik napon. Amennyiben arról van szó, hogy Isten téren és időn túli örök életébe lehet bemenni, úgy ez az életforma a történelmi kutatás eszközeivel és módszereivel nem írható le. A feltámasztás nem téridős tett. A feltámasztás nem csupán a természeti törvényeket áttörő, a világon belül tudomásul vehető csodatettet jelent, nem valami helyileg és időben meghatározható természetfeletti beavatkozást a téridő világába. Itt semmit sem lehet lefényképezni és lejegyezni. ,,Történetileg rögzíthető Jézus halála, majd aztán a tanítványok húsvéri hite és hirdetett üzenete. A történész csak Jézus haláláig és a tanítványok hitéig képes előrehatolni, e két nyilvános eseményig. Magát a feltámasztást azonban - ez nem nyilvános esemény - nem lehet rögzíteni, objektívvé tenni. A történelem tudománya számára itt kereteit meghaladó kérdést tesznek fel, hiszen az a kémiai, biológiai, pszichológiai, szociológiai és teológiai tudományokhoz hasonlóan a sokoldalú valóságnak mindig csak egyetlen szeletét ragadja meg. És ez teljes mértékben összhangban van magának a történettudománynak önértelmezésével, mert az összhangban saját előfeltevéseivel éppen azt a valóságot zárja ki tudatosan és módszeresen, amely egyedül tehető kérdésbe a feltámasztás és beteljesítés, valamint jöhet szóba a teremtés és gondviselés témájában: ugyanis Isten valóságosságáról van szó, vagyis létezik-e Isten!

    Tehát nem történelmi, hanem valóságos eseményről van szó, azaz: éppen mivel a feltámasztásban Isten cselekvéséről van szó, nem valami fiktív, vagy elképzelt, hanem a legmélyebb értelemben valóságos esemény az amiről beszélünk. Persze csak azok számára, akik nem közömbösen akarják szemlélni a dolgokat, hanem hittel. Ami történik, szétrobbantja és meghaladja a történelem korlátait. Transzcendens történésről van szó, amely az emberi halálból Isten mindent átfogó dimenziójába vezet. A feltámasztás valami teljesen új létmódra vonatkozik, az öröklét egészen más dimenziójára, amit csak képletesen lehet körülírni, és amit értelmezni kell. Hogy Isten magának tartja fenn az utolsó szót, ahol emberileg tekintve mindennek vége van, ez az igazi csodája a feltámasztásnak: az élet halálból történő újjáteremtésének csodája! Ez nem a történelmi ismeret tárgya, hanem felhívás és ajánlat a hitre, amely egyedül a feltámasztott valóságát illeti meg.

    Ezzel már világossá vált: Jézus feltámasztásában nemcsak az általa képviselt ,,ügyről'' van szó, amely megy tovább, és marad nevével összekötve, míg ő maga már nincs és nem él, meghalt és halott marad. Hasonlóan Eiffel úr ,,ügyéhez': a férfi meghalt, de tovább él az Eiffel toronyban; hasonlóan Goethéhez, aki ugyan meghalt, de művében és emlékében élő maradt, tovább él. Nem, itt az élő Jézus személyéről és ezért ügyéről van szó. Magának a feltámasztottnak valóságát nem lehet zárójelbe tenni. Jézus ügyéről, amit tanítványai veszni hagytak, maga Isten dönt azzal, hogy életre támasztja őt. Jézus ügyének értelme van, és az megy tovább, mivel ő maga nem marad a halál kudarcában, hanem Isten által teljes mértékben igazoltan él! Itt nem új isteni kinyilatkoztatások történnek, hanem ó maga bizonyul Isten igaz kinyilatkoztatójának. Már életében felemelte szavát az élet Istenéhez a templomi hierarchia konzervatív-betűhívó írásértelmezése ellen, és síkraszállt a holtak feltámasztásáért.[10] Jézus tanítványai ugyanarra az élet Istenére hivatkoznak, amikor hirdetik a keresztre feszített Jézus feltámasztását az életre.

    Az itt megkövetelt hit tehát nem valami jámbor legendákra vagy szenzációs csodatörténetekre vonatkozik. Nem is közvetlenül látomásokra, hallomásokra vagy bármilyen élmények re, mint amelyek akár Pál, akár más tanítványok számára az első lökést adhatták hitükhöz. Amint láttuk, még mindig túlságosan korlátozottak ismereteink a szellemi tapasztalatokkal és misztikus élményekkel kapcsolatban ahhoz, hogy megmagyarázzuk, ,,milyen dolgok vannak égen és földön'', és miféle valóságok rejlenek u ó- és újszövetségi hivatkozási történetek mögött.[11] Nem, a hit a feltámasztásban mint a bizalom és remény teljesen ésszerű magatartása magának Istennek valóságára és hatékonyságára vonatkozik, aki Jézusban megmutatta uralmát a halál fölött.

    A feltámasztás tehát kétségtelen hitbeli esemény. Azt mondtuk ezzel, hogy a feltámasztás, mondjuk az én hitemtől, vagy abban az időben a tanítványok hitétől függött? Nem, a Húsvét nem a tanítványok hitének funkciója. Jézus nem az ő hitük által, következtében él. A Húsvét sokkal inkább valami elsősorban Jézus számára lezajlott történés: Jézus újra él Isten által - mint kihívás a hit számára! Az új életnek előfeltétele persze nem az időbelileg lezajlott, hanem a tárgyi prae-, elő-, vagy bármilyen cselekvése Istennek. Csupán így válik megalapozottan lehetővé az a hit, amelyben maga az élő élőnek bizonyítja magát. A feltámasztási örömhír tehát a hit tanúságtétele, de nem a hit eredménye. Mindez Rudolf Bultmann félreérthető fogalmazására - ,,Jézus feltámadt az igehirdetésbe, ,,kerügmába''[12]: Jézus nem azért él (egyébként Bultmann szerint sem), mert hirdetik, hanem azért hirdetik, mert él.[13] Tehát teljes mértékben eltérően Rodion Csedrin ,,Lenin a nép szívében'' c. oratóriumától, ahol a vörösgárdista Lenin halálos ágyánál így énekel: ,,Nem, nem nem! Ez nem lehetséges! Lenin él, él él!; amivel arra gondolnak, hogy csak ,,Lenin ügye'' él tovább.

    E megjegyzések után, amelyek célja nem a redukció, hanem a koncentráció, feltehető a kérdés: Mi a húsvéti üzenet lényege?

