Bőthy Ottó:

Azon a vasárnapon már a második misét hallgattam. Méltatlannak éreztem magam, hogy szent testedet ismét magamhoz vegyem. De mikor is vagyunk, Uram méltók, hogy magunkhoz vegyünk téged, Istennek Fia. A mise, igen, a mise a legnagyobb dráma ezen a világon. A testté lett Ige élete. Születéstől a gyalázatos halálon át az örök remény felé.

Áldozat a mise. Te tanítottad meg ezt, Krisztus, az emberiségnek. Az ember áldozata az Atyának. S Te ezt az áldozatot teszed, ó Jézusom, természetfölöttivé. Az a kis ostya méltatlan szolgád kezében emberi elmét meghaladó fokon változik át a Te testeddé. Soha nem fogom ezt teljesen megérteni, Uram. Lejössz hozzánk a mennyből, hogy magadhoz vegyél minket.

Azt mondottad: ,,vegyétek és egyétek'', s nap mint nap ezrek, és milliók veszik magukhoz ezt a drága testet, ami a legértékesebb ebben a sanyarú világban. Te emelted fel, Uram, az anyagot, Te szentelted meg., S ezen a vasárnapon is, mint bárhol e világon, mentek, Uram, hozzád bárányaid. Voltak ott férfiak, nők, gyermekek. A Te juhaid, Uram. Mentek, mentek hozzád, Krisztusom. Figyeltem őket. Az élethez mentek, mint a szarvas a folyóvízhez. Inni akartak az élet forrásából. Hisz szomjazunk Rád. Én is, ők is, minden ember szerte ezen a világon.

Megnyugszunk benned, Uram. Olyan jó elpihenni benned. Tudod, elfáradunk, ahogy az élet útját járjuk. Olyan jó volna már nálad lenni! Hisz Te megígérted: ,,Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, és ha majd elmentem és helyet készítettem, ismét eljövök és magammal viszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is'' (Jn 14,1-3). Hiszünk, Uram, hiszünk. Mit is tehetnénk? Te vagy a mi reményünk. Minden nap, minden elmúlt másodperc közelebb visz minket a nagy találkozáshoz, amikor szemtől szembe, színről színre találkozunk veled, Krisztusom. Addig is Uram, amíg ez eljő, gyakran magamhoz veszlek, s mint egy kis mennyországot, a lelkembe rejtelek.


dugo@szepi.hu