Szegedi Piaristák

Sapientia

bolt.piarista.hu

    Karl Rahner

    A hétköznapok teológiája – Mindennap imája

    (házi használatra)


    1. A hétköznapok teológiája

    „Ne a hétköznapot vádold, ha szegényesnek tűnik. Vádold inkább magadat, hogy nem vagy elég erős kincsei fölkutatására.” (Rilke)

    Lesznek néhányan, akik a hétköznapok kapkodása és hajszája, serénykedése meg szorgoskodása miatt csak vasárnap tudnak nyugodtan olvasni és átelmélkedni ilyesféle teológiai írásokat. Nem kellene-e megragadnunk a lehetőséget és legalább vasárnap, amikor erőt gyűjthet az egész ember a hétköznapokra, eltöprengenünk a hétköznapok teológiáján? Nem lenne-e jó mindennapos tevékenységeinket – a munkát, a pihenést, az evést, az alvást – a keresztény hit fényébe állítanunk és mint teológiai problémát vizsgálnunk? Persze mindvégig azzal a fenntartással, hogy pár szóban még ily egyszerű dolgokról is csupán nagyon kevés mondható el, annál is inkább, mert ami a legközönségesebbnek tűnik, az szokott az elméletben és a gyakorlatban is a legnehezebbnek bizonyulni. Bevezetőül álljon itt néhány alázatos gondolat a hétköznapok teológiájáról.

    1. Először is: egy ilyen teológiának nem lehet az a szándéka, hogy a hétköznapot ünneppé tegye. Maradjon csak a hétköznap hétköznap. Nem tudjuk – és ne is akarjuk a hit magasröptű gondolataival és az örökkévalóság bölcselkedésével ünneppé formálni. Álljunk helyt benne anélkül, hogy édeskéssé tennénk vagy idealizálnánk. Mert csak így jelenti a hétköznap azt, amit egy kereszténynek jelentenie kell: a hívő élet erejét, a mérsékletesség és a türelem iskoláját, a nagy szavak és véletlen képzelgések gyógyító felfedezését, az igazi szeretet és hűség megélésének csöndes lehetőségét, és igazolását annak a tárgyilagosságnak, amely a végső bölcsesség magva.

    2. Másodszor: az egyszerű és becsületesen vállalt hétköznap magába rejti azt az örök csodát és hallgatag titkot, amit Istennek és az ő titokzatos kegyelmének nevezünk – pont akkor, ha meghagyjuk hétköznapnak. Mert az ember teszi a napokat hétköznappá, és ahol ember él, ott szabad és felelősségteljes tetteivel föl is tárja a valóság rejtett mélységeit. És a hétköznapibb apróságok is valóságosan, belső alkotóelemként vannak – avagy bele kellene, hogy legyenek – ágyazva a valóban emberi életbe. Ez az élet pedig a hit, remény és szeretet révén – melyek a legeslegkomolyabban fölfogott szabadságban Istenre irányulnak – attól az örök Istentől kapja igaz súlyát, akit megragad. Istent végül is nem nagy szavak, önteltség vagy ideálok útján, hanem a saját bűvkörünkből kiragadó tetteink, a másikba belefeledkező gondoskodásunk meg a csöndessé és bölccsé érlelő türelmünk révén közelítjük meg. Ha valaki szakít egy kevés időt, hogy megfigyelje magában az örökkévalóság szívverését, az hirtelen észreveszi, hogy a legapróbb dolgok is kimondhatatlanul mélyek, hogy az öröklét követeiként mindig többek önmaguknál: mint a vízcsepp, amelyben az egész égbolt tükröződik; mint jelek, amelyek túlmutatnak önmagukon; mint előrefutó hírnökök, akik mintegy megrémülve az általuk hozott hírtől az eljövendő örökkévalóságot kezdik hirdetni; mint az igazi valóság árnyéka, amely a Valódi közelsége miatt már minket is elér.

    3. És ezért igaz harmadszor: ne bántsuk vasárnap a hétköznapok alázatos, fakó kicsinységeit, amik csak akkor vonzanak, ha érzékenyen fogadjuk őket, csak akkor tompítanak el és csupán akkor alakítanak minket lélektelenné és közönségessé, ha nem értjük meg őket és helytelenül bánunk velük. Megfontolttá tesznek, talán fáradttá és csalódottá, szerénnyé és csendessé. De hiszen pont ilyenné kellene lennünk! Ezt megtanulnunk nehéz, de elengedhetetlen. Így válhatunk képessé arra, hogy készségesen elébe menjünk az örök élet valódi ünnepének, amit Isten kegyelme, nem pedig saját erőfeszítésünk készít számunkra. És ne savanyodjunk meg a mindennapos kisszerűségekben, ne váljék belőlünk rosszindulatú aggályoskodó. Mert a Kicsi ígérete a Nagynak, és az Idő haladás az Örökkévalóság felé. Ez pedig egyaránt érvényes a hétköznapra és a vasárnapra.

    2. A munka

    1. A munka talán legjellemzőbb munkanapjainkra, hétköznapjainkra. A munkáról zenghetünk dicsőítő himnuszt, érthetjük rajta az ember nagyszerű és hatalmas teremtő erejét és így magasztalhatjuk – viszont vissza is élhetünk vele (milyen gyakran meg is történik ez!), úgyhogy menekülés sajátmagunk elől, a lét titka és rejtélye elől, meg az elől a félelemérzet elől, ami épp az igazi bizonyosság keresésére serkent. A helyesen felfogott munka valahol a kettő között van, létünknek nem csúcsa, de nem is fájdalomcsillapítója, hanem egyszerűen munka: fárasztó és mégis elviselhető, átlagos, szokásos és egyenletesen ismétlődő, fenntartja életünket, de el is koptatja; kikerülhetetlen, de csendes barát, ha nem fajul keserű robottá.