    5. A húsvéti üzenet lényege

    Az üzenet minden nehézségével együtt valami egyszerűből származik, és valami egyszerűre irányul. És ebben megegyeznek a különféle őskeresztény tanúk, a levelek és az evangéliumok, az Apostolok Cselekedetei és a János Jelenései a különféle hagyományok minden nézetkülönbsége és ellentmondásossága mellett. A megfeszített mindörökre ott él Istennél - mint remény és kötelezettség számunkra! Az Újszövetség emberét meghatározza magával ragadja a bizonyosság, hogy akit megöltek, nem maradt a halálban, hanem él, valamint, hogy aki hozzá tartja magát és követi őt, ugyanúgy élni fog. Annak az Egynek új, örök élete kihívás és valóságos remény mindenki számára! Itt nem valami új dogmát hirdetnek meg, hanem újra felhangzik a hívás a követésre, meghalni Krisztussal és feltámadni vele, amint Pál fejezi ki magát.[14]

    Ez tehát a húsvéti üzenet és a húsvéti hit! Valóban átalakító, ,,forradalmi'' üzenet, amit persze már akkor is kötetyen vissza lehetett utasítani, nemcsak ma. Efelől majd még egyszer meghallgatunk téged, mondta5 a lukácsi előadás szerint néhány szkeptikus Pál apostolnak Athénben az Areopagoszon[15]. Persze ez nem tartóztatta fel az üzenet győzelmes elterjedését, amely lényege szerint az örök élet üzenete volt - ebben Ernst Blochnak kétségtelenül igaza van.

    Ebből úgy látszik, hogy a kereszténység keletkezésének rejtélye provokatív módon nyer megoldást. Az egybehangzó tanúságok szerint maga az élőnek megtapasztalt és felismert Jézus, a názáreti Jézus körül kialakult új hitbéli tapasztalatok azok, amelyek megvilágíthatják mitől ment tovább ügye. Hogyan került sor halála után az olyan sikeres Jézus-mozgalomra, a kudarc után az újrakezdésre, a tanítványok menekülése után a hívők közösségére. A kereszténység, amennyiben az a názáreti Jézus mint élő, hatékony Krisztus megvallását jelenti, a Húsvéttal kezdődik. Húsvét nélkül nincs evangélium, nincs egyetlen elbeszélés, egyetlen levél sem az Újszövetségben! Húsvét nélkül a kereszténységben nincs krisztushit, nem hirdetik Krisztust, nincs egyház, nincs szentmise, nincs misszió!

    Azonban ne felejtsük el, ami az előző előadásban világossá vált. A húsvéti hit előkészítése már a zsidósághan elkezdődött, a perzsák korában, a babiloni fogság után. Ez az apokaliptikus háttérrel rendelkező zsidó hit az egész Újszövetséget átható magától értetődő előfeltevés. Ez a zsidó hit, amely természetesen - amint azt láttuk - mindig korhoz kötött apokaliptikus elképzelés elemekből magyarázandó, a keresztény hitben végső egyértelműségű, sűrített összefoglalásra jut el. Ez megegyezéseket és különbözőségeket jelent a zsidók és keresztények között:

    • Megegyezések: Mindketten, zsidók és keresztények egyaránt hisznek a holtak feltámadásában. Zsidók és keresztények ezen hitének alapja, hogy számukra az élő Isten az a rendíthetetlen hűségű Isten, aki állandóan elénk lép Izrael történetéből. Ő a Teremtő, aki mindig hűséges teremtményéhez és partneréhez. Aki nem veszi vissza az életre kimondott Igenjét, hanem éppen a döntő határhelyzetekben újra igent mond Igenjére: halálig, a halálon túlmenően hűséges! Ugyan a reménynek ez a megegyezése, melynek alapja az egy és ugyanazon Istenbe vetett lut, nem válhatna fokozottabb mértékben a zsidó- keresztény egyetértés bázisává?[16]
    • Eltérések: Amit azonban a zsidók minden ember számára várnak a jövőben, az a keresztények számára már bekövetkezett az Egyetlenben, aki az elkötelezés és remény jele mindenki számára. Az általános feltámasztás zsidó hite, és a Jézus feltámasztásába vetett külön hit tehát kölcsönös kapcsolatban állnak egymással. Az első keresztények Jézus feltámasztását az általános halottfeltámasztás zsidó reménységének horizontján ismerik fel. De ugyanakkor Jézus feltámasztása igazolja az általános halottfeltámasztás zsidó hitét, aminek révén ennek a Jézusnak egyetlenszerű jelentősége nyilvánvaló lesz az emberek számára. Jézus feltámasztását ugyanis az általános halottfeltámasztás kezdeteként kell értelmezni, az új korszak kezdeteként, ezen idők végének kezdeteként, a parúzia közeli várásának beteljesüléseként! Benne és csak benne vált nyilvánvalóvá a halál utáni új élet. Ugyan ezt a keresztény hitet, amit gyakran mint a zsidó hit meghaladását félreértelmeznek, miért nem a zsidó hit beteljesüléseként értelmezik?[17]

    A keresztények tehát nemcsak azt mondják, mivel létezik általános halottfeltámasztás, ezért kellett éppen ezt az Egyetlent feltámasztani. Hanem ugyanakkor Pállal együtt, mivel ezt az Egyetlent feltámasztotta Isten, ezért létezik általános halottfeltámasztás is. Pál számára lehetetlen szétválasztani Jézus feltámasztását, és az általános feltámasztás reménységét. Tehát: mivel ez az Egetlen él és Isten akaratából olyan páratlanul egyedülálló jelentősége van mindenki számára, ezxrt mindenki élni fog, aki beléje veti bizalmát. Mindenkinek, aki Jézussal sorsközösségben áll, az Isten felkínálja a részesedést a halál fölötti győzelmében. Így lett Jézus az első a halottak között[18], elsőszülött a halottak közül.[19]

    De ebben az összefüggésben rendszerint felmerül a kérdés: elképzelhető egyáltalán ez a feltámasztás?

    6. A test feltámasztása?

    Hogyan kell elképzelni a feltámasztást? A válasz: sehogy! ,,Feltámasztás'' és ,,feltámadás'' metaforikus, képletes kifedezések, amelyeket az álomból történő felébredés és felkelés analógiájából vettek át. Azonban a halálból történő felébredés és felkelés esetében nem a mindennapi élet korábbi ébrenléti állapotába visszakerülésről van szó, hanem egy teljesen más, hallatlanul új, végleges állapotba átvivő radikális átalakulásról: az örök életről. Es itt nincs semmi kifesteni, elképzelni, objektiválni való. Ez egyáltalán nem lehetne más élet, ha szemléletessé tudnánk tenni a mindennapi életünkből vett fogalmakkal és elképzelésekkel, mintegy köznapi kívánságaink és vágyaink paradicsominak festett mennyországig fokozását és felülmúlását. ,,Amit szem nem látott, fül nem hallott''[20]: itt sem szemeink, sem füleink, sem fantáziánk nem segíthet, azok csak félrevezethetnek bennünket. Az új élet számunkra remény maradhat, de teljesen nem szemléletes és elképzelhetetlen.

