Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu


NYÁRI ÜGYELETI NAPOK:
Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben: minden szerda 9-13 óráig. Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.
 
OSZTÁLYOZÓ-, JAVÍTÓVIZSGÁK IDŐPONTJA:
2021. augusztus 23-án (hétfő)
 
 

    Soren Kierkegaard (1813-1855)

    Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.


    Vagy-vagy
    Eksztatikus előadás

    Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata. Nemcsak egyes pillanatokban szemlélek mindent aeterno modo, mint Spinoza mondja, hanem állandóan aeterno modo vagyok. Sokan azt hiszik, hogy ők is így vannak, ha ezt vagy azt megtéve, egyesítik, vagy közvetítik ezeket az ellentéteket. Ez azonban félreértés; mert az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy mögött, hanem előtte van. Ezért ezeknek az embereknek az örökkévalósága fájdalmas időmúlás is lesz egyben, amennyiben kettős bánatot kell megemészteniük. Bölcsességem tehát könnyen megragadható; mivel csak egyetlen alapelvem van, amelyből még csak ki sem indulok soha. Különbséget kell tenni a vagy-vagyban levő következményszerű és az itt bemutatott örök dialektika között. Ha például itt most azt mondom, hogy nem indulok ki alapelvemből, akkor ennek ellentéte nem egy abból való kiindulásban van, hanem csak negatív kifejezése alapelvemnek, pusztán csak az, melyben önmagát ragadja meg egy belőle való kiindulással vagy ki nem indulással való ellentétben. Nem indulok ki alapelvemből; mert ha ebből indulnék ki, megbánnám, s ha nem indulnék ki belőle, azt is megbánnám. Ezért ha egyik vagy másik tisztelt hallgatómnak úgy tűnne, hogy abban, amit mondtam, mégiscsak van valami igazság, úgy evvel csak azt bizonyítja, hogy feje nem alkalmas a filozófiára; és ha úgy találná, hogy az elmondottakban valamiféle mozgás történik, akkor ez ismét ugyanazt bizonyítja. Azon hallgatóim számára viszont, akik követni tudnak, bár semmiféle mozgást nem végzek, rögtön ki fogom fejteni azt az örök igazságot, amely által ez a filozófia önmagában marad, és nem ismer el nála magasabbat. Ha ugyanis alapelvemből indulnék ki, nem tudnék ismét megállni; mert ha nem állnék meg, akkor megbánnám, de ha megállnék, azt is megbánnám stb. Most viszont, hogy soha nem kezdek, bármikor abbahagyhatom; mert örök kiindulásom egyben örök abbahagyásom is. A tapasztalat bebizonyította, hogy a filozófiának egyáltalán nem jelent különösebb nehézséget a kezdés. Sőt mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni. Az abbahagyás az, ami a filozófiának és a filozófusoknak nehezére esik. Én ezt a nehézséget is kikerültem; mert ha valaki azt hiszi, hogy miközben most abbahagyom, tényleg abbahagyom, evvel csak azt bizonyítja, hogy hiányzik belőle a spekulatív készség. Én most ugyanis nem hagyom abba, hiszen már akkor abbahagytam, amikor elkezdtem. Ezért filozófiámnak megvan az a kitűnő tulajdonsága, hogy rövid és ellentmondásmentes; mert ha valaki arra szánná el magát, hogy ellentmondjon, máris jogom lenne őt őrültnek nyilvánítani. A filozófus tehát mindig aeterno modo van, és a megboldogult Sintenisszel ellentétben nemcsak pár órája van, amit az örökkévalóságnak él.

    Miért nem születtem Nyboderben, miért nem haltam meg kisgyermekkoromban? Apám egy kis koporsóba tett volna, s hóna alá fogva egy vasárnap délelőtt kivitt volna a temetőbe, maga földelt volna el, csak saját maga számára érthető szavakat mormolva félhalkan. Csak a boldog ókor gondolt arra, hogy a kisgyermekek azért sírtak az Elíziumban, mert nagyon korán haltak meg.

    Sohasem voltam vidám; és mégis mindig úgy tűnt, mintha öröm kísérne, mintha az öröm könnyű géniuszai táncolnának körülöttem mások számára láthatatlanul, én azonban, kinek szeme gyönyörtől sugárzott, mintha láttam volna őket. S ha elmegyek az emberek mellett vidáman és boldogan, mint egy isten, és irigylik tőlem boldogságomat, csak nevetek; mert megvetem az embereket, és bosszút állok. Sohasem kívántam, hogy bárkivel is igazságtalanságot kövessek el, mégis mindig úgy tűnt, mintha mindenkinek, aki közelembe került, bántódásban és igazságtalanságban lett volna része. Ezért ha azt hallom, hogy egyeseket hűségükért és becsületességükért magasztalnak, csak nevetek; mert megvetem az embereket, és bosszút állok. Sohasem keményedett meg szívem egyetlen emberrel szemben sem, ám ha éppen a legmeghatódottabb voltam, mindig azt a látszatot keltettem, mintha szívem minden érzéstől idegen és elzárkózott lenne. Ezért ha azt hallom, hogy egyeseket jó szívükért dicsérnek, és azt látom, hogy szeretik őket mély és gazdag érzelmeikért, csak nevetek; mert megvetem az embereket, és bosszút állok. Ha azt látom, hogy átkoznak és undorodnak tőlem, ha gyűlölnek hidegségemért és szívtelenségemért: csak nevetek, s haragom jóllakik. Mert ha a jó emberek rá tudnának venni, hogy valóban ne legyen igazam, hogy valóban igazságtalanságot kövessek el - igen, akkor máris elvesztem.