    2. Igazából soha nem „fekszik” az embernek. Még ott is, ahol legnemesebb teremtő lendületünk megvalósulásaként indul, elkerülhetetlenül poroszkálássá, vesződséges ismételgetéssé lesz, az előre-láthatóval szembeni riadt védekezéssé válik. Ahhoz a teherhez hasonló, amelyet az ember nem belső elhatározása alapján vesz a vállára, hanem amit idegen erők pakolnak rá. A munka mindig követel valamiféle beilleszkedést mások rendelkezéseibe, egy adott ritmusba, apró hozzájárulást azon közös cél eléréséhez, amelyet egyikünk sem egyedül keresett magának – tehát engedelmességet és lemondást a közösség irányában.

    3. A munka teológiája elsőként éppen azt mondja, hogy a munka fárasztó, egyhangú, mindennapos, önmagunkról való lemondást követelő fáradozás, és az marad azután is. Bármennyire gyarapszik teremtő cselekedeteinkben, az emberben mindig egy olyan biológiai alaphoz kötődik, amely a halálban keresi végét, mindig kölcsönhatásban lesz a külvilággal, amely fölött maradéktalanul soha nem fogunk rendelkezni. Azaz mindörökre munka marad, olyan, amilyennek a Szentírás is bemutatja: jele létünk bűnbeesettségének és a létünkben lévő, csupán Isten által áthidalható diszharmóniának külső és belső, szabadság és szükségszerűség, test és lélek, egyén és társadalom között. De a bűn e jele – ami maga nem bűn, hanem következménye a bűnnek – Krisztusban a testszerinti megváltás jelévé vált. És ez nemcsak a halálra, a bűn legradikálisabb formájára érvényes, hanem Istentől való távolságunk minden más tárgyi megjelenésére, tehát a mindennapos, vesződséges, ténylegesen önzetlen munkára is. Csak úgy magától nem, de Krisztus kegyelméből az „in nomine Domini” végzett munka olyan magatartás és gondolkodásmód elérését eredményezheti, amiért Isten örök életet ajándékoz: az a hit hétköznapi megjelenési formájának, a türelemnek, aztán a hűségnek, a tárgyilagosságnak, a felelősségtudatnak és a szeretetteljes önzetlenségnek a lelkülete.

    3. A járás

    1. Megszokott hétköznapjaink leghétköznapibb dolgaihoz tartozik a járás. Csupán akkor gondolunk rá, ha már nem járhatunk, mert be vagyunk zárva vagy bénák vagyunk. Ekkor mindjárt kegyelemnek és csodának érezzük azt, hogy tudunk járni. Nem növények vagyunk, amik teljesen megszabott, eleve adott környezethez vannak kötve, mi magunk keressük fel környezetünket, megváltoztatjuk azt, választunk és – megyünk.

    2. Jártunkban-keltünkben olyannak ismerjük meg magunkat, mint akik maguk változnak, mint akik keresnek, akiknek még csak meg kell érkezniük. Megéljük, hogy egy cél felé akarunk haladni, de nem légüres térben kószálva. Még a nehezen kikerülhetetlen felé haladásunkban is szabadnak érezzük magunkat, ha mi magunk is eléje mehetünk a ránk kiróttnak.

    3. Életvitelről beszélünk – és a keresztényekről először úgy szóltak, mint akik „a tanítást követik” (ApCsel 9,2). Ha azt kell mondani, hogy nemcsak hallgatói, hanem cselekvői kell, hogy legyünk az Igének, akkor azt mondja ugyancsak az Írás, hogy ne csak a Lélek szerint éljünk, hanem kövessük is a Lelket.

    4. Beszélünk az események menetéről, egy vállalkozás kimeneteléről, valaminek a megértéséig eljutásról, valakinek körmönfont becserkeléséről, valaminek a történetéről, mint előrehaladásról, a változásról, mint átmenetről, a végről, mint lehanyatlásról (a németben lemenet); valaminek a létrejöttét úgy tekintjük, mint felemelkedést, életünket zarándoklásnak mondjuk, a történelmet előrefelé haladásnak; ha valamit megértettünk, akkor „jártas”-ak lettünk benne, elhatározásunk döntő „lépés”. Nagy ünnepeink megünnepléséhez hozzátartozik a körmenet és a felvonulás mind a vallási, mind a profán életben. Már ezek az egészen apró és jelentéktelen utalások is mutatják, hogy mennyire szívesen értelmezzük egész életünket hétköznapi járás-kelésünk egészen ősi és eredeti tapasztalatának nyomában. Járunk, és már a pusztán fiziológiai járásunkon keresztül is kimondjuk, hogy nincs itt maradandó helyünk, hogy úton vagyunk, hogy még valójában csak meg kell majd érkeznünk, még csak keressük a célt és valóban zarándokok vagyunk, vándorok két világ között, átmeneti emberek, akiket mozgatnak, de akik mozdulnak, akik irányítják a rájuk mért mozgást, de meg is élik az eltervezett mozdulást, hogy nem mindig oda érkezünk, ahová terveztük.

