Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta-tudta ezt az egyházmegye püspöke is, és egyik legbuzgóbb papját küldte oda lelkipásztornak. De már az új pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános a hét közbeeső napjain házról házra járt és ajtóról ajtóra kopogtatott. Az egyik helyen kimért udvariasság, a másikon ellenséges hangulat fogadta, és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs már szükségünk rá, hogy újraéledjen, mondogatták itt is, ott is. Az újabb vigasztalan vasárnapot követő héten a városka helyi lapjában feketekeretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános - híveivel egyetértésben - közli, hogy a helybéli Szent Ferenc egyházközség meghalt. A gyászistentiszteletet érte vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán. - A lapot azután megdöbbenve olvasta mindenki.
Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdező tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? Mi történik itt? Ami azután valóban történt, arról az egyik helyi lakosnak, egy huszonhatéves fiatalembernek a beszámolója tájékoztat. ,,Amint beléptem a templomba, mindjárt észrevettem az oltár előtti alacsony ravatalra helyezett koporsót. Egyszerű tölgyfából készült, aranyozott kereszt díszítette. A plébános 11-kor felment a szószékre. Néhány percnyi csendes imádság után felénk nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akiket annak véltem, közölték velem, és magatartásukkal is igazolták, hogy egyházközségük halott. Úgy tűnik, nincs már semmiféle remény az újjáélesztésre. Szeretném azonban véleményüket még egy utolsó próbával megcáfolni vagy esetleg igazolni. Kérem, menjenek el sorjában, egymás után a koporsó mellett, vessenek pillantást a benne nyugvó halottra. Azután hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követően majd én magam elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban mégis akadna néhány, aki kifelé menet elgondolkodik, és arra a meggyőződésre jut, hogy megváltoztatja véleményét, mert úgy gondolja, egyházközségünk mégis életképes, akkor kérem őket, jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani.
Ezután a pap a koporsóhoz lépett, megilletődve levette fedelét és félreállt. A menet pedig lassan megindult. A sorban az egyik utolsó - írja a tudósító - én voltam. Maradt hát elég időm, hogy elgondolkodjak. Ilyesmi jutott eszembe: vajon ki és mi az egyház? Kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek? És ki lesz majd a koporsóban? Minden bizonnyal a megfeszített Krisztus képét vagy szobrát helyezte el a plébános, hogy vele szembesítsen minket. Ilyen és hasonló gondolatok villantak fel bennem, de úgy látszik, az előttem vonulókban is, mert láttam, hogy mindenki zavartan lépked előre. Láttam, hogy egyfajta aggódás ül ki az arcokon, félnek, amint közelednek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, megnyílt az északi kapu, s egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott álltam a koporsó előtt, hogy megnézzem, kit és mit találok ott. Mikor a koporsó fölé hajoltam, előbb behunytam a szemem. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem is halott egyházközségünket, de még csak nem is a halott Krisztus képmását láttam meg, hanem egyet halott egyházközségünk tagjai közül. A koporsóba helyezett tükörben önmagamat pillantottam meg.''
Eddig tart a fiatalember beszámolója. Teljesen mellékes, hol és mikor játszódott le az esemény.
Úgy vélem azonban, a mai nagypéntek délutánján a történet több mindent mondhat, amin elmélkednünk kell.
Igaz, itt a pannonhalmi bazilikában senki sem állított fel koporsót, és senki sem pillanthatja meg önmagát egy benne lévő tükörben. De néhány perc múlva mi is elvonulunk egy halott képmása előtt, és amikor rátekintünk, nekünk, magunknak kell eldöntenünk - lelkünk mélyén
-, hogy élő, haldokló vagy esetleg holt tagjai vagyunk-e annak a közösségnek, amely ma itt és világszerte Krisztus halálára emlékezik.
Nincs, nem lesz senki előtt tükör, de amikor majd rátekintünk a kereszten függő Krisztusra, vajon életről vagy halálról beszél-e nekünk? Vajon az a művészi értékében szerény képmás a Krisztusban élni nem tud6, vagy nem is akaró önmagunkra irányítja-e figyelmünket? Vagy talán az életről, a halálból új életre támadó életünkről beszél?
Ezeket a kérdéseket helyettünk senki más nem válaszolhatja meg. A választ mindenkinek saját magának kell megadnia. A kereszten függő Krisztus - bármennyire is egyszerű képmás - ma tükörként áll elém. Amikor majd rátekintek, felismerem-e az örök életre meghívott, és erre mégis méltatlanná vált önmagamat? A megfeszített Krisztus maga intéz kérdést hozzám: vajon az ő közösségének élő tagjaként akarom-e, itt és ma, megváltásunk titkát, a kereszt misztériumát ünnepelni?
Nem egy koporsóba tett tükörbe kell néznünk, hanem a keresztre, Krisztusra és onnan önmagamba. Hiszem és remélem, hogy élő vagy új életre ébredő szívvel indul ki-ki vissza a helyére, és majd otthonába.
A kereszthalált Krisztus azért vállalta értünk, hogy megváltó erejében mindannyian éljünk. És talán éppen ma és itt halljuk meg az Írás felszólítását: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és rád ragyog Krisztus!
Forrás: Szennay: A kereszt titka 103 skk.