    Totaliter aliter, egészen más, itt nyelvünk határaiba ütközünk. Amint a fizikus megkísérli, hogy a fény nem szemléletes természetét atomi vagy szubatomáris tartományban ellentétes fogalmakkal, vagy olyan képekkel mint a hullám és korpuszkula, valamint nem szemléletes matematikai formulákkal és modellekkel körülírja, úgy lehetünk mi is. Ezt az egészen más örök életet képekkel, metaforákkal, szimbólumokkal kíséreljük meg körülírni, vagy gondolatilag ellentmondó, paradox fogalmakkal, amelyek egy teljesen más élethez odakapcsolják azt, ami ebben az életben ellentmondás kell maradjon. Az elképzelhetőség határain a megjelenésekről szóló tudósításokban az Újszövetség is ilyen paradoxonokhoz nyúl: nem fantom, de nem megfogható, felismerhető-nem felismerhető, látható- nem látható, felfogható-nem felfogható, anyagi-nem anyagi, evilági és túlvilági tér és idő. Különösen Pál fogalmaz nagyon visszafogottan, és a feltámadás valóságának körülírásánál diszkrét módon paradox jelrendszerrel dolgozik, melyek maguk is az elmondható határára utalnak. Egy elmúlhatatlan ,,szellemi test''[21], ,,dicsőségben feltámadt test''[22], amely a múlandó hústestből lép elő, és amelyik annyira más, mint ahogy a növény különbözik a magtól[23], ez a test feltámadása.

    Amikor Pál feltámasztásról beszél, akkor éppen nem annak a léleknek a halhatatlanságára gondol görög módra, amelyiknek meg kell szabadulnia a halandó test börtönétől. Egyáltalán, a test-lélek problémát a biblikus teológia oldaláról igen kritikusan kell megítélni. Paul Althaus evangélikus teológus helyesen hangsúlyozta ,,A végső dolgok. Az eszkatológia tankönyve'' című még ma is olvasására érdemes könyvében, hogy a keresztény hit általában ,,nem a lélek halhatatlanságáról beszél, hanem a személyes istenkapcsolat 'halhatatlanságáról', annak megszüntethetetlenségéről''. ,,Ez azonban az embert a maga teljességében, lelki-testi egzisztenciájában érinti. Nem a 'lélekről' van szó tehát[24], hanem a személyről, mint a testi-lelki létezés Isten meghívása által megalapozott élő egységéről.

    A modern antropológia felől nézve is mára messzemenően ingataggá vált a platóni-ágostoni-kartéziánus test-lélek-dualizmus. A ,,lélek'' elnevezést, mint tudományos fogalmat ma már alig tekintik úgy, minta pszichikai folyamatok és jelenségek hordozóját (szubsztrátumát) vagy akár Arisztotelész szerint a test ,,formájaként'' (entelechiájaként). A manapság leginkább használt ,,pszüché'' kifejezés nem a testtől különböző szubsztanciális életelvet jelent hanem egyszerűen a tudatos és tudattalan érzelini (,,lelki'') folyamatok és szellemi (intellektuális) funkciók összességét. Wolfhart Pannenherg evangélikus teológus nyomatékosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a modern antropológia, közelebbről a magatartáskutatás régóta feladta az ember ,,két egészen különböző anyagból történő felépítése'' leírásának modelljét. ,,Olyan terminológiát használ, amely tudatosan túllép a testi és lelki megkülönböztetésen, amennyiben az állatok 'viselkedéséről' úgy beszél mint az emberekéről. Minden viselkedési mód rendelkezik olyan vonásokkal, amelyeket korábban testiekre és lelkiekre választottak szét. Az ilyen szétválasztás azonban mesterséges. Semmilyen élőlény viselkedését sem lehet szétválasztani tisztán testire és lelkire. Sőt mi több: a test és lélek megkülönböztetése az emberi viselkedésben magában egy eredeti egységet feltételez.'' De hogyan egyeztethető össze ezzel a külön belső lelki világ számunkra jól ismert sajátos élménye? ,,Az antropológiai magatartáskutatás számára azonban ez az élmény magából a testi viselkedésünk sajátosságából válik világossá. A hangtalan gondolkodás és elképzelés belső világa csak annak az embernek számára különül el a külső világtól, aki már tud beszélni... A nyelv, ami a külön belső lelki világ létrejöttének feltétele, maga is az embernek környezetével folytatott testi kapcsolata folyamán jön létre. A belső és a külső világ megkülönböztetése tehát nem eredeti hanem levezetett tény, amely az ember testi viselkedéséből nő ki. Ebből következik: az emberben nem létezik 'léleknek' nevezett, a testtel szemben önálló valóság, ahogy szintén nem létezik pusztán mechanikusan vagy öntudattalanul mozgó test. Mindkettő absztrakció. Valóságosan csak a mozgó, a világgal viszonylatban lévő emberi lény egysége létezik.''[25]

    Persze még ma is lehet ,,lélek''-ről beszélni: legalábbis negatív formában (,,lelketlen'' üzem, robot); vagy régiesen (500 ,,lelkes'' falu, ,,lelkecském''); költőileg is (,,a nép lelke'', ,,Két lélek lakik, ó, bennem''); vagy liturgikusan (,,Örvendezik a lelkem az Úrban'');vagy modern rövidítéssel (SOS = ,,Save Our Souls'' ,,Mentsétek meg lelkeinket''). A ,,lélekről'' mondott beszéd gyakran rejtjelszerűen jól mutatja azt az állapotot, amelyben van az ember és a világ. Ha itt tudatos módon képletesen és nem tárgyszerűen beszélünk, el lehet kerülni a félreértéseket. Amíg azonban korábban derék, becsületes, hűséges, jó ,,lélekről'' beszéltünk, ma inkább derék, becsületes, hűséges, jó ,,embert'' mondunk, és ma már a ,,lelkész'' is atya teszi a hangsúlyt, hogy ő testével együtt az egész embert tartja szem előtt, és annak nemcsak halhatatlan részét. Testit és lelkit ma már még az álomban sem lehet tisztán elválasztani egymástól. Minden egyed testi és lelki tulajdonságai a szülői kromoszómákhoz kötve már a bölcsőben adva vannak; következésképp minden tudatállapotnak az alapja egy pszicho-fizikai folyamat. Így test és lélek mindig egyidejűleg adottak, és - manapság ezt mind a pszichológia, mind az orvostudomány egyaránt nyomatékozza - a kettő együtt alkot egy pszicho-szómatikus egységet. Hozzászoktunk, hogy egy ,,énünkről'', az emberi ,,személyről'', esetleg röviden éppen egy ,,emberről'' beszéljünk; ugyanis aki érez, gondolkodik, akar, szenved, cselekszik, az pontosan az egész ember.