    5. A tudatos és szabad ember legegyszerűbb járásában már benne van és sajátosan elénk tárul az egész emberi lét. Ennek a létnek célját leplezi le a keresztény ember hite és ígéri egyben a megérkezést: a szünet nélküli haladás, mely tud magáról és tudja, hogy még nem érkezett meg, mely keres és hiszi, hogy talál; mert (újra sem mondhatjuk másképp) maga Isten jön az Úrnak – aki a mi jövőnk – érkezésében és újra eljövetelében.

    6. Jövünk-megyünk, keresnünk kell. De a Végső, az Igazi jön felénk, keres minket, természetesen csak akkor, ha mi is haladunk feléje. De ha rátaláltunk – hisz Ő már megtalált minket –, akkor tapasztaljuk meg, hogy a felénk közeledő mozgás, Isten mozgása már a mi feléje való haladásunkat is hordozta erejével. E hordozottságunk a kegyelem.

    4. Az ülés

    1. Ez is része a hétköznapnak, így annak teológiájához is hozzátartozik. Ki nem ült már hálálkodva és örömmel fárasztó munka vagy mászkálás után? Nem sóvárog-e még az örökké mászkálni vágyó ember is egy kis üldögélésre? Ki ne tudná, hogy egy feladatnak „neki kell ülni”, ha abból valamit ki is akarunk hozni.

    2. Az ülés már biológiai és földi vonatkozásában is kifejezi azt, hogy az ember számára nem ugyanolyan értékű minden hely és állapot, hogy az ember valahová tartozik és nincs mindenütt egyformán otthon, hogy végleges nyugalomra törekszik és hogy minden mozdulata csupán azon haza iránti vonzalmának kifejezője, ahol mint az igazi és teljes értékű élet végleges helyén majd letelepszik.

    3. Persze az ülés, így testi vonatkozásában, az emberi létnek és a lét beteljesedésének csupán egyik oldalát tükrözteti. Nem tagadja, de nem is állítja, hogy a beteljesedés nyugalma, a végleges letelepedés helyére való megérkezés általában egyben a végtelen élet, a munkálkodás beteljesedése, a legélőbb valóság teljessége is. Épp erről van szó a nyugalomban, az összeszedett csöndben, a maradandónak lelkileg belső birtoklásában távol a veszteség minden szorongásától és nyugtalanságától, és távol minden üres sürgetéstől: egyszóval akkor, amikor csendben ülünk, ahogy az Írás is tanúsítja, amikor az örök élet vendégségéről mondja: és „Uruk… asztalhoz ülteti őket….” (Lk 12,37)

    4. Ez eddig elég békésen, szelíden cseng, pedig mögötte egy nagyon komoly kérdés húzódik meg. Megvan-e szívünk bátorsága, összeszedettsége és szabadsága a leüléshez, vagy rögtön unatkozni kezdünk, ha pihenünk? Vagy csak örökösen utazgatunk és állandóan rohanásba vetjük bele magunkat nem bírva elviselni önmagunkat, a csöndet és a hallgatást? Futunk minduntalan, mert magunk elől kell szaladnunk? Nem tekintjük-e mindössze formájában kissé más munkanapnak a vasárnapot, fiziológiailag kényszerű szünetnek a hétköznapok áradatában? Meg kell tanulnunk, hogy a nyugalom a szív és benne az egész ember cselekvésének magasabb szintű formája lehet, és végső soron egyedüli formája. Rá kell ébrednünk, hogy a gyors utazás nem ment fel az alól a tudás alól, hogy végül is hová visz az utunk, és hogy aki lassabban jár, az sokszor hamarabb odaér, mert előtte valóban átgondolta útját és célját. A véget nem érő célon belüli mozgás (ha szabad, mivel kell, ilyen paradox módon mondani) több a halott nyugalomnál. De még csak tartunk efelé a mozgás felé és csupán akkor érjük el, ha nem tartjuk jobbnak, elviselhetőbbnek az önmagunk elől való menekülés üres hajszáját a nyugalomnál.

    5. Természetesen sokminden segíthet a nyugodt, csöndes magunkbaszállás gyakorlásában: a hamisítatlan alkotások vagy a tiszta zene, a két ember közti bensőséges, tiszta szeretet, a hasznot nem leső belátás és felismerés, és más zenei, egész embert érintő kontemplatív tapasztalat. Végeredményében azonban csak egy csönd van, amely megfér az emberben: az imádság (akárhogy is nevezzük, ami vele egyértékű). Csupán az Istennek nevezett végtelen titokkal való szerető együttlétben tudunk úgy megérkezni, hogy tovább már nem kell mennünk; csak nála találjuk meg azt a nyugalmat, ami nem csupán lázas kóborlásunk egy pillanata; csak ott hallhatjuk meg azt a szót, amihez képest csak hasonlat és ígéret minden leülésünk és nyugalmunk: „A győztesnek megadom, hogy velem üljön trónomon.” (Jel 3,21)

    5. A látás

    1. A látás az emberi szervezet egyik legalapvetőbb funkciója, amit minden nap használunk a hétköznapok érdekében. Akár fiziológiai, akár ismeretelméleti értelemben legyen is róla szó, mindenképpen a látást érezzük a legobjektívebb és legkézenfekvőbb kapcsolatunknak a minket körülvevő világgal. A látás tárja föl környezetünket a legnagyobb sugarú körben, ez hozza elénk a távoli dolgokat és ez határolja el tőlünk élesen a közelieket, rendezi, megkülönbözteti, összekapcsolja a tárgyakat, egységes, sokszínű szép világgá.