    Ez az én balsorsom; állandóan a halál angyala kísér, és nem a kiválasztottak ajtaját hintem meg vérrel, jelezvén, hogy elmenjen mellettük, nem, éppen az ő ajtójukon fog belépni - mert csak az emlékezés szeretete boldog.

    A bor nem üdíti fel többé szívemet; a kevés bánatossá tesz; a sok - búskomorrá. Lelkem bágyadt és erőtlen, hiába sarkantyúzom a vággyal, erőtlen már, nem tör többé királyi módon a magasba. Minden illúziómat elvesztettem. Hiába próbálom odaadni magam az öröm végtelenségének, nem tud felemelni, helyesebben én nem tudok felemelkedni. Hajdan csak intenie kellett, s én máris könnyen, frissen és szabadon emelkedtem fel. Ha lassan lovagoltam az erdőn át, úgy tűnt, mintha repülnék; most ha lovam tajtékozva száguld, úgy érzem, nem jutok tovább. Magányos vagyok, mindig is az voltam; elhagyatott, nem az emberektől, mert ez nem fájna, hanem azoknak a vidám géniuszoknak az öröme is elhagyott, akik mindig nagy csapatban fogtak körül, akik mindenütt találtak ismerősöket és mindenhol megmutatták számomra a lehetőséget. Ahogy az ittas ember gyűjti maga köré az ifjak dévaj csapatát, úgy sereglettek körém ők, az öröm tündérei, s nekik szólt nevetésem. Lelkem elvesztette a lehetőséget. Ha valamit kívánnék, az nem gazdagság vagy hatalom lenne, hanem a lehetőség szenvedélye, az a szem, mely mindenhol örök fiatalsággal, örök izzással látja meg a lehetőséget. Az élvezet megcsal, a lehetőség nem. És vajon melyik bor ily habzó, ily illatozó, ily részegítő!

    Ahová már nem jutnak el a nap sugarai, eljutnak a hangok. Szobám homályos és komor, egy magas fal szinte teljesen elzárja a fényt. A szomszéd udvarból kell jönnie, bizonyára kóbor muzsikus. Vajon milyen hangszer? Csövesfuvola?... mit hallok - a menüettet a Don Juanból. Ragadjatok hát újra magatokkal ti gazdag és erős hangok a leányok körébe, a tánc mámorába. A patikus mozsarával zörög, a leány üstjét súrolja, a lovászgyerek lovát csutakolja, és a flaszteren tisztítja ki a vakarót; csak nekem szólnak ezek a hangok, csak engem köszöntenek. Ó, köszönet legyen néked, bárki is vagy, köszönet! oly gazdag a lelkem, oly egészséges, oly örömittas.

    A lazac tulajdonképpen nagyon ízletes eledel; de ha sokat eszünk belőle, megárt egészségünknek, mivel nehezen emészthető. Ezért amikor egyszer Hamburgban nagy tömeg lazacot fogtak, a rendőrség elrendelte, hogy minden családapa hetente csak egyszer adhat lazacot háza népének. Kívánatos lenne hasonló rendőri intézkedés a szentimentalizmust illetően is.

    Az én fájdalmam az én lovagváram, mely sasfészekhez hasonlóan magaslik a hegycsúcson a felhők között; senki sem ostromolhatja meg. Innen csapok le a valóságba és ragadom meg zsákmányomat; de nem maradok lent, a zsákmányomat felviszem, és ez a zsákmány egy kép, melyet beleszövök kastélyom tapétáiba. Halotthoz hasonlóan élek itt. Minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhessék az emlékezés örök életét. Minden véges és esetleges dolgot elfelejtettem és felszámoltam. Ott ülök, mint egy gondolataiba merült öreg, ősz hajú férfi, és halkan, szinte suttogva magyarázom a képeket, és oldalamon egy kisgyermek ül engem hallgatva, jóllehet már mindenre emlékezik, mielőtt elmesélném.

    A nap szépen és derűsen süt be a szobámba, a másikszobában nyitva van az ablak; az utcán minden csendes, vasárnap délután van; tisztán hallom, amint egy pacsirta dalol egy ablak előtt valamelyik szomszéd udvarában, azelőtt az ablak előtt, ahol a szép lány lakik; egy távoli utcából idehallatszik, amint egy ember Rákot! kiált; oly meleg a levegő, mégis szinte kihalt az egész város. - S az ifjúságomra gondolok és az első szerelemre - amikor még élt bennem a vágy, ma már csak első vágyam után vágyakozom. Mi az ifjúság? Egy álom. Mi a szerelem? Ennek az álomnak a tartalma.

    Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. ,,Szeretnél - mondta Merkur -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot.'' Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.

    Forrás: Soren Kierkegaard: Vagy-vagy (Osiris-Századvég 1994) 27 és 32-36. oldalak