    Így tehát magától értetődő, hogy a bibliai és mai antropológiai gondolkodás konvergálnak abban, hogy az embert testi-lelki egységnek fogják fel, amely aztán a halál utáni élet kérdése szempontjából is döntő jelentőségű. Amikor az Újszövetség feltámasztásról beszél akkor nem valami testi funkcióinktól független szellemi lélek természetes fennmaradásáról szól. Sokkal inkább - a zsidó teológia vonalán - újjáteremtésről, arról, hogy Isten életadó Lelke által az egész ember átalakul. Az ember tehát nem váltódik meg-el testiségétől, ahogy azt Platón elképzelte. Megdicsőült, átlelkesített testiségével együtt és abban nyer megváltást: új teremtmény, új ember lesz. A Húsvét nem a halhatatlanság ünnepe, ami a gyakorlati ész posztulátuma, hanem Krisztus ünnepe, a megdicsőült Megfeszített ünnepe.

    Tehát mégis testi feltámadás, az ember feltámadása testestül? Nem és igen. Nem, ha ,,testen'' fiziológiailag azt értjük, amiből ,,hulla'' lesz, ,,földi maradvány''. Igen, ha ,,testet'' az újszövetségi ,,szoma'' értelmében kevésbé fiziológiailag, inkább személyesen fogjuk fel: mint azonos személyes valóságot, ugyanazon énként a maga egész történetével, amelyet a buddhista reinkarnáció tana helytelenül elhanyagol - mindamellett, hogy hangsúlyozza az új (persze földi) testiséget. Tehát a test feltámasztásáról szóló beszéd, amint ezt Franz Josef Nocke katolikus teológus fogalmazza, azt jelenti, hogy ,,az embernek nem csupán puszta énje mentődik meg a halál során amelyben minden földi történetet végérvényesen visszahagyunk, minden másik emberhez fűződő kapcsolatunk jelentőségét veszti. A testi feltámadás azt jelenti, hogy életünk története és az ennek során keletkezett összes kapcsolatunk velünk együtt a beteljesedésbe megy át, és a feltámasztott emberhez végérvényesen kötődni fog.[26]

    Másképp szólva: nem a testemnek, mint fizikai nagyságnak folytonosságáról van itt szó, tehát természettudományos kérdések, például a molekulák megmaradása, fel sem merülnek. Hanem a személy azonosságáról. Tehát az a kérdés felmerül, mi a maradandó jelentősége egész életemnek és sorsomnak! ,,Isten jobban szeret, mint a molekulák, amelyek a halál pillanatában a testet alkotják'', mondja helyesen Wilhelm Breuning katolikus dogmatikus. ,,Szeret egy olyan testet, amelyen rajta van az összes gond jele, de a szüntelen vágy is a zarándoklat iránt, amely e zarándoklat során sok nyomot hagyott hátra az olyan világban, amely e nyomok által emberivé vált... A test feltámasztása azt jelenti, Isten révén ebből semmi sem vész el, mert szereti az embert. Minden álmot összegyűjtött, és egyetlen mosolyt sem rebbentett el. A test feltámasztása azt jelenti, hogy az ember Istennél nem csak utolsó pillanatát leli fel, hanem történetét is.''[27]

    Ez az Istenben újra fellelt történet persze beteljesült történetként is elgondolható. Ugyanis nem csökkentértékű, szellemileg vagy fizikailag töredékes lényként megyek be Istenbe, hanem tökéletesen befejezettként. Nem is úgy megyek Istenbe mint a vízcsepp a tengerbe, ahogy azt az indiai gondolkodás elképzeli, mivel az ember nem csupán vízcsepp és Isten is több mint a tenger. Amikor az ember beleveszíti magát Istenbe, magát nyeri meg. Amikor a véges személy eljut a végtelenbe, elveszíti határait, úgy hogy a mostani személyes-személytelen ellentét átlép a transzperszonális szintre, meghaladva az előbbit. Ha a végső valóság nem a semmi, hanem az a Minden, akit Istennek nevezzünk, akkor a halál nem annyira rombolás, mint inkább átalakulás: ,,vita mutatur, non tollitur'', ,,az élet átalakul, azt nem veszik el'', halljuk a katolikus halotti prefációban. Tehát nem véget érés, sőt bevégződés, hanem beteljesülés, nem csökkenés, hanem teljesülés, a végtelen teljessé válás.

    7. Mit jelent ,,örőkké élni''?

    Mire gondol az Újszövetség különféle elképzelési modelljeivel és elbeszélésformáival, amikor az ,,örök életről'' beszél? A kiterjedt anyag alapján ennek körülírását két negatív és egy pozitív meghatározás segítségével kísérelhetjük meg.

    1. Nem visszatérés ebbe a téridős életbe: Az Újszövetség valami egészen mást ért feltámasztáson mint Friedrich Dürrenmatt ,,A meteor'' című színművében, ahol egy (persze kitalált) hulla felélesztésére kerül sor, amely egy teljesen változatlan földi életbe tér vissza[28]. Jézus feltámasztását az ókor halott- támasztásaival sem szabad összekeverni. Ezeket a csodatevőkről szóló ókori irodalomban találjuk elszórva (sokszor orvosi tanúsításokkal hitelesítve); Jézusnál is találkozunk ilyenekkel három esetben - Jairus lányai[29], a mini ifjú[30], Lázár[31]. Teljes mértékben eltekintve az ilyen legendás tudósítások történeti hitelreméltóságától (Márk és a többi evangélisták megdöbbentő módon semmit sem tudnak Lázár szenzációs halott-támasztásáról Jeruzsálem kapta előtt): Jézus feltámasztásánál éppen nem egy hulla átmeneti felélesztésére gondolnak. Jézus - magánál Lukácsnál is - nem egyszerűen a biológiai-földi életbe tért vissza, hogy aztán a többi halálból feltámasztotthoz hasonlóan végül újra meghaljon. Nem, itt nem a halál visszavonásáról van szó, hanem annak határozott legyőzéséről. Az útszövetségi felfogás szerint a feltámasztott a halált, ezt az utolsó határt végérvényesen maga mögött hagyta. Egészen más, ,,mennyei'' életbe ment be: Isten életébe, amelynek leírásához az Újszövetség különféle megfogalmazásokat és elképzeléseket használ.
    2. Nem folytatása ennek a téridős életnek: Tehát valami egészen más mint akár az a banálisunalmas időbeli-időtlen élet Max Frisch ,,Triptychon''-fában. Már az ilyen kijelentés is félrevezető, mint a halál ,,után''. Az örökkévalóságot nem határozza meg az előtt és után. Ez inkább egy teret és időt szétrobbantó új életet jelent Isten láthatatlan, múlhatatlan felfoghatatlan tartományában. Nem egyszerűen vég nélküli ,,tovább'', azaz továbbélés, továbbcsinálás továbbmenés. Hanem ,,végérvényesen'' új: új ember és új világ. Ez véglegesen áttöri az örökké azonosan visszatérő ,,halj meg és élj újra'' természettörvényét, és azt a mítoszt, amely oly erőteljesen meghatározza az indiai gondolkodást. Azt jelenti: definitív módon Istennél lenni és birtokolni a végleges életet!
    3. Az örök élet tehát felvételt jelent a legvégső-legelső Valóságba: Ha nem akarunk képletesen beszélni, akkor a feltámasztást (feltámadást) és felmagasítást (elragadtatást, mennybemenetelt, megdicsőülést) azonos, egyetlen eseménynek kell tekintenünk. Mégpedig a halállal összefüggésben lévő eseménynek, Isten szemléleten kívüli rejtettségében. A húsvéti üzenet az összes különféle variánsaiban egyszerűen ezt az egyet mondja:
        Jézus nem a semmibe halt bele. Halálában és halálából abba a megfoghatatlan és árfogó legvégső és legelső valóságba halt bele, vagyis az vette fel Őt, akit int az Isten névvel Jelölünk. Mi várja az embert ott, ahol eljut eszkatonjába, életének legvégső végéhez? Nem a semmi, ezt mondanák a nirvánahívők is. Hanem az a Minden, aki zsidók, keresztények és muzulmánok számára az egy igaz Isten. A halál átmenet Istenhez, hazatérés Isten rejtekébe, felvétel az Ő dicsőségébe. Hogy a halállal mindennek vége, ezt szigorúan véve csak egy istentelen mondhatja.