    2. De a szem az az ablak is (így már a Szentírás), amelyhez odalép a személy és megmutatja magát, a kapu, amin nemcsak belép az emberi világ, hanem elő is lép a maga rejtett bensejéből és megjelenik. A Szentírás szerint az ember szemében ott van a félelme, honvágya, büszkesége, könyörületessége, jósága, gonoszsága, rosszakarata, szégyene, irigysége és hamissága.

    3. Ugyanakkor a Szentírás gyakran érti a szemen az ember külsejét, amit mi olyan fontosnak tartunk, míg Isten szívünkbe, szabad benső hozzáférhetetlenségünkre, leglényegünkre tekint. Így lesz a figyelő és kifelé tekintő szem az ember és a világ, a belső és a külső közötti titokzatos kapocs, amely egybegyűjt és szétoszt, elárul és elrejt.

    4. Ebben a rövid írásban nem lehet kifejteni, miként fordul elő a vallásos nyelvhasználatban a hallással együtt vagy azzal bonyolult ellentétben a látás, mint az Istennel és Krisztussal való találkozásunk kifejezése. Maradjunk a hétköznapi látásnál. Ez is sokmindent elmond az emberről, hogy milyen legyen, ha egész emberré akar válni: nyitott, körültekintő, nézze a távoli és a rendelkezésére nem álló dolgokat is, derűsen tárja föl, bátran és jóhiszeműen mutassa meg bensőjét, mutassa meg és fejezze ki önmagát, és viselje el, ha olyannak ismerik, amilyen. Aki így szemléli a világot és magát, azaz meri szépítés nélkül nézni a világot és ábrándos képekkel nem fedi el annak egyszerű arcát; aki valódi önmagát mutatja és nem akar külön látszatot meg külön valóságot, annak látása ép, lelki szemei egészségesek. Rá is áll az, amit Jézus a hegyi beszédben úgy mondott, hogy a szemnek mindennapos látása a helyes „világ-nézet” képe és példázata: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos.” (Mt 6,22)

    6. A nevetés

    1. A hétköznapokhoz – remélhetőleg – nemcsak a mindennapos munka komolysága tartozik hozzá, hanem a nevetés is. Nagyon komoly dolog a nevetés, hiszen gyakran a szavaknál is többet árul el az emberről. Amikor a következőkben nevetésről beszélünk, mindig az igaz nevetésre gondolunk, nem a balgák és a gonoszok nevetésére, amiről a bölcs Sirák fia tanít minket (Sir 21,20; 27,13), vagy amire Jézus jaj-t kiáltott (Lk 6,25). Erről a nevetésről nincs most szó. A felszabadulttá tevő, a szívből gyermekien és vidáman feltörő nevetésről van itt szó, amilyet csak annál az embernél figyelhetünk meg, aki szabad és fesztelen szimpátiájával – amely a mindenkit felölelő szeretetből fakad – mindent olyannak tud elfogadni, amilyen: a nagyot nagynak, a kicsit kicsinek, a komolyat komolynak, a nevetni valót nevetni valónak. Hiszen mindezek vannak, és ahogy vannak, Isten úgy akarja őket; ezért úgy is kell venni őket, ahogy vannak, nem egyformán, igenis nevessünk azon, ami komikus és nevetséges.

    2. Ezt viszont csak az tudja megtenni, aki nem magához mér mindent, aki szabad önmagától, és akiben megvan az a minden és mindenki felé megnyilvánuló titokzatos szimpátia, amely bármit és bárkit hagy szóhoz jutni – ez pedig a szerető szív szimpátiája. Így a jó nevetés a szeretet jele, az Istenben mindenki felé megnyíló szeretet kinyilvánítása és előiskolája.

    3. Sőt, Isten gyermekeinek ez az ártatlan, bűn nélküli nevetése ennél is több: hasonlat. Maga az Isten szava mondja ki ezt az analógiát, amire gondolunk. A Szentírás a nevetést, ezt az apró kreatúrát, amiről azt hinnénk, hogy a végtelen Úr csarnokába jutva némán a semmibe vész, Isten gondolkodásmódjának képévé és hasonlatává teszi. Megijeszthet az Írás szava, de mégis azt mondja, hogy Isten az égben nevet, a gondtalanok, a biztosak, a nem-fenyegetettek nevetésével, az isteni fölény nevetésével a véresen fájdalmas és esztelenül közönséges világtörténelem minden kegyetlen zűrzavara fölött; higgadtan, mondhatnók szenvtelenül, de mégis részvétet érzően és tudva e föld könnyes színjátékáról. (Igen, meg tudja ezt tenni, mert az Ő örök Igéje velünk együtt sírt és végigszenvedte e világ Istentől való elhagyatottságának minden kínját.)

    4. Nevet az Isten, mondja az Írás és így arról tanúskodik, hogy még az utolsó nevetésben is, amely valahol felcsendül ezüstösen és tisztán igaz szívből e világ bármely butasága fölött, az Isten képe és visszfénye csillan föl, az örökkévalóság és a történelem győztes és fönséges Istenének képmása, akinek sajátos nevetése igazolja, hogy a dolgok mélyén mégiscsak minden jó.