    A halálban az ember kivétetik az őt körülvevő és meghatározó viszonyokból. A világ oldaláról, mintegy kívülről, a halál teljes kapcsolat-nélküliséget jelent, az emberekhez és tárgyakhoz fűződő kapcsolatok megszakítását. Isten felől azonban, mintegy belülről, a halál egészen új kapcsolatot jelent: kapcsolatot Istenhez mint végső valósághoz. A halálban az embernek, mégpedig az egész, osztatlan embernek új, örök jövőt kínálnak fel:

    • Új jövőt, de nem a mi terünkben és időnkben. Nem ,,itt'' és ,,most'' ebben a ,,világban''.
    • De nem is valami más térben és más időben, valami ,,odaátban'', ,,odafönnben'', ,,kívüliben'' vagy ,,fölöttiben'', a ,,túlvilágban''.
    • Új jövőt, de egészen mást. Az ember végső, döntő, egészen más útja nem vezet vissza az itteni mindennapokba mint a csupán klinikai halálból visszatérteké, vagy ki a világűrbe, mint az űrhajósoké vagy akár azon titka. Hanem ez az út (ha már képletesen akarunk beszélni) egy búcsú befelé, betérés mintegy a világ és ember legbelső ős- alapjába, ős-értelmébe, valóságunk kimondhatatlan titkába - a halálból az életbe, a láthatóból a láthatatlanba, a halandóság sötétségéből Isten örök fényébe. Nem önkényes beavatkozás a természet törvényei ellen, hanem az újrakezdés ott, ahol a természet a maga törvényei alapján végéhez érkezett.

    8. A feltámadás ma

    Mit mond számomra itt és ma Jézusnak ez a feltámasztása? Zárásként rövid formában ezt szeretném három pontban megvilágítani.

    1. A feltámasztás az istenhit radikalizálását jelenti: Láttuk: hinni a feltámasztásban nem valami igazolhatatlan furcsaságba vetett hitet jelent, egyáltalán nem azt jelenti, hogy az Istenbe vetett hithez még valamit még ,,hozzá'' kell hinnünk. Nem, a hit a feltámasztásban nem kiegészítő toldaléka az istenhitnek. Ez az istenhitnek egyenesen radikalizálása, tűzpróbája, amit az istenhitnek ki kell állnia. Miért? Azért, mert feltétlen bizalmammal nem állok meg félúton, hanem következetesen végigmegyek. Mivel ebben az Istenben minden tekintetben megbízom a legvégsőben is, hogy győz a halál felett. Mert ésszerű módon bízom abban, hogy a mindenható Teremtő, aki a nemlétből létrehív, a halából is képes életre hívni. Mert bízom abban, hogy az ember és a világmindenség teremtőjének és fenntartójának a halál területén is van még néhány szava túl minden eddig megtapasztalt határon; hogy amint az első, úgy az utolsó szó is Őt illeti és ahogy Ő a kezdet Istene, úgy a végnek is Ő az Istene: alfa és ómega. Aki ilyen komolyan hisz az örökké élő Istenben, az hisz Isten örök életében, és akkor hisz a saját - az ember - örök életében is.

    2. A feltámasztás a krisztushit igazolását jelenti: A keresztény elsősorban nem magában a feltámasztásban hisz, a múltbeli tényben, hanem magában a feltámasztottban, a jelenlévő személyben. Azonban: akit itt életre támasztottak, az nem más, mint a Megfeszített. A feltámasztás kereszt nélkül nem érhető el. Aki azt gondolja, hogy pusztán a feltámasztás boldogsága segítségével átugorhatja a keresztet, az a világtörténelem lelkeseinek és neo-lelkesedőinek a valóság iránti vakságába esik. A hitet a feltámasztásban a keresztény ember nem a szenvedés, a körülmények, az akadályok, az ellenerők megkerülésével, hanem mindezeken átküzdve magát éri el. A kereszt és a feltámasztás tehát mindig egymásra utalnak: a kereszt csak a feltámasztás fényében ,,győzhető le'', a feltámasztás azonban csak a kereszt árnyékában lesz élhető. A feltámasztáshit tehát mindig visszautal arra, Aki nem tudta megtakarítani magának a kereszten, halálon és síron át vezető hosszú utat.

      Tehát semmiképp sem volt magától értetődő dolog élőként hirdetni a megfeszítettet. Pál szerint ez ,,moria'', ,,értelmetlenség'' volt, maga az őrültség. Mégis azt jelentette ez, hogy a két szemmel látható kudarc ellenére - a reménytelen reménység reményében - kitartottak amellett, hogy ennek a megvetettnek, a törvényes hatóságok által elítéltnek, az Isten által állítólag elátkozottnak mégis igaza volt mindezek ellenére, vagyis az az Isten, akinek a nevében eltávolították ezt az álmessiást, éppen ezt az embert fogadta el és igazolta. Hogy az Isten éppen Őt választotta, Őt igazolta, és nem a törvényt megtartó, betű szerint hívő hierarchiát, amely azt gondolta, az Isten akaratát hajtja végre. Az új életre támasztottban hinni tehát azt jelenti, hogy visszaemlékszünk az általa élt életre, az útra, amelyet végigjárt. Egyszóval beavatást jelent annak az egyetlennek követésébe, aki feltétlen arra kötelez, hogy útmutatása szerint a magam útján menjek, saját utamat járjam. Így visszapillantva új életére még egyszer végigvonul előttem, hogy mit képviselt ez a názáreti Jézus, és mit képvisel ma is mint élő, meghívásával, követelésével és ígéretével.

      Igen, neki igaza van, amikor azonosul a gyengékkel, betegekkel, szegényekkel kiváltság nélküliekkel és az erkölcsi kudarcot vallókkal. Igaza van, amikor követeli a vég nélküli megbocsátást, a rangmentes kölcsönös szolgálatot a viszonzás nélküli lemondást. Igaza van, amikor meg akarja szűntetni az elvbarátok és nem elvbarátok, a távolállók és közelállók, a jók és rosszak közötti határokat, és mindezeket olyan szeretetből fakadóan, amely a jóakaratból az ellenfelet és az ellenséget sem zárja ki. Igaza van, amikor az ember érdekében fenntartja a normákat és parancsokat, a törvényeket és tiltásokat, amikor szintén az ember érdekében viszonylagossá teszi az intézményeket, hagyományokat és hierarchiákat. Igaza van, amikor Isten akaratát mint legfelső normát úgy tekinti, hogy annak semmi más célja nincs, mint az ember java. És igaza van az ő ilyen Istenével, aki szolidáris az ember bajaival és reményeivel aki nemcsak követel hanem ad, aki nem elnyom hanem felemel, aki nem büntet hanem felszabadít, aki a jog helyett a fenntartás nélküli kegyelmet juttatja érvényre.

      Jézus felvétele Isten életébe tehát nem többletigazságok kinyilatkoztatását hozza számunkra, hanem magának Jézusnak a nyilvánvalóvá válását: megkapta a határozott igazolást. Innen válik enhetővé az is, hogy azóta a földi Isten Országa melletti döntés, ahogy azt ő életében követelte, a mellette szóló döntéssé vált, pontosabban: miért függ össze következményeiben az Isten Országa melletti vagy elleni döntés - és a Húsvét alapján még kifejezettebb módon - a személye melletti vagy elleni döntéssel, akiben az Isten Országa elközelgett, és már beteljesült azok vágya, akik közeli időre visszavárták őt! Ezek szerint a Húsvét azt is jelenti, hogy az vált a hit tartalmává, aki felhívott a hitre, a hirdető hirdetetté vált, az ismeri krisztológiai formula szerint. Ez tehát azt jelenti, hogy a most Istenhez emelt, de előzőleg magalacsonyított Jézus az Isten Országa örömhírének megszemélyesítőjévé vált, annak ábrázoló rövidítésévé, ha úgy akarjuk. Húsvét után a korábbi ,,Isten Országa hirdetése'' helyett már egyre inkább kiélezetten azt mondták ,,Krisztust hirdetni''. És az Isten Országában reménykedőket és Krisztusban hívőket nevezik röviden ,,keresztényeknek''. Ő, az életre támasztott, és Lelke, aki egyben Isten Lelke, teszi lehetővé a keresztény-létet.

    3. A feltámasztás mindennapos harcot jelent a halál ellen: Mindnyájan tudjuk, és olyan filozófusok mint Heidegger, Jaspers, Sartre, Bloch Adorno és Horkheimer mindig újra emlékezetünkbe vésték, hogy amint nem csak létezik élet a halál után hanem van élet a halál előtt úgy az élet végén nem csak a halál van, hanem van halála az embernek az élete folyamán is. Éz az embertől emberig érő kapcsolatok megszűnésének halála a tehetetlenség és a beszéd nélküliség halála, a névtelenség-ismeretlenség és közömbösség halála, az elcsökevényesedés és szellemi elnyomorodás halála, a kábítószer és a fogyasztás halála. Sokféleképpen lehet ölni, írja Bertold Brecht: ,,Kést lehet döfni valaki hasába, megvonni a kenyeret valakitől, betegségéből nem meggyógyítani valakit rossz lakásba dugni munkával halálra nyúzni, öngyilkosságba kergetni, háborúba hajtani, stb. Ezek közül államunkban csak keveset tiltanak.''[32] Hinni a feltámasztásban tehát nem azt jelenti, hogy olcsó optimizmussal reménykedünk a hepiendben; inkább azt jelenti, hogy egész gyakorlatunkkal tanúsítjuk, a halálnak ebben a világában Jézus új élete megtörte a halál egyetemes uralmát, érvényre futott szabadsága, útja az élethez vezetett, és Lelke, amely Isten Lelke, működésben van; azt jelenti, hogy gyakorlatunkban ellene dolgozunk a társadalmi, az emberek közötti viszonyok végleges rögzülésének és önkéntes segítséggel valamint az életkörülmények javításával kihúzzuk a mindennapi halál fullánkját; azt Jelents hogy bizakodó módon elővételezzük a nekünk is megígért szabadság Országát, reményt erőt és cselekvőképességet öntünk az emberekbe, hogy ne a halálé legyen az utolsó szó közöttünk.

    Ilyen értelemben Dorothee Sölle fáradozott újra meg újra hogy világunk helyzete számára megfejtse a feltámasztás témáját. Itt az ember feltámasztási és felszabadulást élménye közötti összefüggésről van szó. ,,Amikor a Húsvét éjszaka liturgiájában azt kiáltjuk 'Krisztus feltámadt, valóban feltámadt', egyben azt is kiáltjuk, hogy ez 'felszabadulás', és egyek vagyunk a meggyötört, tönkretett emberrel, a szegénnyel. 'Feltámadott', mondjuk, és arra gondolunk, hogy jóllakunk, szeretjük anyánkat, a földet; a békét építjük egész életünkkel. Kardokból ekevasakat készítünk. Az embernek éreznie kell életében azt az erőt, amit a feltámasztás jelent. Újra birtokba kell vennünk ezeket a szavakat 'feltámadás élet a halálból, igazságosság' és igaznak kell elismerjük azokat saját tapasztalataink fényénél. Ha felismertük ezeket saját élményeinkként, életünket hagyományunk nagy jelképeinek keretében írhatjuk le: mi is voltunk Egyiptomban, mi is tudjuk, mit jelent a kivonulás, mi is ismerjük a szabadulás - a halálból történő feltámadás - ujjongását. Csak azt lehet tovább mondani, csak azt közvetíthetjük mások számára, amit magunk életünk részévé tettünk keresztény élményeinkből.''[33]

    Most már érthető mire gondoltam e második előadási blokk előzetes hermeneutikai megjegyzéseiben a feltámadáshit ,,indirekt igazolásával'', az őrök élet tapasztalás alapú ismeretével. Konkrét emberi tapasztalataink szembesítésére és értelmezésére, megvilágítva azt a feltámasztás reménységével. A feltámasztás reménysége így nem vigasztalást nyújtó, hanem kritikai-felszabadító funkciót nyer. És hogy mit jelent a feltámasztás reménysége mint tiltakozás a halál ellen, azt Kurt Marti svájci plébános és író egy költeménye világítja meg:

      Egyes urakhoz talán illenék
      A megnyugtató, egyenlő halál,
      Hol az urak dolga,
      S a szolgák szolgasorsa
      Véglegesen igazolva áll.
      Egyes urakhoz talán illenék

      Ha mindörökre gazdag úri módon
      Fogadná őket díszes, drága sírbolt
      És a szolgák - mint a földön így volt -,
      Töltenének olcsó, külön sírsort.