    7. Az evés

    1. Azzal, hogy az evésnek és ivásnak örökösen csak a kémiai-fiziológiai oldaláról beszélünk és írunk, az a veszély fenyeget, hogy ezt a két, mindennapos és mégis titokzatos folyamatot csupán fizikai erő „tankolásának” véljük testünk gépezetének további működése céljából. De ahol az ember ember-mód eszik és nem mint az állat zabál, ott az evés az egész ember ügye, olyannyira, hogy ahol az evés emberi jellege megfogyatkozik, ott a fiziológiai folyamatok is kárt szenvednek. Mindennapos tapasztalati körünkben alig találunk titokzatosabb valamit, mint a táplálkozás: holt dolog élővé válik, valami idegen sajátunkká alakul, egy létező sajátságainak megtartásával beleilleszkedik egy magasabb és átfogóbb valóságba. Csak az nem képes ezen csodálkozni, aki az életet mindössze kémiai-fizikai valóságok mechanikusan bonyolult szövevényének gondolja.

    2. És az emberben ez az áthasonulás az emberivé való áthasonulás, azzá a valósággá, amely önmagára ébredt, amely tudatában van önmagának, rendelkezik önmagával és amelyben a világ önmagára ébred. Ha az alsóbbrendű dolgokat alapjában véve csak a magasabbak felől érthetjük meg (és nem fordítva, mint ahogy ez a sekélyes gondolkodás próbálja), akkor azt kell mondanunk, hogy az evés a legalacsonyabb, de egyben a legalapvetőbb formája annak a folyamatnak, amelyben egy létező a megismerés révén magáévá teszi a világot vagy környezetét, és a szeretet révén odaadja magát a világ egészének.

    3. És ezért sajátosan magától értetődő, hogy ha az emberi lét fontosságát és magasabbrendűségét kézzelfoghatóan, anyagi mivoltában akarjuk megjeleníteni, akkor a lakoma a kedvelt szimbólum. Szimbóluma, sőt valóságos beteljesedése az étkezők egymás közti szeretetteljes, bizalmas egységének. Mert létük közös alapjához, a testi táplálékhoz engedik oda kölcsönösen egymást, mert – miközben az ételt szétosztják – kölcsönösen önmagukat is szétosztják.

    4. Így az étkezés az emberek végső egységének jele lesz, ami majd abban csúcsosodik ki, hogy az örökkévalóság ételeként mindenki eszik és iszik abból az Istennel egyesítő egy kenyérből és egy kehelyből, amely maga az Úr.

    5. Akárhol is eszünk hát – még hétköznap is – vegye körül valami ünnepélyesség az asztalt. Ünnep a hétköznapban. Mert annak az egységnek a hírnöke, ahová minden és mindenki el akar rejtőzni, ahol mindenkire vigyáznak és ahol mindenki megszabadul magányától, ahol halkan, de mégis hallhatóan az örök élet mélységéről van szó – hétköznap.

    8. Az alvás

    1. Életünk jó egyharmadát átalusszuk, tehát az alvás igencsak hozzátartozik életünkhöz. Ahhoz a foglalkozáshoz és művészethez, amelyet mindenki ért és gyakorol is. Van az alvásnak is teológiája? Természetesen.

    Az Írás előszöris csodálatos emberiességgel állapítja meg tapasztalatunkat az alvásról: nyugodtan alszik az, aki tisztességesen dolgozott, káros álmatlanságban szenved, akit üzletelése nem hagy nyugton, a lusta pedig naphosszat alszik, és így tovább.

    2. De előkerül az alvás az Írásban az emberi lét mélyebb valóságainak, a halálnak, az élettelen és halált hozó ürességnek vagy a bűnben való elmerülésnek képe és hasonlataként.

    3. De ugyanott lehet az alvás az ember belső oldottságának az ideje is, amikor fogékony az isteni hívásra (hiszen az Úr ott van az álomban), a súlyos álmokra, amelyek, minthogy az egyébként talán elnyomott emberi mélységekről szólnak, Isten utasítására és hívására utalnak.

    4. Tény: a mindennapi álom valami nagyon titokzatos dolog. Az ember, aki szabad egyéniség, ura magának és irányítja magát, amikor alszik, elengedi magát, kiengedi kezéből magát, azokra a létezőkre bízza magát, amiket nem ő alkotott és áttekinteni sem képes. Alvásunk az emberi világ belső igaz voltában, biztosságában és jóságában való bizakodás, a gyanútlanság és az irányíthatatlanba való belenyugvás aktusa.

    5. Ha így nézzük az alvást – tehát nemcsak mint fiziológiai folyamatot, amely ágyba kényszerít, és az egész embert érintő tettként oldottan és bízva vállaljuk, akkor az alvás tulajdonképpen rokon az ima belső struktúrájával, hisz önnön valóságunkat az imában is teljesen a szeretetből vállalt isteni irányításra bízzuk. Nem csoda, hogy a keresztények úgy érzik, hogy az alvást esti imával kell előkészíteni. Ez az ima az imádkozó lelki állapotának megfelelően készséges, megtisztító és kiengesztelődő búcsú a naptól és annak megszokottságától, és bízó ráhagyatkozás a minket mindig szeretettel átölelő Titokra. Ha ilyen imádságos lélekkel fogadjuk az alvást, akkor mintegy áldó mozdulattal elvarázsoljuk saját lényünk álomban felszakadó sötét mélyeit, és nem az alvilág, hanem Isten angyalai őrködnek majd álmaink felett. Alvásunk nyugodt és fesztelen lesz, kommunikálás azokkal a mélységekkel, hol az ember minden személyes vonásának és élete összes tudatos tervének kell nyugodnia, gyökeret vernie, hogy szentek maradjunk, és méginkább szentekké váljunk.

    9. A kegyelem megtapasztalása hétköznapjainkban

    1. Megtapasztaltuk már egyetlen egyszer is a kegyelmet? Most kegyelmen nem ájtatos érzelmet, nem ünnepélyes vallásos emelkedettséget vagy gyengéd vigasztalást értünk, hanem a kegyelem tényleges megtapasztalását, a háromságos Isten Szentlelkének azt a látogatását, amely Krisztusban, az Ő megtestesülésében és keresztáldozatában valósult meg. Egyáltalán megtapasztalhatjuk ebben az életben a kegyelmet? Nem rombolja szét igenlő válaszunk a hitet, ezt a hol világos, hol sötét felhőt, amely földi zarándokutunk ideje alatt betakar minket? A misztikusok ugyanis azt mondják – és állításuk igazát életük odaadottságával akár már igazolják is –, hogy Istent és vele a kegyelmet már megtapasztalták. Ám a misztikának a tapasztaláson alapuló Isten-ismerése elég homályos és titokzatos dolog: akinek nem volt része benne, nem tud mit mondani róla. Így kérdésünkre egyszerűen „a priori” nem tudunk válaszolni. De talán nincsenek-e fokozatai a kegyelem megtapasztalásának, és a legalsó számunkra is elérhető.

    2. Egyelőre kérdezzük meg magunktól, hogy megtapasztaltuk-e csak egyszer is a lelki-t az emberben? (Már az is nehéz kérdés, mit értsünk itt lelken és erre nem lehet egy szóval válaszolni.) Talán azt feleljük, hogy természetesen megtapasztaltam, sőt tapasztalom napról-napra: gondolkodom, tanulok, döntéseket hozok, cselekszem, kapcsolatban állok emberekkel, tagja vagyok egy közösségnek, amely nemcsak fiziológiai, hanem lelki dolgokon is múlik, szeretek, örülök, élvezem a költészetet, élek a kultúra, a tudomány, a művészet stb. javaival. Tehát tudom, mi a lélek. De mégsem olyan egyszerű ez. Ez mind igaz. De mégis, mintha a „lélek” az összes felsoroltakban csupán azok tartozéka lenne, amelyet arra használunk, hogy földi életünk emberhez méltó, szép és valamelyest értelmes legyen, de a lélek a maga tulajdonképpeni transzcendenciájában nem okvetlenül tapasztalható meg bennük. Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy a lélek mint olyan csak ott van jelen, ahol transzcendenciájáról beszélnek és filozofálnak. Sőt ellenkezőleg, hisz ez csak levezetett és másodlagos megtapasztalása lenne annak a léleknek, amely nemcsak belső mozzanatként hat életünkre. De hol van az igazi megtapasztalás? Éppen itt szeretnénk hát először azt mondani: nekünk magunknak kell keresnünk, hogy rátaláljunk megtapasztalásunkban. Csak igen tétován és óvatosan tudunk esetleg néhány dologra rámutatni.

    3. Hallgattunk-e már egyszer is akár, noha védekezni akartunk, noha jogtalanul bántak velünk? Megbocsátottunk-e egyszer is úgy, hogy jutalmat nem kaptunk és hallgató megbocsátásunkat természetesnek vették? Engedelmeskedtünk-e már, nem azért mert kellett és mert különben kellemetlenségeink lettek volna, hanem azon titkos, néma és megfoghatatlan valami miatt, amit Istennek és az Ő akaratának hívunk? Hoztunk-e valaha is áldozatot köszönet, elismerés, sőt belső megnyugvás érzése nélkül? Voltunk-e már teljesen magányosak? Határoztunk-e el egyszer is valamit egyesegyedül lelkiismeretünk legbensőbb hangját követve olyan helyzetben, ahol döntésünket senkinek sem mondhattuk vagy magyarázhattuk el, ahol teljesen egyedül voltunk és tudtuk, hogy döntésünket senki sem vállalja magára és így mindörökre felelősek maradunk érte? Próbáltuk-e Istent ott is szeretni, ahol nem ad szárnyakat a lelkesedés, ahol magunkat és életösztönünket már nem tudjuk azonosítani Istennel, ahol azt hisszük, belehalunk ebbe a halálnak és teljes tagadásnak tűnő szeretetbe? Ott, ahol rémisztő szakadékba ugrásnak tűnik az egész, ott, ahol úgy látszik minden megfoghatatlanná és értelmetlenné válik? Megtettük-e kötelességünket akkor, amikor látszólag csak önmagunk megtagadásának és teljes félreállításának égető érzésével tehettük, amikor látszólag csak rémisztő ostobaság révén teljesíthettük, amit nem szoktak senkinek sem megköszönni? Jók voltunk-e az olyan emberhez is, akitől soha a köszönetnek és megértésnek szemernyi visszhangja sem és még annak az érzésnek jutalmát sem mondhatjuk magunkénak, hogy most „önzetlenek”, illedelmesek voltunk? Keresgéljünk életünk ilyesféle tapasztalatai között, kutassuk saját megtapasztalásainkat, amelyekben velünk estek meg hasonló dolgok. Ha találunk ilyeneket, akkor megtapasztaltuk azt a lelket, amiről itt beszélünk. Megtapasztaltuk az örökkévalóságot, azt, hogy a lélek több, mint mulandó világunk egy darabja, megtapasztaltuk azt, hogy az ember értelme nem merül ki evilág értelmében és boldogságában, akkor megtapasztaltuk azt a merészséget és mindentől elszakadó bizalmat, amelynek éppen nincs igazolható, evilág sikereiből vehető alapja.