      A feltámadás eljő egyszer mégis.
      Másmilyen lesz, akárhogy hinnénk is,
      Urak ellen Isten fölkelése,
      S a halálnak - mely urak ura -,
      Ekkor lészen mindörökre vége![34]

      (Versbe igazította id. Gyombolai Márton)

    Ez azt jelenti, hogy a feltámasztás-feltámadás reményéből eredő tiltakozás a halál ellen egyben tiltakozás az olyan társadalom ellen is, amelyben e reménység nélküli halállal visszaélnek igazságtalan struktúrák fenntartása érdekében. Itt nem az alá- és fölérendeltséget önmagában kérdőjelezzük meg, hanem az uralkodást és szolgaságot, amely viszony mindkettő, az úr és a szolga számára is halálos hatású. A feltámasztásba vetett reménység, a feltámadás a halottakból itt egy a halállal megjelölt társadalom kritikájává válik amelyben az ,,urak'' - nagyok és kicsinyek, világiak és klerikusok - büntetlenül kizsákmányolhatják ,,szolgáikat''. Azért büntetlenül, mert ők ezen a földön magukat teszik meg tekintélynek, szabálynak, igazságnak, úgy hogy számukra ténylegesen nem létezik az igazságosságnak semmilyen magasabb fellebbezési helye, semmilyen ,,superior auctoritas'' (felsőbb tekintély). A feltámasztás- feltámadás reménysége panaszt emel ez ellen az igazságosság ellen és kritikai-felszabadító lendületet gerjeszt az emberek között. Destabilizálja az uralkodási viszonyokat, amelyek itt és most végérvényesnek tekintik magukat, és értelmesnek mutatja a kölcsönös egymást szolgálás kapcsolatait, melyek között csak az kerül ,,magasra'', aki magát ,,megkicsinyíti'', ahol nemcsak az alacsony szolgál a magasabban lévőnek, hanem a magasabbnak is szolgálnia kell az alacsonyabban lévőt.[35]

    Feltámasztásnak, feltámadásnak ma és most csak akkor van átfogó értelme, ha azt a holnapi és ottani feltámasztás, feltámadás horizontján gondoljuk el. A keresztény hagyomány ennek két jelképét ismeri, az egyik pozitív, a másik negatív: menny és pokol. Hogy ezek mit jelentenek, nem könnyű kérdés és ez lesz a tárgya a következő előadásnak.

    + + + + +

    (A könyvben szereplő) kilenc duplaórás előadást 1981. nyári szemeszterében tartottam meg a stúdium generale keretében a Tübingeni Egyetemen az összes fakultás hallgatói számára, és igen örvendetes visszhangot váltottak ki. Az előadásokat ugyan nyomtatás előtt még egyszer alaposan átdolgoztam és kiegészítettem, azok jellege azonban változatlan maradt.