    4. Ezekből kiindulva érthetjük meg, hogy miféle titkos szenvedély ég a tulajdonképpeni lelki emberekben és a szentekben. Ők el akarnak jutni eddig a megtapasztalásig. A világban való megrekedés titkos félelmei közepett újra meg újra be akarják magukat biztosítani, hogy lélek szerinti életet kezdjenek. Ők megízlelték már a lelket. A közönséges ember az ilyen tapasztalatokat csak a „normális” élet kellemetlen, dehát nem mindig elkerülhető megszakításának fogja föl, számára a lélek csupán fűszere és körítése, nem pedig lényege egy másfajta életnek. Ezzel szemben a lélek emberei és a szentek a színtiszta lélek ízét érzik, ők mintegy „töményen” isszák a lelket, nemcsak a földi élet fűszereként. Ebből forrásozik különleges életük, szegénységük, alázat- és halál utáni vágyódásuk, szenvedésre való készségük, titkos sóvárgásuk a mártíromságra. Nem mintha ők nem lennének gyengék és nem kellene minduntalan visszatérniük a hétköznap megszokott dolgai közé, nem mintha nem lennének tisztában azzal, hogy a kegyelem a hétköznapot is, az értelmes tevékenységet is megáldhatja és így lépcsőfokká teheti az Istenhez vezető úton. Nem mintha nem tudnák, hogy a földön nem vagyunk angyalok és nem is kell azzá lennünk. De tudják, hogy az embernek, mint lelki lénynek – nem csupán spekulációkban, hanem a reális létben – ténylegesen Isten és világ, idő és örökkévalóság határán kell élnie. Minduntalan meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy ők valóban így is élnek, hogy tetteikben a lélek bennük nem csupán az élet emberi formájának eszköze.

    5. És ha a Lelket ilyen módon megtapasztaljuk, akkor legalábbis mi keresztények, akik a hitben élünk, ezzel lényegében a Természetfölöttit is megtapasztaltuk. Talán nagyon anonim és kifejezhetetlen módon. Valószínűleg csak úgy, hogy meg sem tudunk fordulni (nem is szabad!), hogy közvetlen pillantást vessünk a Természetfölöttire. De tudjuk, hogy ha szabadjára engedjük magunkat ebben a lélek-tapasztalásban, ha a megragadható, a zálogszerű, az élvezhető a mélybe tűnik, ha minden a holt hallgatás után átszíneződik, ha mindennek halál- és elmúlás-íze lesz, hogy ha minden egy megnevezhetetlen, fehérnek, színtelennek és megfoghatatlannak tetsző boldogságban tűnik el, akkor ténylegesen nemcsak a lélek működik bennünk, hanem a Szentlélek. Akkor elérkezett kegyelme ideje. Akkor itt van az önmagát közlő Isten látszólag rémisztő mélysége, végtelenségével utat nem ismerő érkezésének kezdete, amit semmiként ízlelünk meg, mert ez a Végtelenség. Akkor kezdünk a kegyelem és az örök élet Istenének világában élni, ha megszabadultunk magunktól és nem vagyunk már a magunkéi, ha megtagadtuk magunkat, és nem rendelkezünk többé magunk fölött, ha mindent – önmagunkat is – mintegy végtelen messzire taszítottuk. Ez kezdetben még szokatlannak tűnhet, és mindig ott lesz a kísértés, hogy rémülten visszaszaladjunk a megszokottba, a közelibe. Ezt gyakran meg kell és meg is szabad tennünk. De mégis próbáljunk fokozatosan hozzászokni a lélek igazi, Szentlélekkel ízes borához, legalább olyannyira, hogy ne utasítsuk vissza azt a kelyhet, amit az Ő vezetése és előrelátása nyújt felénk.

    A Szentlélek kelyhe ebben az életben azonos Jézus kelyhével. De csak az issza, aki lassanként kicsit beletanult abba, hogy kiérezve az ürességben a teljességet, a hanyatlásban a felkelést, a halálban az életet, a lemondásban a megtalálást. Aki ezt megtanulja, az meg fogja tapasztalni a lelket, a tiszta lelket, és ebben a tapasztalásban megérzi a kegyelemosztó Szentlelket. Mert teljesen és kitartóan a lélek e felszabadulását csak a hitben érhetjük el Krisztus kegyelme által. Ahol Ő felszabadítja a lelket, ott a természetfölötti kegyelem révén rögtön magába Isten életébe szabadítja bele.

    Életünk vizsgálgatása közben keressük a kegyelem megtapasztalását. Nem azért, hogy mondhassuk: „Itt van, az enyém!” Sohase fogunk rátalálni, ha diadalmasan tulajdonunkként, birtokunkként akarjuk reklámozni. Csak úgy kereshetjük, ha megfeledkezünk magunkról, csak úgy bukkanhatunk rá, ha Istent keresve önfeledt szeretetünkben odaadjuk Neki magunkat és többé nem fordulunk vissza magunkhoz. De időnként meg kell kérdezni magunktól: él-e bennünk valami ilyesféle, mint ez a halálhozó és éltető tapasztalás, hogy felmérjük, mennyi van még hátra az útból, milyen messze vagyunk még a Szentlélek megtapasztalásától úgynevezett lelki életünkben.