    1. G. E. Lessing, Eine Duplik (1778); in: Werke in drei Bänden (München-Wien 1982) III, 362
    2. Vő. 1Kor 15,14.
    3. W. Michaelis (Hrsg.) Die Apokryphen Schriften zum Neuen Testament (Bremen 1958) S. 55. Vö. Ókeresztény Írók II. Apokrifek, szerk: Vanyó László, 266-267. o.
    4. Mk 16,1-8
    5. Jézus feltámasztásával vagy feltámadásával kapcsolatos áttekinthetetlen egzegétikai irodalom tekintetében kivételesen a ,,Christ sein'' (CV,1 fejezet) részletes irodalmi hivatkozásaira utalunk.
    6. Mk 16,1-8; Mt 28; Lk 24; Jn 20.
    7. 1Kor 15,3-8; vö. Gal 3,16; 1Kor 9,1.
    8. Lk 24,5.
    9. V.ö. Jn 2,1; ugyanígy Gen 22,4; 42,18; Ex 19,6 stb.
    10. V.ö. Mk 10,24-27.
    11. V.ö. a fenti 5. hivatkozásban nevezett vitát A. Vögtle és R. Pesch között.
    12. R. Bultmann, Das Verhaltnis der urchristlichen Christusbotschaft zum historischen Jesus (Heidelberg 1960) 27. o.
    13. Különösen vitatott könyv Franciaországban J. Pohier Quand je dis Dieu (Paris 1977), németűl: Wenn ich Gott sage (Olten-Freiburg 1980 (Ha azt mondom Isten) A ford.) amely a Hittani Kongregáció súlyos beavatkozását váltotta ki (1979.04.13.), amely azzal végződött, hogy a vád alatt lévő dominikánus teológust hivatalától megfosztották, véglegesen eltiltották a tanítástól és prédikációtól, valamint a nyilvános misézéstől. A feltámasztást illető témánkkal kapcsolatban itt csak a kővetkező három megjegyzés tekintetében kell állást foglalnunk:
      1. A római inkvizíciós hatóság eljárása ebben az esetben is feltűnő mértékben ütközik az emberi és keresztényi jogokkal (v.ö. Pohier tudósítását a német kiadás bevezetőjében, 14-25. old.)
      2. A szerző felfogása és tanúsítványai (v.ö. 25-34. old) valamint számos illetékes megfigyelő szerint eltekintve a feltámasztás kérdésétől - a római hatóság vádjai teológiailag megalapozatlanok.
      3. A feltámasztás kérdésében (a könyv negyedik és utolsó részében) a szerző elismeri a kritikák bizonyos jogosságát, és a német kiadás előszavában bizonyos pontosításokat hajt végre. Azonban számomra úgy tűnik, a - ,,bizonyosan a természethez tartozó'' - halál túlságosan optimisztikus megítélése (melyet ,,testvérnek'' tekint és ,,az élet pozitív feltételének'' (38. old), valamint a feltámasztás és örök élet valósága tekintetében is ezek az előadások - amint azt a ,,Christ sein'' és ,,Existiert Gott?'' vonatkozó fejezetei megmutatták - más irányvonalat képviselnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy Pohier felfogását a tárgyszerű és méltányos vita helyett inkvizíciós eszközökkel kellene elítélni.
      Rendkívüli segítséget nyújtanak E. Schillebeckx pontosításai ,,Közbülső mérleg'' című kötetében, amelynek mondanivalója két nagy Jézus-könyvén, valamint a W. Löser és W. Kasper félreértelmezéseinek visszautasításán alapszik (amelynek a német kiadó, minden bizonnyal publicisztikai okokból, a félrevezető címet és alcímet adta). Tussentijds verhaal over twee Jezus boeken (Bloemendaal 1978). Németül: Die Auferstehung Jesu als Grund der Erlösung. Zwischenbericht über die Prolegomena zu einer Christologie (Freiburg-Basel-Wien 1979) 88-110. old.
    14. V.ö. Róm 6,4-11.
    15. V.ö. ApCsel 17,32
    16. V.ö. ehhez S. Ben-Chorin igen figyelemreméltó könyvét, Zsidó hit. A zsidóság teológiájának stmktíuái Maimonidesz Credója alapján. Tübinger Vorlesungen (Tübmgen 1975), különösen a 13. ,,Feltámadás'' c. fejezet. Maimonidesz utolsó hitcikkelye így szól: ,,Teljes hittel hiszek a holtak időbeli feltámadásában, mivel az a Teremtő akarata, legyen áldott a neve és magasztaljuk emlékezetét örökkön örökké.'' Ennek megfelelően BenChorin számára is a zsidóság feltámadáshitét a termtésteológia alapozza meg: "A hit a feltámadásban és a halál utáni továbbélés hite bizonyosan nem azonosak, de közös bennük a lélek ismerete, vagy csak annak sejtése, hogy az utolsó szó nem a halál számára van fenntartva. A halál halála (Iz 25,8; 1Kor 15,26.55) a bibliai remények kvintesszenciája, amelyek nem elszigetelten állnak magukban, hanem az emberiség reményeinek közös kincseihez tartoznak. - Szinte ugyanazon szavakkal találjuk ezt a reményt a héber Bibliában és az Evangéliumban, úgy hogy a hitnek ebben a végső fejezetében a két hitrendszer, a nagyobbik Izraelé, a zsidóságé, és a kereszténységé találkoznak egymással, és besorolnak a remény még tágabb kórusába, amellyel megegyezik az iszlám és sok egyéb vallás. - A feltámadás tana az ember méltóságának tana. Ez az utolsó, és ez követi az elsőt. Az ember, akit Isten teremtett, magához hasonlónak és képmásának (bárhogyan is értelmeztük ezt), a feltámadás alapját teremtettsége következtében magában hordja. Itt semmit sem akarunk kijelenteni a feltámadás formájáról, mivel nem is lehet. Itt a hit igen könnyen elvész az apokaliptikában és gnózisban, az ellenörizhetetlen misztikában, fantáziában és allegótiában - és mind e túlzások étnyéke a babona (319.skk).
    17. Hogy maga Jézus feltámadása „zsidó hitélmény” lehet, az meglepő de a saját hivőtársak száméin érthető módon vitatható eredménye lehet P. Lapide zsidó teológus merész könyvének, Feltámadás. Egy zsidó hitélmény (Stuttgart 1977). A keresztény teológusnak itt ki kell várnia a zsidóságon belüli vitákat, félretéve a zsidók egymás elleni kijátszásának minden szándékát. Az ember azonban a zsidó szerző és a zsidó ügy érdekében azt kívánja, hogy ez a vita ökumenikus nyíltsággal menjen végbe zsidók és zsidók, valamint zsidók és keresztények között egyaránt.
    18. 1Kor 15,20.
    19. Kol 1,18; v.ö. Jel 1,5.
    20. 1Kor 2,9.
    21. 1Kor 15,44.
    22. 1Kor 15,43.
    23. V.ö. 1Kor 15,36 skk.
    24. P. Althaus, Die letzten Dinge. Lehrbuch der Eschatologie (1922; Gütersloh 1970). Ez a 10. kiadás a 4. 1933-as kiadás változatlan utánnyomása.
    25. W. Pannenberg, Was ist der Mensch? Die anthropologie der Gegenwart im Lichte der Theologie (Göttingen 1981) 35. o.-tól.
    26. F. J. Nocke, Eschatologie (Düsseldorf 1982) 1232. o.
    27. W. Breuning, Gericht und Auferweckung von den Toten als Kennzeichen des Vollendungshandelns Gottes durch Jesus Christus, in: J. Feiner-M. Löhrer (Hrsg.), Mysterium Salutis, Bd. V (Zürich 1976) 882. o.
    28. V.ö. ehhez a kiváló teológiai értelmezést D. Mieth, Friedrich Dürrenmatts ,,Der Meteor''. Zur ethischen und religiösen Relevanz der literarischen ,,Aussage'', in: Festschrift für Richard Brinkmann. Litetaturwissenschaft imd Geistesgeschichte, hrsg. von J. Brummasch (Tübingen 1981).
    29. Mk 5,21-43 par.
    30. Lk 7,11-17.
    31. Jn 11.
    32. B. Brecht, Me-ti. Buch der Wendungen, in: Gesammalte Werke XII. kötet (Frankfurt 1967) 466. o.
    33. D. Sölte, Wáhlt das Leben (Stuttgart 1980) 119.o.
    34. K. Marti, Leichenreden (Neuwied-Berlin 1969) 63.o.
    35. Éppen K. Marti az, aki szövegeiben mindig újra tiltakozik a ,,napi halál'' ellen. A feltámadásról szóló egyik szövege a következő programszerű mondattal záródik: ,,Csak azt tudom, mire hív bennünket a feltámadásra ma és most.'' Egy K.-J. Kuschellel folytatott beszélgetésben a ,,Publik-Forum'' 1981. évi húsvéti számában arra a kérdésre, hogy itt és most konkrétan mit jelent a feltámadás, Marti így válaszolt: ,,Azt, hogy többé már nem történik meg, hogy az emberek kinyírják egymást a háborúban - vagy akár a közlekedésben. Az ember oly hamar hozzászokik mindenhez. De talán azt is, hogy az emberek átvitt értelemben sem nyírják ki egymást, mégpedig szavakkal, megnemértéssel, gyűlölettel és előítéletekkel. Ezek mindegyike egy darab egymást kinyírás. Pozitív módon fogalmazva: hogy az ember képessé válik a közösségre, egymásért és együtt élnek, és ebben az együttességben a saját élet is kibontakozhat. Isten az életet akarja és nem az ellenkezőjét, hogy elvegyük, ellopjuk egymás életét, és kölcsönösen becsapjuk egymást életünkkel.''

    Fordította: Hampel Károly

    Forrás: KOINÓNIA 1999. december & 2000. január.