    Grandis nobis restat via. Venite et gustate, quam suavis sit Dominus! – Hosszú út áll még előttünk. Jöjjetek és ízleljétek, mily édes az Úr!


    Karl Rahner

    Mindennap imája

    (Szolgálat 66. sz., 88–89.)

    A mindennapi élet tovahömpölyög számtalan apróságával, újdonságával és üres eseményeivel. Mintha lelkünk csak piac lenne, ahol a világ kiteríti vásárlásra szegényes kincseit, és ahol állandó nyüzsgés uralkodik. Ez mindennapi életünk valósága? Hogyan találhatunk rá az egyedül fontosra, az Istenre az ilyen mindennapiságban?

    Nem imádkozhatunk egész nap, de meg sem szökhetünk a mindennapi szürkeségtől, mert úgy is magunkkal vinnénk azt mindenüvé. Életutunkat csak a mindennapok ügyeivel és kötelezettségeivel járhatjuk. Meneküléssel nem orvosolhatjuk a köznapiságot. Hogyan kereshetjük és találhatjuk meg mégis az Istent? Hogyan válhat a szürke köznap Isten napjává? A kivonulás a világba, hogyan válhat bevonulássá az Istenbe? Lehet-e a köznap lelkinap?

    Mindez az isteni pedagógia titka! Kulcsa az önzetlenség és szeretet. Ha tanulékony diákok lennénk, meglelnénk a mindennapban a lelki és a belső ember legjobb tanítómesterét. Furcsának tűnhet az isteni pedagógia. Hosszú unalmas órák, a kötelezettség és a munka egyhangúsága, tartós és keserű gondok, életünk kopása, csalódások és félreértések, teljesületlen vágyak, elkeseredettségek, a fiatalok jogainak tiprása az idősebbek részéről, a fiatalok szívtelensége az idősekkel szemben, az élet apró és számtalan nehézsége; a barátságtalan időjárás, az együttélés súrlódásai töltik ki köznapjainkat. De mindezek és az élet ezer más aprósága azt szolgálja, hogy önzetlen és Istent szerető emberekké legyünk. Ki és mi akadályoz meg ebben? Egyedül az a titokzatos „önmagunk”! Pedig a köznapok megtanítanak arra, hogy lassan meghaljunk önmagunknak, feltűnés és nagy jelszavak nélkül, észrevétlenül. Talán magunk sem vesszük észre, hogy a mindennapok hatására omlanak az önzés falai, amit a szorongó „én” saját védelmére emelt.

    Amikor azután ez az „én” igent mond a védtelenségre, észreveszi, hogy a védő falakra nem is volt szükség. Nem teszi az embert boldogtalanná az, ha ez vagy az az öröm, amit eddig nélkülözhetetlennek tartott elmarad. Nem esik kétségbe, ha ez vagy az nem sikerül, egy terv füstbe megy. A mindennapok megtanítanak arra, hogy gazdagok leszünk, ha ajándékozunk, a lemondás megelégedéssel tölt el, az áldozat örömet nyújt; akkor kapunk szeretetet, ha magunk is szeretünk, s az önzetlenség szabaddá tesz. Ez a szabadság képesít a szabad Isten nagy és határtalan szeretetének befogadására.

    Szinte minden attól függ, hogyan értelmezzük a mindennapokat. Vagy beleveszünk annak szürkeségébe, vagy pedig megszabadulunk általa önmagunktól. Csak a mindennapok keresztjén halhat meg egészen önszeretetünk. „Énünk” sírjából nő ki azután az igazi szeretet!

    Ha a mindennapok során bekövetkezik ez az újjászülő halál, felragyog a szeretet, illetve a mindennapok leheletévé lesz a szeretet, a hűség, a hit, a segítőkészség, az odaadás Istennek. Egyszóval a mindennapok szótlan imádsággá lesznek! De továbbra is érezzük a hétköznapok terhét és szürkeségét. Mert csak így szolgálhatják az Isten szeretetét, csak így fogadhatjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek tényleg vagyunk. Ez képesít arra, hogy a keserűségben se legyünk elkeseredettek, a megszokottban ne váljunk közönségessé, a mindennapiban ne éljünk köznapiasan, a csalódások ellenére se csalódjunk! Így nevelnek a mindennapok jóságra, türelemre, békére, megértésre, megbocsátásra, egymás elviselésére. Ekkor már a mindennapok elvesztik köznapiasságukat és ünnepi áhítatos imádságba öltöznek. Amikor a sokrétűség Isten szeretetében egyesül, szétszóródottságunkat Isten gyűjti össze, a külsőségeket Isten formálja bensőségessé.

    Amikor eljutottunk idáig, akkor a mindennapjaink már imádságok. Ilyenkor már nemcsak imádkozunk minden nap, hanem a mindennap válik minden cselekvésével és eseményével szent imádsággá. Ezzel azután a mi egyébként szegény és sivár napjaink, mulandó napjaink, a közönségesen még keserű napjaink, napjaink, melyek egyformák, terhesnek is tűnhetnek, beleömlenek Isten napjába, a nagy napba, amely nem ismer estét!